Lehel Csarnok
...Végülis felfújtam az arcomat, és elmentem a tetthelyre. Nem állítom, hogy előítéletmentesen....
Mégis mellbeütött, ahogy felbukkantam az aluljáróból egy Aida-díszlet karikatúra. Köpcös lábakon, tolakodó, sárga vízfeju párkányok, meg üveg, meg acél, meg tégla, meg üvegtégla, meg kő, meg ferde, meg ovális, meg csámpás, meg natur alu trapézlemez, meg expandált lemez, meg gyárilag rozsdás vaslépcső, afunkcionális elemek, amik nem díszek... Uramatyám! A Részeg Hajó! Wurstli, Elvarázsolt Kastély.
Szóval jártam körbe-körbe, és kaján fényképeket készítettem. Aztán be. Hogy itt mi van! Áttekinthetetlen térstruktúra, valódi, és ál tartók kuszasága, harsogó román színek, rózsaszín-fehérrel körítve. Brrrr!
Aztán elképedve tapasztaltam, hogy nem érzem rosszul magam. Sőt. Ez a hely él. Ez a nyelvét nyújtogatja, és vigyorog. Itt tényleg kolbászból van a kerítés. A fene nézte ki a kimérten kemény Rajkból, hogy kaján viccgyűjteményt tart, és azt itt szórja szét. Itt meg azt várom, hogy mikor ugrik elő egy beszögellésből, hogy megfricskázza az orrom, aztán egütt röhögjünk.
Ez nem a plázák "esztétikuma", itt nem kell fény-füzéreket, színes transzparenseket, kreppapirt felaggatni, hogy vásári legyen. Ez maga a vásár. Az a dolga.
Emlékeztek a régi piacra? Zsúfolt volt, zajos, piszkos, büdös, nyüzsgő, romantikus. Most itt van megfürdetve, dezodorálva, felfújva, de a hangulata megvan.
Jókedvűen ballagtam el a Nyugati felé, de visszanézve a teret még mindig a templom uralta.