Találkozás a fénnyel
2007. november 27

Korunk Galéria: Csizmadia István festőművész tárlata
Forrás: http://www.gyoriszalon.hu/



Megnyitó

Dr. Horváth Sándor Domonkos megnyitója

Csizmadia István irigylésre méltó ember. Tekintetét felemeli a mindennapok felhői fölé, a színek mögött meglátja a fényt, és a színekkel, ecsetjével ezer és ezer formában újrafogalmazza. Tudja, hogy a szín és a fény nem más, mint az élet - mondta kiállítási megnyitójában dr. Horváth Sándor Domonkos könyvtárigazgató. A győri festőművész munkái december 14-ig, hétköznap 14-18 óráig láthatók a Galgóczi Erzsébet Városi Könyvtár Korunk Galériájában.

„Moszkvától Bakuig, Németországtól Ausztriáig, Franciaországtól Spanyolországig, Angliától Olaszországig, Hollandiában, és főként hazánkban, s Győrben, azaz szűkebb pátriánkban igen sokat tudják, vagy ha nem tudják, hát gyanítják: Csizmadia István úrnak huncut, játékos szeme van. E huncut szemek különlegessége, hogy festőművészhez tartoznak, aki a maga módján filozófus is: egyszerre érzem műveiből a teremtés és a szép teremtés dicséretét, tiszteletét.

Mintha a genezis kérdéskörét boncolgatná, annak leheletfinom misztikumával. A megfejthetetlen, csak hittel megközelíthető talányt, mindazt, ami rejtélyes és kifürkészhetetlen: a kezdetek kezdetét, a végzet pillanatát és a legtitkosabbat: a női lényt. 2001-ben, a Kisalföldben Csizmadia Istvánt „a fény mesterének” nevezték. Amint a prizma színekre bontja a fényt, Csizmadia István nyomába ered a fénynek, művészetében megteremtve egy átütő erejű sajátos szín-ontológiát. A fénybe érkezünk, a fénybe távozunk, a megszemélyesített fény maga a gyönyörűség, és a fény dinamikus színkavalkádból áll.

Uram, irgalmazz! – fohászkodtak a sivatag forró hevében a Napimádók, és a homokszemcséken szikrázott a fény. Csizmadia Istvánnál, a fény mesterénél a fény nem a sötét ellentéte. Nem küszködnek egymással örök és kilátástalan küzdelemben, ahogy azt igen sokan hitték a történelem folyamán. Csizmadia István jól tudja, hogy minden élőlény a világban – közvetve vagy közvetlenül – a fényből nyeri életerejét. Képeinek legtöbbjéből ez az életenergia sugároz.

Szobám falán egy festménye uralkodik. A felületes szemlélő a kép alsó harmadában buja zöld burjánzást láthat, fölötte okkersárga pokol tombol, merészen küzdve az alatta lévő zöldekkel. A címe: Ébred a dzsungel. Az a pillanat, amikor a szunnyadó őserdőt megérintik a kelő nap sugarai, amint nézem, érzem azt az emocionális feszültségre emlékeztető pillanatot, ami az éjszaka csöndjét választja el a trópusi élőlény populáció kitörni készülo" zsivajától. Ez a csend, ez a pillanatnyi csend a teremtés csendje. Az „életerő” amúgy absztrakt fogalmának napi egyszeri megtestesülése.

Csizmadia Istvánnak van szeme, van füle, van érző lelke e pillanatok megragadására.

Nem mi teremtjük az örök nőt, az örök nő teremt minket. Nem mi teremtjük a fényt, a fény teremt minket. Nem mi távozunk el, a fény távozik a fénybe.

Csizmadia István irigylésre méltó ember. Tekintetét felemeli a mindennapok felhői fölé, a színek mögött meglátja a fényt, és a színekkel, ecsetjével ezer és ezer formában újrafogalmazza. Tudja, hogy a szín és a fény nem más, mint az élet. Szereti az életet, nem csak látja, hanem érti is a színekbe kódolt világ üzenetét. Kommunikál azzal, lehívja, tehetségével vászonra reprodukálja a praktikus dolgok között mozgó embereknek. Úgy érzem, az alkotó és a fény jó viszonyban vannak. Barátok is talán, kéz a kézben járnak. Egymás huncut szemében bujkálnak. A fény mestere - mestere a fénynek. Csizmadia István mestere a színnek.  Csizmadia István mestere a szívnek. Fogadják a képeit örömmel.”