Végre szabadok vagyunk! Legalábbis azt hittük mi négyen, akik huszonkét hónapon át ettük a munkaszolgálatosok keserű kenyerét. Szinte hihetetlennek tűnt előttünk, hogy csak néhány nappal ezelőtt még az SS fogságában a halál lebegett felettünk, aztán csodával határos szökésünk, bujdosás az erdőben, Matusek, a lengyel partizán hűséges támogatása -- mind-mind a múlté.

A nap 1944 júliusában verőfényesen tűzött ránk valahol Wengrov és Sokolov környékén, és mi boldogan ültünk a szovjet őrnagy és néhány kíváncsiskodó szovjet katona társaságában a homokos földön. Kézzel-lábbal és főleg német nyelven juttattuk kifejezésre örömünk és barátságunk jelét. A szovjet katonák újságpapírt vettek elő, és kezünkbe nyomták. Úgy éreztem, hogy elkövetkezett az én időm. Amikor az erdőben bujdostunk, sokat beszéltünk, tervezgettünk arról, hogy ha majd egyszer odaát leszünk, ki mit fog csinálni, hogyan kezdi el új életét. Béla, Jóska és Lipi úgy tervezték, hogy jól kipihenik magukat, és aztán majd csak lesz valami. Az én tervem komolyabb volt, és úgy döntöttem, hogy Moszkvába utazom, politikus leszek és újságíró.

És most egy cirillbetűs újságpapírral a kezemben azt gondoltam, hogy az első lépéseket megteszem az eltervezett élethivatásom felé. Pillanat alatt a szabadulás örömét a szörnyű kétségbeesés váltotta fel, mert nemhogy megérteni, de még elolvasni sem tudtam az írást. Úgy éreztem magam, mint akinek Isten kezébe adta a tárogatót, de fújni nem tanította meg. Talán egy világ dőlt volna bennem össze e percben, ha az egyik szovjet katona zavaromat észre nem veszi. Az újságpapíromat pillanatok alatt apró és jókora nagyságú cigarettapapír szeletekre tépdeste, majd zsebéből valami morzsaszerű dohányt szórt a papírra, megsodorta, megnyálazta, és már a szájában füstölt a cigaretta. Mi négyen csodálkozva néztük a műveletet, de végül is valamennyien utánoztuk a katonát, és tele tüdővel fújtuk az újságpapírba sodort illatos mahorkát.

Egy főhadnagynő is előkerült. A karján lévő vöröskeresztből arra következtettünk, hogy orvos, vagy felcser. Kitűnően beszélt németül, udvariasan üdvözölt és jó nagy darab kenyérrel kínált meg bennünket. A főhadnagynő kekiszínű szoknyát, katonablúzt és puhaszárú komiszcsizmát viselt. Arcára nyakára az út pora telepedett. A slampos katonaöltözet ellenére csinos és szép volt, és igazi háziasszony, mert egyedül neki jutott eszébe, hogy a vendégek harapnának is valamit. De milyen is az ember, ha úgy érzi, hogy elmúltak a bajok. Az én jó Lipi barátom, aki világéletében a női nem hódolója volt, ahelyett hogy hódolatát a perc komolyságának megfelelően kifejezte volna, és magasztos szavakkal üdvözölte volna az első katonanőt, akivel életünkben találkoztunk, avagy igaz hálánkat fejezte volna ki előtte, hogy Moszkvától üldözte az ádáz ellenséget -- de legalább is a finom kenyeret megköszönte volna --, szemrehányóan kérdezte meg, hogy Moszkvában is így néznek ki a nők?

Bármennyire is hősként állt előttük a derék nő és méghozzá főhadnagy, mégiscsak nő volt, fülig elpirult, és gyorsan elvonult egy közelben álló teherkocsira szerelt bódészerű létesítménybe. Mi hárman ízléstelen barátunkat rettentően összeteremtettük. Alig telt el néhány perc, amikor a főhadnagynő ismét megjelent. Sötétkék rakottszoknyában, hófehér selyem blúzban, finoman rúzsozott ajkakkal és egy fekete viseltes magas sarkú cipőben. Udvariasan közölte, hogy két éve harcol a fronton, nem tudja, hogy jelenleg miként öltözködnek Moszkvában a hölgyek, lehet, hogy így ahogy ő, lehet hogy nem de? és ebben a pillanatban amerre csak néztünk porfelhők, csattanás és villanás. A németek aknatüzébe kerültünk. Most már megértettük, hogy őrnagyunk és a többi katonák is a tábori ásóval miért ástak a laza homokos talajban a rögtönzött pihenő helyükön úgy beszélgetés közben egy jó mély gödröt. Az első csattanáskor már a gödör mélyén hasalt az őrnagy és rajta a mi szépséges katonalányunk, szóval megteltek a gödrök és ösztönösen mi is bebujtunk oda ahol volt még hely.

Percekig tartott ez az állapot. Amikor a tűzzápor megszűnt, egy tehergépkocsira parancsolt bennünket az őrnagy, és megindultunk délkeleti irányba. Kísérőnk egyetlen orosz katona volt. Mi négyen halálos csendben ültünk a kocsi alján és vissza sem mertünk nézni oda, ahonnan elindultunk, A németek közel vannak, és ez elvette a kedvünket a vígságtól.

Másfélórás autózás után egy szovjet tüzéralakulathoz érkeztünk meg. A tüzérség az erdő szélén és az erdőben táborozott. Az ütegek hálókkal, zöld lombokkal voltak álcázva. Rengeteg katona sürgött-forgott, és ami számunkra a legbiztatóbb volt, az erdőben több tábori konyha füstölgött. Kísérőnk egy kapitánynak jelentett valamit, egész biztos rólunk volt szó. A kapitány igen barátságosan fogadott bennünket, és tört németséggel adta tudtunkra, hogy biztonságban vagyunk, a németek menekülnek. Ezek szerint kísérőnk pontosan tájékoztatta a kapitányt kilétünkről, és az átélt izgalmak után valóban a legjobb hír részünkre az volt, hogy a németek mennél messzebbre távolodtak el tőlünk.

Évek óta ilyen jóleső érzés nem fogott el bennünket, mint éppen ma, azaz hadifogságunk első napján. A rengeteg fura ágyúféleség, melynek csövei nyugati irányba meredeztek, nyugtatóan hatott ránk. Aztán a remélt, de biztosra mégsem várt barátságos fogadtatás szinte könnyekig megható volt. Egy hatalmas lavórszerű tálban rizses húst hoztak és négy evőkanalat. A nagy tálat körülültük és tartalmát a fák árnyékában földön ülve farkasétvággyal fogyasztottuk. A kapitány nem tágított mellőlünk és nagy igyekezettel magyarázta az erdő szélén felállított katyusák működését. Bizony bennünket egyelőre ez a téma nem nagyon érdekelt és miután hosszú hetek óta először jóllaktunk és szívtuk az újságpapírba csavart zamatos mahorkát, főleg arra voltunk kíváncsiak, hogy mi lesz a további sorsunk. Erre a kérdésre azonban a mi derék tüzérkapitányunk pontos választ nem tudott adni, és rövid időre otthagyott bennünket.

Furcsa elképzeléseink voltak a fogságról és sorsunkról. A magam részéről még az egyetemen tanult nemzetközi jogi tudományomra hivatkoztam és kifejtettem a pihenés e kellemes perceiben, hogy bennünket nem lehet hadifogolyként kezelni, mert mi a fasizmus politikai üldözöttei vagyunk, akiket ráadásul kényszermunkára fogtak. Hivatkoztam a hágai és genfi nemzetközi egyezményekre, amelyek szerint hadifogoly az ellenség kezébe kerülő katona, önkéntes, népfelkelő. Mi sem katonák, sem népfelkelők és főleg önkéntesek nem voltunk, és ezek szerint mi hadifoglyok sem lehetünk, és szabadon kell engedni bennünket.

Lipinek nagyon tetszett az én elméletem, velem együtt nagyon szeretett volna bárhol is, csak szabadon civilizált életet élni. Elméletemet bármilyen logikusnak gondoltam, mégis legbensőbb énem azt súgta, hogy valami sántít az elméletben, és így nem is sértődtem meg, amikor Béla barátom egyszerűen kinevetett és hülyének tartott.

A vitának véget vetett kapitányunk visszatérése egy szemüveges főhadnagy társaságában. A főhadnagy tökéletesen beszélt németül, de felajánlotta, hogy angolul vagy franciául is szívesen társalog velünk. Természetesen németül értettünk legjobban és így a további társalgás is ezen a nyelven folyt. A főhadnagy egyenként kérdezgetett bennünket, családunkról, foglalkozásunkról és hogy mióta vagyunk a fronton. A legpontosabban kellett megválaszolnunk alakulatunk és hadosztályunk számát és eddigi mozgását. Jólesett, hogy bajtársnak, sőt egyszer-egyszer még elvtársnak is nevezett bennünket. Nagy türelemmel hallgatta végig eléggé mostoha sorsunkat, a munkaszolgálatosok szenvedéseit, szökésünk és partizánságunk kalandos történetét. Valami Mátyás Rákosit emlegetett, hogy hallottunk-e róla. Nagyon szégyelltük magunkat, hogy Mátyás Rákosiról csak annyit tudtunk, hogy kommunista volt és bezárták. Aztán -- hogy némi tájékozódást mutassunk a magyar kommunisták személyét illetően -- Kun Béla nevét emlegettük, és hirtelen eszembe jutott Bokányi Dezső kommunista neve is, akiről én úgy tudtam, hogy a moszkvai rádió magyar nyelvű bemondója.

Nagy megdöbbenéssel fogadtuk a főhadnagy azon felvilágosítását, hogy Béla Kun áruló lett, és kivégezték. Erről már odahaza is beszéltek és most mondhatni, "hivatalosan" is megerősítést nyert a hír. Jobban esett volna Kun Béláról azt hallani, hogy becsületes jó kommunista volt, legalább az egyetlen "közös ismerősre" büszkék lehettünk volna. Mit lehet ilyenkor tenni, ha egyszer áruló volt, akkor az adott helyzetben jobb róla nem beszélni.

Miután ilyen szépen elbeszélgettünk a főhadnaggyal -- akit mi jó érzékkel komisszár elvtársnak neveztünk --, most már néhány kérdést mi is megreszkíroztunk. Természetesen a legégetőbb kérdés az volt számunkra, hogy mi lesz a mi sorsunk? A válasz egyszerű és rövid volt. Hátra visznek bennünket, és a háború végéig lágerban fogunk élni, ahol dolgozhatunk és tanulhatunk. Kicsit borsódzott a hátam láger szó hallatán. Úgy éreztem, hogy majdnem csöbörből vödörbe estünk, mert itt is csak a rabság vár ránk.

A komisszár észrevette, hogy valami nem tetszik, és kérdésére én nyíltan meg is mondtam a véleményemet. Lényegében 1938 óta származásunk miatt, faji okoknál fogva szinte napról napra fosztottak meg bennünket emberi jogainktól. Mint politikailag megbízhatatlanokat kirekesztettek a hadseregből és civil öltözetben hurcoltak el bennünket a frontra, ahol szinte rabszolga-módra munkára kényszerítettek. Szüleinket, hozzátartozóinkat pedig begettózták, sőt az országból is kitelepítették őket, olyasmit is hallottunk Lengyelországban, hogy talán már nem is élnek. A főhadnagy kifejezetten részvétet tanúsítva hallgatta végig érveléseimet, de semmit nem ígért arra nézve, hogy szabad élet vár majd ránk. Esteledett, és elbúcsúzott tőlünk azzal, hogy majd reggel útba indulunk keletre Breszt-Litovszkba.

Az éjszakát a szabad ég alatt töltöttük. Kitűnő idő volt és a napi izgalmaktól fáradtan aludtunk el. Elalvás előtt az járt az eszemben, hogy vajon a századom most hol, merre menetel, érdemes volt-e azért megszökni, hogy ismét foglyok legyünk?

Hajnalban arra ébredtünk, hogy a föld is mozog alattunk. A katyusák torkolatából piros lángnyelv csapott ki, majd sivítás, és a levegő, föld egyaránt remegett. Az égbolton szovjet vadászgépek és bombázók húztak nyugati irányba. Ma kemény nap vár a menekülő fasisztákra.

Alvásról, pihenésről nem lehetett többé szó a nagy ágyúzás miatt. Felkászálódtunk, és egy tehergépkocsi tetejére szerelt lajt vizéből derékig vetkőzve megmosakodtunk.

A tábori konyha környékén üres literes konzerves dobozokat találtunk, és homokkal, vízzel alaposan kisúroltuk. Nemsokára szükségünk is lett a csajkát pótló konzerves dobozokra. A szakácsok sűrű kásalevessel töltötték meg edényünket.

Reggeli után előkerült a komisszár főhadnagy, kézfogással elbúcsúzott tőlünk, és közölte, hogy néhány perc múlva gépkocsival indulunk tovább.

Egy óra múlva néhány szovjet katona társaságában tehergépkocsin robogtunk valamerre. Kissé túlzás azt állítani, hogy robogtunk, mert utunk az erdő szélén vezetett, és a lankás mély homokban a gép inkább kocogott, mint robogott. A szovjet katonák oroszul kérdezgettek, de nem értettük meg, hogy mit akarnak. Sürgősen meg kell tanulni oroszul, mert a jelek szerint a nyelvismeretre hosszú távon lesz szükség.

Déltájban egy lengyel faluba érkeztünk meg. A faluban szovjet katonai alakulatok állomásoztak. A falu felzavart hangyabolyhoz hasonlított. Szinte minden házban, téren, utcán katonák sokasága nyüzsgött. Négyünket a falu iskolájában székelő parancsnokságon a bejáratnál őrt álló katona gondjaira bíztak. A katona leültetett bennünket az árok szélén és semmi hajlandóságot sem mutatott a társalgásra. Sőt amikor fel akartunk állni, barátságtalanul ránk mordult, és jobbnak láttuk ülve bevárni sorsunkat. Figyeltük az utca zaját, és vártuk, hogy valaki majd csak felfigyel ránk. A katonák mozgásából, a helybeli lakosság viselkedéséből azt állapítottuk meg, hogy legalább száz kilométer távolságra kerültünk a fronttól, és az a veszély, hogy visszafoglaljanak bennünket a németek, többé nem fenyeget. Egymás között meg is tárgyaltuk a kérdést, és úgy értékeltük helyzetünket, hogy a háborút a magunk részéről befejeztük. Kissé furdalta lelkiismeretünket az otthagyott századunk sorsa. Találgattuk, hogy Harmadi zászlós milyen arcot vághatott, amikor megtudta szökésünket, vajon nem áll-e bosszút a századon, és nem folyamodik-e a fronton szokásos tizedeléshez. Néhány civil próbálkozott közelünkbe jutni, és azt gondolván, hogy németek vagyunk, öklüket rázva fenyegetőztek. A mi mogorva katonánk a civileket elzavarta.

Végre egy tiszt jelent meg, és "komm komerád" szavakkal értésünkre adta, hogy menjünk utána az épületbe.

A parancsnok elé vezettek, aki szintén németeknek vélt bennünket, és erősen oroszos jiddis németséggel fogott hozzá kikérdezésünkhöz. A wast wúznak, a schönt scheinenkinek, a gutot gucsenkinek mondta, sőt még jobban keverve a haraschenki szót is használta. Az volt az érzésem, hogy szinte büszke volt német nyelvbeli jártasságára, és nem is gondolt arra, hogy az első mondata után rájöttünk, hogy beszédjében nem a német, hanem az orosz jiddis az uralkodó. Csodálkozó ábrázatot vágott, amikor Salamon Lipi és Wohlberg Jóska jó alföldi zamatossággal és fronton ruszinoktól eltanult jiddissel sőt hebrissel kevert német nyelven válaszoltak.

A parancsnok, aki abban a tudatban volt, hogy mi németek vagyunk, perceken belül meggyőződött arról, hogy egyáltalán nem vagyunk németek, sőt miként ő is, úgy mi is Ábrahám és Izsák nemzetségéből származunk. Kicsit nehezebb volt velem az ügy, mert én aztán jiddisül mondhatni egy szót sem tudtam. Hirtelen egy héber ima jutott eszembe, amelyet húsvétkor a család legfiatalabb férfi tagja szokott az asztalnál ülve mondani, és mivel a családban a legifjabb férfi én voltam, az imát még nem felejtettem el. Lényegében tehát az imával én is igazoltam magam.

Mindezek után a helység parancsnoka is nagy érdeklődéssel hallgatta végig magunk és családunk történetét. Amikor megtudta, hogy valamennyien nőtlenek vagyunk, szinte felvillanyozódott, annál is inkább, mert ismét rátértünk arra, hogy mi nem akarunk lágerba menni, a háború végéig -- mindegy, hogy hol, de -- szabadon szeretnénk élni és dolgozni.

A parancsnoknak tetszett a gondolat és felajánlotta, hogy ne is menjünk tovább, maradjunk itt a faluban. Elmondotta, hogy a falu felszabadítását követő napon, azaz pontosan négy nappal ezelőtt, a környező erdőben évekig bujkáló néhány lengyel zsidó család már visszatért a faluba, és még meg is nősülhetünk. A parancsnok értésünkre adta azt is, hogy letelepítésünk szabálytalan volna, de ő vállalja a felelősséget, mert ebben a nagy zűrzavarban elvegyülünk majd a lengyelek között.

Már-már kezdtük magunkat beleélni abba, hogy a parancsnok oltalma alatt itt maradunk. A sors azonban nem a békés falusi életet rendelte számunkra.

A parancsnok beszélgetés közben elüzent a menyasszonyjelöltért. Megoldhatatlan rejtély maradt előttünk, hogy miért volt olyan fontos neki frigyre lépésünk.

Egyszercsak nyílott az ajtó, és azon belépett egy rettenetes kinézetű, nem is olyan fiatal leányzó, aki jiddisül üdvözölt bennünket. És ekkor másodízben bizonyítottam, hogy Ábrahám és Izsák egyenes leszármazottja vagyok, mert a leányzó láttán önkéntelenül is kicsúszott a számon a "sema jiszroél" vagyis annak a zsidó imának a kezdete, amelyet a zsidók a kétségbeesés óráiban imádkoznak. Isten ne vegye bűnül, de hirtelen elfelejtettem, hogy szegény meggyötört leányzó milyen borzalmakat szenvedhetett át négy évig az erdőben, és lehet, hogy valamikor ő volt a falu legszebb leánya.

Most azonban dönteni kellett, és mi jót tenni szándékozó parancsnokunkat arra kértük, hogy amilyen sürgősen csak lehet, küldjön tovább bennünket abba a bizonyos lágerba.

Másnap reggel ismét gépkocsi tetején ültünk, és vittek bennünket keletre. Zsebünk tele volt mahorkával és hozzá való újságpapírral. Már azt is tudtuk, hogy cigarettapapírnak a Pravda hasábjai felelnek meg legjobban. Megszerettük a Pravdát anélkül, hogy egyetlen sorát olvasni vagy éppen megérteni képesek lettünk volna. Egyébként mióta sikerült megszöknünk, majdnem teljesen megfeledkeztünk arról, hogy a háborúnak még nincs vége, és a németek csupán alig száz kilométerre vannak tőlünk. Teljes biztonságban éreztük magunkat, és egészen önző módon csak négyünk jövője érdekelt.

Az orosz katonák pont ellenkezőleg gondolkodtak. Csoportokba gyűlve olvasták a legfrissebb frontjelentéseket, és figyelték a községekben felállított rádió hangszórók híradásait. Annyi biztos, hogy ezekben a napokban sorozatos sikereket értek el, és itt távol az első vonalaktól az öröm jeléül felhangzottak a víg orosz katonanóták. Nagyon szépen énekeltek, és különösen az tetszett, hogy több szólamban daloltak.

Most, hogy kocsi tetején ülünk és robogunk az ismeretlen cél felé, a kísérő két katona is víg énekléssel ütötte el az időt.

Dél körül tölgyerdő szélére értünk, és egy integető toronyféléből következtettünk, hogy falu közelében vagyunk. Az erdő szélén meglepő látvány tárult elénk. Talán három-négyszáz öl terület alig méteres magasságú szögesdróttal volt körülvéve. A drót egész kezdetleges módon rögtönzött oszlopokra volt felerősítve. A szögesdróttal körülvett karámon kívül egy tehergépkocsi állt, és közelében nyolc-tízszemélyes katonai sátor volt felverve.

Ahogy közeledtünk észrevettük, hogy a karám négy sarkán egy-egy fegyveres katona áll, és le fel sétálgatnak. Amikor pedig odaérkeztünk, vagy húsz-huszonöt német egyenruhás alakot láttunk a dróton belül ácsorogni, üldögélni.

Ez volna hát az a bizonyos láger, amelytől úgy irtóztunk, és amelyet mégis mi választottunk?

Furcsán hatott ez a látvány. Egyelőre még a dróton kívül voltunk a sátor mellett, és mialatt kísérő katonáink a sátorból előbújó szovjet altiszttel tárgyaltak, mi négyen gyűlölködő szemekkel néztünk a ketrecen belül ránk kíváncsiskodó németekre.

A németek egész közel jöttek hozzánk, és kérdezték, hogy kik-mik vagyunk, hol estünk fogságba.

Mi egyöntetűen pimaszságnak tartottuk a németek fesztelen érdeklődését, és válaszra nem méltatva őket, azt latolgattuk, hogy teljesen elszeparáljuk magunkat ezektől a fasisztáktól. Salamon Lipi egyszerűen kijelentette, hogy elharapja a torkukat. A németek is dühösek voltak, hogy kérdéseikre nem reagáltunk, sőt szinte farkasszemet néztünk velük.

Egyik-másik német egyszerűen "blöd Zigeinernek", azaz bolond cigánynak nevezett bennünket és "verfluchter Ungarischnak", vagyis átkozott magyarnak.

Ezeket a sértéseket már mi sem állhattuk meg szó nélkül, és fasiszta gyilkosok és egyéb más jelzőkkel illettük őket. Lipi és Jóska belevörösödve szidták őket németül, Hitlert és kutyát emlegetve. Legalábbis a nagy hangzavarban jómagam ennyit értettem az egészből. Libenau Béla és én a német nyelvű tolmácsolásban kellő jártasággal nem rendelkezvén, magyar anyanyelvünkön a legszínesebb formában fejeztük ki ellenszenvünket.

A nagy lármára a szovjet altiszt is felfigyelt, és a németeket távolabb parancsolta a dróttól. A németek fegyelmezetten odébb is kotródtak.

Ez a közjáték, ha nem is sok, de némi haszonnal járt számunkra.

Az altiszt, akinek sztársina, olyan őrmester félének megfelelő rangja volt, mindezek után tökéletes németséggel érdeklődött becses személyünk iránt. Wohlberg Jóska vállalkozott az utóbbi időben már olyan sokszor elmondott történetünk tolmácsolására. Jóska főleg azt hangsúlyozta ki, hogy több héten át partizánok is voltunk, és fegyverrel a kézben harcoltunk a fasiszták ellen. Ez utóbbi nem volt igaz, mert néhány hetes partizánságunk alatt főleg krumplit hámoztunk, de most Jóska fegyveres meséje nagyobb hatást váltott ki. Engem egy kicsit bosszantott Jóska túlzása, mert úgy éreztem, hogy megszegte adott szavát. Wohlberg Jóska ugyanis, amikor az erdőben bujdostunk, azt a könnyelmű ígéretet tette, hogy nagy múltú nagybátyja a híres szélhámos Strasznov Ignác erényeivel felhagyva -- ha egyszer kerül az oroszokhoz átszökni -- soha többet hazudni nem fog.

És íme az első ártatlan hazugság máris elhangzott.

Megbocsátottuk bűnét.

A sztársina rövid félóra alatt mindent tudott rólunk.

Megkülönböztetett megbecsülése jeléül a "láger" összes foglyait, azaz a pontosan huszonkét németet felsorakoztatta, és minket pedig szemben a németek kétsoros vonalával állított fel.

Ezután a sztérsina rövid beszédet tartott, és közölte, hogy a frontláger parancsnokává Lipit nevezi ki, a konyhafőnök pedig Béla lesz. A lágerban nincs nemzetségi vita, mindenki egyformán hadifogoly. Aki a láger rendjét megszegi, azt megbünteti. A láger rendjéért tovaris Salamon a felelős. Rövid de velős beszéd volt. A németek tudomásul vették, hogy Herr Salamon a parancsnok, mi pedig szintén tudomásul vettük, hogy már bent is vagyunk a lágerban, sőt hadifoglyok vagyunk.

Amikor a sztársina elvonult, Lipit félrehívta, és bizalmasan közölte, hogy ha a németek szemtelenkednének vele, úgy nyugodtan üsse őket szájon. Négyünknek dupla élelem jár, és a reggeli-esti létszámolvasásnál a magyarok külön sorakozzanak.

A lágernek előléptetett karám területén összesen három terebélyes fa állt egymástól húsz-harminc méter távolságra. A nagy hőségben az egyik fa tövében a németek, a másik fa tövében mi négyen magyarok táboroztunk le, akként, hogy a középső fa, amely egyébként sem nyújtott el árnyékot, semleges maradt és ott senki sem tanyázott.

Mi négyen a fa árnyékában végignyúlva beszélgettünk, és kenyerünk maradványát rágtuk. A mahorkánk is fogytán volt, gyufánk pedig teljesen elfogyott. Amikor rá akartunk gyújtani, Lipi ment ki a kerítésen kívül lévő sátorhoz, és hozott tüzet. Dohányzásunk a németek között nagy izgalmat okozott. Úgy látszik nekik se cigarettájuk, se mahorkájuk nem volt. Élvezettel eregettük a füstöt a németek felé.

Az egyik német, aki törzsőrmesteri rangban volt, odajött, és Lipi előtt összeütve bokáját lelkes haptákolás közben kérte a komandant urat, hogy a csikket ne tapossa el. Lipi anélkül, hogy válaszra méltatta volna a német altisztet, a jól összenyálazott és újságba tekert mahorka csikket a német lába elé dobta. A német pedig nagy hálálkodás közben szedte fel a földre dobott cigarettavéget, és mélyen szívta be a füstöt.

A sikeren felbátorodva egyszerre négy-öt német is közelünkbe jött, és mi fölényesen dobáltuk elébük a csikkeket.

Gyarló emberek vagyunk. Már elfelejtettük, hogy milyen megalázó érzés volt, amikor mi lestük a keretlegények szájában a cigarettát, és alig vártuk, hogy az eldobott csikket felkapkodhassuk.

Most mi csináljuk ugyanazt, mint amit egykor a keretlegények. Hirtelen nem is gondoltunk arra, hogy mi lesz, ha a mi dohányunk is elfogy. Csak egyetlen érzés hatott át bennünket, és ez jó érzésnek tűnt, mocskosan piszkosan, éhségtől égő szemekkel láthatjuk a drótokon belül a hódító fasiszta hadsereg katonáit, akiknek csikkeket dobálunk.

Arról teljesen megfeledkeztünk, hogy mi is a dróton belül vagyunk és mi is hadifoglyok vagyunk.

Valahogy olyan furcsa érzésünk volt, hogy a drótkerítés számunkra egyszerű formaság, és a megváltó Messiás már itt van a közelben. Merő véletlen és nyilvánvaló tévedés, hogy volt ellenségeinkkel összezárva tartanak bennünket.

Egyébként semmi közünk egymáshoz. Mindenki üljön a saját fája alatt, és majd csak vége lesz a háborúnak,

Önmagunkkal el is intéztük e kérdést, és arra vártunk, hogy a németek pimaszkodjanak, mely esetben a sztársina utasításának megfelelően elpáholjuk őket. Titkon persze azt reméltük, ha netán ők bizonyulnának erősebbnek, akkor az orosz őrség időben fog beavatkozni.

Harci kedvünket azonban erősen befolyásolta az a körülmény, hogy dél már jóval elmúlt, és kezdtünk egyre jobban megéhezni. Az ebédnek vagy éppen főzésnek se nyoma se szaga nem volt tapasztalható.

A nagy csendet az orosz őrség időnkénti váltása törte meg. Ilyenkor mindég valami történést, ebédosztást vagy ahhoz hasonlót reméltünk. A váltáson kívül azonban semmi nem történt, a Messiás sem jött, de enni sem adtak.

Kenyérzsákunkban hiába kotorásztunk, mert abban már egy falat kenyér sem volt. Üres volt az teljesen, illetve egy csajkát helyettesítő konzervdoboz, egy kanál bújt meg benne, és külön az én zsákomban egy borotvafelszerelés, néhány ócska borotvapenge, egy darab szappan és pamacsoló szerénykedett.

A borotvafelszerelés nagy kincsnek számított, és viszontagságos szökésünk alkalmával mindég gondosan vigyáztam rá.

Mindég büszke voltam arra, hogy az éhezést nagyon bírom, így hát most is hozzáfogtam, és miután a konzerves dobozomat egy vashordóban tárolt vízből megmerítettem, szép csendben megborotválkoztam.

Lipi dühöngött, hogy pont most jutott eszembe a szépítkezés, jobb volna, ha -- mint diplomás ember -- inkább valami megoldáson gondolkodnék. Libenau, Béla valami morzsafélét talált a zsákjában és azt majszolta. Ez viszont mindnyájunkat bosszantott, mert olyan érzést váltott ki szájmozgása, mintha csakugyan valami jó falatot lakmározna.

Idegtépő volt Bélát nézni, ahogy a kenyérzsákja aljából halálos nyugalommal szedegette a morzsákat és majszolt.

Még Jóska is kiborult, és egy egész kenyeret ígért Bélának, ha majd egyszer jobbra fordul a sorsunk, csak most hagyja abba a morzsázást.

Miután megborotválkoztam, kifejtettem abbeli nézetemet, hogy lényegében van köztünk lágerparancsnok, sőt főszakács is, így nekik kell intézkedni, hogy a legénység a kosztot is megkapja.

Úgy látszik, hogy a németek is hasonló gondokkal voltak elfoglalva, és egy cingár őrmester -- nem törődvén szeparatív törekvésünkkel -- odajött, és feszes vigyázzállásban a kommandant úrtól érdeklődött, hogy van-e remény arra, hogy ma még eszünk is valamit?

Hirtelenében egészen megfeledkeztünk arról, hogy a német magatartását szemtelenségnek értékeljük-e vagy sem, és a sztársina felhatalmazásával élve lepofozzuk. Mivel a német kellő tisztelettel adta elő kérdését, e percben jobbnak láttuk tőle aziránt érdeklődni, hogy tegnap mi volt az ebéd, és mit kaptak ma reggelire.

A német kamerád -- mert valahogy őt is nevezni kellett -- a kamerád szó hallatára mellénk telepedett, és röviden elmesélte, hogy ők két napja vannak itt. Az első, vagyis tegnapi napon cölöpöket vertek, és körüldrótozták jelenlegi otthonunkat. A késő esti órákban két személyre kaptak egy literes doboz sárgarépa konzervet. A dobozban híg ízetlen lében kockára vagdalt puha sárgarépa úszdogált. Ma még ők sem ettek semmit, mert nem kaptak. A legnagyobb baj az, hogy cigarettájuk sincsen.

Wohlberg Jóska szíve megesett a németen, egy szelet újságpapírt adott neki, és abba egy vékony cigarettára való mahorkát szórt.

A német zsonglőri ügyességgel fél kézzel sodorta meg a cigarettát a legnagyobb álmélkodásunkra. Amikor észrevette, hogy tehetségét felfedeztük, hálából vagy azért, hogy barátságunkat elnyerje, hirtelen remekbeszabott cigánykerekeket produkált, majd egy légszaltóval pontot téve a mutatványra -- mintha csak egy cirkusz arénájában lett volna -- kezeit széttárva hajtotta meg magát.

Csak most vettük észre, hogy az égő cigarettát a mutatvány közben mintha lenyelte volna -- a szájüregbe rejtette --, majd a hajlongás közben nyelvével kilökte, és szívta tovább.

A német mutatványa felvidított bennünket, és első esetben forgott meg agyunkban az, hogy az uniformisba bújtatott és gyilkolásra képzett német katona mögött valami tisztes foglalkozással rendelkező ember is létezhet.

Érdeklődésünkre a német elmondotta, hogy odahaza valamikor kötéltáncos, cirkuszi akrobata volt.

A fickó valóban szimpatikus jelenség volt, és kedélyesen elbeszélgettünk vele a háborúról.

Járt Sztálingrádnál, Voronyezsnél, harcolt Kijevnél. Most azt állítja, hogy ő már Sztálingrád után látta, hogy vége mindennek, az oroszokat legyőzni nem lehet. Napóleon is itt bukott meg, Hitler is itt vérzik el.

Ilyen "kedvező" politikai megnyilvánulás után, úgy éreztük, hogy kár volna eltitkolni, hogy mi pedig magyar zsidók vagyunk.

Az akrobata csodálkozó arcot vágott, és csak hosszas magyarázkodás után értette meg, hogy miként is hozott össze bennünket a sors. Egyébként azt állította, hogy tulajdonképpen ő sem német, apja-anyja hollandus volt, és őt müncheni turnéja alkalmával egyenest a cirkusz porondjáról vitték a németek a kaszárnyába. Persze ebből valószínű, hogy egy szó sem igaz, de úgy tettünk, mintha elhinnénk neki.

Igaz vagy nem igaz, teljesen mindegy. Lényeg az, hogy egy német őrmester -- bár hadifogságban, de -- szégyenli, hogy német, és hollandusnak adja ki magát.

Eszembe jutott egy földim a német magatartásáról. Sváb származású, és kimondottan sváb neve is volt a földinek. Mint kereskedősegéd tengette életét, szerény fizetése ellenére is mindig jól öltözött és kávéház-látogató fiatalember volt. A negyvenes évek elején egyszer felvetődött, hogy magyarosítani kellene a nevét. Az én ismerősöm a leghatározottabban tiltakozott ez ellen azt mondogatván, hogy egyszer még neki haszna lesz a sváb névből és származásából. Még azt is hozzáfűzte, hogy az ő feje alatt az ágyban ott van a Mein Kampf.

Most, hogy ez a német akrobata letagadta, hogy ő német, a földimen járt az eszem. Vajon odahaza nálunk eljön-e még annak az ideje, hogy a német hangzású névből hasznot ne reméljenek, és meddig lehet még büszkélkedni Hitler förtelmes könyvének olvasgatásával.

A "hollandus" esete ismét felvetette a gondolatot, hogy mégiscsak újságíró leszek. Az első cikkem címe vastag betűkkel és természetesen az újság első hasábján ez lesz: "Nem dicsőség németnek születni". A szöveg az akrobata hollandussá változása, az otthoni barátom bősz kijelentése, a Mein Kampf nyilvános tűzre vetése és, hogy eljön az idő, amikor az emberek Marx Károly könyvével kelnek és fekszenek... Folytattam volna gondolatban a cikket, de úgy belülről elszégyelltem magam, mert vagy elfelejtettem, vagy sohasem tudtam, hogy mi is volt Marx könyvének a címe.

Úgy rémlett, hogy pár betűből áll az egész, de képtelen voltam kitalálni. A vezércikkemnek pedig feltétlen tartalmazni kell Marx könyvének a címét. Gondolataimban elmerülve szégyelltem magam, és nehéz helyzetemben arra az elhatározásra jutottam, hogy majd ha írom a cikket, nagy ravaszul megkérdezek egy kommunistát, az biztos tudja, hogy mi a címe a könyvnek, és ha ezt megtudom, akkor a cikk végére odabiggyesztem még, hogy "Világ proletárjai egyesüljetek", és remek lesz minden. Még vigasztaltam is magam, hogy ezt a jelmondatot mégis ismerem, tehát van némi jártasságom a kommunista tanokban.

Mialatt én gondolataimba merülve álmodoztam, és az akrobata mutatványaival szórakoztatta most már a láger teljes létszámát, a sztársina is előbújt a sátorból, és bejött hozzánk a lágerba.

Itt a kedvező alkalom, hogy végre az evésről is tárgyaljunk. Lipi mosolygós ábrázattal tette fel a kérdést az ebédet illetően. A sztársina szintén mosolyogva közölte, hogy erről sem feledkezett meg, de ez egy ideiglenes láger, és az élelmezés sincs még megszervezve. Mindenesetre a főszakács menjen vele és kiadja az egész napi élelmet.

Izgatottan vártuk Béla visszaérkezését, aki néhány perc múlva egy súlyos zsákot cipelve érkezett meg, és a zsák tartalmát kiszórta a semleges középső fa tövéhez.

Sajnos a zsákban sárgarépa konzervek voltak, de most ez nem számít csak már ehetnénk valamit.

A németek ketten kaptak egy konzervet, mi négyen pedig fejenként egyet-egyet.

A konzerv egyébként enyhén kesernyés ízű volt, de jobbnak láttuk csendben kritika nélkül elfogyasztani. Hallgatólagosan tudomásul vettük azt is, hogy ez volt egész napi étkezésünk.

A sztársina később megint odajött hozzánk, és napnyugtáig beszélgettünk.

Megnyugtatott bennünket, hogy talán már holnap egy rendes lágerbe megyünk, ahol az élelmezés is jó lesz.

Az ő feladata csupán az, hogy a csapattestek által foglyul ejtett ellenséget összegyűjtse, és Breszt-Litovszkba továbbítsa. Megtudtuk tőle így azt is, hogy Breszt-Litovszktól alig harminc kilométerre vagyunk. A németek vonulnak vissza, a front teljes hosszában. Szibériában, a Krím félszigeten, Kijevben, Gomelban, Minszkben, Bobrujszkban hatalmas hadifogoly lágerek vannak, és a milliót is meghaladja a hadifoglyok száma.

Felvillant bennem a remény, hogy talán bátyámmal is összehoz valahol a sors. 1942 nyarán vonult be, és azóta nincs hír róla.

Sztársinánk mielőtt eltávozott volna, bizalmasan közölte, hogy reggel gyalogosan útba indulunk a breszti lágerbe. Az éjszakát a fa alatt töltöttük. Az éjszaka csendjét egyetlen ágyú vagy puskalövés sem zavarta. Évek óta ilyen nyugodt, csendes éjszakánk nem volt. Itt már béke honolt, és az éjszakát egymás mellé húzódva átaludtuk.

Másnap kora reggel felsorakoztunk és valóban, ahogy a sztársina beígérte, gyalogosan hat géppisztolyos katona által kísérve elindultunk.

A sztársina és néhány embere ott maradt. Indulás előtt a sztársina egy jókora darab kenyeret adott Lipinek, és egy csomag mahorkát, amelyen testvériesen megosztoztunk. A menetben a németek haladtak elöl és mi négyen a szakasz végén.

Mögöttünk két fiatal orosz géppisztolyos katona zárta a sort.

Az orosz katonák nagyon barátságtalanok voltak s nem kívántak velünk társalogni.

Elöl a németek katonás rendben meneteltek, mi négyen bizony, főleg eleinte, nem sokat adtunk a menetelés rendjének betartására.

A sort záró orosz katonák dávájoztak és szidalmaztak is bennünket.

Lipivel volt a legtöbb baj. Hatalmas ereje ellenére a gyaloglással hadilábon állt.

A terep, ahol meneteltünk, süppedő homok volt, és ahogy a hőség emelkedett, Lipi egyre jobban elpilledt.

Elindulás előtt a sztársina kihirdette, hogy aki szökni kísérel vagy lemarad, azt agyonlövik az őrök.

Ilyesmit munkaszolgálatos korunkban elég gyakran hallottunk, és így most nem is vettük tragikusan, hiszen szökni egyáltalán nem volt szándékunk, és lemaradni sem. Arra azonban nem számítottunk, hogy ez a bikaerejű ember, Salamon Lipi, a gyaloglástól ennyire elanyátlanodik.

Az út felét már megtettük a nehéz terepen, amikor Lipi egyszerűen bejelentette, hogy nem tud továbbgyalogolni, a lábai annyira fájnak. Nem bánja azt sem, ha az oroszok agyonlövik. Nem vettük komolyan siralmait. Egyszercsak a mi Lipi barátunk térdre roskadt, és elvetette magát a földön.

A menetet az oroszok azon nyomban megállították. Lipi ekkor már előrebukva feküdt a homokon. Az orosz katona előbb a géppisztoly csövével próbálta Lipit noszogatni, de minden eredmény nélkül.

Mi is biztattuk, hogy szedje össze magát, de Lipi csak nyögött, és nem mutatott hajlandóságot arra, hogy lábra álljon és tovább vonszolja magát. Az orosz katona káromkodott, és miután hatalmasat rúgott Lipi hátsó felébe, egy hirtelen mozdulattal a géppisztoly závárzatát hátra húzta. A vér is elhűlt ereinkben, mert egy pillanat, és annyi sok szenvedés után, most mikor már biztonságban éreztük magunt, elveszítjük a legjobb barátunkat.

A mindig hallgatag Béla önfeláldozóan ugrott a földön fekvő Lipi és a fegyverét lövésre tartó katona közé. Meg sem tudtuk figyelni, hogy Béla mit kiabál németül, magyarul az orosz katonára, de a zavart kihasználva Jóska és én karjánál fogva megragadtuk Lipit, felráncigáltuk a földről, és két oldalról támogatva talpra állítottuk.

Az egyik német őrmester, akit bajtársai Alexnak szólongattak, tökéletesen tudott oroszul. Hirtelen ott teremvén, a még mindég egymással farkasszemet néző és egymást nyelvismeret hiányában meg nem értő Béla és az orosz katona vitájába beleavatkozott. Alex orosz nyelven és határozott fellépéssel magyarázta meg az orosz katonának, hogy Béla felháborodása teljesen jogos. Mi magyar zsidók vagyunk, akik évek óta rabságban éltünk, és éppen ezért nincs joga őt egyszerűen agyonlőni. Alex felvilágosítása megtette a hatást. Az orosz katona mintha egy kicsit szégyellte is volna magát, harciassága lecsökkent, és társai segítségével a rendet helyreállítva a fogolymenet tovább indult.

Lipi is összeszedte egy kicsit magát, és most már támogatásunk nélkül gyalogolt.

Alex viselkedését nagyon rendesnek tartottuk. Jóska sodort egy cigarettát, és előre szaladt, hogy Alexet megjutalmazza. Alex azonban a cigarettát nem fogadta el arra hivatkozván, hogy nem dohányzik. Alex szenvedélyes dohányos lehetett, hiszen ujjai sárgák voltak a nikotintól. Jóska ezt észrevette, és rápirított Alexra.

"Őrmester úr, ön tudja, hogy én ki vagyok. Ha nem fogadja el tőlem a cigarettát, úgy teljesen felesleges volt barátomért szót emelni. Ön nem bajtárs, ön még mindig a Wermacht őrmestere, akinek tilos a magunk fajtától még egy cigarettát is elfogadni." Alexra hatottak Jóska érvei, és egy enyhe fejbiccentéssel átvette a cigarettát és rágyújtott, közben fejét rosszallóan rázta Jóska felé. Alex rosszalló fejrázással fejezte ki azt, hogy Jóska csípős érveivel nem ért egyet. Talán azért nem válaszolt, mert a hely és idő nem volt alkalmas arra, hogy ezt a súlyos kérdést tisztázza.

Egy községen haladtunk keresztül. A polgári lakosság az út két oldalán álldogálva figyelte menetünket.

Eszembe jutott, amikor munkaszolgálatos időnkben egy-egy faluban átvonultunk, a lakosság élelmet, dohányt nyomdosott a kezünkbe, és az emberek szeméből a sorsunk feletti aggódás, az együttérzés szikrája villant elő, és nem egynek a könnye is kicsordult.

Most az emberek szeméből a harag, a bosszú utáni vágy tüzelt felénk. Kenyér helyett kövekkel dobáltak, szánakozás helyett öklüket rázva fenyegetőztek.

Az őrzésünkre rendelt katonáknak komoly feladatot jelentett, hogy testi épségünket megóvják.

Az egyik utca sarkán eltorzult arccal rohant rám egy harminc év körüli fiatalember, és öklével arcomba csapott, miközben lefasisztázott, gyilkosnak nevezett, és zsebéből egy csillag alakú sárga rongyot elővéve mutogatott felém. Ugyanis ütni már nem tudott az orosz katona erélyes fellépése miatt.

A fonák helyzetek micsoda sorozata ez! Az oroszok egyformán kezelnek a németekkel, mi is kamerád, ők is kamerád. Egy elkeseredett lengyel vagy orosz zsidó, aki bosszút liheg, pont engem üt fültövön, és pont én vagyok előtte a gyűlölt fasiszta, akiben testvérei, szülei gyilkosának megtestesítőjét véli. Vajon mit hoz még a sors?

A németek a menet elején meggyorsították lépteiket, és a németekkel együtt örültünk, hogy végre kijutottunk a faluból.

Késő délután volt, amikor megérkeztünk Breszt-Litovszkba. A lágert már messziről felismertük. Földszintes és emeletes épületek sorakoztak egymás mellett, utcákat, egy kis városnegyedet alkotva. Az egész terület kettős szögesdrótból készült kerítéssel volt körülvéve. Ahogy a láger közelébe értünk, egy jó kilométert gyalogoltunk a drótkerítés mellett, és bent a láger udvarában, utcáiban német egyenruhás hadifoglyok jöttek-mentek, illetve a délutáni hőség elől az épületek árnyékos oldalába meghúzódva üldögéltek.

Találgattuk, hogy vajon magyarok vagy éppen munkaszolgálatosok vannak-e a lágerban. A nagy izgalomban még arról is megfeledkeztünk, hogy egész nap semmit sem ettünk, és a tűző napon gyalogoltunk.

Végre odaértünk a láger főbejáratához. A dróton kívül egy emeletes épület állt közvetlen a kapu mellett. A kapuban orosz fegyveres katona őrködött.

Előkerült egy orosz tiszt is, aki nyilván az ügyeletes volt, mert piros színű karszalagot hordott, és azon valami cirill betű feketéllett.

A kísérőink parancsnoka néhány szót váltott az ügyeletessel, aki megszámolt bennünket, és odaszólt valamit a kapuőrnek. A mennyország kapuja megnyílt előttünk, és mi besétáltunk azon. Csak most vettük észre, hogy mintegy száz méter hosszú drótkerítéssel mindkét oldalról körülzárt útra érkeztünk, amelynek a láger felőli részén egy újabb kapu következett. Ennél a kapunál már nem orosz, hanem egy német őrmester állt őrt, természetesen fegyver nélkül, és a kapun túl pedig egy kisebb épület állt, már bent a lágerban. Az épület előtt több egészen jól öltözött, rangjelzést is viselő német tiszt haptákolt egy vágott pofájú tipikus porosz kinézetű német ezredes előtt.

A német őrmester elébünk sietett, négyünkre ügyet sem vetve üdvözölte az övéit.

A belső kapu előtt megálltunk, és a kapuügyeletes a német ezredes elé lépve jelentette érkezésünket.

Az ezredes kilépett a kapun, és ekkor Alex, aki eddig is a mi német csoportunk parancsnoka volt, vigyázzt vezényelt, és maga is feszes vigyázzállásban jelentkezett az ezredes előtt.

Mi négyen nem kívántuk magunkat azonosítani a németekkel, és tüntetőleg néhány lépést hátra maradva -- amíg a németek díszelegtek egymásnak -- mi szép csendben rágyújtottunk.

Az ezredesnek feltűnt magatartásunk, és Waltert, a kapuügyeletest utasította, hogy tájékozódjon becses személyeink iránt.

Walter katonás udvariassággal német nyelven érdeklődött hogy kik-mik vagyunk. Mintha csak összebeszéltünk volna, hagytuk beszélni, és úgy tettünk, mintha nem értenénk mit mond. Walter ekkor kissé selypes németes kiejtéssel, de orosz nyelven próbálkozott, amit valóban nem értettünk meg.

Alex avatkozott ismét közbe, és Waltert felvilágosította, hogy magyar zsidó munkaszolgálatosok vagyunk. Walter nem lepődött meg, és közölte, hogy a lágerban magyarok is vannak, és parancsnokuk Winter doktor.

Ha már így áll a dolog, jobbnak láttuk, hogy passzivitásunkat feladjuk, és Waltert egyszerre különböző kérdésekkel árasztottuk el. Walter azonban nem tudott választ adni kérdéseinkre, mert az ezredes magához rendelte. Walter jelentette az ezredesnek, hogy kik-mik vagyunk.

Ekkor az ezredes odalépett hozzánk, közölte, hogy ő a láger parancsnoka, a magyar század parancsnoka is alá van rendelve. Megparancsolta, hogy jelentkezzünk Winter doktornál.

A porosz tiszt fölénye, és az, hogy még itt is ők akarnak nekünk parancsolni, annyira felbőszített bennünket, hogy kedvünk lett volna tarkón ragadni, és megcibálni ezt az urat.

Ehelyett csupán anyanyelvünket használva küldtük melegebb éghajlatra, és rohadt és egyéb fasisztának tituláltuk. Az ezredes néhány nemzetközileg is használatos kifejezésünkből joggal következtetett arra, hogy nem dicsérjük, és csupán arcizma rándult meg, mikor hátat fordítva otthagyott bennünket.

Amíg ez a kis közjáték folyt, észre sem vettük, hogy a velünk érkező németeket Walter egyenként megmotozta, és a motozás után engedte be a lágerbe.

Az ezredes már ott állt az ajtóban Walter mellett, amikor mi következtünk. Elől Béla és Jóska ment, és Walter motozás nélkül engedte át őket megkérdezvén, hogy fegyver, lőszer, szúró vagy vágó szerszám nincs-e náluk.

Ezután Lipi következett, és Walter reflexszerűen zsebéhez nyúlt, hogy megtapogassa.

Ebben a pillanatban Lipi borzalmas ütést mért Walterra, aki mint egy homokzsák rogyott össze. Lipi -- szemben az erős emberek általában ismert jámborságával -- pillanatok alatt ragadtatta el magát, és már ütött is.

Így történt ez most is.

Az ezredes, látván a jelenetet, oldalához kapott, de pisztoly már ott régen nem volt. Így hát ez alkalommal fegyver nélkül rohant hozzánk. Követte őt egy cingár német tiszt is, aki mint a sakál ordított: Hilfe? Hilfe? Hilfe! -- azaz segítség! Az üvöltésre a külső kapu felől az orosz ügyeletes tiszt és vagy három orosz katona rohant befelé. Mire odaérkeztek, az ezredes úr Lipi egyetlen hatalmas tenyeresétől Walteron keresztül esett. A hilféző tisztet én rúgtam bokán, és ő is a földön nyöszörgött. Az oroszokkal már nem volt kedvünk viaskodni, mert dühtől kivörösödve, szörnyen káromkodva érkeztek, és hátunkat döngölve löktek be bennünket a lágerba.

Kicsit meg is szeppentünk, hogy most mi lesz. Betuszkoltak bennünket a német lágerparancsnok szobájába, és szórták ránk az áldást.

Lipi neki fogott németül magyarázkodni, erősen kihangsúlyozva, hogy mi partizánok voltunk és semmi közünk a németekhez. Az ügyeletes orosz tiszt a partizán szón kívül egy mukkot sem értett meg, és káromkodott, diszciplínát és bunkert emlegetett.

A bunker szó jelentését hamar megtudtuk, mert közben Walter és az ezredes is jókora kék-zöld monoklikkal a szemük alatt megjelentek. Sőt az én Hilfe hadnagyom is besántikált, és miután további diplomáciai vitára az orosz tiszt lehetőséget nem adott, két orosz katona és Walter kíséretében egy sötét pincébe zártak be bennünket. Szóval bent voltunk abban a bizonyos bunkerban, amit magyarra fordítva fogdának szoktak nevezni.

A fogda homályát lassan megszoktuk, és szétnéztünk. Legalább nyolcan kucorogtunk a fal tövében. Mindenki német volt rajtunk kívül.

Mindenre gondoltam, de azt, hogy a hadifoglyokat még a dróton belül is bezárhatják, még elképzelni is nehéz lett volna. Rettentően el voltam keseredve. Néhány héttel ezelőtt még a magyar hadosztály-börtön fogdájában keseregtem, és álmodoztam egy jobb világ után. Egy jobb világ után, amelyet csak úgy tudtam magam elé képzelni, hogy átszököm az oroszokhoz. Hát most itt vagyok! Éhesen, a gyaloglástól elcsigázva, bal fülem tövében és fejem búbján egy-egy daganat. Már azt sem tudom, hogy melyik daganatot hol kaptam. Úgy emlékszem, hogy fülem mögé a falubeli zsidó legény csapott, a fejem búbjára meg az orosz katona csapott a derékszíjjával. A bokám felett is érzékeny. Igen, ott meg a Hilfe rúgott vissza. Úgy magamba, a cingár német tisztet Hilfe hadnagynak neveztem el.

Hirtelen azt sem tudtam, hogy nevetni vagy sírni volna jobb.

A nevetés mellett döntöttem. Lipi azt hitte, hogy meghülyültem, amikor észre vette, hogy csendben kuncogok.

Hát hogyne kuncogtam volna, amikor eszembe jutott a tarhás Neumann. Lipit megkértem, hogy ne haragudjon, de nekem egyszerűen röhögnöm kell.

De miért? És pont most?

Emlékeztettem Lipit arra a jelenetre, amikor a tarhás Neumann egy nagy pofont kapott Veres szakaszvezető úrtól állatkínzás miatt, és a tarhás Neumann is sírás helyett röhögött. Amikor a szakaszvezető megkérdezte tőle, hogy miért röhög, és miért nem haragszik, a mi tarhás kománk kimondta a nagy bölcsességet: "Szakaszvezető úr, mit ér a harag hatalom nélkül?" Lipi is felvidult a már feledésbe ment histórián. Sajnos be kell látnunk, hatalom nélkül a mi haragunk fabatkát sem ér, és a németek miatt most itt rohadunk egy nedves pince kövén.

És milyen társaságban? Josef SS hadnagy a bal szomszéd, Hans, szintén SS, csupán azzal a különbséggel, hogy altiszt. A két SS azért van itt, mert SS-ek, a többi német kenyeret lopott a bajtársaitól. Természetesen a szobaparancsnok Josef, az SS hadnagy volt.

Az SS hadnagy, miután szabályosan bemutatkozott, aziránt érdeklődött, hogy hol és mikor estünk fogságba. Nem akarta elhinni, hogy mi Varsó alatt estünk fogságba, és hogy Breszttől a frontvonal legalább kétszáz kilométerre nyugatra van már. Lehetetlennek tartotta, hogy az oroszok feltartóztathatatlanul nyomulnak nyugatra. Szerinte a német ellentámadás már meg is indult, és napok kérdése, hogy Bresztet is visszafoglalják.

A kenyértolvaj németek, nem tisztelvén a rangot, lehurrogták a pelyhes állú húsz-huszonöt éves SS hadnagyot. Az egyik német altiszt öklét rázta az SS felé, és szidta, mint a bokrot Hitlert, a háborút.

Enyhe vigasz, de mégis jólesett hallgatni a németek marakodását. A hangulat olyan volt, hogy jómagam is a zúgolódó németek mellé pártoltam, és közöltem az SS-szel, hogy mi ketten zsidók vagyunk, és egyetlen testrészünk sem kívánja, hogy a németek még egyszer idejöjjenek.

Az SS meghökkent amikor megtudta faji hovatartozásunkat, de a harcot nem adta fel. Kijelentette, hogy a bolsevik zsidók vágya -- amíg egyetlen becsületes német él -- teljesülni nem fog, és a zsidó plutokráciával együtt el fog pusztulni a bolsevizmus. Lipi hirtelen felhúzta dagadt lábaira bakancsát, felugrott, és "az egyanyádba az egyistent" sziszegve rontott az SS-re. Amikor Lipi a bűvös szavakat kimondta, mindig ütött is. Most azonban nem kerülhetett rá sor, mert a németek körülfogták a kissé megszeppent hadnagyot, és lenyomták a pince sarkába. Néhány kisebb ütést is kapott az SS, de ez inkább a Lipi indulatának leszerelését célozta.

Magam is csitítgattam Lipit azzal érvelvén, hogy ma már elég zűrt csináltunk, és éhgyomorral nem is szabad ilyen sok energiát pazarolni. Emlékeztettem századunk orvosának, Dr. Csillag Ernőnek az intelmeire, aki a darniczai nagy éhezés idején tudományosan kifejtette, hogy a gyenge koszt mellett az éhhalál elleni egyetlen védekezés az energiával való takarékosság.

Éveim olyan meggyőzőek voltak, hogy Lipi kilátásba helyezte torkom elharapását, ha be nem fogom gyorsan a számat. Megfogadtam tanácsát. Percekig mély csend volt a fogdában. Lipi lehúzta a bakancsát, és feje alá téve hanyatt feküdt. Nem mertem megszólalni, pedig a helyzetet alkalmasnak találtam arra, hogy barátommal megbeszéljem, mi lesz ezek után velünk. Tulajdonképpen most már itt a pincében fogjuk a háború végét bevárni, vagy mégis történik valami? Naptári tájékozódásomat teljesen elvesztettem, és gondolataimban azzal foglalkoztam, hogy hányadika lehet. Nagyon fontosnak tartottam ennek megállapítását, és kezdtem visszafelé számolgatni. Sehogyan sem ment, de odáig eljutottam, hogy augusztus van, és 1944-et írunk.

Végülis megtörve a csendet az egyik németet kérdeztem meg, aki közölte, hogy pontosan augusztus 8-a van, mert augusztus 4-én zárták be öt napra kenyérlopás miatt, és holnap reggel szabadul.

Azt is megtudtuk, hogy a büntetéseket a német lágerparancsnok, a mi ezredesünk osztogatja.

Lipi félálomban motyogta, hogy akkor mi innen csak csoda útján fogunk szabadulni.

A németeknek elmeséltük bevonulásunk történetét, és a többség helytelenítette magatartásunkat, mert az orosz kamerádok a diszciplínát, a fegyelmet szigorúan megkövetelik.

Már sötétedett, amikor az ajtót kinyitotta két német, és levest meg egy szeletke kenyeret hoztak vacsorára.

A kenyérszeleteket gyorsan megszámoltam, és mivel összesen hat szeletkét olvastam össze, alapos gyanúm volt, hogy mi ketten nem kapunk enni.

Így is történt, mert részünkre, mint jövevényekre még nem vételeztek, a két SS-nek büntetésből este kenyér nem járt. Ilyen az élet. 1944. év augusztus hó 8-án este Breszt-Litovszkban a fogolytáborban két SS és két muszos végignézte, miként fogyasztja szerény vacsoráját hat kenyértolvaj Wermacht katona. A két ételhordó viszont megígérte, hogy értesíti a magyar hadifoglyok parancsnokát, Wintert, akiről feltételeztük, hogy legalább százados, és a Volksbund tagja. Reméltük, hogy majd segít rajtunk, hiszen mi is magyarok lettünk megint, legalább is úgy gondoltuk azon a napon, amikor megszöktünk a Horthy-hadsereg kötelékéből.

Másnap reggel már mi is részesültünk a forró levesből, amelyhez húszdekás kenyeret is adtak.

A jóllakottság érzetétől még messze voltunk, de éhségünk csökkentésére feltétlen jólesett a kissé furcsa ízű pépes leves.

A kenyértolvaj németnek a fenyítése lejárt, és valóban a reggeli elfogyasztása után kiengedték. Ő is megígérte, hogy értesíti a magyar parancsnokot.

A magyar parancsnok helyett a délelőtt folyamán a német ezredes és segédtisztje, Hilfe hadnagy tartott ellenőrzést a fogdában.

Amikor beléptek, az SS hadnagy vigyázzt vezényelt, és jelentette a létszámot akként, hogy hét német és két zsidó van jelen. Az ezredes udvariasan kioktatta a hadnagyot, hogy őt a nemzetiség nem érdekli, és legközelebb a fogdában lévő hadifoglyok létszámát jelentse.

Mi ketten ez alkalommal az SS szobaparancsnok vezényszavára, ha nem is szívesen, de felálltunk, és vigyázzállás helyett félvállal a falat támogattuk.

Az ezredes szeme alatt most még jobban látszott az incidens nyoma, mint tegnap, és a segédtisztje is húzta a lábát. Közelebb lépvén az ezredes sajnálkozását tejezte ki a történtek miatt, és azt is közölte, hogy kettőnket nem ő, hanem az orosz ügyeletes tiszt zárt be tíz-tíz napra. Meg kell értenünk, hogy a láger rendjéért és fegyelméért ő, mint parancsnok a felelős. Reméli, hogy megértjük nehéz helyzetét, és megígérte, hogy még a délelőtt folyamán Winter doktor úrral beszél, és megpróbál amnesztiát kieszközölni számunkra.

A magam német szókincsét nem találta elegendőnek, és Lipit kértem meg, hogy mondjon már valamit ennek a trógernak, és ez alkalommal helyesebb, ha nem vágja képen, de azért bocsánatot se kérjen.

Lipi röviden közölte, hogy mi négyen partizánoknál szolgáltunk, és ezért éreztük magunkat feljogosítva arra, hogy a lealázó megmotozás ellen tiltakozzunk.

Az ezredes viszont tudtunkra adta, hogy ő már 1942. év őszén esett fogságba, és Moszkvában antifasiszta iskolát végzett, ahol egyebek mellett a lágerben megkövetelendő fegyelemről is sok szó esett. A fegyelem pedig minden hadifogolyra egyaránt vonatkozik. Mindenesetre méltányosnak tartja érveinket, és megkérdezte, hogy van-e valami egyéb kérdésünk hozzá?

Már nemegyszer fordult velem elő, hogy elszúrtam az ilyen alkalmakat, és most is rácsapva a lehetőségre hirtelen feltettem a kérdést: "Mondja ezredes úr! Nem tudná véletlenül megmondani, hogy mi a címe Marx Károly híres könyvének?"

"Das Kapital" -- válaszolt az ezredes csodálkozó ábrázattal, és én ujjongva kiáltottam fel, "A tőke"! Tudtam, hogy csak néhány betűből áll.

Miközben Lipi mindenféle marhának elmondott, az ezredes és segédtisztje gyorsan eltávoztak a fogdából. Napok óta gondolkodtam a könyv címén, és most végre tudom. Kicsit restelltem, hogy pont egy német ezredestől tudtam meg a könyv címét.

Lipi lefeküdt aludni, én meg azon gondolkodtam, hogy miről is szól az "A tőke". Kár, hogy nincs belőle itt egy példány, mert most bőven volna időm olvasgatni.

Már délfelé járt az idő, amikor nyílt a fogdaajtó, és egy alacsony szemüveges alak lépett be a fogdába Béla és Jóska kíséretében, na meg még valaki, Grün Rumi, aki két nappal korábban szökött meg a századtól Stark Jóskával. A szemüveges bemutatkozott, mondván, hogy ő Winter doktor.

Az öröm nagy volt, mert Winter doktor, aki sem sváb sem százados nem volt, hanem szintén muszos, hozta a hírt, hogy szabadok vagyunk, elintézte a ruszkikkal.

Amikor már kint voltunk a homályos pincéből, összeölelkeztünk a volt századtársunkkal Rumival, és örültünk a napfénynek és annak, hogy végre, "szabad" hadifoglyok vagyunk.

Winter doktor vezetésével végigmentünk a táboron. A közgazdász doktor útközben elmondotta, hogy a láger magyarságának létszáma körülbelül kettőszáz hadifogoly.

A kettőszáz magyarból közel százhúsz a munkaszolgálatos, a többi magyar katona, akik között egy tiszt van, egy Elek nevű tüzér százados. A magyarok szállása a láger északi oldalán volt egy emeletes épületben.

A földszintes szobákban a zsidó munkaszolgálatosok, míg az emeleten a magyar katonák helyezkedtek el.

Grün Rumi egy nappal korábban szökött meg Stark Jóskával, aki a szálláson várt már ránk. Vele is megtörtént a találkozás, és így századunkból hatan jöttünk össze a breszti lágerban. A különböző századbeli munkaszolgálatosok körülvettek bennünket, és kérdésekkel ostromoltak. Ismerős nem volt közöttük. A legtöbb muszos erdélyi, kárpátaljai volt. Az anyaországbelieket mi képviseltük.

Szállásunkat kitűnőnek találtuk. Emeletes priccseken és keskeny szalmazsákokon kényelmes pihenés kínálkozott.

A magyar honvédek, altisztek a munkaszolgálatosokkal kisebb-nagyobb csoportot alkotva barátságosan beszélgettek. Szokatlan volt ez a látvány. Néhány héttel ezelőtt még nem volt ilyen közvetlen a társalgás a munkaszolgálatosok és katonák között. Most meg a muszos tegezi az őrmestert, az őrmester visszategezi a muszost.

A délutáni hőségben azon gondolkodtam, hogy tulajdonképpen a muszosok bocsátottak-e meg a rettegett oktató uraknak és altiszteknek, avagy az oktató urak és altisztek bocsátották-e meg a muszosoknak, hogy zsidók. A közel harmincöt fokos tikkasztó hőség miatt, vagy a kérdés bonyolult volta miatt, a fogas kérdést képtelen voltam megoldani.

Este hét órakor létszámolvasás volt, és felsorakoztunk a szállásunk előtt.

Most jöttem rá, hogy itt tulajdonképpen két század van. Az egyik század a magyar zsidó század, a másik század a magyar század és egy magyar tiszt, aki a magyar századtól néhány lépésre külön állt fel.

Amíg így elmerengtem, egy orosz tiszt és altiszt a német ezredes táraságában megjelentek, és az ötös sorokban álló foglyokat összeszámolták, egy jegyzettömbbe felírták a létszámot, és mi szétoszoltunk.

A vacsorát éthordó emberek rudakra szerelt kondérokban hozták a szállásra, és a szobánkénti létszám alapján kiosztották. Jó ízű burizs leves volt a vacsora.

Még takarodó előtt összeismerkedtem Elek századossal. Ütegének lovai kidőltek, és elmondása szerint Szklenár nevű szakaszvezetőjével felderítő útra indult, és Kovel közelében egyszerűen azon vették magukat észre, hogy fogságba estek. Borsod megyébe való, és tartalékos tiszt. Odahaza a pénzügyi igazgatóságon dolgozott.

Jó modorú úriember benyomását keltette. Rövid beszélgetés után bizalmába fogadott.

Tőle tudtam meg, hogy a lágerben egy orosz hadnagy a politikai tiszt, és egész nap a foglyok között tartózkodik. Elek százados úgy jellemezte, hogy biztos kommunista, annak ellenére, hogy több nyelvet beszél, és nagyon tájékozott művelt ember.

Bár magam sem tudtam, hogy a kommunista művelt ember vagy sem, mégis úgy éreztem, hogy Elek százados félreérhetetlen célzását nem hagyhatom figyelmen kívül. Megkérdeztem tehát Elek századost, hogy találkozott-e már kommunistákkal, és milyennek ismerte meg őket? Elek százados észrevette, hogy megjegyzését bántónak tartom, és így egészen őszintén beismerte, hogy még valódi kommunistával nem volt dolga, de hát a prolik a kommunisták, és azok durva műveletlen erőszakos emberek.

Feltétlen a kommunizmus védelmére akartam kelni, és fölényesen megkérdeztem hát tőle, hogy olvasta-e Marx Károly művét, az "A tőkét"? Természetesen nem olvasta, de azt nem tudhatta, hogy én sem olvastam. Miután lelepleztem, hogy még az "A tőkét" sem olvasta, láttam rajta, hogy ezen tudatlansága miatt kisebbségi érzete támadt velem szemben. Ezt a lélektani pillanatot használtam ki, és közöltem vele, hogy az "A tőke", ez a világirodalmi remekmű, a kommunisták bibliája, és ha azt a mély értelmű könyvet képesek megérteni, akkor nyilván megfelelő műveltséggel, is rendelkeznek. Úgy zárójelben hozzáfűztem, hogy azért a kommunisták között is akadhat műveletlen terrorlegény.

Elek százados nagyokat nyelt amíg én filozofáltam, és végülis elnézést kért tőlem, ha megbántott volna. Kénytelen voltam felvilágosítani, hogy engem egyáltalán nem bántott meg, mert én nem vagyok kommunista, csupán az bánt, hogy olyanokról mond véleményt, akiket nem is ismer.

Elek százados ezen utolsó megjegyzésemet teljesen mértékben és valóban őszintén helyesnek ismerte el. Anélkül, hogy kölcsönös letegezésre vetemedtünk volna, őszintén barátságos hangulatban váltunk el egymástól. A hadifoglyok közül igen sokan a láger udvarán feküdtek le aludni éjszakára, mert a hőség ezen a nyáron Breszt-Litovszkban tetőzött.

Másnap reggel ismét burizs leves volt reggelire. Kiadták az egész napra járó negyven deka kenyeret is.

A lágeren belül szabadon mozoghattunk. Ezt a lehetőséget felhasználva sétára indultam. A láger főterén meglepő látványra bukkantam. A főtér, amit a németek Appelplatznak hívtak, egymás mellé rakott sírkövekkel volt kirakva. A sírköveken héberbetűs feliratok voltak, amiből megállapítottam, hogy kegyeletsértő módon egy zsidó temető sírköveit használták fel a főtér kiképzésére. Szorongó érzés fogott el a szokatlan látványon, és szerettem volna megtudni, hogy miért, hogyan kerültek ide ezek a szomorú kövek.

Eszembe jutott Elek századossal folytatott esti vitám, és arra gondoltam, hogy ha ezt az oroszok tették, akkor bizony neki van igaza a kommunistákat illetően. Elképesztő gaztettként értékeltem a temető feldúlását, bárkik követték ezt el.

Merengésemben Winter doktor zavart meg, aki Elek századossal közlekedett a főtér irányába. Amikor hozzám érkeztek, Winter doktor azonnal rátért a kövek történetére. A zsidó temetőt a megszálló német csapatok dúlták fel még 1942. év nyárvégén, amikor több hetes hősi ellenállás után elfoglalták Bresztet. A németek első dolga a zsidók összeszedése volt, és mintán a temetőből ide áthordatták velük a sírköveket, néhány nap alatt sok tízezer zsidót egyszerűen lemészároltak.

A szomorú történetet végighallgató Elek százados is elképesztő barbárságnak tartotta a halottak emlékének meggyalázását, és a zsidók kegyetlen elpusztítását.

Winter doktor elterelte a szót a szörnyű történetről, és felajánlotta, hogy bemutat a szovjet hadnagynak, a láger politikai tisztjének.

Otthagytuk a lesújtó látványt nyújtó teret, és hármasban indultunk el a politikai hadnagy lágeren belül lévő hivatalába. A hadnagy mint régi ismerőst fogadta Winter doktort, és Elek századost is. Mindhármunkkal barátságosan kezet fogott, és leültetett bennünket.

Az iroda nagyon szerényen volt berendezve: egy asztal, néhány szék, és egy antiknak tűnő üveges könyvszekrény. A falon Sztálin és Marx képe lógott. A társalgás német nyelven folyt. Winter doktor perfekt német volt, és kicsit irigyeltem is nyelvtudása miatt. Én ugyanis mindent megértettem, szókincsem is elegendő volt, de a német grammatikával mindég hadilábon álltam, és emiatt kisebbségi érzés fogott el, ha németül kellett megszólalnom.

Winter doktor elmesélte négyünk érkezésének történetét, kalandunkat a német ezredessel, és fogdába való vetésünket. A politikai tiszt mosolyogva hallgatta végig kalandunkat, és annak a reményének adott kifejezést, hogy többé ilyen kellemetlenségbe nem sodródunk.

Aztán engem kérdezett ki foglalkozásomat illetően, hol és mikor estem fogságba.

Elmeséltem szökésünket a századtól, partizánkodásunkat, bujdosásunkat az erdőben.

A fiatal tiszt különösebb érdeklődést nem tanúsított élményeim iránt, udvariasan végighallgatott, és mikor befejeztem, megkérdezte, hogy vannak-e elképzeléseim a fogságban töltendő időt illetően.

Amikor közöltem, hogy időmet tanulással szeretném tölteni, és emellett úgy gondolom, hogy újságírással is foglalkozhatnék, elhatározásomat helyeselte. Megkérdezte Winter doktort, hogy a magyar nyelvű faliújság, amiről már köztük szó volt, készül-e? Winter doktor elpirult a kellemetlen kérdés hallatán, mert a faliújság kérdésével nem foglalkozott. Végül is azzal vágta ki magát, hogy papiros, de még írószerszám, ceruza sincsen az egész lágerban. A politikai tiszt elnézést kért, és a szekrényből nagy köteg papírt vett elő, és hosszas keresgélés után, négy-öt darab ceruzát adott át a magyarok parancsnokának.

A derék politikai tiszt nyilván megfeledkezett arról, hogy a lágerba való bebocsátáskor Walter és társai mindent, és még az írószereket is elkobozták.

Winter doktor nekem is és Elek századosnak így egy-egy ceruzát adott. Bizony jól esett a ceruzát birtokolni, mert már az idejét is elfelejtettem, amikor legutoljára írtam. Elek százados is mint igazi kincset rejtette el a ceruzát zubbonya felső zsebébe.

Tulajdonképpen csak ezután került sor látogatásunk igazi céljára, melynek főszereplője Elek százados volt. A harcok már néhány száz kilométerre, tőlünk nyugatra folytak, és a Vörös Hadsereg feltartóztathatatlanul nyomult előre. Elképzelhetetlen volt, hogy a fasiszta horda az egymást követő csapások után képes legyen a hadi helyzet megváltoztatására.

Még valahol a pripeti mocsaraknál voltunk, amikor az orosz gépek rengeteg röpcédulát szórtak le magyar, német, román és orosz nyelven, és megadásra, átpártolásra hívták fel az ellenséges hadvezetést, a felesleges véráldozatok elkerülése végett.

A politikai tiszt röviden ismertette előttünk a hadi helyzetet, és így tudtuk meg, hogy heteken belül hazánk, Magyarország is hadszíntérré fog változni. A politikai tiszt vaslogikával tárta fel azt, hogy napjainkban az igazi magyar hazafi az, akinek van ereje, bátorsága belátni, hogy a magyarságnak semmi érdeke nem fűződik a német fasisztákhoz, és így a háború tovább folytatásához. A magyar történelem néhány jelentős mozzanatát ismerte a politikai tiszt. Beszélt Kossuth Lajosról, a 48-as forradalomról, a bécsi udvar emberéről, Jellasics horvát bánról, a Habsburg-ház detronizálásáról, és a forradalom bukásáról. Aztán egy nagyot ugrott a történelemben, és Magyarország jelenlegi állapotát magyarázgatta. A magyar kormány a frontra küldte a fegyveres erő zömét, 200.000 katonát, akik a Don vonalán úgyszólván teljesen elpusztultak. A németek megszállták márciusban az országot, és otthon a terror uralkodik.

Végül rátért a lényegre: a magyar hadifoglyoknak el kell ítélni a kormány németbarát politikáját, és csatlakozni kell az antifasiszta mozgalomhoz.

Mindenben egyetértettünk a politikai tiszttel.

Amikor idáig jutottunk, a politikai tiszt Elek századoshoz fordult, és megkérdezte tőle, hogy hajlandó volna-e a breszti rádióban nyilatkozatot adni, és felhívni a magyar tiszteket az értelmetlen harc abbahagyására.

Elek századost váratlanul érte a kérdés, arcáról a vér hirtelen kifutott. Dr. Winter és én is kérdően néztünk rá. Elek százados fejét lehorgasztva közölte, hogy ő mindenben egyetért az orosz tiszttel, de szülei és családja miatt ezt nem teheti meg.

Elek századost ezek után próbáltuk még agitálni, de hajthatatlan maradt. Kijelentette, hogy a táborban a legmesszebbmenő segítséget hajlandó nyújtani a magyarok közti agitációt illetően, de a rádióban nem nyilatkozhat.

A szovjet tiszt egyáltalán nem haragudott meg Elek századosra, kézfogással, mosolyogva búcsúzott el tőlünk. Elek százados gondterhelt arccal szótlanul ballagott mellettünk a láger udvarán.

Az augusztusi éjszaka forró. A láger udvarán fekszünk. Bármerre nézel, a földön mindenütt foglyok, foglyok, foglyok. Az éjszakában nyögések, halk sóhajok, feltörő hörgések repdestek. Tán a lelkiismeret számon kérő hangjai az elpusztult milliókért, a romba döntött házakért, a valaha viruló városokért.

Én hátamon fekve mesélek szomszédomnak a szerelemről és a fénylő csillagokról. Mesélek ábrándozva, de szomszédom már rég alszik. Elhallgattam hét én is. Figyelem a szögesdrótokon túl őrködő szovjet katona sziluettjét. Borzalmas fáradságot érzek. Szemeim leragadnak. Egy... kettő... három... A fogolyláger órája éjfélt ütött. Nem tudom miért, de oly különös érzés fogott el, felállok... megindulok a kerítés irányába. Egyszerre mintha csak a földből nőtt volna ki, velem szemben jön egy alak. Magas termet, sovány arc, a szemei mint a tűz égnek. Mintha orosz egyenruhát viselne. Igen! Igen! Látom a vörös ötágú csillagot.

Nem tudom miért, de hideg futott végig rajtam. Mintha nem is ember közeledne hozzám! Szeretnék menekülni! De jaj, mi van velem? Lábam gyökeret vert! Az ismeretlen pillanat alatt előttem termett, és bár suttogva szólt hozzám, a hang mégis velőkig hatott: "Most megvagy! Nem menekülsz! Már régóta kereslek!" "Ember! Ki vagy? Mit akarsz tőlem? -- kérdem én megremegve. "Még kérdezed is, gyalázatos! Te ölted meg feleségem, gyermekem, te gyújtottad fel kis házamat, hol valaha boldogság honolt!" Azt hittem megőrülök a borzalmas vádak miatt. "Én sohasem öltem asszonyt és gyermeket, és házát sem gyújtottam fel senkinek."

"Há-há-há! Hát tagadsz gyalázatos! Megfojtalak bitang!" Tarkómat egy csontos kéz markolja át vaskapocsként. Nem kapok levegőt. A homlokom verejtékezik! Erőm kezd elhagyni. Szemeim kidüllednek. A szorítás egy pillanatig sem enged. Hörgök. Igen, ez a vég, megfulladok. Hirtelen hideg szellő csapja meg arcomat. Mintha szárnycsapkodást is hallottam volna.

"Iván Antonovics! Mit csinálsz? Miért bántod őt? Ő nem ölt embert, és házad sem ő gyújtotta fel.

"Nem-e? Hisz karján még látszanak a vérnyomok!" "Vérnyomok? Óh, balga te! Hát nem látod, hogy nem vérnyom az, hanem a sárga csillagnak, a szégyenstráfnak elnyűtt foszlányai?"

Tarkómon a szorítás megszűnt, vad erővel szívtam magamba a levegőt. Magamhoz térek. Ott áll előttem a csontos kezű férfi. Nem szól egy szót sem, csak áll. Üveges szemekkel meredek rá. Néhány lépést teszek előre, De ki a jótevőm?

Fehér haj, bánatos szem, és vágyódva néz felém.

Megismerem! Rohanok felé. "Anyám! Anyám!" Valaki oldalba lökött: "Szomszéd, mi van veled, talán rosszat álmodtál?" Szemem könnyekkel van tele, és a láger órája egy órát ütött.

Ez volt az én első írásom, és arra szántam, hogy a magyarok faliújságján megjelenjen.

Valahogy úgy éreztem, hogy anyám már nem él. A láger udvarán lefektetett sírkövek nyomasztó hatással voltak rám. Eszembe jutott az a nap, amikor bevonultam, és anyámtól búcsúztam. "Soha többé nem látlak" -- voltak utolsó szavai. Vajon mit csinálhat Waldseeben, ahová elvitték őket. Olyan szép ez a név: Waldsee. "Tó az erdőben." Ezt jelenti magyarra fordítva. Biztos kis erdei faházakban laknak, és anyám, mint egész életén át, már hajnalban felöltözik, és mos, meg főz a családra.

Eszembe jutott a partizán hadnagy, aki rossz néven vette, hogy majd csak a háború végén szántuk rá magunkat a szökésre. Ő mondta, hogy a családon már rég nem állhatnak bosszút, a mi szüleinket Hitler már rég elpusztította.

Hát, ha ez az igazság, akkor miért nincs senki, aki fegyvert adna, hogy végre törlesszünk valamit. A háborúnak még nincs vége.

A fegyver helyett tespedni kell a lágerban, és az oroszok előtt itt minden nemzetiség egyforma, mindenki hadifogoly, tehát mindenki, én is lehetséges, hogy gyilkos vagyok.

Talán ezek a gondolatok inspiráltak a cikk megírására. Fájt az a gondolat, hogy anyám nincs többé, és fájt, hogy a sok-sok szenvedés, megpróbáltatás, szökés, partizánkodás ellenére is ugyanaz a sorsunk, mint azoknak, akiknek vér tapad a kezükhöz, akik még csak emberszámba sem vettek bennünket.

Winter dr. elolvasta, és több más írással együtt elvitte a politikai tiszthez olyan cenzúra-félére.

Sajnos írásom nem jelenhetett meg a magyarság faliújságján.

A politikái tiszt szerint az írás nagyon-nagyon szép, mély értelmű, de nem elég általános, és egyelőre nem aktuális. Azt üzente, hogy próbálkozzak egyszerűbb gondolatokkal, és az egész magyarságot érdeklő problémákkal foglalkozni. A politikai tiszt véleménye meglehetősen lesújtott, és be kellett érnem azzal, hogy a faliújságban megjelenő cikkeket szép nyomtatott betűkkel, zsinórírással dupla kenyéradag ellenében én másoltam.

Hát igen! Még Elek századosnak is több érzéke volt a napi politikához. Elek százados ugyanis arról írt, hogy a szovjet hadsereg betartja a hadijogot, és a foglyokat a nemzetközi megállapodás szerint tartja. Nem ölik meg a foglyokat, sőt biztosítják a tisztek részére járó megkülönböztetett bánásmódot stb.

Kós nevű cipész "Világ proletárjai egyesüljetek" címmel azt írta, hogy a magyar iparosok a legjobb szakmunkások, és ha majd csakugyan lesz a lágerban műhely, ő és szaktársai ezt be is fogják bizonyítani.

Winter dr. vezércikkében adta tudtul mindenkinek, hogy "Lesz még egyszer ünnep a világon", és követelte, hogy Horthy Miklós sürgősen kössön békét az ellenséggel, mert akkor mire a levelek lehullanak, mi is otthon lehetünk.

Kucsera honvéd, látván, hogy a nagy papíron van még egy kis hely, arra kért, hogy apróhirdetésként írjam még bele, hogy a reggeli kenyéradagja hirtelen eltűnt, és a szerencsés megtaláló a barakkparancsnoknak adja át. Óriási ötlet volt ez Kucserától. Percek alatt egy rövid cikket írtam a bajtársi lopásról, és Winter doktor olyan jónak találta, hogy még a cenzúrázást is feleslegesnek tartotta.

Kucsera pedig kapott tőlem egy darab kenyeret, mert úgy éreztem, hogy az én sikerem mégis csak az ő érdeme.

A faliújsággal néhány napig el voltam foglalva. Rajzoltam a betűket, és amikor már a szöveg kész volt, egy nagy furnér táblát szereztem, arra remek tulipánokat rajzoltam. Piros festék nem lévén, téglaport gyártottam, és a tulipánokat azzal festettem halványpirosra.

A kész remekművet a magyarok épületének falára kiszegeztem.

A foglyokat azonban nem nagyon érdekelte a magyar harsona.

Ott ültem lesben, hogy lássam a hatást. Bizony nem sokan szenteltek rá időt, hogy elolvassák. Winter doktorral közöltem is észlelésemet, aki csak annyit mondott, hogy az a fontos, hogy az újság elkészült, és az oroszok így nem szólhatnak egy szót sem.

Mialatt én az újságszerkesztéssel foglalkoztam, Lipi barátom és a német táborparancsnok között a diplomáciai viszony megváltozott. Az történt, hogy a konyhára élelem érkezett, és Lipi arra settenkedve beállt a rakodómunkások közé, bár senki sem kérte őt erre a munkára. Salamon Lipi egyébként a bika ereje mellett lustaságáról volt híres. Dolgozni csak akkor volt kedve és szíve, ha lopni is lehetett valamit. A breszti hadifogolylágerban háromszori étkezés ugyan biztosítva volt, de -- hogy úgy mondjam -- egy kicsit mégis éheztünk. Reggelire három deci híg levest, délben ismét három deci még hígabb levest, két-három evőkanálnyi főzeléket kaptunk, este ismét valami levesféleség volt a vacsora, és egész napra negyven deka sötétbarna pelyvás kenyér. A kenyér súlyos volt, mert igen magas víztartalommal készült. Szóval nincs mit mellébeszélni, korgott a gyomrunk szinte egész nap.

A hadifoglyok kisebb csoportokba verődve társalogtak, és a főtéma nem a faliújság cikke, hanem a kosztolás volt. A vidámabbak a régi szép rántott csirkés, túrós csuszás ebédekről tartottak ínycsiklandozó beszámolókat, a mértéktartóbb bajtársak babgulyásról álmodoztak, a pesszimisták beérték azzal, hogy nagyokat nyeldestek. Sokan félrevonultak, mert éhségüket csak fokozta a választékos étkekről folyó értekezés.

Az egyik szakaszvezető zubbonya zsebéből egy magyar nyelvű röpcédulát vett elő. Alakjáról megismertem, mert a szovjet gépek a nyár elején szórták a Pripet mentén, a fronton. A röpcédula felhívást tartalmazott: "Tisztek, altisztek, honvédek szökjetek át az oroszokhoz! Inkább a fogság, mint a halál!" A röpcédula egyik fele pedig egy csendéletet ábrázolt. Magyar bakák babgulyást esznek kolbásszal szovjet fogságban. A kép alatt ez a szöveg volt olvasható: "Könnyű nekik, van miből!"

A szakaszvezető röhögve mutogatta a cédulát, és engem lefőszerkesztőurazva ajánlotta, hogy ragasszam ki ezt is a faliújságra.

Ezen aztán viharos kacagás tört ki, jómagam is együtt vigadtam a társasággal.

Grün Rumi találta fel magát, és megjegyezte, hogy babgulyás és kolbász biztos volt is, amikor a ruszkik a cédulát szórták, de mire mi ideértünk már mind elfogyott. Mi késtünk el, és így nincs miért reklamálni.

Szóval Salamon Lipi mint önkéntes rakodó megkörnyékezte a konyhát. Néhányan messziről figyeltük szokatlan buzgóságát. Egyesek arra gondoltak, hogy biztos egy "náchschlág", azaz magyarul repeta levesért, vagy egy szelet kenyérért töri magát. Mi, akik jobban ismertük tudtuk, hogy egyáltalán szó sem lehet ilyen pitiáner dologról.

A mi emberünk olyan vagy-vagy ember volt. Munkaszolgálatos korában, amikor a németektől zabot vételeztünk vagy élelmet, vagy sikerült húsz-harminc mázsa zabot illetve mázsás zsák cukrot, láda vajat megbundázni, vagy egy grammot sem hozott el.

Emlékszem rá, hogy az év elején egy egész karton műmézet emelt el valamelyik raktárból. Az egyik bajtársunk, Szolnoki Gyurka -- polgári foglalkozását illetően kiváló kesztyűkészítő iparos -- a rengeteg műméz láttán majdnem szívbajt kapott, és szemrehányással illette Lipit, mondván, hogy kevesebbel is beérhetné, mert még egyszer az egész század szenvedni fog miatta.

Lipi nagyon kedélyesen magyarázta meg Gyurinak, hogy tíz dekáért éppolyan és pontosan két óra kikötés jár, mint a tízkilós karton műmézért. Szolnoki Gyurit meglepte a válasz, és látszott rajta, hogy gondolkodóba ejtette Salamon Lipi filozófiai fejtegetése.

Szegény Gyuri nemcsak, hogy elgondolkodott a dolgokon, hanem már a következő napon az "Elmó"-tól való vételezés alkalmával egy egész láda vajat akart elcsenni, de nem volt szerencséje. Téglás oktató úr tetten érte, és -- ilyen még nem volt -- a tényállást jegyzőkönyvezték, és Gyurit a kikötés helyett átkísérték a hadosztályhoz. Ez volt élete legnagyobb szerencséje, mert a hadosztálynál a zabrált bőrökből dupla koszt és egyéb ajándékok ellenében a háború végéig remek kesztyűket gyártott a tiszturaknak.

Ez alkalommal Salamon Lipinek sem volt szerencséje, pedig viszonylag szerény volt, mert csupán egy karton csomagolt kétkilós marmaládéval, azaz gyümölcsízzel akart a konyha környékéről elsomfordálni. Már-már sikerült az egyik barakk sarkánál eltűnnie, amikor a németek észrevették, és vagy öten rárontottak. Lipi pillanatok alatt kiosztotta őket, de a ládikó a földre esett, és a nagy dulakodásban széttiporták. A riadalomra az egész német vezérkar összefutott élén az ezredessel, és Walter barátunkkal, akit már érkezésünk alkalmával megismertünk. Hilfe hadnagy azonnal felismerte Lipit, és az ezredes és Walter mögé húzódott a biztonság kedvéért.

A letaglózott németek is felkászálódtak, ruhájuk, arcuk csupa lekvár volt.

Winter doktor is előkerült. A helyzet meglehetősen kínos volt számunkra is, akik végig figyeltük az eseményt. Wohlberg Jóska azonban gyorsan akcióba lépett, és mivel ruházata, csizmája és fehérre mosott inge személyének súlyt adott -- mielőtt valami is történhetett volna, -- karon fogta a meglepődött német ezredest, és vagy tíz lépéssel távolabb valami bonyolult társalgásba bocsátkozott vele.

A lélektani pillanatot Winter doktor is kihasználta, és Lipivel gyors léptekben indult meg a magyar barakk irányába.

Az ezredes és Jóska befejezte a beszélgetést, a német tisztek "Oszolj!"-t vezényeltek.

Fél óra múlva Winter doktor, és Wohlberg Jóska valamint Lipi a német ezredes szobájában ültek, és a legbarátságosabban megtárgyalták, hogy a láger konyháján a magyarság számarányának megfelelően magyar szakácsok is dolgozzanak. Az ezredes az ajánlatot elfogadta, és tudomásul vette, hogy a magyarság, Salamon Lipit delegálta a konyhára.

Jóska később elmesélte, hogy az ezredesnek egyszerűen tudomására hozta, hogy ezt a kis incidenst gyorsan felejtse el, mert ő, mint a Hadifogoly Partizánok Szövetségének elnöke nem tűrheti el, hogy egy volt partizánt a németek egyszerűen a fogdába dugjanak. Reményét fejezte ki Jóska, hogy az ezredes úr nem kíván egy-két kiló vacak lekvárból politikai ügyet csinálni. Egyébként is a Hadifogoly Partizánok Szövetsége nevében kifogásolja azt is, hogy a láger vezetésében és főleg a konyhán egyetlen magyar sem dolgozik. Ha ezredes úr nem változtat sürgősen a helyzeten, úgy a hadifogoly partizán szövetség kénytelen lesz erélyesebb eszközökhöz folyamodni.

Az ezredes méltányolta a Hadifogoly Partizánok Szövetsége elnökének interveniálását, sőt azt tanácsolta, hogy Salamon urat vezényeljék a konyhára.

Amikor aziránt érdeklődtünk Jóskánál, hogy tulajdonképpen honnan vette ezt a szövetség históriát, még meg is sértődött, hogy Strasznov Ignác édes unokaöccsének szavait a legjobb barátok kétségbe merik vonni. Egyébként megbízott, hogy sürgősen alakítsam meg a volt partizánok szövetségét a lágerban, őt pedig a jövőben szólítsuk egyszerűen elnök úrnak, mert ha így mennek a dolgok, elnöki tekintélyét még jó néhányszor használnia kell.

Jóska minden alkalmat megragadott arra, hogy anyai nagybátyjáról, a világhírű szélhámos kalandjairól beszéljen. Most is nekifogott egy bonyolult história elmesélésébe, arról, hogy Ignác bácsi az angol királyt és a római pápát is átejtette. Amikor a dicső előd nevét kiejtette, egyetlen alkalommal sem mulasztotta hozzátenni mélységes áhítattal, hogy nyugodjon békében. A magyarok szájtátva hallgatták az újdonsült elnök meséjét Ignác bácsiról, aki végül is egy párizsi börtönben halálozott el, de halála előtt néhány órával a börtönparancsnok lányának esküvői tanúja volt gáláns magyar mágnásnak adván ki magát.

Lipi tehát ünnepélyesen vonult be a konyhára dolgozni. E perctől fogva tekintélye nem csak rendkívüli testi ereje, de előkelő és ezrek által irigyelt beosztása miatt is emelkedett. Magyar hadifogoly-szokás szerint a megbecsülés jele akként nyilvánult meg, hogy keresztneve mellé a "bácsi" jelzőt is kiérdemelte. Nála tíz-húsz évvel öregebb foglyok is Lipi bácsinak titulálták. Kicsit furcsán hangzott eleinte, de lassan megszoktuk, hogy a közvetlen megbecsülés a bácsizás volt, korra való tekintet nélkül.

Lipi bácsi a hozzá fűzött reményeket be is váltotta. Átvette a konyha élelmiszer raktárának kezelését. Mivel dolgozni nem nagyon szeretett, munkakörét akként oldotta meg, hogy az írásbeli feladatokat egy karpaszományos tizedesre bízta, és a raktári rend biztosítása érdekében Somogyi és Szuvák nevű honvédokat alkalmazta. Dirigálni viszont nagyon tudott, és így a raktárban minden vonatkozásban a legnagyobb rend uralkodott. Ami azt illeti, viszonylag nagyon becsületesen látta el feladatát. Napközben néhányszor fordult a konyharaktár és a magyar barakk között. Ez elég volt ahhoz, hogy volt századtársai éhségén enyhítsen. Az egész magyarság helyzete is javult valamit, mert a dupla levest jelentő krumplihámozáshoz csak magyarokat alkalmazott.

Az 1944. augusztus 23-át követő napok eseményei kicsit felkavarták a láger életét, és a mindennapos fogolygond, a kenyéradag és a leves minőségi kifogása fölé emelkedett a romániai kapituláció híre.

Antonescu tábornokot, a teljhatalmú fasiszta diktátort letartóztatták kormányával együtt, és a román hadsereg egységei a bukaresti és más városok hazafias harci alakulataival együtt megtámadták és lefegyverezték a hitlerista csapatokat.

A tábor magyarságának több mint fele erdélyi volt, és a hír hallatán örömujjongás tört ki közöttük.

Friedmann Béla Kolozsvárról származó munkaszolgálatos -- civilben bádogossegéd -- állt a románok élére, és román századot szervezett.

Ez egy kis bonyodalmat jelentett, mert lényegében igazi román, vagyis úgynevezett regátbeli egy sem volt köztük. Az erdélyiek románságát pedig Winter doktor vitatta, annál is inkább, mert maguk az erdélyiek is több pártra szakadtak.

Az erdélyi származású munkaszolgálatosok egyik csoportja kijelentette, hogy se nem magyarok se nem románok, hanem zsidók, és Palesztinában van a hazájuk. A munkaszolgálatosok másik része, no meg az erdélyi származású honvédok jó része nem volt biztos a dologban, hogy lényegében most mi a jobb, románnak vagy magyarnak lenni.

A lágerban futótűzként terjedt el, hogy a románokat napokon belül hazaszállítják, besorozzák a román légióba. Ez a hír aztán véget vetett a kétkedéseknek, és aki csak tehette, románnak vallotta magát.

Én magam is áttettem a székhelyem Nagyszalontára, ahol rokonaim, nővérem éltek, és elhatároztam, hogy ha kell, szülőföldemet megtagadva a szabadulás reményében új hazát is választok. Úgy gondoltam, hogy nem is túlzom el a dolgokat, mert igazi szülővárosom és Nagyszalonta között csupán tizenhat kilométer a távolság, no meg Varsándnál a trianoni határ, ami valamicskével növeli a távolságot.

Mindez lényegtelen, a románok kapituláltak, és a gyorsabb szabadulás érdekében, ha kell, hát román is leszek.

Lényegében a táborban élő magyarok közül e percekben alig maradt néhány magyar, mert mindenki szeretett volna -- még román légionáriusként is, de -- szabadulni a breszti hadifogolytábor híg levesétől.

A kedélyek csak néhány nap múlva csillapodtak le, amikor a láger politikai tisztje a román küldöttség előtt -- melynek vezetője Friedmann Béla és a hajdúszoboszlói Wohlberg Jóska volt -- kijelentette, hogy a románok kapitulációja komoly politikai és stratégiai következményeket is maga után vonó esemény, de a román foglyok hazaszállításáról, légióba való szervezéséről egyáltalán nincsen szó.

Így aztán minden maradt a régiben. Az erdélyiek megmaradtak magyaroknak néhány szívós cionista kivételével. Jó volt ez a kis közjáték a lágerban. Először is a heves viták alatt az idő is gyorsabban telt, a nem teljesen kielégítő koszt kiváltotta érzések is tompábban jelentkeztek, és végül ez a kis magyar tábor legalább jobban összeismerkedett az izgalmas napokban.

Még a román kapitulációnál is nagyobb izgalmat váltott ki az, hogy napokon belül az egész lágert elszállítják valahová, mert a breszti láger sem az igazi, ez is csak egy átvonuló láger.

A németek közül sokan azt suttogták, hogy a Wermacht óriási ellentámadást készít elő, és az oroszok ezért szállítják el a foglyokat Breszt-Litovszkból hátra az ország belsejébe. Mindenki abban hisz, amit legjobban szeretne, ősrégi emberi tulajdonság ez.

Szeptember eleje volt. A breszti lágert az oroszok valóban kiürítették. A vagonban hatvan-hetven embert zsúfoltak össze. Pontosan annyi helyünk volt, hogy lefekve végignyúlhassunk. A vagonok ajtaját kívülről bezárták, az ablakokat bedeszkázták. Nappal is félhomály volt.

Senki nem tudta, hogy hová, merre szállítanak bennünket. A hangulat olyan volt, hogy talán Szibériáig meg sem állunk. Lipi konyhai beosztása is megszűnt. Az utazás olyan hirtelen és váratlan órában történt, hogy Lipinek sem volt ideje valami kis tartalék élelmet organizálni. Működésének egyetlen maradandó emléke egy mahorkával megtömött zokni volt és a Pravda háború előtti számának néhány lapja cigarettapapírként. Persze egy ilyen rakomány mahorka és hozzá való újságpapír felbecsülhetetlen kincs volt. Lipi vajért, kenyérért cserélte egy orosz katonával.

A szerelvény megindult, és fogalmunk sem volt, hogy hová. A vagon oldalán lévő réseken teljesen felesleges volt kilesni, mert tájékozódni lehetetlen volt.

Több órás száguldás után a vonat megállt egy-egy állomáson. Ilyenkor a vagonok körül katonák szaladgáltak, megnézték, hogy be vagyunk-e jól zárva, Felmásztak a vagonok tetejére, hogy meggyőződjenek, nem bontottuk-e fel a mennyezetet szökési célból.

Meleg ősz volt, és a túlzsúfolt vagonokban a levegő meglehetősen áporodott, különösen, ha várakoztunk valamelyik állomáson. Akinek véletlenül kulacsa volt, a vizet már rég megitta belőle. Délfelé járt az idő, és az éhségnél is kellemetlenebb volt a szomjazás. Az őrséget teljesítő orosz katonák ránk se hederítettek, bárhogy is kiabáltunk és vizet követeltünk. Hát nem szanatórium ez a fogság, annyi bizonyos.

Esteledett már, amikor valahol ismét megálltunk. Ebédet osztottak az orosz katonák. Pontosan másfél deci ürü és valóban jóízű bablevest kaptunk. Aztán hoztak két veder vizet, és azt is kiosztották. A kenyeret már reggel megkaptuk, és már rég megettük. A vagon ajtaját is kinyitották, hogy szellőztessünk. A dohányzást nem engedélyezték attól félvén, hogy tűz keletkezik. Arról pedig az őrséget teljesítő orosz katonák nem nyilatkoztak, hogy hová tartunk. Állítólag ezt ők sem tudták. A szükségletet, aki időzíteni tudta, a vagon mellett a sínek között el lehetett végezni az őrség felügyelete mellett. Így aztán még az is leszállt egy kicsit kuksolni, akinek arra szüksége nem volt. Az orosz katonák észrevették a turpisságot, és nagy dáváj-ozással noszogatták a csupán fényűzésből kuksolókat. Persze előfordult, hogy ártatlanokat is megzavartak a műveletben. Ebből aztán szócsata keletkezett. A foglyok anyanyelvükön szidalmazták az oroszokat, azok meg orosz nyelven viszonozták. Ez volt az első és igazi nyelvlecke oroszból, mert néhány egyszerűbb orosz káromkodást gyorsan sikerült elsajátítanunk. Tolmácsra sem volt szükség, mert a "máty" szócskáról hamar megállapítottuk, hogy anyát jelenti, és amit elébe mondott, egyszerű logikával következtettünk, hogy mit jelent.

A szerelvény tovább száguldott az orosz éjszakában. A tilalom ellenére is dohányoztunk. Persze ez nem volt olyan egyszerű. Gyufája senkinek sem volt, de a fogoly -- ha kell -- ötletes is tud lenni.

A hórihorgas suszter Kós egy tekerés mahorka ellenében vállalkozott arra, hogy tüzet produkál. A pulóveréből egy szálat kihúzott, és a zsebéből egy félökölnyi kavicsot vett elő, és derékszíjának vasból lévő csatját nagy szorgalommal verdeste a kavicshoz, miközben a gyapjúfonál szállat a pattintás helyéhez fogta. Nem bíztunk a sikerben, bár a sötétben időnként egy-egy szikra felvillant. Egy jó órai szorgalmas ütögetés eredményeként a fonal végre tüzet fogott, és ekkor következett a fúvás, melynek eredményeként a fonal erősen parázslott, és végre rá lehetett gyújtani. Kós, a suszter, találmányával kiérdemelte a Lipi által beígért sodrás mahorkát. Ettől fogva Kós lett a vagon egyik legfontosabb embere, és közvetlen Lipi bácsi mellé búzódott, aki bár már nem volt szakács, de a mahorkával telt zokni a bácsi jelzőt továbbra is biztosította számára. Egész éjszaka robogtunk az ismeretlen felé.

Mellettem Wohlberg Jóska feküdt. Nem nagyon tetszett neki ez a fogság, és tudtomra is adta, hogy főleg nekem köszönheti, hogy megszökött. Kutya baja sem volt a századnál. Libenau Béla mosolyogva hallgatta Jóska siralmát. Lipi is felfigyelt, de mivel ő is főludas volt a szökés tervezésében, Jóska siralmát személyes sértésnek tekintette, és kilátásba helyezte, hogy beveri a pofáját, ha el nem hallgat. Ez az érv eléggé meggyőző volt, és Jóska soha többé nem okolt senkit szerencsétlen sorsa miatt.

Jóskát napközben sikerült mégis felvidítanom. Elmeséltem, hogy apám januárban irt levelében azt írta, hogy üdvözöl Sihiben Aranka. Magyarul ez annyit jelent, hogy apám, a családi ékszereket a Schichi nevű vízszivató villanymotor részére épült kis kamrába -- amit odahaza sihinek neveztünk -- elásta, elrejtette. Én ugyan soha nem érdeklődtem, és nem is láttam a családi ékszereket, de most Jóskának elmeséltem az értékes colléket, gyémántgyűrűket, súlyos aranyláncokat. Úgy gondoltam, hogy túl nagyot nem lódítok, mert ha apám szükségesnek tartotta a rejtekhely közlését, akkor biztos van is ott valami.

Mindenesetre annyi ékszert elképzeltem, amennyi elégséges volt ahhoz, hogy Jóskát itt a vagonba üzlettársamul fogadjam, és most már kettesben tervezzük el a háború utáni új életünket.

Mindketten egyetértettünk abban, hogy valami luxusszálló kombinátot fogunk üzemeltetni. A földszinten kávéház lesz étteremmel, az első emeleten bár és játékterem. Lesz rulett, bakarát, chemin-de-fer, szóval mindenfajta szerencsejáték, mint Montecarlóban. A személyzetet a legszebb lányok közül állítjuk össze. Természetesen a legalább háromszáz személy befogadására alkalmas szálloda és tetőterasz sem maradhat el.

Előkerült a ceruzám és egy darab papír is, amelyre némi vita után felvázoltam a létesítmény rajzát. És, hogy hol lesz ez? Semmi esetre sem a főváros közelében. A legalkalmasabb erre az én szülővárosom határa. Jóska és néhány érdeklődő magyar szájtátva hallgatta, amikor a két Körösről beszéltem. A Körös menti erdőkről, a vadászterületekről. A szálló pedig pontosan a két folyó összefolyásánál fog felépülni. Csodálatosan szép hely, gyerekkorom óta jártam oda, ha kellett még gyalog is. A várostól csupán hat kilométerre fekszik, a másik várostól sincs több mint tíz-tizenkét kilométer, a környéken sok kis és nagyközség. A cég autóbuszai egész nap oda-vissza fognak majd közlekedni.

Még Lipit is -- aki egyébként ha csak tehette, aludt -- érdekelte a mese, és meg is ígértük neki, hogy ha akar, eljöhet főpincérnek, de minden órában le fogjuk számoltatni. A főpincérséget ugyan nem vállalta el barátunk, de úgy gondolta, hogy a női személyzet kiválasztásában segítségünkre tudna lenni, és egy ilyen üzletbe ő is szívesen betársulna. Mivel az ötlet nem volt rossz, a magam részéről -- már csak a békesség kedvéért is -- harmadik társként Lipit is befogadtam.

Miközben a tervezgetés folyt, Kós, a suszter rekordot állított fel, és a korábbi, és Lipi által leolvasott 1353 pattintás helyett a 720-ik pattintásra a fonalat meggyújtotta immáron hetedszer a hosszú út alatt. A hiba csak az volt, hogy néha a kavics helyett a körmére ütött, és kékre-zöldre verte.

Estefelé ismét a szokásos bableves, víz és levegőzés következett. A guggolási jelenet ez alkalommal megismétlődött az összes magyar és orosz káromkodással tarkítva.

Másnap kora hajnalban megállt a vonat, és kiszálltunk a vagonokból. A fronton is rengeteget utaztunk, és így már volt némi tapasztalatunk. A menetidőből megállapítottuk, hogy Breszt-Litovszktól talán még ezer kilométert sem tettünk meg. Ezek szerint gyenge földrajzismeretemre támaszkodva megnyugtattam társaimat, hogy nem Szibériában vagyunk. Ezt annál is inkább mertem állítani, mert gyönyörű napos meleg időre virradtunk, és bennem az élt, hogy Szibéria az örök tél országa.

Az állomás főépületétől távol, a teherrakodón hagytuk el a vagonokat, és azonnal ötös sorokat alkotva indult meg a menet. Ahogy elhagytuk az állomás épületét, házak között meneteltünk, és a helybeli polgári lakosság bámészkodó csoportja között. Néhány lépést haladva már tudtuk, hogy a fehéroroszországi Bobrujszkban vagyunk.

A lágerig az út egy jó negyedórát tartott. Amikor közeledtünk új otthonunk felé, láthattuk, hogy ez a láger összehasonlíthatatlanul nagyobb, mint a breszti tábor volt.

Aki ismerte a darniczai lágert, ahol a németek közel tízezer orosz hadifoglyot kínoztak, most kénytelen volt a szomorú emlékű lágerra gondolni.

Oldalról nézve legalább három-négy kilométer hosszú szögesdrótkerítés tűnt fel, és kétszáz méterenként őrtornyok, amelyekben géppisztolyos orosz katona figyelt. A drótkerítésen belül egy újabb és valamivel alacsonyabb ugyancsak szögesdrótkerítés húzódott. A két kerítés között körülbelül két méter térköz volt, és a lágy homoktalaj frissen volt gereblyézve.

A kerítésen belül rengeteg földszintes fabarakk sorakozott katonás rendben. Így kívülről nézve minden olyan szürke lehangoló volt, hogy azt leírni sem lehet. A pesszimista hangulatot fokozta az is, hogy az orosz civilek sokasága -- elől, hátul, oldalt -- egészen a lágerig kísérték menetünket, fasisztáztak, köpködtek felénk, köveket dobáltak ránk. Az orosz őrök hiába zavarták őket távolabbra, az inzultusokat képtelenek voltak megakadályozni. Így aztán alig vártuk már, hogy a drótokon belülre kerüljünk. Szörnyű furcsa képtelen helyzeteket produkált az élet. Kétéves megalázó frontszolgálat, keserves munkaszolgálatos élet után végre eljutunk oda, ahová vágyunk, és íme, megköveznek bennünket. Együtt menetelünk a volt keretlegényekkel, SS katonákkal, a fogságon felül ez a sors külön büntetése. Nincs értelme a lázadásnak, hiszen mi magunk kerestük az idevezető utat. Irigyeltük azokat, akik nem szöktek, hanem egyszerűen fogságba estek. Az ő lelküket ilyen kételyek biztosan nem kínozták.

A láger hatalmas kétszárnyú kapuján gyorsan túljutottunk. Már fel sem tűnt, hogy a kapuban vegyesen az oroszok és német tisztek és altisztek parancsoltak. Eszembe jutott a breszti fogadtatás. Nem hiszem, hogy megismétlődne még egyszer, történne is bármi.

A befogadásnál azonban semmi sem történt. Az oroszok nagy nyugalommal és hivatásérzettel megmotozták az érkező új foglyokat, mi pedig ugyanolyan nyugalommal vonultunk be.

A lágerban már jó néhányezer fogoly volt elhelyezve, és az csak természetes, hogy a régiek megrohamozták az újonnan érkezőket, és ismerősök, és a jó ég tudja, hogy még mi után érdeklődtek.

Itt már néhányszáz magyar is volt, tisztek, altisztek, tisztesek, honvédok és, hogy a hadilétszám teljes legyen, egy századra való munkaszolgálatos is feltűnt vegyes öltözékével.

Egy hatalmas barakkba irányítottak bennünket, amelyben a magyarok voltak. A barakk kétemeletes priccsekkel volt bebútorozva, és így mi, az újonnan érkezők még válogathattunk is, hogy a barakk melyik részén helyezkedjünk el.

Mivel a munkaszolgálatosok itt is zsidószázadot alakítottak, mi az újak is a barakk végén a tűzfal mellett lévő priccseken telepedtünk le, mégpedig a legfelső polcon. Így a barakkot hosszában kitűnően áttekinthettük, és ami ennél is fontosabb volt, legfelül voltunk, és a szemét nem hullott ránk.

Tőlünk balra a barakk hosszában elterülő priccseken vagy kétszáz, jelenleg magukat franciáknak valló, és tényleg franciául beszélő saarvidéki német-francia társaság, míg a barakk baloldali falánál, de közvetlen szomszédságunkban huszonöt hamisíthatatlan olasz hadifogoly katona hangoskodott, mintha legalább is anyjukat e percben ölték volna meg. A középső priccseken és ahol még volt hely több száz magyar egyenruhás fogoly szállásolta el magát. Pokróc, vagy éppen szalmazsák e percben ismeretlen fogalom volt, és a priccsek fenyődeszkáin nyúltunk végig, ha fejünket az udvarban talált féltéglára pihenőre hajtottuk.

A barakkban egyébként bábeli zűr- illetve hangzavar volt, mert hol a magyarok hol a franciák vagy olaszok üvöltöttek.

A magyarok parancsnoka Dr. Egger Jenő kolozsvári ügyvéd, kiszolgált munkaszolgálatos volt. A munkaszolgálatosok szeparatív törekvése itt már csak akként érvényesült, hogy sorakozók alkalmával nem vegyültek össze a magyar katonákkal. Egyebekben a munkaszolgálatosok erdélyi, felvidéki vagy bánáti származásuktól függetlenül egész érdekes módon magyaroknak vallották magukat. Korábban a fogságba való kerülés előtt a fronton és odahaza az volt a helyzet, hogy a magyarok állítottak bennünket külön századba és sorba, most viszont mi magunk állítottuk fel a zsidó muszos századot, és sorakoztunk külön oszlopba. A helyzet látszatra semmit sem változott, de lényegben a különbség óriási. A zsidó század azt remélte, hogy külön elbánásban lesz része.

Az olaszoknak is volt biztosan parancsnokuk, de annak személyét lehetetlen volt megállapítani, mert mind egyformán hangos volt, és a sorakozóknál is felváltva parancsnokoltak. Egyébként ők teljesen szeparálva éltek, mert senki sem tudott velük olaszul beszélni, és németül egy szót sem voltak hajlandók beszélni. A franciák parancsnoka a közülük legmagasabb rangot viselő törzsőrmester volt. Megfejthetetlen okoknál fogva a franciák naponta többször is felsorakoztak, és parancsnokuk rövid szózatot intézett hozzájuk, majd szétoszlottak, és mivel ez nem volt megtiltva, a Marsailles-t énekelték a priccsen feküdve.

Úgy látszik, ezzel kezdték meg a szervezett vezeklést, amiért éveken át Hitlert szolgálták.

A lágerban több mint száz tiszt is volt. Ők külön helyiségben voltak, közvetlen szomszédságban velünk akként, hogy tőlük pontosan az a tűzfal választott el, amelynek falához a mi priccsünk épült. A tisztek rangjelzésüket sőt kitüntetéseiket is viselhették, és természetesen külön kosztot is kaptak, azaz reggelenként két deka vajat, vagy margarin is járt nekik, és ha volt, meg is kapták. A tisztek között összesen két magyar volt. Az egyik tiszt báró Felleghy ludovikás hadnagy, a másik pedig Deák László zászlós volt, aki Ungváron élt, és tökéletesen beszélt oroszul. Felleghy hadnagy zubbonyán az arany csillag eredeti volt, Deák zászlós rangjelzése egy konzerves doboz aranysárga lemezéből készült. Nagyon gyanús volt ez a rang a nem eredeti csillag miatt. Deák zászlós egyébként nem lakott a tiszti barakkban. Mint perfekt orosz, állandóan az oroszokat kísérgette, és úgy nézett ki, hogy a foglyok közül ő a legbennfentesebb és a legnagyobb úr is.

Elek százados Bresztben marad, hogy miért, azt sohasem tudtuk meg. Deák zászlós egyébként azt állította, hogy ő a láger parancsnoka is egyben, és emiatt helyettesíti őt Egger doktor. Felleghy hadnagy úr politikai okokra hivatkozva nem vállalt parancsnoki beosztást. Megkövetelte volna, hogy a magyar katonák előre tisztelegjenek neki, és vigyázzállásban beszéljenek vele. A magyarok azonban a fogság első percétől megfeledkeztek a kötelező tiszteletadásról, és a követelődző hadnagyot inkább messzire elkerülték.

Természetesen Deák zászlós, aki állandóan az oroszokat kísérte, a magyaroktól, németektől, munkaszolgálatosoktól a neki járó tiszteletet megkapta. Ha véletlenül nincs rangja, de beosztása után -- ahogy ez itt szokássá vált -- a Laci bácsi megtisztelő megszólítást érdemelte volna ki. A bobrujszki láger fogolyparancsnoka ténylegesen Wilhelm von Appel nevű német ezredes volt a szokásos stábbal. A breszti Walter úgy látszik, hogy ajtónállónak született, bár inkább útonálló kinézete volt, mert egy-két nap elteltével már ott sürgölődött a láger kapujában, és hozta-vitte az üzeneteket az orosz "dezsurné officér"-től, azaz ügyeletes tiszttől a különböző barakkparancsnokokhoz és a német táborparancsnokságra. A legérdekesebb azonban az volt, hogy az orosz parancsnok Szubotinnak nem volt rangja, és a beosztott tisztjei között még őrnagy is volt. Eleinte ezt nehezen értettük meg, de később ez a rejtély is megoldódott.

Sztyepan Szubotin, a rangjelzés nélküli parancsnok közepes termetű, vörhenyes képű, zord ember volt, akit mosolyogni még senki sem látott. A nemzetközi szabályoknak megfelelően fegyver nélkül naponta számtalanszor viharzott végig a láger területén. Leszólított ácsorgó foglyokat, mondott nekik valamit oroszul, és dühös képpel robogott tovább, amikor nem értették meg, hogy mit beszél.

Egy eléggé összetört negyven év körüli főhadnagy, Borisz Zajdenvár volt a bobrujszki láger orosz politikai tisztje. Háborús sérülése miatt görbebotra támaszkodva járt. Arcáról nemcsak sokat mondó cvikkere miatt, de egyébként is az értelem, nagyfokú műveltség sugárzott. Civilben főiskolai tanár volt, és a történelem és filozófia tudományát oktatta. Az oroszon kívül németül és franciául tökéletesen beszélt, románul is jól értett, de a jiddis nyelvet második anyanyelvének vallotta. Felesége Bukovinából származott, és jóval fiatalabb volt, mint ő. Tamarát, aki ötéves kislányka volt, a háború alatt fogadták örökbe.

A tábor orosz tisztjeihez tartozott még a munkaügyek intézője Medvegyev főhadnagy, és a hozzá beosztott Füfcén százados. Füfcén századosnak volt ugyan becsületes orosz neve is, de ez a név ráragadt, mert az első nap minden barakkba bement, és jó oroszos kiejtéssel "fünfzehn csolovikot", vagyis tizenöt embert kért. Olyan zamatosan ejtette ki a fünfzéhn szót, hogy végleg ő lett a Füfcén kapitány.

Olyan, mindenre jó beosztása volt Hopkaló sztársinának, azaz Pável Hopkaló törzsőrmesternek. Ha kellett ügyeletes tiszt volt, vagy éppen az őrség parancsnoka. Jött-ment egész nap a lágerban, és jól elszórakozott, mert egy kicsit törte a németet. Hopkaló egy esztendőt töltött ugyanebben a lágerban el, mint hadifogoly a németek uralma alatt. A láger végében lévő egyik leégett barakk üszkös gerendáján olvasható a neve. Egy rozsdás szeggel véste be: "Pável Hopkaló sztársina l943". Mielőtt ő is bent égett volna a barakkban, többedmagával sikerült megszöknie a partizánokhoz. Hopkaló most ismét itt van, szolgál a Vörös Hadseregben. A németek -- ahogyan Hopkaló elmesélte -- 1944. év tavaszán, amikor már látták, hogy baj van, a barakkok egy részét felgyújtották, és igen sok orosz fogoly el is pusztult.

Az elég nagyszámú német orvoson kívül a főorvosi tisztet Capcarapp kapitány töltötte be. Orosz tiszt volt, az igazi nevét nem tudtuk, a Capcarapp nevet tőlünk kapta. Aztán volt még három felcsernő. Linda százados volt, és alig százötven magas negyven körüli, vércsehangú nőszemély, Capcarapp kapitány segédtisztje. Zina alhadnagy szőke szépség volt, alig több mint húsz éves, karcsú, mint egy balett-táncos, és hideg a foglyokhoz, mint a jégcsap. Mása kis molett fekete hadnagynő, talán huszonöt éves ha volt, szép, mint egy bálvány, és kedves mindenkihez.

A főorvosnak mért is lett Capcarapp a keresztneve? Hát igen. A "capcarapp" szó a fronton olyan zabrálást, dolgoknak a katonaerkölccsel ellentétes módon való megszerzését jelentette, néha egészen a büntetőjogi értelemben vett rablást is beleértve. A priccseken minden felesleges holmi tartása szigorúan tilos volt. A hadifoglyok ugyanis nagy előszeretettel szedegettek össze válogatás nélkül mindenféle kacatot, limlomot. A tábor orosz vezetése viszont küzdött a fertőző betegségek terjedése, a tetű ellen. A mi főorvos kapitányunk, ez a derék és hivatásának élő bácsi, az első hónapokban rengeteg razziát tartott a barakkokban az elmaradhatatlan Linda százados asszonnyal karöltve. Ilyenkor a hadifoglyok a barakk előtt felsorakoztak, és a két kapitány nem restellett a priccsre felmászni, és a kacatokat dobálták lefelé. Amikor e munkával végeztek, a kacatokat sátorlapokba szedették össze, és diadalmasan kivonultak a hadizsákmánnyal a barakkból. A főorvos ilyenkor elvonult a zsákmánnyal a felsorakozott barakklakók előtt, és "cápcárápp, cápcárápp" szavak hangoztatása között rosszallóan rázta a fejét. Ezért lett az ő neve Capcarapp kapitány a foglyok között.

Ezek a becenevek persze nem maradhattak titokban, és nem haragudtak meg érte a szovjet tisztek. Egyedül Szubotin parancsnok előtt nem volt ajánlatos a ragadék neveket használni, mert az háromnapi bunkert jelentett nemzetiségre és rangra való tekintet nélkül.

A barakkok komorak és barátságtalanok. Patkány, poloska és ruhatetű mellett a kínzó éhség is gyötri a közel hatezer hadifoglyot. Csak a német szakácsok és néhány mesterember nem éhezik.

A napi kenyéradag hatvan deka és háromszor naponta fél liter leves. Ha a napi adagot rendszeresen megkapnánk, nem is volna olyan nagy az éhezés. Rendszerességről azonban szó sincs. A konyha kezdetleges felszerelése tömegétkeztetésre nem alkalmas. Az oroszok nem készültek fel ilyen hatalmas hadifogoly létszámra. Bár a mi éhségünkön semmit sem változtatott, de nagyon jólesett, amikor Zajdenvár főhadnagy, az orosz politikái tiszt végigjárta a barakkokat, és órákon át mentegetőzve magyarázta élelmezésünk gyengeségének okait.

"Meine Herren! Kameraden!" Így szólított meg bennünket, akik még néhány héttel ezelőtt fegyverrel a kézben, avagy éppen lapáttal, mint munkaszolgálatos -- akarva nem akarva -- Hitler szekerét toltuk, és ártottunk a létéért küzdő szovjet népnek. Talán gúnyt akar űzni belőlünk ez az ember? "Uraim, Bajtársak!" Mivel érdemeljük ki ezt az emberséges, baráti megszólítást? Hirtelen átfutott agyamon a két év frontszolgálat minden hátborzongató élménye. Davidovka kis ukrán falu, ahonnan még az utolsó kakast is összeszedték a magyarok és németek, ott zúgott fülemben az orosz anyák jajveszékelése, akiknek házát kifosztották, és felgyújtották, megjelentek lelki szemeim előtt a Darnyicán élő halottként menetelő csontig soványodott megkínzott orosz foglyok, a fennhéjázó SS tiszt, aki élet és halál felett döntött, a felégetett falvak és lerombolt városok.

Itt valami tévedés lehet főhadnagy úr, ön nem tudja, hogy kikhez intézi szózatát. Miért volnánk mi urak és bajtársak? Vagy valóban gúnyolódik? De nem, semmi kétség, hallgassuk csak tovább.

"A szovjet nép vezetői és maga a nép is tudja azt, hogy önök nem önként jöttek a frontra. Az önök urai évtizedeken át vezették félre a magyar népet, és szították a kommünizmus elleni gyűlöletet. Az önök szép hazáját a szovjet nép soha nem veszélyeztette, és határait sem a Donnál és Dnyepernél kell védelmezni. Európát és köztük a magyar népet, a magyar munkást s parasztot egyedül a területrabló hitleri Németország tartja rettegésben. A fasizmus a mi közös ellenségünk. Európa népei már ébredeznek, és egymás után rázzák le magukról a fasizmus jármát. Minden elismerés a román és olasz népé, akik fegyvert fogtak a betolakodók ellen. Sajnos a magyar kormányzat nem tanult a doni vereségből, ahol a magyarság legjava pusztult el. Nincs olyan magyar család, ahová a gyász be ne köszöntött volna. A németek megszállták Magyarországot, és deportálásokkal, letartóztatásokkal tartják rettegésben a népet. A németek uralma miatti elégedetlenség egyre nő Magyarországon. Csapataink már a Kárpátokat is átlépték, de az önök urai még mindig nem látják tévedésüket, a felesleges vérontást. Az önök urai felett a történelem fog ítélkezni."

"Uraim, Bajtársak! Önök a mi hadifoglyaink. Tudniuk kell azt, hogy mi a népet soha nem azonosítjuk elvetemült vezetőivel. Ez az egyik oka annak, hogy mi önökre nem haragszunk, és a háború végén önöket visszaszállítjuk hazájukba családjaikhoz. Tudniuk kell azt is, hogy a demokrácia nem ismeri a bosszút, és ez a másik ok, hogy mi önökkel emberként, lefegyverzett katonaként bánjunk. Tudniuk kell azonban azt is, hogy a fogolytábor nem szanatórium. Önök részt vettek az ország lerombolásában, és mi úgy gondoljuk, hogy önöknek is jóleső érzés, ha segédkezhetnek a mi országunk felépítésében. Tudjuk, hogy ez a láger nagyon komor, barátságtalan, de a lágert mi a németektől örököltük, ők építették ilyennek, de önökön múlik, hogy milyenné varázsolják. Mi ehhez, ha eljön az ideje, segítséget nyújtunk. A németek ott hátul, ahol az üszkös romok láthatók, egy éjszaka háromezer szovjet embert pusztítottak el. Mi ilyesmire soha nem volnánk képesek. Az önök életére és egészségére mi vigyázni fogunk. Az élelmezés nem kielégítő, erre jelenleg csak mentséget tudok felhozni. A front még csak néhány hete viharzott itt el. Az ellenség romot és pusztulást hagyott maga után. A város is romokban hever, a szovjet lakosság is nélkülöz. Őszintén meg kell mondani azt is, hogy ilyen nagy tömegű fogolyra sem számítottunk a nyári offenzíva eredményeként."

"Önök napi hatszáz gramm kenyeret kapnak, a polgári lakosság adagja csak négyszáz gramm. A kenyeret és élelmet több száz kilométerről szállitjuk ide megrongált vasútvonalainkon. A láger parancsnoksága nevében is türelmet kérek önöktől. Türelmet arra a néhány hétre, amely idő alatt -- karantén miatt -- önök a lágert nem hagyhatják el. Önök katonák, és a fegyelmet mi nemcsak elvárjuk, de meg is követeljük. Fogadjanak szót parancsnokaiknak, és legyenek türelemmel. Ez az én kérésem önökhöz."

Ez volt Zajdenvár főhadnagy bemutatkozása. Német nyelven elhangzott szónoklatát Dr. Egger fordította magyarra.

Zajdenvár főhadnagy nagyon szépen beszélt, de a helyzeten nem változtatott. Az élelmezés olyan rendszertelen volt, hogy egyik-másik napon a reggelit az ebéddel együtt osztották ki délután, és éjfélre készült el a vacsoraleves. Előfordult, hogy két-három napig egy falat kenyér sem volt. Aztán megjött a kenyér, és egyszerre kiadták az elmaradt adagokat is. A nap jelentős részét semmittevéssel töltöttük a priccsen feküdve. Cigarettánk már régen elfogyott, és annak hiánya szörnyű volt. A lágerba mégis került be dohány. Főleg a német foglyok voltak abban a kedvező helyzetben, hogy teljes ruházati felszerelésük -- köpeny, pulóver, több rendbeli alsó fehérneműjük -- megmaradt. A lágerből a szigorú vesztegzár, karantén ellenére is jártak ki hadifoglyok a városba kisebb munkákra, eleinte főleg az orosz tisztek lakására, dolgozni. Naponta kétszáz fogoly az erdőbe járt kocsikkal fáért. A kocsikat lovak hiányában a foglyok húzták. Így aztán sikerült útközben valamit eladni, és a legértékesebb valutára, mahorkára becserélni. Megindult tehát az üzletelés a lágerban is. Egy gyűszűnyi mahorka húsz deka kenyér vagy egy levesadag volt. Elhatároztam, hogy nem dohányzom, mert a kenyeret és levest életet-adó valutának tartottam. A német parancsnokok szigorúan tiltották a dohánnyal való seftelést. Ha elkaptak egy kamerádot, attól a dohánykészletet elkobozták, kiosztották a barakktakarítók között, a kamerádot pedig derékszíjjal kegyetlenül elfenekelték. Fenekelés volt egyébként a kenyértolvajok büntetése is.

A magyarok között ezt a rendszert nem lehetett bevezetni. Dohánytőzsdével elsősorban is az erdélyi és felvidéki zsidó munkaszolgálatosok foglalkoztak. Az anyaországbeliek élhetetlenek voltak, és a magyar nyelven kívül másként nem is tudtak. Az üzlet lebonyolításához viszont a nyelvtudásra nagy szükség volt. A nagyváradi Ovics Nuhem monopolizálta a dohánypiacot. Mondd és írd, egy tele fuszekli mahorkája volt állandóan. Ő volt az irigyelt ember, aki már ügynöki hálózatot is tartott fenn, sőt testőrséget, ha netán valami bonyodalom keletkezne. Az egyik testőre Salamon Lipi lett, és napi három gyűszű mahorka és hozzávaló papír volt a fizetsége. Ovics Nuhem úgy megszerette a mi Lipinket, hogy két gyűszű mahorkáért elcserélte fekhelyét is, és közvetlen mellénk költözött. Üzletileg a mi priccsünk volt a legjobb, mert a barakk hátsó falánál volt, és ha valami szovjet ellenőrzés jött, úgy mire odaért, Ovics az üzletelést beszűntette. Az ilyen kereskedelmet ugyanis az orosz parancsnokság sem szívlelte, és tettenérés esetén a teljes tőke elkobzása várt a "spekulánt"-ra. Mi viszont nem haragudtunk Ovicsra, mert élvezet volt végighallgatni egy-egy üzletkötését, amikor köpenyt vagy jeggyűrűt vásárolt. A németek majd megdöglöttek egy szippantásért. Ovics szájába pedig reklámként ott lógott üzleti órái alatt egy ujjnyi vastagságú cigaretta, és fújta a német orra alá, miközben kikérdezte az egész családjáról és arról, hogy nincs-e rokonságban Hitlerrel, mert ez esetben nála árengedményre is számíthat. Egyik másik német még komolyan is vette a dolgot, és az árengedmény reményében próbálkozott Hitlerrel, vagy más német vezérrel való rokonságát biztosítani. Amikor egy-egy üzlet jól sikerült, Ovics Nuhem kelet felé fordult, és egy "Dúved, Dúved" kezdetű zsidó imát parodizált, de olyan művészi szinten, hogy a fél barakk gyűlt körébe fajra és nemzetiségre való különbség nélkül. Ovics lehunyta a szemét, és a héber zsolozsmát valami különös zengésű rituális orrhangon cifrázva adta elő. Kezeit széttárva fohászkodott az egek ura felé, és néha, az úr előtti mély megalázkodás jeleként, könnyek hullottak a szeméből. A közönség áhítatos csendben hallgatta végig Ovics fohászát, bár mindenki tudta, hogy színészkedésről van szó, és Ovicsnak magának tetszik a játék legjobban. Néha még tapsot is kapott, és arra kérték, hogy ismételje meg a számot. Ilyenkor Ovics dührohamot színlelt, és az áhítatos szent ember magyar, román és német nyelven küldte el a körülállókat igen meleg éghajlatra.

A magyar barakk másik egyénisége Rácz Zsiga hajdúsági cigány volt. A haja, bőre koromfekete. Azt állította, hogy még a debreceni Aranybikában is első kontrásként játszott a bandában. Egész nap sürgött-forgott a barakkban, és csikkekre vadászott. Nagyon megszerettem Zsigát, mert órákon át tudta mesélni, odahaza hogyan ment a sora. Csak urakkal volt dolga, az egyszerű magyarokat gádzsónak nevezte, ha pedig a gádzsónak lóvéja is volt, akkor raj gádzsó volt. Az ő világa azonban a szolgabírók, közjegyzők, orvosok, ügyvédek és gazdag zsidók -- ahogy ő mondta -- "raj biboldók" világa volt. A faluszéli putriban született, de az ezüsttükrös kávéházak és úri kaszinók életéről, a tivornyákról és izgalmas kártyacsatákról, vidéki primadonnák körül folyó szerelmi kalandokról órákon át mesélt.

A velem való barátsága akkor kezdődött, amikor azt mesélte el, hogy a gazdag Kereszthury Csusza közjegyző úr, amikor a Neményi Lili művésznőbe volt szerelmes, hajnalig húzatta, hogy "A kantinos kisasszony a legszebb pesti lány", miközben a cigányok homlokára egy-egy százpengőst ragasztott. Ha leesett a pénz, a Csusza méltóságos úr már nyomta is oda a másikat. Száz üveg pezsgő fogyott el ezen az éjszakán. A mesét sehogyan sem akarták hinni a hadifoglyok, és én bizonyítottam, hogy bizony minden igaz volt, ahogyan a Zsiga mondja, mert én is jól ismertem a közjegyzőt, aki a nagy mulatás hajnalán odahaza a lakásán egy kampós szegre akasztotta fel magát. Csak az maradt titok, hogy szerelmi bánata miatt, vagy a közjegyzői letétek elsikkasztása miatt választotta szegény lélek a halált. Megmentettem a Zsiga becsületét, és hűségből mellém szegődött. Volt is ebből bajom éppen elég.

Az éhezés egyre jobban fokozódott. A lágerparancsnokság, mivel a gyengélkedő-szoba néhány ágya már kevésnek bizonyult, kórházbarakkot létesített a legyengült foglyok részére. A hatszáz-személyes és háromemeletes, priccsekkel ellátott barakk napok alatt megtelt betegekkel.

Október eleje volt, és egyik napról a másikra beköszöntött a tél. A hatalmas barakkokban két-három kályha volt ugyan, és abban a tűz is égett egész napon át, de a társaság jelentős része hiányosan volt öltözve. A pulóver, meleg alsóruha, köpeny ritkaság számba ment. Az élelmezés semmit sem javult, híg leves és kenyér járta már hetek óta. Most pedig megjött a legveszedelmesebb ellenség, a tél is. A létért, az életbenmaradásért kíméletlen küzdelem indult meg. A harcból Zsiga sem vonta ki magát, és bizony ez az egyszerű cigánygyerek, aki valaha az Aranybikában az uraknak húzta, és soha egy fillért el nem vett volna a tányérozásból, most tolvajlásra vetemedett. Az egyik hajnalban Zsiga jajveszékelésére ébredtünk. Valamelyik bajtárs féltve őrzött kenyerét az én Zsigám kihúzta a feje alá helyezett kenyérzsákból, és bizony elfogták a nyomorultat. Ütötték-verték ahol érték a szerencsétlent. Bizony én nagyon sajnáltam, de segíteni nem lehetett rajta.

Reggel Zsiga ott kuksolt a kályha előtt, és amikor közeledtem felé, sírva fakadva mutogatta testén a kékeszöld foltokat. Ami azt illeti, tisztességesen helybenhagyták. Próbáltam vigasztalni is, meg a véleményemet is megmagyarázni a bajtársi lopást illetően. Zsiga csak akkor vigasztalódott meg, amikor Ovicstól tarháltam egy jó vastag cigarettát, és a felét odakínáltam neki. A baj nem is ez az éjszakai kaland volt, hanem az, hogy bármi is eltűnt, e naptól fogva mindenki Zsigát gyanúsította. Ilyenkor Zsiga, mint egy gyerek, zokogva futott hozzám, és védelmemet kérte. A helyzet néha nagyon kínos volt, mert olyan látszat alakult ki, mintha Zsiga az én cinkosom volna. Hát én még így sem hagytam cserbe Zsiga komámat, aki olyan sok kedves órát szerzett meséivel, és aki olyan nagy hűséggel ragaszkodott hozzám.

Végre a harmadik héten történt valami a nagy egyhangúságban. Megkezdődött a hadifoglyok regisztrálása, azaz név, személyi adatok, nemzetiség szerinti összeírása. A zsidók között ez ismét bonyodalmat jelentett, mert az erdélyi, kárpátaljai zsidók közül számosan, de néhány anyaországbeli zsidó is egyszerűen zsidónak akarta magát regisztráltatni azzal, hogy Palesztinában van a hazájuk. Az oroszok, akik az összeírásokat végezték, ezt viszont nem fogadták el, és ebből aztán éles viták keletkeztek. A vitát Zajdenvár főhadnagy bölcsessége zárta le oroszos egyszerűséggel. Akik a magyar hadseregben munkaszolgálatosként, avagy fegyveres katonaként szolgáltak azok vagy magyarnak, vagy ha jobban tetszik, úgy az 1940-es állapotnak megfelelően románnak, jugoszlávnak vagy csehszlováknak írassák be magukat, ha 1940-ben is ott laktak. Egyébként a főhadnagy úr kifejtette azt is, hogyha nagyon ragaszkodnak hozzá, úgy aki akarja, zsidónak is vallhatja magát, de Palesztinát hiába írja be hazájának, mert oda senkit sem fognak hazaküldeni és felesleges az okoskodás. Ezután már az idegek lecsillapodtak, és a regisztrálás zavar nélkül folytatódott.

Hiba azért mégis volt, mert Wohlberg Jóska, aki kijelentette, hogy soha az életben nem fog lódítani, ha egyszer életünk már biztonságban lesz, most, hogy miért, miért nem, de Hajdúszoboszló helyett születési és lakóhelyként Kosicét azaz Kassát mondta be, és csehszlovák állampolgárságot vett fel hirtelen.

A példa ragadós, és mivel a román fegyverletétel még mindig ott motoszkált a fejemben és szerettem volna valahogy sürgősen a lágerből hazafelé indulni, így áttelepültem én is Salonta-Mare azaz Nagyszalontára, és a román állampolgárságot vettem fel gyorsan. Tettük ezt mindketten minden lelkiismeret furdalás nélkül, azzal hogy erre nem lehet ráfizetni.

1944. év október közepe volt. Deák zászlós több orosz tiszt kíséretében a késő esti órákban megjelent a magyar barakkban. Sorakozót rendelt el. Még a járóképtelen gyengélkedőket is kiparancsolta a barakk elé. Fogalmunk sem volt, hogy mit akarnak tőlünk, hiszen már a vacsorát is kiosztották és mivel a barakkokban villany, de még egy lámpa sem égett már összebújva egymást melegítve aludtunk. A sivár körülmények között már semmi jóra sem mertünk gondolni. Amikor nagy nehezen -- mint a fináncokra szokás volt mondani -- összeálltunk, Deák zászlós örömmel újságolta, hogy Horthy Miklós kormányzó úr rádiószózatot intézett és a magyarok sem harcolnak tovább. A sok éhes és álmos magyar hirtelen fel sem fogta a történelmi eseményt, és az örömujjongás csak akkor tört ki, amikor Deák azt közölte, hogy a magyar foglyokat légiókba szervezik, felfegyverzik és hazaszállítják.

Éjfélig tárgyaltuk a váratlan bejelentést. Már hetek óta semmi hírt nem kaptunk a frontról, meg őszintén szólva a nagy éhezés, a hideg, a millió tetű teljesen elvonta figyelmünket a világ eseményeiről. Egy darabka kenyér vagy levespótlék, egy tekercs mahorka sokkal nagyobb gond volt, mint a front alakulása. Most azonban megfordult a helyzet, az oroszok már Szeged alatt járnak és letettük a fegyvert. Ennél jobb hír csak az lett volna, hogy az elmaradt kétnapi kenyéradagunk is megérkezik már. Deák zászlós azt mondta, hogy megyünk haza, sőt az orosz tiszt is azt hajtogatta "szkora domoj, szkora domoj". Már éjfél elmúlt, amikor elcsendesedett ismét a barakk. Szkora domoj, nemsokára megyünk haza! Ezzel aludtam volna én is el, ha eszembe nem jut, hogy ha a magyarok mennének is haza, én nem, mert reggel óta románná vedlettem. Nem tudtam elaludni amiatt, hogy mi lesz velem, ha én a marhaságom miatt szépen maradok és itt románkodok holtam napjáig.

A következő napon délelőtt már sorakozót sem rendeltek el, amikor Deák zászlós ismét újabb hírekkel érkezett. Szálasi Ferenc a nyilas párt vezére átvette a hatalmat, Horthyt és vezérkarát letartóztatták, a magyar hadsereg felesküdött Szálasira, vége mindennek, a magyar légiónak, a szkora domojnak. A magyar hadifoglyok reményüket vesztve lézengtek a tábor udvarán és mindenféle találgatás értelmetlenné vált. Egy azonban biztos, a szovjet csapatok több irányból is törnek előre az ország belseje, Budapest irányába.

Báró Felleghy hadnagy úr köré kisebb csoport gyűlt össze, és a báró úr magyarázgatott valamit. Szerinte a kormányzó kétszínű politikát folytatott már régen, zsidó- és angolbarát volt mindig, a németek mellé csak az ország földrajzi fekvése kényszerítette. Az igazi magyar érdekeket Meskó, Dicső és Szálasi Ferenc őrnagyúr képviselte. A hadnagyúr azt fejtegette, hogy a háború sorsa még nem dőlt el, most majd az oroszok járnak úgy, mint a németek Sztálingrádnál. A tervszerű visszavonulás a Tiszáig engedi az oroszokat, és a Tisza vonalánál lesz az oroszok Sztálingrádja. A németek új csodafegyvere a Tiszánál kerül először bevetésre, és ez a háború sorsát megpecsételi. A kulturált német nép diadala a végső győzelem kérdése már régen eldőlt, és ezt minden magyar tiszt jól tudja. Hasznosnak tartaná, ha a magyarok itt a táborban is a turáni szellemnek megfelelően viselkednének, és jobb is lenne, ha a pléhgombos zászlós, vagyis az oroszbérenc Deák parancsolgatásait nem vennék komolyan a katonák. Még folytatta volna tovább a hadnagyúr, amikor Süveges Pista falusi tanító hadapród őrmester magából kikelve utasította rendre a magyar tisztet. Süveges Pista maró gúnnyal magyarázta, hogy a hadnagyúr még a saját helyzetének felmérésére sem képes és hogyis tudná ő az egész magyar nép sorsát értékelni. Egyébként a hadnagyúr jól jegyezze meg, hogy a magyar hadifoglyoknak hiába prédikál, mert az ilyen nyálasképű nyilas palánták szavára a katonák sz... k. Horthyt senki se sajnálja -- Szálasira meg az esküdjön, akinek táncos volt a nagymamája.

A hadnagy nem érezte magát leforrázva, és egyszerűen kijelentette, hogy a hadapród a tiszti becsületbíróság előtt még felelni fog kijelentéseiért. Ez a fenyegetés általános derültséget váltott ki. A dolog azonban mégis komolyabbra fordult. A magam részéről Felleghy bárót kretén arisztokratának tartottam, aki valóban képtelen volt felmérni saját helyzetét, vagyis azt, hogy jelenleg nem a tiszti kaszinóban társalog hasonszőrű társaságban, és nem is valamelyik laktanya udvarán szónokol, ahol minden szava parancs, és jaj annak, aki kinyilvánulásaiban még kételkedni is merészelne, itt szovjet hadifogolytáborban van, ahol ha kissé éhezünk -- de legalább a gondolkodás szabadságát a szeges drótokon belül is élvezhetjük. Hogy mi lesz odahaza a háború után, arra itt még gondolni képtelenség lett volna, de a hadnagyúron kívül egyetlen magyar sem volt, aki még a németek győzelmében hitt volna, vagy éppen a nemzetmentő Szálasiban. A hadifoglyok többsége megelégedett azzal, hogy a hetykélkedő hadnagy arcába nevettek, de előkerült Friedmann, a nagyváradi bádogossegéd, aki állítólag kommunista volt odahaza, és egészen az orra elé állt a hadnagynak, és belevörösödve a foga közt sziszegve mondta, hogy az ilyen bitang fasisztákat az Andrási úti fákra fogja a nép felakasztani.

A hadnagy végleg elárulta, hogy hülye, mert azzal fenyegette Friedmannt, hogy bepanaszolja a szovjet parancsnokságon, tiszteletlen viselkedése miatt. Viharos kacagás tört ki a hadnagy naivságán. Majd amikor a báró úr odáig merészkedett, hogy Friedmannt "lebüdöszsidózta", pillanatok alatt irgalmatlan verést kapott, ütötték a magyarok és zsidók egyaránt, akik csak közelében álltak. A hadnagyúr orrán-száján folyt a vér, és a pocsolyából -- amely a felázott udvart borította -- otthentergő malachoz hasonlítva állt fel.

Deák zászlós is a helyszínre érkezett. Valaki már informálhatta a történtekről, Friedmannt és a hadnagyot bekísérte a szovjet parancsnokságra. Csodák-csodája, Friedmann öt napi fogdát kapott, míg Felleghy hadnagyurat a táborból azonnal Gorkijba szállították át, ahol állítólag magyar tiszti láger van.

Ez a Deák zászlós kezdett nekünk nem tetszeni. Mi négyen, akik együtt szöktünk, eddig csendes szemlélői voltunk a láger életének, de Friedmann esete meg a báró pimaszsága bennünket is kizökkentett a közömbösségből. Wohlberg Jóskával felkerestük Dr. Eggert a barakk túlsó szélén lévő priccsen és követeltük, hogy bennünket azonnal jelentsen be Deák zászlósnál, mert Friedmann bajtársnak ügyében beszélni akarunk vele. Deák zászlós a német lágerparancsnokságon lakott. Szobájában egy vaságyon kívül csupán egy keskeny asztal és egy szék fért el, a sarokban bádogból készült kis kályhában zümmögött a tűz. A mi helyzetünkhöz viszonyítva még emiatt a kis szoba miatt is irigylésre méltó ember volt.

Nagyon barátságosan fogadott bennünket, leültetett a vaságyon lévő szalmazsákra és tegezett mindkettőnket. Különös örömét fejtette ki amiatt, hogy én is jogász vagyok, ugyanis azt állította, hogy Ungváron ő is elvégezte a jogot. Sohasem hallottam arról, hogy Ungváron egyetem volna, de most nem ez volt a fő kérdés.

Wohlberg Jóska röviden elmesélte történetünket, partizánságunkat, és ez után tért rá arra, hogy Friedmann fogdába vetésével nem értünk egyet. Felleghy hadnagy úr provokatív módon viselkedett, és lényegében nem is Friedmann ütötte, hanem sokan mások a magyar foglyok közül. Deák zászlós azt állította, hogy ő pontosan az ellenkezőjét tapasztalta, vagyis a munkaszolgálatos sértegette, sőt fenyegette a hadnagy urat és emiatt került sor a verekedésre. A kezdeményező Friedmann volt, és éppen ezért Friedmannt öt nap fogdára ítélte el, mert ehhez neki joga van, mint lágerparancsnoknak.

Úgy vettem észre, hogy Deák zászlós kissé elfogult, vagy képtelen felfogni a történteket.

Hirtelen eszembe jutott, hogy 1938-ban egy vésztői parasztlegény, Pálfi István megölte apját, mostohaanyját és féltestvérét, mert az apa az öt kishold földből három kisholdat a mostoha kívánságára a másféléves Janikára, féltestvérére íratott. A városban egyetlen ügyvéd sem vállalta a védelmét el, mert teljesen reménytelen esetnek látszott. Principálisom volt a környék legjobb védőügyvédje és egyedül ő nem tiltakozott, amikor a bíróság elnöke védőként kijelölte. Főnököm tisztában volt azzal, hogy a védence kötelet fog kapni, de az ő presztízsének ez sem árthatott. A baj akkor következett be, amikor főnököm pontosan a tárgyalás előtt tüdőgyulladással ágynak esett. Nem volt más lehetőség az óriási érdeklődést keltő bűnügyben, mint kezdő jelölt én láttam el a védelmet. Az ügyésznek könnyű dolga volt, de a védőnek annál nehezebb. Beszéltem én a magyar paraszt földéhségéről, Pálfi István analfabétizmusával járó szellemi degeneráltságáról, de a fejsze, amellyel védencem áldozataival végzett, ott hevert a bíróság asztalán. "Magad mondtad ki az ítéletet bűnödre Pálfi István."- ezek voltak utolsó szavaim.

Most is ez járt az eszemben, és Deák zászlósnak hirtelen elmeséltem a halálra ítélt Pálfi István szomorú történetét és védőbeszédem utolsó mondatát.

Deák zászlós meglepődve kérdezte, hogy tulajdonképpen mi köze van a két ügynek egymáshoz. Vártam erre a kérdésre. Röviden csak azt válaszoltam, hogy aki a Szovjetunió fogolytáborában azt merészeli mondani, hogy a fasisztákat majd a nép haragja egykoron az Andrási úti fákra fogja akasztani, az maga felett mondta ki az ítéletet -- menthetetlen, és ha halálra nem is, de te zászlós uram, mint bűnöst, öt napra fogdába zárod.

Deák zászlós nagy elismeréssel nézett rám és közölte, hogy ha Pálfi István életét nem sikerült megmentenem, annyi biztos, hogy a Friedmann perét megnyertem és azonnali hatállyal törli a büntetését és szabadon engedi. Deák zászlósnak mindezek után még tudtára adtuk azt is, hogy Friedmann az egyetlen kommunista köztünk és nagyon örülünk, hogy a kérdés megoldódott, mert Friedmann ügyével, ha arra szükség volna, ha kell hát Sztálinig is elmegyünk -- de Zajdenvár főhadnagyhoz, az orosz politikai tiszthez feltétlen.

Erre azonban nem volt szükség, mert Deák küldöncöt menesztett a fogdához és Friedmannt még a tárgyalások ideje alatt kiengedték. Deák zászlós úgy látszik érezte, hogy a Friedmann ügy nem egyszerűen rendbontó verekedés, hanem politikai ügy is egyben és, hogy személyét tisztázza előttünk, elmesélte életének azon részét, amikor ő is megunta a frontot és megszökött a hadseregből. Ő ugyan nem ment a partizánokhoz, hanem egy kis orosz faluba húzódott meg. Tökéletesen beszélvén oroszul, a falubeliek bújtatták, és csak akkor fedte fel kilétét, amikor a Vörös Hadsereg ebbe a faluba is bevonult. A lágeréletet állítása szerint ő maga választotta, mert szabadulni akart a faluból minden áron. Azt mesélte, hogy féléves bujdosása alatt feleségül vette a leghivatalosabb körülmények között a pópa legifjabb leányát, aki szép is, jó is volt. De mégsem mert ott maradni a faluban, mert eszébe jutott, hogy Ungváron már van egy felesége, sőt amikor hazulról eljött, nyolc hónapos volt a kisleánya is.

Csuda egy história, vagy igaz vagy nem, az biztos viszont, hogy Deák célja nem a bigámia beismerése, hanem az volt, hogy lássuk azt, hogy ő is megszökött a hadseregtől, tehát ez elég ahhoz, hogy őt jó demokratának tartsuk és ezek szerint Friedmann becsukása sem antidemokratikus politikai megnyilvánulása volt.

Deák zászlósnál a célunkat elértük, Friedmannt elengedte. Nekünk adta az asztal sarkán lévő fél kenyerét, megkínált vagy háromszor mahorkával -- nem utolsó sorban ő a lágerban a fejes --, tehát azzal a nyugodt érzéssel távoztunk, hogy valóban jó demokrata.

A fehéroroszországi tél, ha korán is köszöntött be, viszonylag enyhébb, mint az ukrajnai tél. A húsz fokos hideg azonban itt sem megy ritkaság számba.

Az emberek azonban nagyon gyengén vannak öltözve, az élelmezés tragikusan szegényes, a hatalmas barakkokat fűteni lehetetlenség, és így a kórházbarakkban a betegek száma hirtelen emelkedett, olyannyira, hogy a hatszáz férőhelyes barakkban a földön is betegek fekszenek. Tífuszos megbetegedés nem fordult elő, mert Capcarapp kapitány és stábja éjt is nappallá téve küzdenek a tetvesedés ellen. Még a tél beállta előtt sikerült a tetveket legyőzni. Volt olyan hét, amikor háromszor is lefürdették a hatezernyi hadifoglyot, és ugyanakkor a ruházatot is fertőtlenítették. A hajzat levágatása és szőrtelenítés kötelező volt. Az egész lágerban csak Deák zászlósnak és Appel ezredesnek, valamint Kurt Hoffmann főhadnagynak, a németek antifasiszta vezetőjének maradt meg a hosszú haja.

Tetű és tífusz nem volt, de a halál a tél beálltával mégis megkezdte aratását.

A distrophiás végelgyengülés, a vérhas pusztítja legjobban az embereket. Szörnyű látvány a kórházbarakk. A különböző nemzetiségű hadifoglyok egymás mellett fekszenek a fenyőfa priccseken és várják a halált. A betegek dagadt lábaikkal járni nem tudnak, a puffadt viaszsárga arcokból a bedagadt szemek alig látszanak ki. Még néhány nap vagy óra, és a víz elnyomja a szívet és beáll a vég. Igen, így mondjuk mi laikusok, hogy a víz, a vizenyő nyomja a szívet, és ez okozza a halált. Talán még rémesebbek a hasmenésben szenvedők, akik csontig soványodtak, és az ő szemeik a kiálló pofacsontok közül mint reflektorok merednek előre. Kezdetben még sikerült a barakkban a fal mellett elhelyezett kiblikbe elvégezni dolgukat -- később már olyan gyengék lettek, hogy erre képtelenné váltak és maguk alá engedtek mindent, úgy bele a ruhába, a nadrágba. Akik az alsó priccseken fekszenek, tehetetlenül tűrik, hogy a szenny rájuk csorogjon. Borzalmas bűz van a barakkban. A német orvosok mindent megtesznek, ami csak lehetséges. Vitaminra, szőlőcukorra, antibiotikumokra volna szükség, no meg melegre, tiszta fehérneműre, szalmazsákra és pokrócra, diétás konyhára.

Ebből viszont semmi sincs. Az orosz orvosok, felcserek is tehetetlenek. Vizsgálják a betegeket és ellenőrzik, hogy azt a kevés sulfamin nevű és hatásosnak ismert gyógyszert a szanitécek eljuttassák a betegekhez. Szörnyű nézni még a gyógyszerek kiosztását is. A szanitécek járják sorba a betegeket, akik kinyitják a szájukat, a szanitéc egy szem sulfamint a szájukba dob, a másik szanitéc pedig kancsóból egy korty vizet csurgat a beteg szájába. A betegek, különösen a hasmenésben, vérhasban szenvedők borzalmasan szomjaznak. A hideg víz ivása viszont egyenlő a halállal. Naponta száz fogoly jár ki az erdőbe, és fenyőfa lombot gyűjt, amiből teát főznek. A fenyőfatea az egyetlen tömeggyógyszer. A hatása nem mérhető fel. November elejétől fogva naponta harminc-negyven ember halálozik el a lágerban. A halottakat meztelenre vetkőztetik, egy kocsira rakják fel, egymás tetejére. A halottas kocsi ott áll a kórházbarakk mellett, a hullák lábai csonttá fagyva merednek az ég felé. Amikor a kocsi megtelik, kihúzzák a láger melletti rétre, ahol hatalmas gödörbe temetik őket. Helyesebben temetésről, földelésről egyelőre nem lehet szó, mert a kővé fagyott föld mozdíthatatlan. A hullákra meszet öntenek, azzal hogy majd tavasszal, ha enged az idő, elföldelik őket.

Végtelenül szomorú napokat éltünk át. Az emberek éhesen lézengenek a barakkokban. Az élelmezés semmit, de semmit nem javult. Híg levesek és kenyér járja, mióta csak Bobrujszkban élünk. A priccsről napokon át csak az esti létszám olvasáskor és szükségletünk elvégzése végett szálltunk le, no meg olyankor, amikor a leveseket osztják. Üldögélünk, vagy fekszünk a priccs tetején egész nap, és hallgatjuk egymás víg vagy szomorú meséit. Az éhezés miatt legjobban Salamon Lipi szenved közülünk, sokszor látjuk, hogy arcát félre fordítva könnyezik. Nem is tagadja ez a szép szál legény, hogy szörnyen kínlódik. Egyik napon a foglyok közt szokásos téma folyt. Arról volt szó, hogy mi volna jobb, egy hatalmas bécsiszelet, olyan, amelyik még a tányérról is lelóg, vagy egy csinos nő. A vélemények eltérőek voltak. A mi Lipi barátunk úgy nyilatkozott -- mivelhogy a nőket legalább úgy szerette, mint a gyomrát --, hogy ha egy jó fűtött szobában és egy csinos nő társaságában elfogyaszthatna egy olyan lelógós bécsiszeletet, utána megengedné, hogy bal kezét csuklóból levágják.

Rossz hangulatban voltam, és Lipit nagyon leszidtam, hogy egy kis kosztért meg egy nőért képes volna a kezét is levágatni. Lipi dühösen kérdezte meg tőlem, hogy én talán nem is vagyok éhes? Pont a déli leves osztása folyt, amikor kiéleződött köztünk ez a vita, és ez lett a vesztem. Lipi kérdésére ugyanis én azt válaszoltam, hogy az ember nem állat és uralkodjon magán, ha a sors úgy hozza, zokszó nélkül éhezzen, de egy darabka húsért vagy éppen egy szajháért a kezét ne adja oda.

No ha te ilyen büszke, rátarti úr vagy, akkor most azonnal öntsd ki a levesedet. E percben nyújtotta fel Libenau Béla a forró levest, és valaki még meg is jegyezte, hogy végre sűrűbb, mint szokott lenni. Nem volt mit tenni, bizonyítanom kellett, és valóban egy úri gesztussal a barakk kövezetére kiöntöttem a levest. Úgy éreztem, hogy forog velem a világ, elhomályosult előttem minden, de bizonyítanom kellett. Az emberek megkövülten nézték őrültségemet. A levesnek azonban már lőttek. Nagyon megbántam hülyeségemet, mert ezen a napon semmit sem ettem. Szerettem volna ordítva sírni, de szégyelltem magam és sírás helyett irtózatos gyűlölettel néztem Lipire, aki jól beugratott. Mindenki eszeveszett hülyének tartott, Zsiga cigányon kívül, aki büszke volt rám és azt mondta, hogy az úr a pokolban is úr, sose sajnáljam ezt a lőrét, eszünk mi még vesevelő zónát jó habos sörrel. Zubbonya zsebéből összekapart valami mahorka félét és megtekerte, nekem adta, hogy ne keseregjek. Ez a jelenet meg Lipit hatotta meg és odaszólt a derék kontrásnak: "Úr vagy Zsiga, igazi úr." Zsiga képe felragyogott, két kezét zsebre vágta, vállát felhúzta és tovább ballagott, biztos azzal az érzéssel, hogy ő már csak ilyen.

A leves-kiöntős jelenet valamire mégis jó volt. Estig kibékültünk Lipivel és Wohlberg Jóska meg Libenau Béla vetette fel, hogy valamit tennünk kell, nem fekhetünk egész napokat a priccsen sült galambra várva. A jelenlegi élelmezés mellett előbb utóbb mi is a halálbarakkba, kocsira és a meszesgödörbe kerülünk. Nincs más lehetőség, küzdeni kell a létért, valahogy át kell vészelni, ami még hátra van. Hittünk is, meg nem is az orosz tiszteknek, akik gyakran jelentek meg a barakkokban és nemzetiségre való tekintet nélkül biztatják a foglyokat kitartásra. Azt hangoztatják, hogy az orosz nép is nélkülöz, de most már csak hetek vagy talán napok kérdése, hogy meginduljon a szállítás és lesz jó koszt, szalmazsák, pokróc, gyógyszer, minden-minden, ami csak jár a foglyoknak. A karantén is rövidesen lejár, dolgozni fogunk a városban és még fizetést is kapunk, dohány is lesz, csak bízzunk, és ne türelmetlenkedjünk.

Lehet, hogy igazat beszélnek az oroszok, de addig is élni kell, nehezen lehet bírni az éhezést és a distrophia meg a vérhas egyre sűrűbben szedi áldozatait. Többféle tervet beszéltünk meg a jövőt illetően. A legegyszerűbbnek az mutatkozott, hogy Deák zászlóst megkérjük, adjon valami munkát a lágerban. A lágermunkások ugyanis közvetlen a konyháról étkeztek, és dupla adagot kaptak.

A másik terv az volt hogy, be kell jutni abba a munka-kommandóba, amelyik a karantén ellenére is a városba jár ki dolgozni. Ebben a kommandóban csak németek dolgoztak, és ezt a negyven-ötven főből álló kommandót mindenki irigyli. A városban enni kaptak, dohányhoz jutnak, és ők csempészik ki az eladásra szánt "felesleges" ruházatot, egyéb tárgyakat. Viszonylag tehát jól élnek.

Másnap felkerestük mind a négyen, illetve most már Grün Rumival ötösben Deák zászlóst, és előadtuk kérelmünket. Sajnos küldetésünk nem járt sikerrel, Deák zászlós egyszerűen kijelentette, hogy a láger belső életéért a német Appel ezredes a felelős, és ő abba nem is szólhat bele. A beszélgetésből most már kiderült, hogy Deák zászlós egyszerűen az oroszok tolmácsa, és a láger parancsnoka Appel ezredes. Ezt egyébként már régen sejtettük, mert a létszámolvasáskor is Appel ezredes nézett ki fontosabb embernek, és az oroszok vele közölték észrevételeiket. Deák zászlós persze igyekezett más látszatot kelteni. No mindegy, félúton nem állhatunk meg, és Deák zászlóstól egyenest a német parancsnokságra mentünk. Itt már nagyobb a szerencsénk, mert jelen van Zajdenvár főhadnagy, az orosz politikai tiszt is.

Szószólónk Wohlberg Jóska, aki azt a tiszteletteljes kérést terjeszti az ezredes úr elé, hogy mint volt partizánok részére biztosítson valami munkát, mert nem szeretnénk éhen elpusztulni. Zajdenvár főhadnagy és Appel ezredes türelmesen hallgatja meg Jóskát, majd különösen Zajdenvár főhadnagy érdeklődik egyenként személyünk iránt. Külön-külön elmondjuk a rövidke életünket fogságba esésünk napjáig, és azt sem hallgatjuk el, hogy bizony félünk a holnaptól, és valamikor azt gondoltuk, hogy itt már minden egyenesbe fog jönni. Igaz, nem bánt bennünket senki, az oroszok szépen beszélnek, de a napi kalória olyan alacsony, hogy előbb-utóbb elpusztulunk.

Zajdenvár főhadnagy epés megjegyzéseink miatt egyáltalán nem sértődött meg. Odahívta Hoffmann doktort, a német antifasiszta politikai vezetőt, és őt kérte meg, hogy mondja el, mit tapasztalt az ország belsejében lévő hadifogolytáborokban. Hoffmann doktor az SA volt tisztje, legalábbis ezt mesélik róla maguk a németek is, civilben egyébként bajorországi ügyvéd volt, külsőre jó megjelenésű ember. Elmeséli, hogy 1943. év tavaszán került fogságba, és miután a speciál politikai tanfolyamot elvégezte, nagyon sok lágerban megfordult. Azt állítja, hogy az ország belsejében a hadifoglyok sorsa, a bánásmód, élelmezés nagyon jó. A bajtársak dolgozni járnak, pénzük van, cigarettát, dohányt kapnak. Elismeri, hogy ilyen szomorú állapotban lévő lágerban még ő sem volt, de reméli, hogy rövidesen itt is normális helyzet fog bekövetkezni. Zajdenvár főhadnagy csak a német tiszt rövid tájékoztatója után veszi át a szót, és egész váratlanul azt kérdezi tőlünk, hogy hallottunk-e már a németek megsemmisítő koncentrációs táboráról. A jelen lévő magas rangú német urak, de jómagunk is meglepett arckifejezést vágtunk, mert megsemmisítő lágerról eddig még semmit nem hallottunk. Zajdenvár főhadnagy felénk fordulva azt kérdezi tőlünk, hogy tulajdonképpen mit tudunk mi a magyar és európai zsidóság sorsáról.

Wohlberg Jóska válaszolt a kérdésre, és elmondta, hogy a mi tudomásunk szerint a magyar zsidókat Németországba egy Waldsee nevű helyre szállították, ahol dolgoznak, élnek. Jóska megemlíti, hogy a lengyelországi Deblinben létezik egy láger, ott sok zsidót és kommunistát tartanak bezárva, de a mi hozzátartozóink Waldseeben vannak, és dolgoznak. Valamennyien kíváncsian nézünk az orosz tisztre, és balsejtelmeink támadnak. Zajdenvár főhadnagy görbebotjával a kezében le-fel járkál a szobában, és a Waldsee-Waldsee szavakat mormolja. Majd egy pillanatra megáll előttünk, és szemével kissé hunyorgatva kezd el beszélni.

"Uraim! Az önök aggodalma saját bajtársaik sorsa felett ezekben az órákban teljesen jogos. Nekünk a láger szomorú helyzete legalább úgy fáj, mint önöknek. A háború vége felé közeledünk, és mi azt szeretnénk, hogy önök és minden hadifogoly, ha annak ideje eljön, egészségesen térjen vissza hazájába, és ránk, az egyszerű orosz emberekre kellemesen emlékezzenek majd vissza. Az önök országai is romokban hevernek, és az önök feladata lesz a romokon az új, a szebb jövő felépítése. Mi ígérjük, hogy most már nagyon de nagyon rövid időn belül minden megjavul a lágerban. Kérem, hogy bízzanak bennünk és tartsanak ki, mert érdemes lesz élni. Ami pedig önöket, magyar zsidókat illeti sajnos csak szomorú híreket, szomorú valóságot tudok közölni. Felnőtt emberek, és az igazat jobb már most megismerni. Waldsee nincs! Oszwienczim, avagy más néven Auschwitz haláltábor, Mauthausen, Bergen-Belsen létezik csupán. A németek a történelem legnagyobb gaztettét követték és követik el még ma is. Ártatlan embereket, zsidókat, kommunistákat, munkásokat, világhírű tudósokat gyilkolnak százezer számra."

Dr. Hoffmann elvesztette a türelmét, és szinte arrogánsan vág közbe, hogy az teljesen lehetetlen, ilyen barbárságra a németek sohasem volnának képesek. Zajdenvár főhadnagy a német propagandista kitörését nyugodtan fogadja, és azzal távozik, hogy várjuk meg, amíg visszatér, mert néhány újságot fog hozni, és bennünket bizonyára érdekel, hogy mit ír az "Igaz Szó", a magyar hadifoglyok lapja.

Amikor Zajdenvár főhadnagy eltávozott, Dr. Hoffmann, a németek antifasiszta iskolát végzett vezetője még mindig izgatott állapotban, de nagyon udvariasan magyarázgatja, hogy az oroszok valóban emberies módon bánnak a foglyokkal, de a haláltáborokról költött históriák legalább olyan koholmányok, mint az, hogy az oroszok legyilkolják a foglyokat, vagy embertelenül kínozzák, hasukat felvágják, és partizán-zsebet csinálnak a foglyok hasából. Képtelenségnek tartja, amit Zajdenvár állít. A kérdéshez nem nagyon tudunk hozzászólni, bár a németekről mindent feltételezünk. Mi csak annyit tudunk, hogy odahaza gettókat állítottak fel, majd a nyár elején a zsidókat Waldseebe szállították. Még a Pripet mellett voltunk, amikor az egyik bajtársunk levelet is kapott Waldseeből a feleségétől. Azt írta az asszony, hogy egészséges és jól érzi magát. Az viszont szintén igaz, hogy Rykiben az a partizán mérnök azt hangoztatta, hogy a közeli Deblinben rengeteg foglyot kínoznak a németek, halálra éheztetik őket, Hoffmann doktornak el is meséljük, hogy mi magunk is láttunk néhány sárgacsillagos zsidót Rykiben, akik már félholtak voltak, elmeséljük a darnicai orosz hadifoglyokkal való találkozásunkat is.

Hoffmann doktor semmi ellen nem tiltakozik, azaz olyan vonatkozásban, hogy a németek a hadifoglyokkal rosszul bánnak, éheznek a foglyok, de az sem általánosítható. Kissé gúnyosan kérdezte meg, hogy talán itt Bobrujszkban rózsás a helyzet, vajon miért pusztul el naponta félszáz bajtárs is? Azt fejtegeti, hogy nyilván a németek is hasonló okokra visszavezethetően éheztették foglyaikat, mint itt az oroszok. Háború az háború, bárhol is legyen az, a hadifogság pedig nem szanatórium.

Appel ezredes, a Wermacht tisztje érdeklődéssel hallgatta a beszélgetést, de csak a végén nyilvánított véleményt. A véleménye viszont nagyon érdekes volt, és úgy hatott, hogy őszintén beszél. Szavait kissé éllel Hoffmann felé irányította, és röviden katonásan kijelentette, hogy ő, mint hivatásos katonatiszt a hadijogot mindig betartotta katonákkal, ellenséggel és a polgári lakossággal egyaránt. De ha az a piktorlegény szifiliszes agyával az alsóbbrendűnek tartott faj kiirtását parancsba adta, úgy elképzelhető mindaz, amit Zajdenvár főhadnagy úr állit. Hoffmann főhadnagy úr is jól tudhatja, hogy az SS a megszállt orosz városokban is a zsidók és kommunisták összefogdosásával és likvidálásával kezdte működését. Ő ugyan szerencsére ilyen városban nem működött, de úgy volt ez Minszkben, Kijevben, Kovelban és az egész Lengyelországban is. Dr. Hoffmann az ezredes szavára csak annyit válaszolt, hogy a megbízhatatlan politikai személyiségek lefogásáról ő is hallott, de likvidálásokról nincs tudomása, azt csak az oroszok állítják.

Milyen furcsa dolog ez, magas rangú német tisztek vagy nem tudják, vagy nem akarják tudni, hogy mi játszódott le körülöttük. A vita hevében egészen megfeledkeztünk arról, hogy tulajdonképpen mi nem politizálni jöttünk, hanem amiatt, hogy valami történjen velünk, mert nem akarunk éhen halni.

Appel ezredes is kényelmetlennek tartotta a vitát, és rátérve jövetelünk céljára intézkedett, hogy Lipi helyet kapjon a városba kijáró munka-kommandóban, Bélának pedig felajánlotta, hogy szanitéckedhet a kórház-barakkban. Egyelőre semmi más elfoglaltságot nem tudott biztosítani, illetve én magam is állást kaptam az orvosi rendelőben, Dr. Blum nevű német orvos mellé magyar tolmácsnak és írnoknak osztott be. Egyedül Wohlberg Jóska nem kapott beosztást, mert Jóskát elfogta a nagyzási mánia, és azt hazudta, hogy ő főhadnagy volt a hadseregben, mielőtt munkaszolgálatosnak behívták volna. Appel ezredes viszont kijelentette, hogy volt tisztnek kijáró munkakört egyelőre nem tud biztosítani, de ha kedve van a főhadnagy úrnak, úgy átköltözhet a német tiszti barakkba. Jóska viszont ezen megtiszteltetésre nem reflektált, annál is inkább, mert Bobrujszkban a tisztek sem kaptak különb élelmezést, csak ígérték nekik.

Amikor már ilyen szépen megegyeztünk a német parancsnokkal, Zajdenvár főhadnagy is visszatért. Az oldalán lógó négyszögletes alakú bőrtáskából, amelyet általában a szovjet tisztek viseltek és amely táskát a hadifoglyok nem kis gúnnyal kultúrtáskának neveztek el, Zajdenvár főhadnagy több újságot húzott elő, és részünkre az "Igaz Szó" két példányát adta át. Az "Igaz Szó", a magyar antifasiszta hadifoglyok újságjának első oldala képekkel illusztrálva adja tudtul, hogy a lengyelországi Oszwienczimben a németek az emberiség történelmének legborzalmasabb haláltáborát üzemeltetik. Ide gyűjtötték össze Európa zsidóit, cigányokat, kommunistákat, haladó szellemű világhírű tudósokat, művészeket, írókat. A gyerekeket és a munkaképtelen öregeket gázkamrákban ölik meg. Naponta sok ezer embert pusztítanak el barbár módon. Az első oldalon lévő képek közül az egyik egy barakk belsejét ábrázolja, ahol csontig soványodott asszonyok, nők üldögélnek emeletes ágyakon. A másik kép egy magyar város vasútállomását ábrázolja, amint a zsidókat csendőrszuronyok között vagonokba zárják. A harmadik kép egy kapubejáratot ábrázol, amelynek tetején az a szöveg áll, hogy "Arbeit Macht Frei", vagyis a munka szabaddá tesz. A negyedik kép szögesdróttal körülvett területet ábrázol egy őrtoronnyal, amelyben gépfegyveres SS katona őrködik.

A cikk rövid volt, de az illusztrációkkal együtt nagyon meggyőzően hatott. Waldsee tehát nem az a kellemes tóparti város, amelyre a neve után lehetne következtetni, hanem egy haláltábor fedőneve. Zajdenvár főhadnagy igazat mondott.

Most már csak egy kérdés izgat, vajon mi lett a sorsa szüleinknek és testvéreinknek? Nagyon letörve tértünk vissza a barakkba az "Igaz Szó" két példányával kezünkben. Az újságokat továbbadtuk, és nem gondoltuk, hogy a munkaszolgálatosok között a szörnyű hír pánikot fog kelteni. Az újság köré csoportosulók az első oldalon látható képeken rokonokat, testvéreket, szülőket véltek felismerni, fejvesztve rohantak, őrjöngtek a szörnyűségek hallatán. Néhány valóban jóindulatú magyar katona vigasztaló szavai még csak jobban izgatják a kedélyeket. Az egyik magyar szakaszvezetőre, aki azt a könnyelmű kijelentést merészeli tenni, hogy "Kisújság, benne van a hazugság", több munkaszolgálatos ráveti magát, és pillanatok alatt csúnyán összeverik.

Az erdélyi zsidók azonnal küldöttséget menesztettek Zajdenvár főhadnagyhoz és követelték, hogy engedjék szabadon a zsidókat, mert egy percig sem hajlandók a szülők gyilkosaival egy levegőt szívni. Az auschwiczi haláltábor létezésének híre gyorsan elterjedt a velünk közös barakkban lévő franciák és olaszok között is. Mindkét náció felsorakozott a barakkban, és a franciák a Marsailles-t énekelték, az olaszok pedig az Internacionálét olasz nyelven. A franciák és olaszok ilyen módon nyilvánították ki, hogy nincs közük a fasisztákhoz, és parancsnokaik is úgy nyilatkoztak, hogy ők sem hajlandók a német hadifoglyokkal együtt élni a lágerban.

A magyar hadifog1yok ebben a nagy zűrben -- miután tapasztalták, hogy a munkaszolgálatosokat vigasztalni nem érdemes -- jobbnak látták hallgatni, és a priccsekre felhúzódva egymás között beszélgettek.

Nem sokkal később, de már besötétedés után megérkezik a barakkba Zajdenvár főhadnagy, Szubotin, a láger rangnélküli parancsnoka, Deák zászlós, mint tolmács és az erdélyiek küldöttsége. Csendet parancsolnak, és Zajdenvár főhadnagy intéz beszédet hozzánk. A beszédet Deák zászlós mondatonként tolmácsolja. Zajdenvár azzal kezdi, hogy a küldöttség ultimátuma, mely szerint a magyar hadseregben munkaszolgálatot teljesítő zsidó hadifoglyok azonnali szabadon bocsátásukat kérik, a láger orosz parancsnokságának tudomására jutott, és arra az orosz parancsnokság nevében válaszolni kíván, és nyugodtan kijelenti, hogy válasza egyben a Szovjetunió kormányának hivatalos állásfoglalása. Zajdenvár főhadnagy ez után kifejtette, hogy a német fasiszták által létrehozott haláltáborok létezésének felfedése szerte a világon minden becsületes emberben mély megdöbbenést keltett nemzetiségre való tekintet nélkül. A magyar zsidó hadifoglyok megdöbbenése, szüleik, családjuk sorsa iránti aggódás teljesen jogos. Ennek dacára a zsidók szabadon bocsátására nincs mód és lehetőség a háború befejezése előtt.

A szovjet kormány ismeri a munkaszolgálatosokkal való bánásmódot, erről a doni fronton fogságba esett munkaszolgálatosok már beszámoltak, de a bánásmódról értesült a kormány a visszafoglalt terület orosz állampolgárainak elbeszélése alapján is. A bánásmód, amelyet a munkaszolgálatosoknak el kellett szenvedni, a munkaszolgálatosok embertelen törvénytelen kínzása és a tömeges kivégzések sem változtatnak azon a helyzeten, hogy a hadsereg kisegítő alakulataként dolgoztak. A zsidó munkaszolgálatos katonák tehát éppúgy hadifogolynak tekintendők, mint azok, akik fegyverrel a kézben estek fogságba. A kormány tehát sem a hadijogot, sem az emberi jogokat nem sérti meg, amikor a munkaszolgálatosokat is hadifogolyként kezeli. A hadifoglyok hazaszállítására a háború befejezéséve sor fog kerülni. A harcok már a magyar főváros, Budapest közelében folynak, a szovjet katona nemcsak az elnyomott magyar nép felszabadításáért, de a magyar hadifoglyok szabadulásáért is ontja vérét. A láger parancsnokságának nemcsak a jelenlegi nehéz helyzet miatt, de elvi okoknál fogva sincs lehetősége a munkaszolgálatosokkal való megkülönböztető bánásmódra. A német katonákat, hadifoglyokat sem lehet kiközösíteni, és általánosítva fasisztákként kezelni. A német munkás és paraszt, a haladó értelmiség nem azonosítható Hitler válogatott bérenceivel. A láger parancsnoksága a különböző nemzetiségű hadifoglyokat egyenlő bánásmódban részesíti, és antifasiszta egységbe fonódó baráti összefogásra hívja fel a láger valamennyi lakóját. Zajdenvár főhadnagy beszédét a magyarok nagy éljenzéssel fogadták, és most a munkaszolgálatosok többsége húzódott vissza, és senki sem vállalkozott közülük válaszadásra.

Ezután Szubotin parancsnok szólalt meg, és azt gondoltuk, hogy ő is hosszas beszédet vág ki. Szubotin azonban halálos komolyan kijelentette, hogy ha még egyszer ilyen szemétdombot talál a barakkban, a barakk- és századparancsnokokat néhány napra a bunkerba fogja dugni. A két orosz tiszt azután eltávozott a barakkból, mi pedig azon elmélkedtünk, hogy talán valami igazság mégis van abban, amit az orosz politikai tiszt ma értésünkre adott.

A Nagy Októberi Szocialista Forradalom érfordulója, november 7-e sem hozott a mi életünkbe lényeges változást. A barakkokat fokozott gondossággal takarítottuk ki, mert olyan hangok terjedtek, hogy Szubotin személyesen fogja tiszteletét tenni. Szubotin helyett azonban délelőtt folyamán Deák zászlós jelent meg teljes díszben, azaz pléh paroliját kifényezte, csizmája glancolt, és valahonnan egy antantszíjat szerezve azt is magára öltötte.

A barakk végében felsorakoztunk, és Deák zászlós egy lócára felállva ünnepi beszédet tartott. Körülbelül olyasmit mondott, hogy az oroszok megölték a cárt és egész családját, majd a kommunisták Lenin és Sztálin vezetésével kormányt alakítottak. Lenin volt az államfő, Sztálin pedig a miniszterelnök. Nagyon nehezen boldogultak, mert a franciák, csehek és románok Fehér Gárdát szerveztek, de a kommunisták, élükön a proletársággal hősi harcok árán kiűzték őket az országból, és azóta létezik a Szovjetunió és a dicsőséges Vörös Hadsereg. A Magyar Tanácsköztársaság pedig 42 napos uralom után megbukott, mert Kun Béla elárulta az országot. Deák zászlós mindezt jó adag meggyőződéssel adta elő, majd Sztálinra és a Vörös Hadseregre háromszor hurrát mondatott velünk, és szónoklatát ezzel be is fejezte.

Deák zászlós ezután elvegyült köztünk a barakkban, és fogadta a gratulációkat az ünnepi szónoklatért. Süveges Pista hadapród őrmestert és Friedmannt több bajtárs vette körül, mert valami érdekes dolgot meséltek. Süveges Pista ugyanis azt magyarázgatta, hogy Deák zászlós kicsit ferdén ismeri a történelmi eseményeket, néhány dolgot alaposan összekevert, de tisztelni kell a jó szándékát. Friedmann nem volt ilyen engedékeny, és vagy tízszer kijelentette, hogy "tanító uram, állapodjunk meg abban, hogy aki nem tud arabusul, ne beszéljen arabusul!".

Friedmann célzásai félreérthetetlenek voltak, és hasonlatával azt kívánta kifejezni, hogy Deák nem tud semmit a nagy forradalomról, tehát jobb lett volna, ha nem is beszél arról. Még hogy Kun Béla árulta el a tanácsköztársaságot, meg a fehérgárdista franciák meg csehek, ki hallott még ilyen marhaságokat? -- fakadt ki Friedmann. Süveges tanító végül is lecsitította Friedmannt, mert félő volt hogy Friedmann gúnyos megjegyzései végül is Deák fülébe jutnak.

A magam részéről sajnos szintén abban a kellemetlen helyzetben voltam, gondolom néhány száz magyar bajtársammal együtt, hogy fogalmam sem volt arról, hogy 1917 novemberében mi történt Oroszországban.

Főleg arról nem sokat hallottam eddigi életemben, hogy miként is folyt le a forradalom, hogyan győzött a nép. Bennem ugyanis -- mióta ez a kérdés egyáltalán foglalkoztatott -- valahogy olyan kép alakult ki, hogy a nép győzött az urak felett. Valahogy úgy rémlett, hogy a harmincas évek végén olvastam egy vastag könyvet, talán Csendes Don volt a címe. Hogy ki írta a könyvet, hiába is gondolkodtam, mert Ilja Ehrenburg-on kívül egyetlen modern szovjet íróról sem hallottam. Eszembe jutott Tolsztoj, Gorkij, de abban biztos voltam, hogy nem ők írták a Csendes Dont. Kénytelen voltam belenyugodni, hogy Ilja Ehrenburg, a világhírű szovjet regényíró a könyv szerzője. Próbáltam visszaemlékezni a regény tartalmára, hőseire, de lovas kozákokon kívül semmi más nem jutott eszembe. Meg valami olyasmi kép jelent meg lelki szemeim előtt, hogy sok-sok fiatal és öreg szakállas orosz, vagyis a nép, legyőzte a kozákokat, akik a cárért harcoltak. Nagyon rossz érzés ilyen tudatlanságban élni. Úgy éreztem, hogy a tudatlanság bűnéért nem egyedül én vagyok felelős, hanem az a világ, amelyben születtem, tanultam és éltem, és amely világnak elsőrendű érdeke fűződött ahhoz, hogy még egy egyetemet végzett, úgynevezett művelt ember se tudhasson meg semmit arról a másik világról, amelynek vendégszeretetét most élvezni vagyunk kénytelenek.

Meg kell tanulnom oroszul, és akkor majd egyszer mindent megtudok az orosz nép múltjáról és jelenéről.

A forradalom évfordulójának napja csendes békességben telt volna el a lágerban, ha valami mégis közbe nem jön.

Nikoláj Lazarovics alig húsz éves alhadnagy napostiszti feladatot szokott ellátni a táborban. Ezen nevezetes nap délutánján nem ő volt szolgálatban. Jól ismertük őt, mert szabadidejének jelentős részét a lágerban töltötte, és főleg a mi barakkunkban érezte jól magát. Kitűnően beszélt jiddisül, és így órákon át eltársalgott a román és felvidéki zsidó munkaszolgálatosokkal. Tudtuk róla, hogy Odesszában élt családjával, és az iskola padjaiból vonult be katonának. Szüleit és tizenhat éves kishúgát a németek ölték meg. Nagyon jószívű fiú volt. Amikor benézett hozzánk, boldog-boldogtalannak osztogatta a mahorkát, néha még egy kis lapos üvegecskében vodkát is hozott és elkínálgatta. Csak olyankor volt szomorú, amikor családjáról esett szó. Apja szövőgyári mester volt, kishúga tanítóképzőbe járt 1941. augusztusáig, amíg a németek meg nem támadták a várost. Nikoláj a déli fronton harcolt, és 1944. áprilisában már otthon volt szülővárosában. A Feketetenger-parti ősi kikötőváros romokban hevert, és Nikoláj szülei és testvére sok-sok ezer ártatlan mártírral együtt elpusztultak. Ahogy ismerőseitől megtudta 1941. október 20-án a németek a város elfoglalását követően kegyetlen vérfürdőt rendeztek, a zsidókat, kommunistákat kiirtották.

1944. év november 7-én Nikoláj Lazarovics alhadnagy szabadnapos volt, és valahol a városban nagyon lerészegedett. A délutáni órákban érkezett meg a lágerba. Hopkaló sztársina volt szolgálatban a kapunál, és fel sem tűnt neki, hogy Nikoláj, oldalfegyverének kötelező leadása nélkül támolygott be a láger területére. A kapu közelében német hadifoglyok őgyelegtek, az isten tudja, hogy miért, hiszen már nagyon hideg volt, és a barakkokban kellemesebben telt az idő. Nikoláj Lazarovics alhadnagy olyan részeg volt, hogy a négy méter széles láger-utcán egyik oldalról a másikra sodorta a lendület.

Az őgyelgő németeknek nagyon tetszett a jelenet, és gúnyosan kacagtak a támolygó szovjet tiszten. Hirtelen azonban vérfagyasztó jelenet következett. Nikoláj pisztolyát előrántotta, és már lőtt is a két-háromlépésnyi távolságban álló németekre. "Ezt az apámért, ezt anyámért, ezt húgomért." Két lövés dörrent el, és két német fogoly csodálkozó arccal holtan rogyott össze. Nikoláj megtörölte a homlokát, megfordult, és kezében lógatva pisztolyát lehajtott fővel kitámolygott a lágerból.

Hopkaló sztársina és néhány orosz katona rohantak Nikoláj felé, lefegyverezték, és a roskadozó Nikolájt a szovjet parancsnoki épületbe kísérték.

A láger, mint a felbolygatott méhkas zsongott. Német orvosok rohantak elő, de már csak a halál bekövetkeztét állapíthatták meg. A tragikus eseményről a vélemények különbözőek voltak. A magyarság között kezdett kialakulni egy igen éles németellenes hangulat. Az ellenszenves hangulatnak mélyértelmű politikai megfontoláson alapuló gyökereiről csak ritkán, és az értelmesebbek között esett szó. Nagyon kevesén érveltek a Habsburgok négyszáz éves elnyomásával, Haynau kegyetlenkedéseivel, a teuton militarista szellemmel, Rosenberg fajelméletével, vagy éppen azzal, hogy tulajdonképpen a németek miatt szenvedtünk a fronton, és szenvedjük a hadifogságot. A magyarság ellenszenves érzületét a közelmúlt fronttapasztalatai alakították ki. A foglyok többsége részt vett a doni visszavonulásban, amikor bizony a németek, hogy bőrüket mentsék, senkit, és így a magyar katonákat sem kímélték. Szóval mi magyarok hamar túltettük magunkat a két német hirtelen halálán.

A németek hivatalosan is meggyászolták bajtársaikat. A barakkokban felsorakoztak, és egyperces hallgatássa1 fejezték ki gyászukat. Dr. Hoffmann, a németek antifasiszta vezetője megkísérelte rábírni a magyar barakkparancsnokot is a néma tüntetéshez való csatlakozásra, de eredménytelenül. A magyarok barakkparancsnoka Hoffmann kívánságát a legmerevebben elutasította azzal érvelve, hogy ha a háború kitörése óta minden ártatlanul megölt magyarért perces néma gyászt kellene állni, úgy az emberek talán tíz évig egyebet sem tennének, mint némán tüntetnének. A magyarság hangulata most, amikor odahaza Szálasival az élen a németek garázdálkodnak, nem olyan, hogy egy ilyen kellemetlen história miatt szimpátiatüntetésben vegyünk részt és együttérzésünket ily formában nyilvánítsuk ki. A két német fogoly halála nem a magyarok ügye, a részeg szovjet tiszt viselkedésének elbírálása pedig az oroszokra tartozik.

A németek egyébként még külön temetést is szerettek volna rendezni a két bajtársnak, de ehhez az orosz parancsnokság nem járult hozzá. Így aztán a lelőtt két németről is lehúzták a ruhákat, feldobták őket is a kocsira, és másnap reggel a többi halottal együtt a közös sírgödörben helyezték el őket. Nikoláj Lazarevics alhadnagyot nem láttuk többé, áthelyezték a minszki parancsnokságra.

A táborban folyt az élet tovább. Már december volt, amikor az összes csehszlovák területről származó magyar foglyot összegyűjtötték, és elszállították őket azzal, hogy légiót alakítanak és indulnak a frontra. Eljött hát Wohlberg Jóska barátunktól való búcsú ideje is. A hajdúszoboszlói nyomdász, mint csehszlovák állampolgár könnyes szemekkel búcsúzott el tőlünk. Már a kapun túlról kiáltott vissza, hogy találkozunk majd Pesten az Emke kávéházban. Igen-igen, egész biztosan találkozunk, csak ezt a szörnyű éhezést, hideget vészeljük valahogyan át. Igaz, Libenau Béla a kórházbarakkban dolgozik olyan barakkparancsnok féle beosztásban, Salamon Lipi kijár egy német kommandóval a városba, ahol építkezésen dolgoznak, én a gyengélkedőre kerültem Dr. Blum nevű német vagy cseh származású orvos mellé, és mint magyar német tolmács dolgozom.

Libenau Béla beosztásánál fogva nem éhezett, mert a barakkban lévő hatszáz beteg közül naponta legalább tizenöt-húsz meghalt, ugyanannyi halni készült, és már enni sem tudott, és így a halottak és halni készülők napi adagja a barakk személyzetének jutott. Béla jószívű gyerek volt, és adott volna ő a barátoknak is, de ha valaki csak egyszer járt az általunk halálbarakknak nevezett kórházban, az egy falatot sem volt képes megenni mindabból, ami onnan került ki. Az orosz orvosok egyébként a legszigorúbban tiltották is, hogy a kórházbarakkból élelmet hordjanak ki. Ezen egészségügyi célokat szolgáló tilalomnál, mely egyébként is kijátszható volt, sokkal visszatartóbb volt a barakk szörnyű levegője, légköre, a halál állandó jelenléte. Érdekes volt megfigyelni azt, hogy bár a németek bennünket magyarokat "cigájner"-nak, cigánynak tartottak -- ezalatt műveletlenségünket, alacsonyabbrendűségünket értették --, mégis a magyarok közül nagyon kevesen ácsorogtak a kórházbarakk kapujánál egy-egy maradék levesre, darabka kenyérre várva. Ezzel szemben a művelt németek egyáltalán nem undorodtak, és mint az óceán hajói után rajokban úszkáló és hulladékra leső cápák, ők is rajokban csoportosulva lesték a barakk nyíló ajtaját, hogy valamelyik járni tudó beteg vagy szanitéc oda vessen nekik valami ételhulladékot. A "cápák" egyes csoportja még éjszaka is ott tanyázott a barakk körül.

Béla naponta többször parancsolta el a cápákat az ajtóból, és amikor a szép szó nem használt, egy seprűnyéllel pásztázott köztük végig.

Az egyik este üzent Béla, hogy keressük fel a barakkban. Biztos fontos dologról lehet szó. Koromsötét este volt, és Zsiga cigány szegődött mellém mondván, hogy Béla "bácsi" dohányt ígért neki. A barakkban teljes sötétség honolt. Valahol a barakk végén egy olajmécses pislákolt. Az ajtóban Somogyi honvéd, Béla szárnysegédje állt őrt, hogy oda illetéktelen be ne tehesse lábát. Somogyi feladata volt egyébként a halottak vetkőztetése, ő szedte le a holtakat nem nagy kímélettel az emeletes priccsekről is. Meglehetősen durva lélek volt Somogyi, és bizony szakismeretre tett már szert. Egy-két nappal a halál beállta előtt már látta a vég bekövetkeztét. Ilyenkor "átszervezést" hajtott végre, és a harmadik emeleti priccsről a beteget a könnyebben hozzáférhető első emeleti priccsre vagy a földre helyezte el, hogy kevesebb baja legyen vele, no meg hamarabb észreveszi a halál beálltát. Napközben a priccsek között sétált, és érzéseinek hangos kifejezést is adott. A szerinte a halálhoz közeledő magyar bajtársnak egyszerűen odaszólt: "no nyilas testvérem, reggelre kifingasz." A német nyelvet nem ismerte, de annyit azért meg tudott mondani, hogy "kamerád, du morgen kaput!". Somogyi és Zsiga a fronton együtt szolgáltak, és most nagy szeretettel üdvözölték egymást. Zsigát füstösnek nevezte, és egy marék mahorkával ajándékozta meg.

Lassan botorkáltunk a koromsötétben a barakk végén pislákoló mécses irányába, ahol Béla asztala és ágya volt. Elől Somogyi ment, és mi ketten csak a hangra figyeltünk és mentünk utána. Nyolc-tíz lépést tettünk a sötétben, amikor egy elcsukló hangra "Ach Mensch!" figyeltünk fel. Valaki a földön feküdt, és Somogyi pontosan a gyomrába lépett. Somogyi megállt, és kicsit megilletődve súgta, hogy alighanem egy sváb hasára lépett, és "kaput" lett. Amikor végül is odaérkeztünk Bélához, Somogyi azonnal közölte is balsejtelmét. Béla felébresztette az ügyeletes német orvost, aki bizony már teljesen felesleges volt, mert a német már kiszenvedett. Somogyi a hullát félrehúzta azzal, hogy a többit majd reggel, ha világos lesz, elintézi. A barakk betegei aludtak vagy lázasan hörögtek, egyik másik lázálmában félrebeszélt. A mi "Ach Mensch" németünk már túl van a szenvedéseken. Vajon van-e felesége, gyermeke. Ha van, soha az életben nem fogják megtudni, hogy milyen nyomorultan pusztult el.

Somogyi egyáltalán nem érzett lelkiismereti furdalást. Ő már reggel tudta, hogy vége a németnek, mert a második emeletről szervezte át a földszintre. Bélánál csak néhány percet töltöttünk. Egy teljesen új német köpenyt adott át azzal, hogy Lipi vigye ki a városba, és élelemért adja el. A köpenyt a feltűnés elkerülése végett magamra vettem, és Zsigával visszamentünk a mi barakkunkba.

Csak nehezen tudtam elaludni. A német utolsó szavai "Ach Mensch!" ott zúgtak a fejemben.

A német köpeny egész felvillanyozott bennünket. Tudtuk, hogy a város polgári lakosai mindent felvásárolnak, mert a háborús pusztítás miatt nemcsak élelemben, de ruhafélékben is szűkölködnek. A köpeny a mi szemünkben egy vagyont jelentett, és úgy gondoltuk, hogy jó vásár esetén legalább két-három kiló szalonnát, sok mahorkát, kenyeret kapunk érte. Lipi a reggeli kivonulás alkalmával a saját köpenye fölé az eladásra szánt köpenyt is magára öltötte, és simán kisétált a kommandóval a lágerből. Ügyes gyerek Lipi, németül egy kicsit, jiddisül, sőt már oroszul is beszél, bíztunk benne, hogy napközben a városban jól elpasszolja a köpenyt, és végre egyszer mi is jóllakunk.

Meglehetősen hideg idő volt, de déltájban a nap erősen sütött. Blum doktor a rendelés után arra kért, hogy maradjak a gyengélkedőn, mert beszélni szeretne velem. Fogalmam sem volt, hogy mit akar tőlem a német orvos-főhadnagy. Hirtelen arra gondoltam, hogy nincs megelégedve működésemmel és felmondja állásomat. Ez bizony nagyon bántott volna, mert igen jó alkalom volt arra, hogy németül, sőt oroszul is tanulhassak, a nap jelentős részét a hideg barakk helyett a fűtött gyengélkedőn tölthettem, no meg délben egy külön leves is járt a munkámért. Kételyeim hamar eloszlottak, mert Blum doktornak esze ágában sem volt tolmácskodásomat kifogásolni. A rendelés befejezése után kimentünk a láger udvarára, és a szigorú hidegben élveztük a napsütést, sétálgattunk az udvaron.

Blum doktor talán harminc éves, középtermetű, gesztenyebarna hajú, csontos arcú, szép vonású férfi volt. Néhány napos tolmácsoskodásom során úgy értékeltem, hogy jól képzett orvos. Erre abból is következtettem, hogy az orosz százados orvos is vele tárgyalt a legtöbbet.

A magam részéről beosztásomnál fogva is nagyon tartózkodóan viselkedtem vele szemben, mert ő bármennyire is kedves, előzékeny, sőt -- gyenge német tudásomra is figyelemmel -- türelmes is volt hozzám, én benne mégiscsak a fasiszta hitleri hadsereg tisztjét láttam. Képtelen voltam a hivatalos ténykedésen túlmenő társalgásba fogni. Naponta ötven-hatvan magyar beteget vizsgált meg Blum doktor. Hol fáj, mi a panasza, hányszor volt széklete, mutassa a nyelvét, húzza fel a lábát, sóhajtson, melegítsen téglát, ne igyon hideg vizet, kenyerét égesse szénné, és úgy egye meg, holnap jelentkezzék ismét, csupa kosz a keze, mossa meg a fülét, a piros tablettából naponta háromszor egyet étkezés után szedjen be; ha van mivel, takarózzon be melegen, lábát tegye két téglára, és úgy feküdjön, akar-e kórházba menni, hány éves, tífuszos volt-e már, a viszontlátásra. Körülbelül ezek voltak Blum doktor sablon kérdései, melyeket én villámsebesen fordítottam magyarra, és a feleletet németre. Eltérő és rendhagyó ügy ritka volt, Blum doktor kérdezgetés közben lázat mért, kopogtatott, a paciens bőrén körmével vonalakat húzott, fapálcával garatot vizsgált, a beteg hasát nyomkodta, szemhéját vizsgálgatta, az első lábszárát ujjaival benyomkodta, a delikvens soványságtól fenekén lelógó petyhüdt húsát fogdosta, és döntött a beteg sorsa felett.

Nem volt könnyű dolga Blum doktornak. A kórházban uralkodó áldatlan állapot közismert volt, de "rendszeres" gyógyszerezés és valamivel sűrűbb és rendszeres étkezés csak a kórházbarakkban volt biztosítható. Ha bűzös is volt a barakk, de fűtötték, és úgy mégis meleg volt. Blum doktor, bár erről soha nem nyilatkozott, de ha egy mód volt, úgy a beteget a saját barakkjában hagyta, felírta a beteg nevét, barakkszámát, és ha ideje engedte, a beteget a barakkban is meglátogatta. A gyengélkedőn kötszer, jód és ichtyol elegendő volt, és így a sebészeti ellátás viszonylag biztosítottabb volt, mint a belgyógyászati. A hasmenéses megbetegedés leghatásosabb gyógyszeréből, a sulfaguanidinből a gyengélkedő olyan keveset kapott, hogy csak a végső esetben adott Blum doktor. Sulfaguanidin helyett és szén helyett a betegeket jó tanáccsal látta el, melegítsen téglát és tegye a hasára, égesse szénné kenyerét és úgy fogyassza el, a hideg víz ivása szigorúan tilos.

Néhány lépést szótlanul tettünk meg egymás mellett. Blum doktor kezdte meg a beszélgetést, és mindjárt huszárosan a közepébe vágott.

Blum doktor nem rejtette véka alá kíváncsiságát, és lényegében azt akarta megtudni, hogy miért vagyok vele szemben olyan hivatalosan tartózkodó. A kényes kérdés elől lehetetlen volt kitérni. Azon töprengtem, hogy most mi volna a jobb, valami közömbös és sértődésre okot nem szolgáltató mesét kitalálni, vagy őszintén megmondani, amit gondolok róluk. Úgy döntöttem, hogy őszinte leszek. Nagyon messziről kezdtem mondanivalómat, mégpedig onnan, hogy 1938-ban családomnak és még rajtunk kívül sok-sok magyarnak állampolgárságát igazolni kellett. Apám engem bízott meg őseim papírjainak beszerzésével, és így tudtam meg elavult írásokból, beporosodott egyházi és állami anyakönyvekből, hogy szépapám is a magyar Alföldön született és élt, nagyapám obsitos levelét is megtaláltam, amely azt tanúsította, hogy Kossuth Lajos katonája volt. Apám anyám a szép magyar nyelven kívül egy kukkot sem tudtak más nyelven. A papírok rendben voltak, és a belügyminiszter úr hivatalosan is pecséttel ellátva igazolta, hogy magyarok és állampolgárok vagyunk. Aztán mégis a szomorú évek következtek, a különböző törvények a megszorításokról, a fajvédelmi törvény, munkaszolgálat, kiszolgáltatottság. Szüleinket begettózták, sárga csillag viselésére kötelezték, elhurcolták, és végül Auschwitzban meggyilkolták őket.

Amikor Auschwitzot említettem, Blum doktor szembe fordult velem, és azt kérdezte, hogy tudom-e azt, hogy a német hadifoglyok az auschwitzi históriát koholmánynak, kommunista propagandának tartják. Közel hatezer német katona él a lágerban, és egyetlen sincs közöttük, aki valaha is hallott volna Auschwitzról.

Amikor megkérdeztem, hogy főorvos úrnak mi erről a véleménye, elszomorodott, és azt mondotta, hogy bizonyosság mellett nem merne hitet tenni, de nem is tartja kizártnak. Majd mesél még nekem erről, de most térjek vissza az eredeti kérdésre, miért haragszom rá, és mi az oka, hogy még a legáltalánosabban szokásos emberi közeledés jelét sem mutatom mióta mellette dolgozom. Úgy éreztem, hogy kissé hosszú volt az eddigi magyarázatom, ahhoz viszont túlságosan rövid, hogy megértse azt, hogy tulajdonképpen mit is szerettem volna őseim felemlítésével érzékeltetni.

Így hát egyszerűen és röviden adtam tudtára, hogy mindazért, ami velem és sorstársaimmal az elmúlt években történt, mindazért, ami Európában történt, a németeket teszem felelőssé. Évek hosszú során egyebet sem hallottam, mint a német, a germán faj felsőbbrendűsége, Rosenberg úr fajelmélete, Hitler és Göbbels pokoli uszítása, ártatlan emberek üldözése, kiirtása. Ez éppen elég, hogy tiszta szívemből megvessem, utáljam, sőt gyűlöljem a németeket. Doktor úr, bocsásson meg nekem, de ön is német, és nincs rá semmi okom, hogy kivételt tegyek. Aztán meg arra gondoltam, amikor megszöktem a hadseregből, hogy eljön az idő, amikor fegyverrel a kézben törleszthetek. Nem úgy sikerült, sőt amint látja, a világ alig fordult valamit, mert még itt a lágerban is önök parancsolnak, és mi engedelmeskedünk. Csak az oroszok türelmét és nyugodtságát irigylem, hogy azt a millió bűnt, a felperzselt és lerombolt falvakat, a kiirtott milliókat megbocsátották, és tartogatják babusgatják itt a megölő ellenséget, ahelyett hogy? Nem is tudom, mifajta népek ezek az oroszok? Blum doktor, ha mérges volt, szemben más földi halandóval, nem belevörösödött, hanem pontosan ellenkezőleg belesápadt. Most is halálsápadtan, nagyon halkan és kimérten fogott hozzá, hogy ő is elmondja a magáét.

Elsősorban is, bármennyire is sajnálja, sőt tökéletesen megérti sorsomat és így felháborodásomat is, egy nagyon lényeges kérdésben feltétlen tévedek és igazságtalan vagyok. Blum főorvos szerint a német népet sem lehet kollektívan elítélni. Minden ember, és így a német ember is azért felel, ahogyan élt, és ahogyan cselekedett. Az új gyűlölet új háborúra vezet. Teljesen elképzelhetetlen, hogyha majd egyszer a háborúnak vége lesz, szerte a világon hatvan millió német a gyűlölködés középpontjában kerüljön. Hova is vezetne ez? Így csak az gondolkodik, aki nem ismeri a német népet. Goethe, Heine, Thomas Mann, Einstein, Liebknecht, Marx és Engels is németek.

A német nép nem tehet arról, hogy Hitler, Göbbels, Göring, Ribbentrop, Himmler, Rosenberg és az isten a megmondhatója, hogy még kik és hányan a háború borzalmait zúdították a világra. Ami pedig azt a bizonyos Auschwitzot illeti, szörnyűség még rágondolni is arra, hogy minden igaz. Ő is látta a fényképfelvételeket az újságban, és olvasta a tudósítást is. Ha minden igaz, és ezt ismerik az oroszok, angolok és amerikaiak is, akkor megáll az ész, hogy miért nem tesznek meg mindent, hogy a tábort partizánok, ejtőernyősök felszabadítsák. Borzalmas arra gondolni is, hogy még ma is ezerszámra ölik ott az embereket, és a szövetséges államok ezt eltűrik. Blum doktor ezután saját életéről kezdett beszélni. Egyszerű ácsmester fiaként Prágában végezte el az egyetemet. Ősei Németországból származnak. Ő maga családjával Morvaországban élt a legnagyobb békességben.

Megkérdezte tőlem, hogy hallottam-e Heydrich Reinhard-ról, a morva protektorátus gestapó főnökéről. Valami rémlett előttem, talán a nevét olvastam újságban, de közelebbit nem tudtam róla. Blum doktor szerint Himmler, a gestapó hóhér legközvetlenebb munkatársa volt, akit 1942-ben a cseh hazafiak megöltek. Haláláért a csehek borzalmas árat fizettek, mert az SS szörnyű vérengzések között, megtorlásként egy egész falut, több ezer embert irtott ki. Blum doktor, amikor erről beszélt, kicsit gondolkodott, és azt mondta, hogy ha a kiirtott és lerombolt falu sorsára gondol, akkor egyre erősödik benne a gondolat, hogy az auschwitzi hírek sem alaptalanok.

A merényletet követően Blum doktor szerint a terror fokozódott Csehországban. Heinlein pártja teljesen kiszolgálta a német fasizmust. 1943 tavaszán hívták be őt is katonai szolgálatra, és fogságba esése napjáig a fronton teljesített szolgálatot. Végülis arra kért, hogy ne azonosítsam őt a nácikkal. Ő mindig a demokrata Masaryk és Benes híve volt, nincs köze a nácizmushoz.

Hosszadalmas beszélgetésünknek a kondérhordozók hangoskodása vetett véget. Miközben a barakkom felé mentem, azon járt az eszem, hogy idestova már több száz némettel volt alkalmam beszélgetni, és az SS hadnagyon kívül, akivel fogságom első napjait a breszti fogdában töltöttem, egyetlen német sem ismerte el, hogy náci volt, mindegyik arra hivatkozott, hogy gyűlöli a háborút, Hitlert és a nácikat, és jobb volna odahaza békességben a családdal élni. Valóban ilyenek volnának a németek, vagy hazudnak, mert félnek a felelősségre vonástól?

Igen, Blum doktor is azt mondta, hogy a háború végén majd minden kiderül. Reméli, hogy a felelősség kérdése is egy napon tisztázódni fog.

Mindenesetre önmagammal tisztáztam, hogy nincs értelme annak, hogy a német bajtársakkal egyenlőség jelet téve farkasszemet nézzek. Nincs értelme, mert nem tudhatom, kiben mi lakozik, no meg ismét eszembe jutott az én munkaszolgálatos bajtársam, tarhás Neumann históriája és bölcs mondása: "Mit ér a harag hatalom nélkül." Hát igen, ha most minden német gyilkos nácinak mutatkozna be, mit érne az én haragom hatalom nélkül. Kicsit irigyeltem Nikoláj Lazarevics alhadnagyot, aki haragudott, és ha a tiszta értelemben vett jogosság szerint nem, de ténylegesen hatalma is volt, és azt -- ha jogszerűtlenül is, de -- gyakorolta.

Hamar beesteledett. Grün Rumival izgatottan vártuk Salamon Lipi érkezését. De jó is volna ma este a köpeny árából jól beszalonnázni, hónapok óta először jóllakni. Aztán végigdőlve a priccsen vastag füstfelhőt eregetve ábrándozni a jövőről. Jó volna ott folytatni, ahol abbahagytuk, de valahogy mégis másként. Mondjuk úgy, hogy nem a vallás, a vagyon, a nemesi előjogok, a ruha volna az emberek megítélésének alapja, hanem valami más, talán a munka. Igen, a munka és becsület, úgy éreztem, hogy semmi más nem lehet az értékmérő. Igen ám, de érdemes-e élni, dolgozni, becsületesnek lenni, ha senki de senki nem maradt meg a családból, és egyáltalán érdemes-e hazavágyni, amikor a haza olyan szörnyen csúffá tett bennünket. Jobb volna talán itt maradni, és valahol Szibéria legeldugottabb falucskájában mindent és mindenkit elfeledve élni, megöregedni, meghalni. Bolond ötlet! Az elkeseredés, a bizonytalan jövő hangja ez.

Rumival kimentünk a láger kapujához, és ott vártuk Lipi érkezését. Na végre jön, már a belső kapun is túljutott, és látjuk, hogy a köpeny nincs nála. Még kérdezni sem volt idő, amikor Lipi széles mosolyra nyílt ábrázattal azt kérte, hogy üssük pofon, de háromszor. No itt már valami rendhagyó dolog történt. Lipi ugyanis arról volt híres, hogy ha valami olyat követett el, amiről tudta, hogy az nekünk, mint legjobb barátainak nem tetszik, kívánságára pofon kellett ütni, és amíg ez meg nem történt, semmit nem mesélt. Megkapta tehát gyorsan a három baráti pofont, majd a barakk felé menet elmesélte, hogy a déli pihenőben az egyik orosz munkáslánynak kínálta a köpenyt, de szegénykének semmije sem volt, viszont majd meghasadt a szíve a vadonatúj zöldeskék színű köpenyért. Így hát ugrott a köpeny, de csak úgy. Többet nem volt hajlandó Lipi sem mesélni az ügyről, és teljesen a fantáziánkra bízta, hogy talán valamit mégis kapott azért a köpenyért. Kicsit le voltunk törve, de aztán igyekeztünk az egész ügyhöz jó képet vágni. Libenau Bélát is elhozta a kíváncsiság, és amikor megtudta Lipi kalandját a köpennyel, percekig kacagott. Nem tehettünk mást, napirendre tértünk a dolog felett. Ezen az éjszakán szalonnáról és kolbászról álmodtam, mint az éhes disznó, amelyik makkról álmodik.

Az orosz tél nem volt hajlandó méltányolni, hogy a hadifoglyok öltözéke végtelenül hiányos, a barakkokban lévő kályhák nem melegítenek, a napi táplálkozás jóval az átlagon aluli talán az 1500 kalóriát sem éri el. Az emberek egykedvűen lézengtek a barakkokban és az udvarra csak a latrinázás miatt jártak. Csupán annak örültünk, hogy az oroszok a rendkívüli hidegre való tekintettel nem tartottak az udvaron sorakozót és létszámolvasást. Megelégedtek azzal, hogy a barakkparancsnokok esténként írásban jelentették a német lágerparancsnokságon a létszámot.

December közepén egy este Béla jött el hozzánk, látogatóba a kórházbarakkból. Tele csajka hajában főtt krumplit hozott és testvériesen elosztotta közöttünk. Mondd és írd fejenként öt szem krumpli jutott, és ezen kívül Lipi nagylelkűen csupán két szem krumplit evett meg, a többit nekem és Ruminak adta. Lipi ugyanis ezen a napon kint a városban az orosz munkavezetőtől jó nagy darab kenyeret és savanyú káposztát kapott. Így hát arra hivatkozott, hogy ő már egyszer jóllakott és most mi együnk.

Zsiga ott ólálkodott körülöttünk. Heteken át alig aludt, és alvás helyett éjszakánként egy rönkön bóbiskolt a kandallószerű kályha előtt és egy vasrúddal piszkálgatta a hunyó parazsat. Gyakran kilestem Zsigát, amint ott üldögél a tűz előtt. Talán valami ősi ösztön vonzotta a tűzhöz, vagy a szikrázó parazsak között az ezüsttükrös kávéházának délibábja tűnt fel lelkivilágában.

Őrizte a tüzet, már csak azért is, mert ha egy éjszakai dohányzó tüzet akart, azt Zsiga az eldobásra szánt csikk reményében parázzsal kínálta meg. Zsiga ugyanis kanalát állandóan zubbonya felső zsebében tartotta és ilyenkor kanalába merte a parazsat és így adott tüzet. Amikor a csikket megkapta, hálás fekete szemeivel köszönte meg - néhányat szippantott, kiszívta a lelkét is a csikknek és bóbiskolt tovább.

Most, hogy Béla érkeztét észrevette, közelebb jött hozzánk és huncutul bólogatott, hogy milyen jól megy nekünk, főtt krumplit eszünk. Rumi is, én is egy-egy kisebb méretű krumplit adtunk Zsigának, aki megköszönte és visszabaktatott a tűzhöz. Zsiga a hajába főtt krumplit a parázson sütögette és így ette meg.

Előbb Lipi számolt be városbeli élményeiről. A németekkel együtt építkezésen dolgozik. Az építkezés vezetője egy nagyhangú civil orosz. A foglyok nem nagyon szeretik, mert be nem áll a szája, és állandóan azt morogja fogai között, hogy "dávájci, dávájci". Egymás között el is nevezték Dávájci papának. Dávájci papa egyébként nem volt rossz ember, csak éppen azt szerette volna, hogy amit a németek egy perc alatt leromboltak, most ugyancsak egy perc alatt építsék is fel. Ennek lehetetlen voltát viszont a németek nem merték neki megmagyarázni, mert Dávájci papa azonnal lefasisztázta a népet, ha valami neki nem tetsző dolog történt. Lipit viszont megkülönböztetett bánásmódban részesítette, miután közelebbről megismerte. Napközben ellátta Lipit mahorkával, sőt az egész napi étkezését jelentő kenyerét, savanyított káposztáját, néha napján falatka sózott szalonnáját is megosztotta Lipivel.

Amikor Dávájci bácsi a főépítési vezetőséghez ment, a munkák felügyeletét is Lipire bízta. Egyébként egyelőre ez az egyetlen munka-kommandó, amely a még mindig tartó karantén ideje alatt kijár a városba dolgozni. A kis létszámú kommandóért minden reggel egy öreg orosz jött flintával a vállán -- aláírta az emberek átvételét és kivezette őket a munkahelyre. Napközben az öreg flintás ember munkahelyén aludt és a foglyokra így lényegében senki sem vigyázott.

Lipi elmesélte, hogy Dávájci távollétét és az öreg flintás álmait ki is használta, és egy kiló szeggel a zsebében városnéző körútra indult. Már egy fiatalasszonyt is megismert, Ábrámovicsnét, aki a szeget két "sztakán" vagyis pohár mahorkáért megvásárolta tőle.

A város egyébként szinte teljesen romokba hever. Épségben maradt épület ritka, mint a fehér holló. A több mint százezernyi lakosból negyvenezer zsidó volt. A németek Bobrujszk elfoglalása után a városban vérfürdőt rendeztek és mintegy húszezer zsidót és kommunisták mészároltak le. A kommunisták és zsidók jelentős része kormányfelhívásra még a németek bevonulása előtt messze Taskentbe evakuált. Sokan közülük az evakuálás helyett a partizánokhoz szegődtek. Most aztán, ahogy Lipi kacagva mesélte, a városban kétfajta zsidó partizán van. Az egyik fajta az igazi partizán, a másik meg, ahogy a városban csúfolják őket, "taskenszki partizan". Ha két zsidó valami miatt összekülönbözik, a vita elején vagy a végén biztos, hogy egymást taskenszki partizánnak titulálják. Ez valami nagyon komoly sértést jelent, valami olyasmit rejt a titulus, hogy "amíg én az életemet áldoztam a fronton vagy az erdei partizánoknál, addig te barátom, távol minden veszélytől a gyönyörű Taskentban töltötted idődet -- szaporodtál és szaporodtál."

No, ez valami teljesen újtípusú antiszemitizmus -- vágtam Lipi szavaiba --, és holnap megtárgyalom a kérdést Süveges Pista hadapróddal, mert nagyon okos embernek tartom ezt a bátor kiállású falusi tanítót.

Libenau Béla, aki eddig, mint általában, bölcsen hallgatott -- Süveges hadapród nevének említésekor megszólalt.

Szomorúan vettem tudomásul, hogy Süveges István hadapród, aki Felleghy Fellegi hadnagy urat nem is olyan régen szedte ráncba -- nincs többé. A kórházban, vérhasban másodnapja, hogy meghalt. Hiába tiltották, Süveges hadapród literszámra itta a jeges vizet.

Bélától tudtam meg, hogy Gellért Miska földim is meghalt, meg egy másik munkaszolgálatos Schlossz Tomi.

Azt meséli Béla, hogy a német orvosok szerint szőlőcukor injekcióra volna szükség, méghozzá igen nagy mennyiségre, hogy a betegek meggyógyuljanak. Állítólag -- és ezt meg az orosz orvosok és felcserek beszélik -- most már csak napok kérdése, és gyógyszer, élelem, meleg ruha érkezik Bobrujszkba kifejezetten a foglyok részére. A németek propagandistája, Hoffmann doktor szerint nemcsak a láger viszonyaiban várható közeli javulás, hanem több ezer hadifogoly is útban van Bobrujszkba.

Ami azt illeti, férőhely éppen elég van, mert a halál nagyon megritkította sorainkat. Viszonylag a legalacsonyabb a halálozás a magyar foglyok között. A németek úgy hullanak, mint a legyek. Nem bírják az éhezést, a hideget. Úgy látszik a magyar fajta sokkal edzettebb, mint a felsőrendű germán faj.

Éjfélre járt már az idő, amikor Béla elbúcsúzott. Milyen érdekes dolog, mindenről beszélgettünk ma éjszaka, csak éppen arról nem esett szó, hogy mi lehet most odahaza az országban, ahonnan -- mióta Szálasi hatalomra jutott -- hírek nem érkeztek. Csupán arról hallottunk, hogy a harcok már Budapest alatt folynak. Vajon milyen élet folyik most az én szülővárosomban, amelyet már régen felszabadított a Vörös Hadsereg? De jó is volna már otthon lenni. Tulajdonképpen miért nem indítanak még útra bennünket, vagy talán már nincs is ránk szükség odahaza? Ilyen álmos fejjel még képzelődni sem lehet.

Nagyon sajnálom Süveges Pistát, meg Gellér Miskát is. Sajnos a halál nem válogat.

Nagyon nehéz a fogolyéletet elviselni. Hetek telnek el, és egyetlen biztató hír sincs, amelyből arra következtethetnénk, hogy közeledik az igazi szabadság, a hazatérés napja.

A csehek már régen elmentek, és nem sokkal később a kis olasz tábort is elszállították. Azt beszélték, hogy az olaszokat is légióba szervezték és hazavitték őket, hogy harcoljanak Észak-Olaszország felszabadításáért. A franciák is suttognak, de egyenlőre itt vannak még. A magyarokról semmi de semmi hír, pedig a Vörös Hadsereg már a Tiszát is átlépte. Úgy látszik a magyarokra nincs szükség, Szálasi betette a kaput jól nekünk, és egyszerűen megbízhatatlanoknak tartanak az oroszok. Ebből a szörnyű kátyúból sohasem, de rövidtávon biztos, hogy nem tudunk kilábalni. Nagyon bűnös lehet ez a nemzet. Nem kellünk az oroszoknak. Hej, pedig, hogy menne most innen minden magyar.

Érdekes ember ez a Deák zászlós is. Elvégre a csehekkel elmehetett volna ő is, de nem ment, itt maradt velünk. Erre a furcsaságra csak most, a közelgő karácsonyi ünnepek előtt jöttem rá. Sürög-forog a lágerban és olyan benyomást kelt, mint aki kitűnően érzi magát. Tárgyal az oroszokkal, németekkel, magyarokkal, ellenőrzi az összes barakkokat. Már olyan nagy a tekintélye, hogy ha belép egy barakkba "Vigyázz!"-t vezényelnek, és a barakkparancsnok jelentést tesz a létszámról. A mi nemzetközi barakkunkat napközben többször is felkeresi, és amikor itt is "Vigyázz!"-t vezényelnek, jelentésre sem várva "tovább-tovább" szavak hangoztatása mellett robog végig a priccsek között. Ezzel azt kívánja kifejezésre juttatni, hogy a magyaroktól nem is várja el a tiszteknek kijáró tiszteletadást.

Tőle várjuk a jó híreket, de nem mond semmit, viszont úgy tesz, mintha tudna valamit, de nem beszélhet.

Most is azzal állt elő, hogy az egész magyarságról pontos névsorra van szüksége, de cirill betűkkel kell írni. Senki sem ismeri a cirillbetűs írást.

Jegyzettömböt vesz elő, és gyorsan leírja az ábécét.

Vállalkozom az orosz betűvetés megtanulására, és néhány óra alatt megtanulok oroszul írni. Rájövök arra is, hogy már legalább száz orosz szót ismerek. Már egyszerűbb kis mondatokat is össze tudok rakosgatni. A gyengélkedőn eltöltött néhány hét alatt a német nyelvet kitűnően begyakoroltam, már nem félek beszélni és szinte mindent megértek. A gyengélkedőn a német mellett orosz beszéd is folyik. Blum doktor és az orosz főorvos felváltva egyszer németül, máskor meg oroszul társalognak. Blum doktor szlovákos kiejtéssel, de egész jól beszél oroszul is. Én minden hangra figyelek és így, egyszerre két nyelvet próbálok megtanulni. Az orosz szavakat, melynek jelentéséről kétséget kizáróan meggyőződöm, felirogatom. Végre valami hasznát látom a fogságnak. A német tudásom precizírozom, és meg fogok tanulni oroszul beszélni. Néhány nap alatt elkészítettem a magyar hadifoglyok oroszul írt névsorát is. Az utasításnak megfelelően külön névsorba foglaltam a munkaszolgálatosokat.

Pontosan karácsony előtti napon Deák zászlós parancsára a magyar század átköltözött egy teljesen üres barakkba, ahol legalább négyszáz személy fért volna el. A magyar század létszáma azonban egyszázhetvenkettő volt, a nyolcvanhárom munkaszolgálatos nélkül, akik zsidó század néven a régi barakkban maradtak.

Minden csoda három napig tart, és Deák zászlós szeparatív intézkedése felett napirendre tértünk. Az első percekben természetesen parázs viták keletkeztek. A zsidók az intézkedést minden további nélkül antiszemitizmusnak minősítették. A magyarok sem szívesen költözködtek a megszokott környezetből, tehát ők is morogtak: az egész cécó arra megy, hogy most már csak a franciák és zsidók maradtak a barakkban, biztos jobb kosztot fognak kapni. Deák zászlós egyszerűen arra hivatkozott, hogy a széttelepítés az oroszok parancsa, hogy megszüntessék a barakkok zsúfoltságát. A zsidó század és a magyar század továbbra is az ő, illetve rajta keresztül Egger doktor parancsnoksága alatt marad, mint magyar zászlóalj. Közölte Deák zászlós azt is, hogy ő a magyar zászlóalj parancsnoka és ezen kívül a láger orosz nyelvű tolmácsa -- a németekkel többet nem foglalkozik.

Miután rájöttünk arra, hogy a szétköltözésből a zsidóknak hátránya nem származott, elült az antiszemitizmus fellángolása miatti aggodalom. A magyarok is megnyugodtak, mert bizony a zsidók továbbra is ugyanúgy éheztek, mint ők. Tudomásul vettük, hogy legalább két század szükséges ahhoz, hogy Deák zászlós előléphessen zászlóaljparancsnokká.

A karácsony úgy látszik az egész világon karácsony, és még a Szovjetunióban is, mert békében, csendben telt el.

Az ünnepek alatt az oroszok barátságos, tisztelgő látogatást tettek a barakkokban, kellemes ünnepeket kívántak és "szkora domoj"-oztak. A barakkokat fenyőágakkal díszítettük fel és a kettészakított magyarság kölcsönös viziteléssel töltötte az ünnepeket. A magyarok énekelgették a "Mennyből az angyal"-t, a zsidók Ovics szólószámait hallgatták, a franciák is szent dalokat dúdoltak és mindenki arról ábrándozott, hogy a jövő karácsonyt már családi kötelékben tölti. Úgy látszik, az isten is megemberelte magát, mert megérkezett a kenyérszállítmány és kiosztották a három napra járó elmaradt kenyéradagot is. Így aztán szórakozás is volt, mert nyársra húzva pirítottuk a kenyeret, hogy ízletesebbnek tűnjék. A barakk feldíszítését szolgáló fenyőágak szirmait leszedegettük, és egész nap teát fűztünk és hozzá pirított kenyeret ropogtattunk. Igazán szép ünnep volt, egész nap kenyeret rágtunk, és még valami: tetvesek sem voltunk, mert az ünnep előtti hetekben minden másodnap fürdő, és fertőtlenítés volt. Aki meg akart lógni ez alól, fogdába került hát éjszakára, és büntetésből minden nap fürödnie is kellett, ami együtt járt a ruházat fertőtlenítésével. Megszabadultunk a hónapok óta ki nem mosott alsó fehérneműinktől is, mert a fürdés után mindenki tiszta inget és alsónadrágot kapott karácsonyi ajándékként.

A szilvesztert szűk baráti körben ünnepeltük meg. Lipi a városból egy kulacs vodkát hozott és a priccs tetején összebújva iszogattuk. Szilveszter estéjén az újévbe nyúló vidám mulatsággal szokás búcsúzni az elmúlt esztendőtől. Harmadik szilvesztert töltjük távol hazánktól, és vidám mulatságra most sincs lehetőségünk, de okunk sem. Egyedül a remény éltet bennünket, hogy az újév meghozza számunkra is a szabadságot. A honvágy, kínzóvá tud válni. Lehet, hogy a vodka hatására, vagy valamilyen hosszú-hosszú idő óta szunnyadó és most ébredező érzéstől befolyásolva -- de most határtalan honvágyat éreztünk. Ez az érzés még említést sem érdemelne, hiszen annyira természetes és emberi, ha éveken át nem nehezedett volna ránk a törvényen kívüliek, a hontalanok keserű sorsa. A munkaszolgálat nehéz évei alatt úgy éreztük, hogy állampolgári jogainktól megfosztott hontalanok vagyunk. Ezen a szomorú szilveszter éjszakán jöttünk rá, embereket meg lehet fosztani jogaiktól, ki lehet taszítani a társadalomból, hontalanná lehet tenni, de a haza iránti vágyat, a hazaszeretetet elrabolni nem lehet.

A mi barakkunkban a munkaszolgálatosok, a mellettünk levő barakkban pedig a magyarok énekeltek, dalolgattak. A nótaszó áthallatszott, és szinte vetélkedett a két barakk a régi szép víg és szomorú magyar nóták éneklésével. "Daru madár, ha elszállsz dél felé, repülj egy árva kis hajlék felé, kopogtass be a házunk ablakán ..." -- bánatos nóta, még a könnyeket is előcsalta a szemekből. Pontosan éjfélkor mindkét barakkban egyszerre zendült fel a magyar Himnusz, pedig össze sem beszéltünk. Az újév reggelén az orosz ügyeletes tiszt végigjárta a barakkokat és boldog újesztendőt kívánt az elmaradhatatlan "szkora domoj"-jal keverve. A láger német parancsnoka is megjelent, és boldog újévet kívánt. A németek dalárdát alakítottak, és előbb az orosz parancsnokságot üdvözölték nótaszóval, majd valamennyi barakkot végigjárták. A nótaköszöntő után Hoffmann doktor a németek antifasiszta vezetője fejezte ki jókívánságait.

A délelőtt folyamán előkerült Deák zászlós is, és három tagú küldöttséget alakítva felkeresték előbb az orosz, majd a német parancsnokságot, és tolmácsolták a láger magyarságának újesztendei jókívánságait.

Jókívánságokkal az év első napján elég bőven el voltunk látva, sajnos annál szűkösebben élelemmel. Karácsony óta összesen egy alkalommal kaptunk kenyeret, és úgy számolgattunk, hogy újév napján ismét nagy kenyérosztás lesz. Ebből azonban nem lett semmi, hiába lestük a láger főbejáratát, a kenyérszállító lovas kocsik nem érkeztek meg. 1945 tehát nem valami jól kezdődött.

Január 4-én délután Deák zászlós újsággal a kezében robogott végig a láger udvarán, és mindkét századot a magyar barakkba rendelte. Úgy látszik, történt valami, mert Deák arca az izgalomtól kipirult volt, és idegesen várta, amíg az emberek elcsendesedtek. A kíváncsiságtól mindenki feszülten várta, hogy végre szólaljon már meg Deák.

Amikor végre csend lett, Deák egy asztal tetejére állt fel, a Pravdát szétnyitva szónokolni kezdett, illetve kiérezhetően nem szó szerint, hanem kicsit bő lére engedve fordítani kezdte a számunkra fontos újsághíreket.

1944. december 21-én a Vörös Hadsereg által felszabadított Debrecen városában törvényhozó országgyűlés ült össze. Az Ideiglenes Nemzetgyűlés tagjait az ország felszabadított területén, népgyűléseken választották meg. 230 tagja közül 72 kommunista, 57 kisgazda, 35 szociáldemokrata, 12 nemzeti parasztpárti. December 22-én az Ideiglenes Nemzetgyűlés megalakította a magyar kormányt. A magyar kormány elnöke Dálnoki Miklós Béla vezérezredes úr, lelkendezett Deák zászlós és hozzáfűzte, hogy az 1. hadseregben szolgált a keze alatt. Dálnoki Miklós Béla vezérezredesről még annyit közölt a cikk, hogy Horthy katonai irodájának főnöke is volt, és 1944. év októberében törzskarával átállt a szovjet hadsereghez. A belügyi és honvédelmi tárcát a Nemzeti Parasztpárt, míg a földművelési és népjóléti tárcát kommunista miniszterek töltik be. Az ideiglenes kormány tagja Teleky Géza gróf is, aki a kultuszminiszteri tárcát kapta.

Amikor Deák zászlós a kormány összetételét olvasta, a bajtársak minden párt említésénél egyforma viharos éljenzésbe törtek ki, és természetesen viharosan éljenezték Teleky grófot is.

Deák zászlós, amikor a nép elcsendesedett, tovább folytatta a sajtótájékoztatót, és bejelentette, hogy Magyarország kilépett a háborúból és hadat üzent a hitlerista Németországnak.

Most kezdődött csak az igazi ribillió. Magyar katonák, munkaszolgálatosok összeölelkeztek, csókolták egymást, éltették a kormányt, hullottak az örömkönnyek. Deák zászlóst lerángatták az asztalról, és mint a nap hősét vállra emelve éljenezték.

Az asztal tetején új szónok jelet meg. Ismertem ezt a magyar katonát, olyan értelmes iparosember benyomását keltette. Néhányszor udvariasan megszólított és fronthírek után érdeklődött. Még Bresztben figyeltem meg, hogy a faliújságot szorgalmasan olvasgatta.

Halljuk Tulipán Palit! Szóval Tulipánnak hívják a jóembert, aki ott áll az asztal tetején és úgy néz ki, hogy valamit mondani akar. Végre ismét csend lett, és mindenki Tulipánra figyelt.

Tulipán honvéd lámpalázas volt, mert bizonyára ilyen tömeg előtt még sohasem volt alkalma beszélni. Fogalmunk sem volt, hogy mit akar ez az ember, és kifejezetten sajnálni kezdtem, amikor a nagy csendben másodpercekig hallgatott és már-már úgy nézett ki, hogy egy szót sem fog szólni, mert olyan zavarban van, hogy nem tud megszólalni -- vagy nem is akar mondani semmit, csak éppen fellépett az asztal tetejére, ez pedig komolytalan vicc volna.

Tulipán azonban zavarát leküzdve halkan kezdve, de egyre jobban belelendülve egyszerű, de jól stilizált mondatokat alkalmazva beszélni kezdett. "Bajtársak! Deák zászlós úr tolmácsolásán keresztül szereztünk tudomást arról, hogy hazánkban történelmi események zajlottak le. Büszke vagyok, mint alföldi magyar munkás Debrecen városára, ahol az 1848-as forradalom során kimondták a Habsburg-ház detronizálását. Debrecen a magyar történelembe újra beírta nevét. A megalakult magyar kormánynak, mint a haza messze szakadt fiai, előlegeznünk kell a bizalmat. A kormány tagjait nem ismerjük közelebbről, de számunkra megnyugtató az, hogy hadat üzent annak a rendnek, amelynek az egész ország és mi magunk is köszönhetjük szomorú sorsunkat. Számunkra megnyugtató az is, hogy a kormányban huszonöt éves elnyomás után kommunista miniszterek is részt vesznek. Az ország népe még nem szabadult fel, de mi itt már valamennyien megismerhettük a Vörös Hadsereg erejét. Most, hogy a mi népünk is hadat üzent hazánk igazi ellenségének, bíznunk kell abban, hogy a németeket kiűzik az országból. Bajtársak! Nem feledkezhetünk meg arról, hazánk felszabadításáért a dicső Vörös Hadsereg ontja vérét. Éljen a Vörös Hadsereg! Éljen a kommunizmus! Éljen a szabad Magyarország!"

Ismét vidám éljenzés, taps, hurrázás tört ki. Úgy örültünk, mintha legalábbis holnap reggel indulnánk haza.

Egyelőre azonban az utazás helyett táviratban üdvözöltük a Magyar Kormányt. A távirat szövegét Deák zászlós adta át a láger parancsnokának, és olyan érzésünk volt, hogy Szubotin parancsnok azt nem továbbította.

A hazai események nagyon felkavarták a láger magyarságának hangulatát. Mindenki abban bízott, hogy heteken belül hazaszállítanak bennünket, vagy éppen felfegyvereznek, és harcolunk majd a németek ellen.

A reményteljes napok egymást követték, de bizony az égvilágon semmi jele sem volt annak, hogy valami is változzon sorsunkban.

Újabb hírek nem érkeztek kormányunk tevékenységéről. Annál kellemetlenebb volt viszont az, hogy a második frontról olyan hírek keringtek, hogy a németek sikeres ellentámadást hajtottak végre a partra szállt angolok ellen.

Zajdenvár főhadnagyot már hetek óta nem láttuk, azt beszélik, hogy tüdőgyulladást kapott és lakásán fekszik. Nagy örömünkre szolgált, amikor január közepe felé ismét megjelent a lágerban és végiglátogatta a barakkokat. Ez alkalommal a magyar barakkokban időzött a legtovább. Millió kérdést intéztek hozzá a bajtársak. Központi kérdés természetesen a magyarországi hadi helyzet, a magyar hadifoglyok hazaszállítása volt. A hadi helyzetről Zajdenvár főhadnagy annyit mondott, hogy a harcok Budapest elfoglalásáért folynak és a haditudósítások szerint a főváros elfoglalása már csak napok kérdése. Hazaszállításunkat illetően Zajdenár főhadnagy nem tudott nyilatkozni. Ő volt az egyetlen orosz tiszt, aki nem "szkora domoj"-ozott, ahelyett mindig csak azt mondta, hogy amint a parancs megérkezik, a magyarok utazhatnak haza.

A Zajdenvár főhadnagyot körülvevő foglyok között szorongott Tulipán honvéd is, minden szavát figyelte a főhadnagynak, és az egyik németül tudó muszoson keresztül meglehetősen izgalmas kérdést intézett a főhadnagyhoz. A kérdés lényege az volt, hogy tulajdonképpen a magyar urak a munkások és parasztok legjavát küldték a frontra, és most pontosan a munkások és parasztok töltik itt az idejüket semmittevéssel. A szovjet kormánynak, de az új magyar kormánynak is az volna hát a közös érdeke, hogy a magyar munkás és paraszt hadifoglyok százezres tömegei minél hamarabb hazatérhessenek.

Zajdenvár főhadnagy a kérdésre nem tudott azonnal válaszolni, mert előbb egy kis vita keletkezett.

Többen rátámadtak Tulipánra, hogy miért éppen a munkásokra és parasztokra volna odahaza szükség, a tanult embernek is van családja, meg hazája is.

Valaki még azt is odakiabálta, hogy biztos nyilas volt Tulipán, hogy olyan nagyon szerepelget mostanában. Tulipán nem jött zavarba és a közbekiáltó felé csak annyit mondott, a jutasi szakaszvezetők jobb, ha egy szót sem szólnak. Valószínű, hogy Tulipán ismerte a nyilasozó bajtársat, mert Tulipán megjegyzésére nem mert válaszolni.

Tulipán ezután a tanult embereket is megnyugtatta, azt mondván, hogy a szellemi munkás is munkás, és mindenki munkás, aki nem a másik vérét szipolyozza.

Zajdenvár főhadnagyot nagyon érdekelte a magyarok összezörrenése, és gyorsan németre fordították a lezajlott párbeszédeket.

Amikor megtudta, hogy miről van szó, elmosolyodott és csupán annyit mondott, hogy az osztályharcot majd otthon kell folytatni a kizsákmányolók, a tőkések ellen. Amint a parancs megérkezik, megy a munkás, a paraszt meg az értelmiségi is haza.

Tulipán felé fordulva, viccesen mondta neki oda, hogy "ön biztos kommunista".

Zajdenvár szavait mindenki viccnek vette, még maga Tulipán is elmosolyodott, és csak annyit mondott, hogy az apja tizenkilencben vöröskatona volt, és emiatt a románok "dózeszicsincs"-et, vagyis huszonötöt vertek a fenekére nem is egyszer. Apja sem volt kommunista, ő sem kommunista, de a gyárosokat, földesurakat, papokat és a leventeoktatókat sohasem szívlelte.

Úgy látszik Zajdenvár, főhadnagynak jókedve volt, mert egy harcsabajszú magyarra, Zatykó Miska bácsira mutatva mondta azt, hogy akkor biztos az a bajszos magyar volt otthon kommunista. Az öreg Zatykó már ötven felé járt -- ha egy szót sem értett a beszélgetésből --, mindig előkerült, ha egy orosz tiszt jött a barakkba, és kíváncsiskodott, vagy talán egy kis dohányt remélt a szájában lógó üres pipájába. Most, hogy megtudta, mivel vádolja őt az orosz főhadnagy, azt hitte szegény, hogy odahaza van, és a csendőrőrmester előtt áll. Egyszerűen kikérte magának a sértegetést azzal, hogy még az írmagja sem volt "cuccinista". Az öreg szavaira olyan hahota tört ki, hogy még Zajdenvár főhadnagynak is a könnye csordult ki, és ezt az alkalmat használta fel, hogy szemeit törölgetve elmeneküljön a további kérdések elöl.

Január vége felé járt az idő, amikor is egy hófúvásos reggelen nagy zsivajra ébredtünk fel. Azt hittük, hogy valami zendülés tört ki a foglyok között. Német, orosz, magyar és román nyelvű kiabálások keveredve verték fel a láger csendjét.

Egymást tiporva rohantunk ki a barakkból a láger udvarára. Mire mi kiértünk, már a fél láger talpon volt, és a drótkerítés mellett kiabáltak a lágeren kívül a fertőtlenítő és a fürdő felé vezető úton végeláthatatlan oszlopban menetelő foglyokhoz.

Nagy létszámú fogolyszállítmány érkezett, legalább kétezren lehetnek, és a láger mellett húzódó köves úton ballagnak a fertőtlenítő állomás felé, amely közvetlen a láger szomszédságában a lágeren kívül volt.

Az egyenruhákból megállapíthatóan az érkezők többsége német, de sok köztük a kekiszín ruhás magyar katona, sőt még munkaszolgálatos is van köztük.

Hamar elterjedt a híre, hogy a társaság egyik része Posenból, a másik része meg Romániából érkezett.

Rettentő kíváncsiak voltunk, hogy a magyarok honnan jöttek, tudnak valami jó újságot, vannak-e köztük ismerősök, hol és mikor estek fogságba. Mindezen kérdésekre egyelőre nem kaphattunk választ, mert egy szakasz orosz katona megjelent, és elparancsoltak bennünket a drótkerítés közeléből.

Deák zászlós szinte futólépésben érkezett a magyar barakkba. Izgatottan újságolta, hogy a romániai Foksányból 250 magyar és 42 magyar munkaszolgálatos érkezett, a többi mind német. Egyelőre ő sem tud semmi mást mondani. A magyar barakk az újonnan érkezőkkel most már tele lesz, és ha akarná, sem tudná a munkaszolgálatosokat is ott elhelyezni.

Deák zászlós a délelőtt folyamán Egger doktorral tárgyalt. A zászlós azzal a javaslattal állt elő, hogy az ő elképzelése szerint a megnövekedett magyar létszám miatt meg kell alakítani a magyar parancsnokságot, német mintára. Szükség van tehát zászlóaljparancsnokra, két barakkparancsnokra, öt szakaszparancsnokra, antifasiszta vezetőre, egészségügyi szolgálatosra.

Egger doktor helyeselte az elképzelését, de egyedül nem akart e kérdésben dönteni.

Én éppen a sebkötözés tudományát tanultam Blum doktortól, amikor üzentek értem, hogy azonnal jelenjek meg a nemzetközi barakkban, ahol már várnak rám. Amikor megérkeztem, a barakk egyik sarkában már vagy tízen várakoztak, hogy Deák zászlós az értekezletet megnyissa. A magyar barakkot Kós suszter, Tulipán honvéd, Német Ferenc szabó, Somfai nevű karpaszományos tizedes, civilben postatiszt, Szklenár tüzér szakaszvezető képviselték. A munkaszolgálatosokat elsősorban Egger doktor, Winter doktor, a volt breszti parancsnok, Bán Jenő kárpitos segéd, Gyárfás Imre színész és újságíró és jómagam képviseltük.

Deák zászlós elnökölt az értekezleten.

Elsősorban azzal kezdtük, hogy Deák zászlóst megerősítettük zászlóaljparancsnoki tisztségében. A többi tisztségek viselésében is gyors döntés született. Egger doktor megmaradt a nemzetközi barakkban, mint barakkparancsnok, és egyben a munkaszolgálatosok századparancsnokaként. A magyar barakk parancsnoki tisztsége körül érdekes vita alakult ki. A magyarság jelenlevő képviselői és maga Deák zászlós is azon a véleményen volt, hogy a leghelyesebb az, ha a magyar barakk parancsnoka is munkaszolgálatos lesz, mégpedig olyan, aki németül is jól tud. A munkaszolgálatosok viszont ezt nem tartották politikusnak. Tulipán és Kós honvédek viszont pontosan ellenkező véleményen voltak, mert ez lesz a legjobb szimbóluma annak, hogy a munkaszolgálatosok is teljes jogú magyarok, és egyben azt is kifejezi, hogy a külön barakkba helyezett muszosok is a magyar táborhoz tartoznak. Végül is úgy döntöttünk, hogy Zsák Lajos munkaszolgálatos legyen a magyar barakk parancsnoka. A századparancsnoki posztok betöltése nem okozott gondot. Német Ferenc karpaszományos tizedes, Tulipán Pál, Hudok Pál és Varja Géza honvédok vállalták el a századparancsnokságokat. Antifasiszta vezetővé Winter doktort neveztük ki egyhangúlag. A magyarok főszanitéce én lettem.

A tárgyalás végére megjelent Zajdenvár főhadnagy is, Szubotin lágerparancsnokot kísérte.

Deák zászlós jelentette a történelmi eseményt, és az oroszok helyeslően bólogattak.

Zajdenvár főhadnagy csupán azt észrevételezte, hogy az antifasiszta vezetőt titkos szavazással és a láger összes magyarjának kell megválasztani, de egyelőre ideiglenes jelleggel így is jó lesz.

Szubotin is "ránicsevózott" az antifasiszta vezető szabálytalan kijelölésére -- fontos, hogy ilyen is van már, mert előírja a szabályzat, morogta az orosz parancsnok.

Zajdenvár főhadnagy mielőtt elment volna, Deákot arra kérte, hogy egy németül jól tudó munkaszolgálatost kerítsen neki, mert olyan küldönc-mindenesre volna szüksége.

A szervezetbeli változás miatt Izsák Lali és két barátja, jómagam és így Lipi és Rumi is átköltöztünk a magyar barakkba. A munkaszolgálatosok egy kisebb részének nem nagyon tetszett a szakadárságunk, mi viszont úgy gondoltuk, hogy nincs ebben semmi különös, és egyébként is valahogy belülről mi anyaországbeliek nem is nagyon értettünk egyet azzal, hogy a zsidók külön századot alakítottak.

A délutáni gyengélkedő-rendelésen elújságoltam Blum doktornak, hogy főszanitéc lettem. Blum doktor nem nagyon örült magas beosztásomnak, mert azt hitte, hogy tolmács nélkül fog maradni, és csak akkor vigasztalódott meg, amikor közöltem, hogy a rendeléseknél ezután is jelen leszek, mert a magyar betegeket én fogom reggelenként összeírni és a gyengélkedőre elővezetni. Blum doktor egyébként örömmel újságolta, hogy több vagon élelem, szalonna, füstölt és olajos hal, bab, borsó érkezett a foglyok részére, valamint számottevő gyógyszer, kötszer, szalmazsák és takaró. Én nem akartam elhinni, de a német írnok Rudi is nagyon meggyőzően bizonygatta, hogy az orosz orvos századostól tudják. Állítólag már a ma esti vacsora is a most érkezett élelemből készül.

Alig vártam, hogy visszaérkezzem a barakkba, mert a jó hírt elsőnek akartam elpletykázni.

Ezzel azonban elkéstem, mert Zsák Lali az újdonsült barakkparancsnok első hivatalos ténykedéseként levizitelt a német konyhafőnöknél, és így ő hozta a hírt, hogy a ma esti vacsora sűrű burizs leves lesz és a tetején apró kockára vágott szalonnák úszkálnak. Az izgalmas és ínycsiklandozó hír hamar elterjedt az egész lágerban, és szinte el is felejtkeztünk arról, hogy az újonnan érkezők még nem kerültek elő a fürdőből.

Zsák Lali valahonnan olajmécseseket kerített, és a barakk több pontján elhelyeztük, hogy a koromsötétséget legalább a pislákoló fény egy kicsit megtörje. A másik újítása Zsák Lalinak az volt, hogy a barakk bejáratához őrt állított. Az őr feladatát képzi, hogy idegen a barakkba be ne léphessen, illetve, ha orosz tiszt lép a barakkba "Vigyázz!"-t vezényeljen. Zsák Lali olyan határozottan intézkedett, mintha a parancsnokság tudományát a Ludovika Akadémián tanulta volna. Parancsnokságának első órájában olyan tekintélyre tett szert, hogy a barakkbeliek egyszerűen és spontánul hadnagy úrnak kezdték szólongatni. Zsák hadnagy úr a titulus ellen nem tiltakozott, és a fogság utolsó napjáig hadnagy úr maradt.

Deák zászlós is tudomást szerzett Zsák Lajos munkaszolgálatos előléptetéséről, de nem emelt kifogást, mert több munkaszolgálatos csupán a hecc kedvéért elhíresztelte, hogy Lali valaha régen tartalékos hadnagy volt.

A nagyváradi Ovics, akitől az egyik éjszaka három tömött fuszekli mahorkáját, vagyis egész tőkéjét elcsenték, ha vagyonát el is vesztette, humora változatlanul megmaradt és egy sárga pléh dobozt ajánlott fel Lalinak, hogy a cseh hadseregtől zabrált és lerongyolódott munkaszolgálatosok részére kiosztott zubbonyára -- a la Deák -- a tiszti vállpántot és csillagot felvarrhassa. Lali, aki egyébként a rossznyelvek szerint angyalföldi vagány volt, a félreérthetetlen célzásra akként reagált, hogy Ovicsot egy seprűvel üldözve kergette ki a barakkból.

Végre egy kis vidámság, jókedv a szürke és éhes hétköznapok után.

Már késő este volt, amikor a fürdőből megérkeztek az új magyarok, akiket a láger bejáratánál Deák zászlós várt, és élükön haladva bevezette őket a magyar barakkba.

Az újonnan érkezők jól fel voltak öltözve, ami annyit jelentett, hogy köpenyük, pulóverük, jó állapotban levő bakancsuk, ruházatuk, csajkájuk, kulacsuk, sőt még kenyérzsákjuk is volt. A munkaszolgálatosok sem voltak lerongyolódva.

A jövevények valamennyien Magyarországon estek fogságba. Nagyon csodálkoztunk, hogy a munkaszolgálatosokat nem engedték odahaza szabadon. A magyarok közül számosan Székesfehérvár környékén estek fogságba. Ezek szerint a főváros valóban teljesen körül van zárva.

Borzalmas dolgokat mesélnek az otthoni állapotokról. Szálasi teljes mozgósítást rendelt el, és plakátokon szólítja fel a hadköteleseket a bevonulásra. Aki nem tesz eleget a felhívásnak, vagy éppen szökni akar -- a nyilaskeresztesek az útszéli fákra egyszerűen felakasztják, és a nyakába egy táblát akasztanak: "Így jár a hazaáruló", "katonaszökevény". A nyilasok rabolnak és fosztogatnak, az ország rettegésben él. Budapestet az angolok és oroszok teljesen szétbombázták, az emberek éheznek. A vidéki zsidókat deportálták, senki sem maradhatott a falujában -- a pestiek gettóba vannak bezárva. A leventéket is beöltöztették, és a Dunántúlra szállították. Foksányban reggel, délben és este vöröshagyma levessel etették a foglyokat. Ha valaki megszökött, az oroszok fogtak egy civilt az utcán helyette, mert a létszámnak meg kellett lenni. Egy soroksári fodrászt az üzletéből vittek el "nyemnoska robot"-ra, és most ő is itt van. A grófok és papok földjét az oroszok a szegény parasztok között szét fogják osztani. A németek, ahonnan kivonulnak, mindent, amit csak lehet, becsomagolnak és elszállítanak. Felfordult a világ odahaza is.

Ezek voltak az első hírek, amit az érkezők meséltek, és mindenki azt hitte el a sok beszédből, amit akart. Zsongott a magyar barakk, és mi régiek egyik csoporttól a másikig siettünk, hátha valami újat, valami biztatóbbat, jobbat lehetne hallani. Ilyesmiről azonban szó sem volt, mindenütt csak a nyilasuralomról, a németek banditizmusáról, a foksányi hagymalevesről, a "nyemnoska robot"-ról beszélgettek.

Végre, úgy este tíz felé hozták a vacsorát, és kenyeret is osztottak.

Zsák hadnagy úr ez alkalommal, mint a barakk parancsnoka, személyesen vette kézbe a nagy osztó kanalat és porciózta ki a levest.

Valóban burizs leves volt, és tele apróra vagdalt pirított szalonna kockával. Kapott mindenki egy szelet kenyeret is a leveshez.

Bizony jó lett volna a kitűnő levesből kétszer vételezni, de Zsák hadnagy úrnál ilyent jó volt meg sem kísérelni, mert kitűnő arcmemóriája volt, és az első kísérletezők leves helyett az erős vaskanállal kaptak egyet a farukra. Amikor már mindenki megkapta a vacsorát, a kondér alján levő maradékot a századparancsnokok és a leventék között osztotta ki.

A szállítmánnyal érkezett ugyanis hét fiatal, alig tizenöt-tizenhat éves kölök is, akik már mint leventék kerültek fogságba. Deák zászlós szerint még az anyjuk mellet volna a helyük, de ha már idekerültek, vigyázni is kell rájuk, és Lalit nevezte ki a leventék apjává.

Éjfélre a láger elcsendesedett. Az újonnan érkező bajtársak az utazás fáradalmától, mi pedig a friss hírektől elfáradva aludtunk el.

Sokan gondoltunk ezen az éjszakán arra, hogy talán még sem kell távol hazánktól dicstelenül éhen halni.

Amíg mi a telet ábrándozással és veszekedéssel töltöttük, a németek dolgoztak. Észre sem vettük, hogy a konyhabarakkot teljesen átépítették. A hatalmas barakkot három részre osztották el. A főzőteret lecementezték, és két oldalon egymás mellett sorakoztak az óriás méretű beépített kondérok. A szakácsok fehér nadrágba és köpenybe öltözve tevékenykedtek. A barakk másik része az előkészítő volt, ahol bádoggal fedett asztalok sorakoztak és vízcsapok és hordozható edények. Itt hámozták a krumplit és mosták a főzésre előkészített nyersanyagot. A barakk harmadik része a kenyérraktár volt, ahol vagy tíz hadifogoly egész nap a kenyeret szelte és kimérte a hatvandekás adagokat. A konyhafőnök részére a barakk sarkában kis irodát építettek, és az élelmezés adminisztrációját egy írnok a konyhafőnök irányításával itt látta el.

Az élelmiszer raktár a lágeren kívül volt, és kis kézi kocsikon szállították a felvételezett nyersanyagot a konyháig.

A konyhán, a raktárban és a kenyérvágóban Helmut, a konyhafőnök vezényletével csak németek dolgoztak.

Már harmadik napja, hogy az új foglyok megérkeztek, és azóta az élelmezés terén is bekövetkezett a kedvező változás.

Elsősorban is az étkezések ideje pontossá vált. A reggelizés fél hét és hét óra között, az ebéd délután egy és kettő között, míg a vacsora este hat és hét óra között zajlott le. A kenyeret a reggelizés ideje alatt osztották ki.

Reggelire híg levest és tízdekányi apró, olajos, sós halat adtak. Az oroszok ezeket a sós, alig öt-hat centiméter hosszú halakat "komszi"-nak nevezték. A németek nagyon szerették, a magyarok közül sokan nem voltak képesek megenni, és elcserélték húsz deka kenyérre a németekkel. Ebédre bablevest adtak és pépszerű rizst néhány szalonna kockával keverve. A változatosság kedvéért az étrendet megfordították, és rizsleves mellé babfőzeléket vagy krumplifőzeléket adtak. A főzelékfélét, bármiből is készült, kásának titulálták. Így a bab, burgonya, sárgaborsó főzelék neve éppúgy kása volt, mint a burizsé, mely utóbbi közelítette meg legjobban a mi fogalmunk szerinti kása ételt. Vacsorára "kása" járta minden este.

A kórházbarakkból Béla hozta a hírt, hogy a betegek részére feljavított diétás ételeket főznek. A kenyéradag csak negyven deka, de vajat, gyümölcsíz lekvárt is kapnak, gyógyszer is van elég.

Ami a gyógyszereket illeti, magam is meggyőződtem a gyengélkedőn, hogy jelentős változás történt. Blum doktor már az első reggelen lelkendezve mutogatta az eddig üresen tátongó gyógyszeres szekrényt.

Különösen a kötszereknek és különböző orvosi sebész késeknek, fogászati felszerelésnek örült, mert a kisebb műtétek furunkulusok, gennyes daganatok ellátása, kötözése eddig a legnagyobb gondot okozta. Foghúzásról pedig szó sem lehetett. A városban volt egy kisebb katonakórház, ahova csak végső szükséges esetén -- vakbélműtét, vagy kizárult sérv és ehhez hasonló okok miatt -- vittek ki foglyokat.

A megjavult élelmezés néhány nap alatt a megbetegedések számára is kedvező kihatással volt.

Blum doktor szerint az éhezés bizonyos fogolyletargiát idéz elő. A letargikus beteg ellenálló képessége hatványozottan csökken, a gyógyuláshoz azonban a beteg erős akaratára is szükség van.

Néhány nap, és a foglyok kedélye megváltozott.

Voltak, akik nyíltan is meg merték mondani, de annál többen voltak olyanok, akik gondolták, hogy az oroszok tervszerű éheztetéssel akarják elpusztítani a fogságba esett ellenséget. Az oroszok szép szavait, Zajdenvár főhadnagy bölcs szónoklatait legtöbben csak porhintésnek, kommunista ravaszságnak tartották.

Az optimisták sem a szavaknak hittek -- inkább valami csodára vártak. Természetesen, mint minden eseményhez, az élelmezés javulásához is különböző véleményeket fűztek.

A németek között olyan hírek terjengtek, hogy a front kedvezően alakult -- a nyugati fronton az angolok vereséget szenvedtek --, az oroszok megijedtek, és ezért javult az élelmezés. Mások szerint sikerült a Nemzetközi Vöröskeresztet értesíteni, és az élelem Svájcból és Svédországból érkezett. Azt is mesélték, hogy Lenin halálának évfordulójára emelték a kalóriát, és ha vége az ünneplésnek, ismét az éhezés következik.

A láger pletykáit Blum doktor előszeretettel gyűjtötte, és rendelés alatt, miközben a betegeket vizsgálta, egyet-egyet elmesélt. Az orosz orvos nagyokat kacagott a foglyok fantáziáján.

Blum doktor tőlem is megkérdezte, hogy a magyarok mit szólnak mindezekhez.

Érdekes dolog, a magyarok között semmiféle rémhír nem terjedt el. Így hát én csak azt válaszolhattam, hogy a magyarok kritika nélkül mindent megesznek, amit adnak. Arról nem beszéltem, hogy a munkaszolgálatosok is elfogyasztják ugyan a zsiradéktól fényes kását, de a véleményük az, hogy jobb volna, ha az oroszok kása helyett hazaküldenék őket, vagy szabadon engednék.

A különböző hírek és elképzelések ellenére a lényeg volt a fontos. A lényeg pedig az, hogy napok alatt az új megbetegedések száma felére csökkent és a kórházban is nap mint nap kevesebben haltak meg.

Mint minden csoda, így ez is csak három napig tartott volna, ha újabb esemény nem jön közbe.

Az újabb esemény pedig az volt, hogy minden hadifogoly egyforma kék színű, erős vászonból készült szalmazsákot és kettő darab pokrócot kapott. Talán ez is az utolsó órában érkezett, mert a hőmérő húsz fokos hideget mutatott már hetek óta.

Ezek szerint, amit az oroszok ígértek, kezdik beváltani. A szalmazsákok és pokrócok kiosztása eloszlatta azt a gyanút, hogy a láger életkörülményeinek megváltoztatása csak átmeneti jellegű lett volna.

Sajnos a karantén feloldására nem került még sor, így egyelőre a foglyok a barakkokban tétlenkedtek. Lipi kommandóján kívül senki sem mehetett ki a lágerból. A dohányhiány a tetőfokára hágott. Most, hogy az élelmezés megjavult, még azok is elszívtak volna egy-egy mahorkát, akik hónapokon át fegyelmezetten tűrték a füstölés hiányát.

A mahorka azonban változatlanul nagy kincs volt. Lipi szerint a városban is valutát jelent a dohány, és gyári cigarettát még nem is látott.

Az orosz lakosság egyébként megtudta, hogy a lágerban jól kosztolnak a foglyok -- ugyanakkor a városi lakosság ellátása a legszűkösebb. Olyan hírek is elterjedtek, hogy már pártgyűléseken is sérelmezték, hogy a fasiszták, azaz mi hadifoglyok jól élünk -- a város lakossága viszont alig jut élelemhez. Lipi is alátámasztotta, hogy az üzletek üresek, sót, gyufát, savanyított káposztát árulnak: a kenyeret és lisztet, cukrot jegyre adják. Mészárszékek egyáltalán nem működnek. A "bazárnak" nevezett piacon a használt csizmákat, ruhákat, bútorokat cserélgetik a falusi lakossággal élelemre. Pénzforgalom is van, de az élelmiszer árak olyan magasak, hogy csak kevesen vásárolnak. A falusi parasztság batyukban hordja az élelmet, és szörnyű magas áron árusít. A bazár hemzseg a tolvajoktól és huligánoktól. Vodkát minden mennyiségben lehet kapni. A falusiak rozsból, kukoricából, sőt krumpliból is főzik, és literes üvegekben árusítják. A mahorkát pohárral, sztakánnal mérik. A bazár területén naponta tíz-tizenötezer ember sürög-forog, ad-vesz és cserél, illetve csupán időtöltésből őgyeleg.

Esténként nagy élvezettel hallgattuk Salamon Lipi élménybeszámolóit a városban tapasztaltakról.

Egyre erősebb vágyat éreztünk aziránt, hogy mi is kijárhassunk, dolgozhassunk. A karantén azonban szigorú volt és erre nem nyílt egyelőre lehetőség.

Az élet szürke és egyhangú volt a táborban. Az orosz vezetőket alig láttuk, a napostisztek sem sokat tudtak mondani, ami bennünket is érdekelt volna -- a "szkora domoj"-ozáson már csak mosolyogtunk.

A nemrégen érkezett magyarok néhány nap alatt beilleszkedtek az új környezetbe. A hazai históriákat gyorsan elmesélték, és szinte unalmassá vált, hogy mindenki szökött az alakulatától és úgy fogták el az oroszok, avagy Cegléden illetve Gödöllőn "átutazóba" bevágták őket a lágerba. Hogy a felszabadult területeken milyen élet kezdődött, arról senki sem tudott, vagy valamilyen oknál fogva nem is akart beszélni.

A legérdekesebb történetet Bujtás Károly mesélte. Károly alacsony termetű, csupa izom fiatalember volt, és feltűnt, hogy civil ruhát hordott. Eleinte azt gondoltuk róla, hogy munkaszolgálatos volt, de a civil ruha túl elegáns volt és egyáltalán nem illett a munkaszolgálatosok öltözékéhez. Bujtás Karcsi zsoké volt, aki bejárta az egész világot. Az elmúlt nyáron hivatása Bécsből Bukarestbe szólította. Az SS parancsnokságon, illetve a bukaresti Gestapónál havonként, mint külföldinek jelentkeznie kellett. A Gestapo ilyen alkalmakkor az útlevelébe pecsétet nyomott. Karácsony előtt egy-két nappal utazott haza, és a nagy zűrzavarban Kecskemétre került. Ott egy orosz járőr az állomáson igazoltatta, és Károly büszkén és mit sem sejtve húzta elő Európára szóló útlevelét. Szegény gyereknek ez lett a veszte, mert az oroszok csak a Gestapo horogkeresztes pecsétjét nézték -- no meg azt, hogy Londontól Varsóig mindenfelé megfordult. Egy óra múlva már a ceglédi gyűjtőtáborban volt, és néhány nap múlva előbb Foksányba, majd ide Bobrujszkba szállították, mint civilben bujkáló SS katonát. Karcsi soha az életben katona nem volt, hiszen a hadseregben előírt százhatvankettő centiméteres magasságot sem érte el.

Pethő bátyánk a hatvanat is betöltötte, és most itt van köztünk. Ez az öreg, harcsabajszos magyar vasúti sorompóőr volt, és mint ilyen, került orosz fogságba.

A Deák zászlós által beharangozott negyven munkaszolgálatos helyett csak huszonhárom érkezett. Szombathelyiek, kapuváriak, soproniak, és néhány budapesti volt köztük. Ők járták meg a legjobban. Hosszas viszontagság után a Dontól sikerült Nagyváradig visszakerülniük, itt árkokat ástak, meg az utakat kapartatták velük. Amikor az oroszok közeledtek, sőt erősen támadtak és lőttek, a magyar hadsereg vonult vissza a Tisza vonalára. Ez a huszonegynéhány munkaszolgálatos a századuktól leszakadva 1944. szeptember végén egyszerűen önállósította magát, és Nagyvárad-Nagyszalonta körül behúzódtak egy Markovics nevű földbirtokos egyik távol eső istállójába. A világ és a háború zajától távol, itt akarták megvárni a háború végét, mert a földeken ott hevert a betakarítatlan krumpli és néhány elkóborolt baromfit is találtak. Szóval, ahogy szokták mondani, egész jó bulinak látszott a Markovics birtok addig, amíg egy orosz járőr rájuk nem bukkant. Kézzel-lábbal magyarázták az oroszoknak, hogy ők nem katonák. Az oroszok azonban szigorúan bekísérték őket Nagyváradra, ahol egy orosz őrnagy már megértőbb volt és el is akarta őket engedni. A hiba ott volt, hogy Váradon közéjük keveredett néhány honvéd, és azon a címen, hogy ők is munkaszolgálatos zsidók, szabadulni szerettek volna. A munkaszolgálatosok ez ellen nem is tiltakoztak. A turpisság azonban gyorsan kiderült, és az orosz az egész társaságot egy fogolytáborba zsuppolta, és most ők is itt vannak.

Zsiga örült legjobban az érkezőknek, mert két cigány is volt köztük, méghozzá nem is olyan imilyen-amolyan cigányok.

Lázár Tivadar sudár termetű, igen jóképű, inkább olasz, mint cigány kinézetű huszonöt év körüli legény, aki azt állítja, hogy rajkózenekarban prímás is volt. Murai Géza pont ellenkezője volt Tivadarnak. Alacsony és rücskös képű cigány, és ő is zenész, mégpedig első kontrás volt, de brácsázni is tud. Egyelőre itt nem sokra mennek a zenével, mert hangszer nélkül a cigány is csak olyan fogoly, mint a többi.

A három cigány azonban hegedű nélkül is jól összestimmolt. Egymás mellé feküdtek és mesélgettek. Arról ábrándoztak, hogy majd valami éles késsel hegedűt készítenek. Az biztos, hogy muzikális hajlamuk megvolt, mert több szólamra, Tivadar prímje mellett élvezetesen nótáztak. A magyar hadifoglyok első kultúrgárdája a cigánytrió volt. Olyan eredetiek voltak, hogy Salamon Lipót fel is fogadta őket házi zenészeknek, és jó marék mahorka ellenében dúdolták esténként a szép magyar nótákat.

Néhanapján esténként Deák zászlós is megjelent közöttünk. Viselkedéséből megállapíthatóan zászlóaljparancsnoki minősége már az utóbbi időben nem nagyon érdekelte. A magyarok sorsát a két barakkparancsnok intézte. Persze egyelőre sok intéznivaló sem volt. A barakkparancsnokok napijelentést adtak a létszámról, a századparancsnokok felvételezték az élelmet és ki is osztották. Az adminisztráció meglehetősen pontos volt, és a német konyhafőnök az adagokat illetően sohasem tévedett. Deák zászlós, hogy mivel töltötte napjait nehéz volna megmondani, ő ugyan arról panaszkodik, hogy sok a munkája, nem is egyszer éjfélig dolgozik az orosz irodán. Arról, hogy mit dolgozik, már akkor sem hajlandó nyilatkozni, ha kifejezetten faggatjuk.

Mindig tartogat titkot, amiről még nem beszélhet, de a végén mégis elkottyant valamit.

Így tudtuk meg tőle, hogy legkésőbb március közepéig az egészséges hadifoglyok elkezdik a munkát a városban. Néhány bizalmasával azt is közölte Deák zászlós, hogy a láger őrzését is a megbízható hadifoglyokra bízzák, és ő lesz a fegyveres őrség parancsnoka. Ezt persze nem hittük el.

Blum doktornak a legmegbízhatóbbak a hírforrásai. Appel ezredessel, a láger német parancsnokával sokat társalgott. Appel ezredes viszont beosztásánál fogva nyilván első kézből szerzett tudomást a várható eseményekről.

Blum doktor is megerősítette azt a hírt, hogy a karantén rövidesen megszűnik és a hadifoglyok dolgozni fognak. A láger őrzésének átvételét egyszerű Deák fantáziának tartotta.

A munka megkezdésének híre a leghivatalosabb forrásból is eljutott hozzánk. Zajdenvár főhadnagy küldönce, Klein Zoli munkaszolgálatos is azzal állt elő, hogy az egészséges foglyok nemcsak, hogy dolgozhatnak, hanem a munka kötelező lesz. Valamiféle őrségről csakugyan szó van, de még a főhadnagy úr sem tudja a részleteket.

A legnagyobb szenzáció, amit Zoli hozott, hazánk fővárosa, Budapest felszabadítása. A részletekről Zoli is csak annyit hallott Zajdenvártól, hogy Budapestért véres harcok folytak, a körülzárt ellenség körömszakadtáig védelmezte. Az oroszok szerették volna megkímélni a fővárost, de a németek a hadijog meggyalázásával még az orosz parlamentereket is megölték. A parlamenterek vezetője egy magyar származású szovjet kapitány volt.

A hadi helyzetről hozott rövid tudósítást a láger magyarsága egyszerűen tudomásul vette. Közeli hazatérési esélyeink növekedését ez a hír sem növelte. Az oroszok sem fűztek Budapest elfoglalásához különösebb kommentárt, nem volt röpgyűlés, elmaradtak a szónoklatok. Szerintük most már Bécs és végül Berlin következik. A német hadifoglyokat sem nagyon izgatta a hír, és legfeljebb azt morogták, hogy fantasztikus, fantasztikus.

Az osztrákok között keletkezett némi izgalom.

Bizonyos szeparatív törekvések kezdtek mutatkozni. Most, hogy rajtuk a sor, szeretnék az Anschlusst meg nem történtnek tekinteni és elszigetelni magukat a németektől.

Már vezetőjük is akadt a fiatal Franz Wagner személyében. Wagner szerint az osztrákokat Hitler belekényszerítette a háborúba, és a történelem során még mindig függetlenek voltak a Német Birodalomtól. Wagner az osztrák hadifoglyok magyar mintára történő elkülönítését kérte.

A politikai kérdés eldöntése Zajdenvár főhadnagyra tartozott, aki mint ismeretes, nem nagyon kedvelte a szeparatista törekvéseket, és így -- Wagnernek fejtegetéseit illetően bár igazat adna -- a külön osztrák nemzetiségű hadifoglyok nyilvántartásához nem járult hozzá. Az ellenérv egyszerű volt: az osztrákok is a fasiszta hitleri hadseregben harcoltak, és így egyelőre nincs lehetőség a különválásra.

Klein Zolitól tudtuk meg azt is, hogy a politikai tiszt Zajdenvár és a láger parancsnoka, Szubotin között elég gyakoriak a nézeteltérések. Szubotinnak sehogyan sem tetszik, hogy Zajdenvár a foglyok ügyében mérsékletes, megfontolt. Szubotin parancsnok az osztrákok követét, Wagnert is, mint lázítót legszívesebben fogdába dugta volna. Zajdenvár viszont a jéghideg fogdának használatát is eltiltotta, és követelte, hogy Szubotin építtessen olyan fogdát, amely az előírásoknak megfelel. A fogdában legyen priccs és takaró, valamint fűtés és világító ablak. Szubotin majd szétrobbant dühében, amikor erről Zajdenvárral vitatkoztak. Szubotin szerint, ha a fogda jó volt a németek ideje alatt, akkor legyen most is jó. Különben is a fasiszták építették, most használják is! Nincs szándékában a fasisztákat elkényeztetni és még a fogdát is szanatóriummá alakítani. Szubotin csak akkor szállt le a magas céről, amikor Zajdenvár a kerületi Pártra és valami Repin nevű ezredesre hivatkozott. Káromkodott egy jóízűt, és bevágva az ajtót pulykavörösen távozott a politikai tiszt szobájából.

Zajdenvár főhadnagy nem is sejtette, hogy Klein Zoli az orosz nyelven folytatott vita leglényegesebb részeit megértette. Amikor Szubotin távozott, elmosolyodott és csak annyit mondott "mesüge". Ezt Zolinak le sem kellett fordítani, mert zsidóul olyan féleszűt, hebrencset, süket pasast jelent.

Zajdenvár észrevette, hogy egy fogoly előtt nem lett volna szabad a láger parancsnokára ilyen jelzőt használni, és azonnal védelmébe is vette Szubotint.

Szubotinról elmesélte, hogy a háború kezdetétől fogva fogolytábor parancsnoki beosztásban szolgál. Nagyon kemény, szigorú parancsnok. Gyűlöli a németeket, és emiatt fokozták le egy évre, pedig már kapitányi rangban volt. Az egyik uráli lágerban parancsnokolt, és sorozatosan mellőzte a hadifoglyokkal való bánásmódra kiadott parancsok végrehajtását. A politikai tisztekkel hadilábon áll, a fasiszták védangyalának nevezi őket. Igaz, hogy a lefokozása óta sokat változott, de még mindig nagyon forrófejű. Most van folyamatban hadnagyi előléptetése.

A rangban való visszavetésnek ez a módja előttünk már ismeretes volt, sőt az is, hogy alacsonyabb rangú tiszt beosztottjaként magasabb rangú tiszt szolgál.

Most már megismertük a szovjet rendszer egyik, előttünk eddig ismeretlen módját, és a későbbiek során rájöttünk, hogy nem is a rang, hanem a beosztás a lényeges.

Megkezdődött a hadifoglyok tüzetes egészségügyi vizsgálata. A vizsgálatot orosz orvosokból álló bizottság végezte. A német orvosok, mint konziliárusok vettek vészt a munkában. A foglyokat egészségi állapotuknak megfelelően négy kategóriába osztották.

A vizsgálat egyébként a tüdő és szív sztetoszkópikus megvizsgálásából állt, valamint az alsó lábszárcsonton levő izomzat nyomkodásából és végül a fenéken levő izomzat fogdosásából.

Az I. osztályba sorolták az egészségeseket, akik nyolc órát dolgozhatnak. A II. osztályba tartoztak azok, akiknél az alsó lábszár nyomkodása során ujjnyomok nem látszódtak meg és a fenékizomzat csak kissé volt petyhüdt, ezek a bajtársak napi négy órai munkára voltak alkalmasak. A III. osztályba tartoztak azok, akiknek a fenekük zacskószerűen, petyhüdten lógott, de vizenyősödés nem volt észlelhető. A III. osztályba soroltak a lágeren belül dolgozhattak, a konyhán krumplit hámoztak. A munkára teljesen alkalmatlanok az OK-sok voltak. Az OK-soknak tilos volt bármilyen munkát is végezni és külön barakkokban voltak elhelyezve. Természetesen a kórházbarakkban voltak továbbra is a legsúlyosabb betegek.

Minden hadifogolyról egészségügyi lapot fektettek fel.

Az őrség is megalakult, de nem teljesen abban a formában, ahogyan azt Deák zászlós beharangozta.

A hadifoglyokból alakult Wachtkommandónak negyven tagja volt, és a parancsnoka Deák zászlós, aki lemondott minden más funkciójáról.

Az őrség harminc magyarból és tíz németből tevődött össze. A magyarokat Deák zászlós válogatta ki politikai megbízhatóságra való tekintet nélkül -- a lényeg a jó kiállás volt.

A kiválogatásnál elég óvatos volt Deák, mert a magyarok propagandistájától húsz katonaviselt munkaszolgálatost kért. A munkaszolgálatosok közül Sas Bandi és Gyárfás Imre jelentkezett. A muszosok egyhangúlag kijelentették, hogy levelet csempésztek ki Sztálinhoz és minden percben várható, hogy megjön a parancs a hazaszállításra, tehát nem vállalnak még őr beosztást sem.

Deák zászlós helyettese, mint szolgálatvezető, Gyárfás Imre lett. Az őrség tagjai kiköltöztek a lágerból, és a fürdő melletti épületben rendezkedtek be. Egyenruhát is kaptak, mégpedig orosz köpenyt, csizmát, nadrágot és gimnasztorkát. Felszerelték az őrséget karabélyokkal, lőszerrel: Deák zászlós, mint parancsnok oldalfegyvert kapott és valahonnan szerzett egy térdig lelógó "kultúrtáskát" is. A "vahtyór"-ok, azaz őrök, névre szóló igazolványt kaptak.

Deák zászlós a fürdő melletti réten napokon át kiképzést tartott, pattogtak az orosz vezényszavak, és az őrség tagjai verték a vigyázz-menetet, kúsztak a nagyfáig, tisztelegtek és fegyvert forgattak.

Szubotin, a már elő is lépett hadnagy, akiről úgy véltük, hogy a padlásra jár mosolyogni, a hasát fogta a nevetéstől, amikor Deák oroszul "Balraát!"-ot vezényelt, mire a magyarok fele jobbra fordult, a németek pedig hátraarcot csináltak.

Deák zászlós, a kezdeti sikertelenségen elkeseredve, jó magyar bakaőrmester módra a hibát elkövetőket fegyelmezni kezdte, és a büntető fedezés, kúszás, békamenet tarkította az alapozó kiképzést egészen addig, amíg Szubotin rá nem szólt, hogy "Eto nyenádá, Dyiják", azaz ez nem szükséges, Deák.

Szubotin tekintélye ezzel egy csapásra meg is nőtt. Az előkészületekből megállapíthatóan a munka megkezdése most már nem várat magára sokáig.

A német parancsnokság is nagy lázban volt. Esti jelentést kellett külön nekik is leadni arról, hogy mennyi az I., a II. és III. osztályba, illetve az OK állományba sorolt magyar fogoly.

Külön kimutatást kértek az iparosokról, a mesterekről. Nehéz volt elképzelni, de azt beszélték, hogy mindenki a saját szakmájában dolgozhat, és a fogolytartás költségét meghaladó keresményt ki is fizetik.

A Berezina partja mellett elterülő Bobrujszk városában alig maradt épségben épület. Lesz munka éppen elég.

A hatezerötszáz hadifogolyból a márciusi orvosi vizsgálat alapján I. osztályú lett körülbelül ezer fogoly, II. osztályú ugyancsak ezer, III. osztályú kétezer, OK-s kétezer, és a kórházban feküdt ötszáz körüli bajtárs.

A kórházbarakkban március hónapban csupán huszonöten haltak meg. A megfelelő gyógyszerellátás és a feljavult élelmezés, a szalmazsák és takaró megtette hatását. Az oroszok szerint néhány hónapon belül a halálozás a minimumra fog csökkenni, illetve teljesen meg fog szűnni.

Capcarapp kapitány úgy tervezi, hogy a hatalmas barakkot nyáron teljesen átépítik és a priccsek helyett ágyak lesznek, válaszfalakat húznak, és négy-öt kórteremben legfeljebb harminc-negyven beteg gyógykezelésére szükséges csupán berendezkedni.

A lágeren belül is kialakultak a munka-kommandók. Az egyik barakkban cipész és szabóműhelyt szerveztek. Kós, a tűzcsiholó suszter lemondott a századparancsnokságról és a cipészműhelybe ment el dolgozni. Vele ment Pál Gyula is, aki csizmadia volt. A muszosok közül Frisch Sándor szabónak csapott fel, a nagyváradi Friedmann lakatos és bádogos műhelyt szervezett, Stern Laci pedig valahogy bejutott a szakácsok közé. A láger műhelyeit elsősorban a németek lepték el.

A műhelyek dolgozói dupla kását vagy levest kaptak, és azonkívül néha napján egy kis adag dohányhoz is jutottak, ha az orosz tisztek vagy az őrlegénység részére valamit javítgattak.

Libenau Béla is megunta a kórházbarakk levegőjét, és beállt Deákhoz a Wachtkommandóba őrnek. Még kimondani is komikus, Zsiga is kikerült az őrséghez, Lázok Tivadarral és Murai Gézával együtt. Deák cigánybandát akar szervezni, ezért vette őket be az őrségbe. Na jól nézünk ki! -- Zsiga fog ránk fegyverrel vigyázni.

A márciusi napsütés is kezdte áttörni a fagyos napokat, déltájt már erősen csepegtek az ereszek, a villanydrótokon ezerszámra üldögéltek és sütkéreztek a verebek -- közeledik hát a tavasz.

Az egyhangúláger élet megváltozott. Naponta ezer hadifogoly sorakozott fel reggelenként a láger főbejárata elé, és Walter harsona kiáltással szólongatta elő a kommandókat.

A legnagyobb kommandó a "Sztroitelsztvo Tröszt" vagyis a városépítő kommandó volt. Több mint ötszáz hadifogoly vonult ki naponta a rommá lőtt és bombázott város újjáépítése végett. Nemzetiségre és rangra való tekintet nélkül, ebben a kommandóban gyűjtötték össze a legjobb iparos szakembereket. A német tisztek is kijártak dolgozni. A kommandó parancsnoka a mi ismerősünk, Alex volt, mert németül és oroszul egyaránt kitűnően beszélt.

A másik nagy kommandó a "Zágod Zerno" a terményforgalmi raktárba járó kommandó volt. A százhúsz rakodómunkásból álló kommandó magyarokból és franciákból állt. A munkaszolgálatosok egy része ebben a kommandóban dolgozott. Mindenféle terményt zsákoltak, vagonokat raktak ki. A parancsnokuk Rosenfeld Imre szombathelyi munkaszolgálatos volt.

A "Sztálin Zavod" vasgyári kommandó is népes volt. A vasgyárban öntödei munkát végeztek, és bizony ez kemény munka.

A csokoládégyári kommandó volt talán a legjobb. Ide csak hatvan fogoly járt ki, és nagy tülekedés folyt, hogy valaki bejusson ebbe a csoportba.

A nagy létszámú kommandókon kívül volt vagy tíz egész kicsi létszámú munkahely is.

A legelegánsabb munkahely a fehéroroszországi Központi Gyógyszertár raktára volt. Ide összesen öt fogoly járt, és Deák zászlós segítségével sikerült ezt a kommandót kifejezetten a magyarok részére megszerezni.

A városi óvodába három magyar járt minden nap fát vágni.

A hadifoglyokból alakított őrség tagjait a kommandókhoz osztották be. A munkásokat igénylő szervezők reggelenként megjelentek a láger kapujában, és a leszámolt foglyok átvételét aláírták, majd az őrök, azaz felfegyverzett foglyok kíséretében kivonultak a munkahelyre.

A kivonuláskor a tábor kapujában állt szinte minden reggel Szubotin hadnagy, Appel ezredes és segédtisztje, Hilfe hadnagy, Deák zászlós teljes hadidíszben, azaz oldalfegyverrel ántánt szíjjal és kultúrtáskával az oldalán.

Szubotin szúrós szemekkel vizsgálta a foglyok öltözetét, és ha valaki rongyos volt, azt kiszólította a sorból, a segédtiszt azonnal intézkedett és a raktárból egy foltos, de nem rongyos ruhát utaltak ki.

Szubotin hadnagy összeteremtette Appel ezredest, Appel ezredes a barakkparancsnokot, aki viszont a századparancsnokot kapta le a rongyos ruházatú foglyok miatt.

A külső munkára alkalmatlanok, legyengült de nem beteg foglyok a lágerban dolgoztak.

Az orosz parancsnokság egy német építészmérnökre bízta a láger teljes átépítését. Keller mérnökszázados napok alatt dolgozta ki a barakkok építési tervét.

A terv lényege az volt, hogy a hatalmas barakkokat, ahol jelenleg öt-hatszáz fogoly lakik, akként kell átépíteni, hogy a barakkokat kisebb szobákra osztják, egy-egy szobában tíz-tizenöt fogoly részére legyen hely. Az egyik barakkból kultúrtermet építenek. A lágeren belül még sporttelepre is jut elég hely. A munkát az év végére be kell fejezni. Anyag viszont nincsen, azt a romos, leégett barakkokból bontás útján biztosítja a mérnök.

Munkaerő van elég, a betegeken kívül mindenki, azaz legalább ezer fogoly köteles részt venni a láger újjáépítésében.

Béla otthagyta az őrséget is, és Lipivel a termény-kommandóba jártak dolgozni.

Grün Rumi a csokoládégyárba járt, és ott valami munkacsoport brigádvezetőféle lett belőle.

A mi kis szűk baráti körünkből a volt századtársak közül egyedül én maradtam meg néhány hétig az egészségügyi szolgálatban. Nagyon megkedveltem ezt a munkát, sokat tanultam Blum doktortól, de egy szép napon elfogott a vágy, idegesített a szögesdrót kerítés és átadtam a munkakörömet egy gyógyulófélben levő karpaszományos tizedesnek -- felcsaptam én is a termény-kommandóba zsákot hordani.

Végre én is láthattam a várost, az állomás hatalmas rakodóját, a raktárakat, az utcán és tereken forgolódó civileket, a játszadozó gyerekeket. A fehérorosz tavasz, mint a váratlan vendég, hirtelen toppant be. Napfényben úszott a város, mindenütt dolgos kezek szorgoskodtak, hogy a háború pusztításának nyomai eltűnjenek a sokat szenvedett városról.

A vasútállomás rámpáján búzát, rozst, tengerit ömlesztettünk a zsákokba, majd tehergépkocsikon robogtunk át a forgalmas utcákon, és szállítmányunkat hatalmas raktárakba stószoltuk fel. Naponta hat-nyolc fordulót tettünk az állomás és a raktár között. Az ebédet kondérokban hozták utánunk, és a rámpán üldögélve fogyasztottuk el.

Az orosz civilekhez nagyon bátortalanul közeledtünk, mert még nem felejtettük el fogadtatásunkat, amikor köpködtek bennünket és fél téglákkal dobáltak meg. A hangulat csak akkor kezdett felengedni, amikor láttuk, hogy a német kamerádok fesztelenebbül társalognak az orosz vasúti és raktári dolgozókkal. A németek gyorsan beleilleszkedtek az új helyzetbe, és mintha misem történt volna, úgy közeledtek az oroszokhoz. Az orosz polgári lakosság is hamar megszokta jelenlétünket, és a kődobálókból barátságos munkatársakká változtak át.

Az ebédszünet alatt folyt a beszélgetés az oroszok és a foglyok között.

Április közepe felé tudtuk meg az oroszoktól, hogy a harcok már Ausztria, sőt Németország területén folynak, a háború a vége felé közeledik.

Eltűntek a télen még hangoskodó és csodafegyverekről ábrándozó németek. A láger német hadifoglyai szemmel láthatólag beletörődtek a vereség gondolatába. Fölényes magatartás helyett most, hogy a munka beindult, így polgári nemtörődömség terjedt el. A katonatisztek, altisztek és tisztesek parancs nélkül eltüntették rangjelzéseiket. Megszűnt a németek között a fogságba is magukkal hozott szigorú katonai fegyelem, a rangok feltétlen tisztelete. Hoffmann doktor antifasisztái gomba módra szaporodtak, barakkgyűléseket tartottak, ahol a munka jobb megszervezéséről, az antifasiszta mozgalom lágeren belüli szélesítéséről, a háború értelmetlenségéről, az oroszok diadalairól lelkes beszédeket tartottak.

Néhány hónappal ezelőtt ilyen változásra senki sem mert gondolni.

A nagy kérdés azonban nyitott maradt. A nagy kérdés pedig az volt, hogy a megnyilvánulások őszinték, avagy közönséges képmutatás, mert az adott helyzetben másként nem viselkedhetnek.

Elképzelhetetlen, hogy a felsőbbrendűség gondolatával átitatott német így és oly gyorsan képes legyen átváltozni. Ember legyen a talpán, aki most képes lesz megkülönböztetni az igazat a hamistól, fel tudja ismerni a képmutatót.

A németek kint a városban igyekeztek nagyon jól dolgozni, és mivel számos kitűnő szakember volt köztük, a munkán keresztül gyors megbecsülést vívtak ki a polgári lakosság között. A németek a munkában elért sikereken felbuzdulva elfelejtették, vagy legalábbis úgy viselkedtek, mint akik elfelejtették, hogy milyen szörnyű pusztítást okoztak az orosz népre kényszerített háborújukkal, elfelejtették a kifosztott falvakra, a felperzselt városokra zúdított borzalmakat, az ártatlanok lemészárlását. Az orosz szakemberek, mérnökök, technikusok java a háborúban elpusztult, vagy még mindig fegyverrel a kézben harcol valahol Európában. A városépítésen, a gyárak újjáépítésén dolgozó német szakemberek, mérnökök, technikusok aranyat érnek most. A németek hamar felismerték e kedvező helyzetet, és a felsőbbrendűség érzetének új típusa alakult ki. Ők voltak a nélkülözhetetlenek, és azok az oroszok, akik nemrég még kővel dobálták a fasisztákat, most szép szelíden társalognak, sőt néha még hízelegnek is a volt gyilkosaiknak. Nincs a németben bűntudat, és még valamifajta fogsággal járó kisebbségi érzés sem tapasztalható. Vitatkozik és veszekszik az orosz munkavezetővel, lenézi, sőt ki is gúnyolja a tudásban szegényebb oroszt. Az orosz kénytelen tűrni, mert a munkának menni kell, a romok helyébe újat kell varázsolni, a gyárakban a termelést meg kell indítani, a megkezdett Ötéves Tervet be kell fejezni.

A magyarok között is akadnak jó szakemberek, de munkájukat szerényen végzik. A magyar kőműves keze alatt ég a munka, palléraink a tervrajzokon kitűnően igazodnak el, az asztalosok a kezdetleges szerszámokkal is hajszálpontos munkát végeznek. A magyar fogoly szerény, tiszteli az orosz munkavezetőt, legfeljebb a fennhéjázó németre haragszik, és morog a fogai között.

A németekben a fronton sem volt, de a fogságban sincs az idegenekkel szemben bajtársi érzés. A legjobb munkákat ők szerzik meg: ha szükséges, még az alattomos hízelgéstől sem rettennek vissza.

Irígyeltük a németeket, hogy milyen megbecsülésben részesítik őket.

Az áprilisi tavasz hazai híreket is hozott. Az orosz újságok számoltak be a Magyar Kommunista Párt programjáról. A párt Rákosi Mátyás főtitkár vezetésével a dolgozó tömegek erejét az ország újjáépítésére, a közlekedés és szénbányászat megindítására, a termelés megindítására összpontosította. A Minisztertanács elfogadta a Magyar Kommunista Párt földreformtervezetét, és már osztják is a földeket odahaza a nincstelen parasztok között.

A földosztás híre nem kis bonyodalmat jelentett a magyarság között. A nagy kérdés ugyanis az volt, hogy mi lesz a fogságban lévőkkel. Kapnak-e majd az urak földjéből? Néhány magyar még azt is javasolta, hogy levelet kell írni a magyar kormánynak, és kérni kell, hogy a fogságban lévők "részét" ne osszák ki, mert az nagy igazságtalanság volna. A levél megírása elmaradt, mert közben olyan hírek terjedtek el, hogy csak azok kapnak a földből, akik a kommunista pártba iratkoznak be, aztán meg azt is beszélték, hogy jobb abból a földből nem részelni, mert ha az urak visszajönnek nyugatról, nagy baj lesz.

A földosztás mellett azon is tanakodtunk, hogy ki az a Mátyás Rákosi, akit olyan nagy betűkkel írnak az orosz újságok. Még Friedmann sem tudott a személyét illetően semmit, pedig Friedmann állítólag kommunista volt odahaza. Csak akkor kezdett a neve derengeni az öregebbek előtt, amikor Zajdenvár főhadnagytól megtudtuk, hogy a harmincas években a Horthy-bíróság életfogytiglani fegyházra ítélte el kommunista tevékenysége miatt, és életét a nemzetközi tiltakozó akció mentette meg. Kicsit szégyelltük is, hogy a magyar kommunisták vezérének személyéről az egész magyar tábor, 5-6oo magyar alig, vagy semmit sem tudott. Szégyen ide, szégyen oda, ez az igazság. Kun Bélát, Szamuelyt, vagy az öreg Bokányit ismertük, de Rákosi Mátyást Zajdenvár főhadnagy, a szovjet politikai tiszt mutatta be.

Most már tudtuk hát, hogy odahaza épül is, szépül is az ország, földet is osztanak, meg a kommunisták vezére Rákosi elvtárs. A legfontosabbat azonban senki sem, és még Zajdenvár sem tudta. A legfontosabb számunkra a hazaszállítás napjának ismerete lett volna. Erről azonban mostanában senki sem beszél.

Aki csak teheti, kijár városba dolgozni. Én is otthagytam a szanitécséget, és ötödmagammal a gyógyszertár központba járok dolgozni. Kitűnő munkahely. A raktár és iroda a város központjában van, alig száz méterre a bazártól, a város százarcú színes piacától.

Reggelenként az iroda portása jön értünk, és ő is szokott esténként hazakísérni. Napközben senki sem őriz bennünket, és ha a munka engedi, szétnézhetünk a városban.

A gyógyszertár központ igazgatója nagyon szimpatikus fiatal ember. Azt mondják róla, hogy a környező partizán csoportok parancsnoka volt. A főkönyvelő, Biroszkin elvtárs csendes, művelt ember. Ha van egy kis ideje, érdeklődik hogylétünk iránt, és a család, az otthoniak iránt. Feleségével nagyon szerény körülmények között éldegélnek. Hús ritka csemege még mindig a szovjet család asztalán. A háborúnak még nincsen vége, a front sokat emészt, a hátországbeliek nélkülöznek. Biroszkin elvtárs nagyfia is valahol harcol a hazáért. Ők meg idehaza krumplit esznek savanyú uborkával. Néhanapján mégis megvendégel bennünket szalonnával, kenyérrel, uborkával. Mi pedig hálából fát vágunk, és vizet hordunk a feleségének. Ott laknak bent a raktár udvarában. Az irodában fiatal lányok dogoznak. Biroszkin elvtárs azonban a foglyokat kitiltotta az irodából, mert sokat forgolódtunk a lányok szoknyája körül.

A raktárakban állványokat kell gyártani, és ez a mi feladatunk. Bereczky Sanyi a szakember köztünk, kitűnő asztalos, és így nem is vallunk szégyent. Sanyi irányítja a munkát, és mindenkit megtanít valami fogásra. A vésés meg a gyalulás a legnehezebb, de kis akarás, és megy a munka. Néhanapján raktári munkát is végzünk, és ez a legjobb, mert valami apróságot sikerül elcsenni. Ára van itt mindennek. A kenyérzsákunkban üres üvegeket tartunk, mert soha nem lehet tudni, hogy mikor juthatunk hozzá a tiszta szeszhez.

A tiszta szeszt aztán a lágerban vagy magunk megisszuk, úgy orosz módra, vízzel keverve, vagy elcseréljük, amire éppen szükségünk van. Az esti bevonulás után a láger olyan, mint a felbolygatott méhkas. Valamit minden fogoly organizál a városi munkahelyen, és este folyik a vásár, a csere.

Időnként az oroszok az érkező foglyokat átkutatják, és ilyenkor vagy két kocsira való zsákmányra tesznek szert. Elkobzás alá kerül a szeg, a kalapács, a harapófogó, az ácskapocs, a fűrészlap, az építőiparban dolgozók zsebéből és tarisznyáiból. Előkerülnek a zsebekből, csajkákból a búza, árpa, rozs, tengeri és heremag, valamint a derékra csavart jutazsákok a terményforgalmi kommandósoktól. Az édesiparban dolgozók cukrot, gyümölcsízt raknak ki az úr, illetve a szovjet napostiszt asztalára. Bent a lágerban a kereslet állandóan emelkedik, a kínálat csökken, és a piac törvényeinek megfelelően az árak e szomorú napon az égig emelkednek. Az élet azért nem áll meg, hiszen minden nap az oroszoknak sem kedvük, sem pedig idejük sincs két-háromezer fogoly zsebét átkutatni, és ezt a foglyok is jól tudják.

Május elseje megünneplésére különösebb előkészületek a lágerban nem folytak. A sebeitől lábadozó, sokat szenvedett városban a romos épületek, házak padlásának ablakaiból piros zászlók lengedeztek. A napok óta tartó esőzések miatt nagyobb demonstráció a városban sem volt. A lágerparancsnokság is minden óvintézkedést megtett, hogy a november 7-i tragikus lövöldözés meg ne ismétlődjék. A napostiszti feladatot Lebegyev főhadnagy, a lágerparancsnok helyettese látta el. Lebegyev, mint helyettes parancsnok egyben a munkaügyek intézője is volt, és így sűrűn érintkezett a foglyokkal. Személye volt a biztosítéka annak, hogy az orosz tisztek, katonák ezen a napon csak fegyverük leadása után léphettek be a lágerba.

A németek valahonnan piros színű anyagot szereztek, és a barakkjaikat kis zászlócskákkal díszítették fel. A magyarok csak későn ébredtek fel, és így majdnem szégyenben is maradtunk. A helyzetet az őrségben szolgáló magyarok mentették meg. A német barakkokról összelopdostak vagy kéttucatnyi zászlót, és azzal feldíszítették a magyar barakkok bejáratait. A német kamerádok egy kicsit morogtak emiatt, de azzal senki sem törődött.

Egész napon át a barakkban pihentünk. Csak estefelé állt el az eső, és a láger lakói ellepték a barakk udvarát. A friss levegő is jól esett, no meg kíváncsian vártuk a tűzijátékot. Sétálgatás közben találkoztam össze Blum doktorral. Mióta kijárok dolgozni, nem is láttuk egymást, így most örültünk a viszontlátásnak. Jó híreket mesélt a doktor. Április óta alig fordul elő halálozás. A kórházbarakkot feloszlatták, és megkezdték az átépítését. Két német orvost Arhangelszkbe helyeztek át, mert ott még mindig sok a beteg. A mi lágerünk Erhohlungslager, feljavító láger lesz. Ebbe a lágerba hozzák majd gyógyulni a beteg foglyokat. Az építkezéseket az év végéig be kell fejezni.

Blum doktor lelkendezve újságolta ezeket a híreket, és egész meglepődött, amikor azt találtam mondani, hogy úgy berendezkedünk itt, hogy talán már soha haza sem fognak bennünket engedni. Blum doktor szerint, ha a háborúnak vége lesz, a gyógyíthatatlan súlyos betegeket azonnal haza küldik.

Jó, jó, de mikor lesz már vége a háborúnak? És akkor meg miért csak a gyógyíthatatlan betegeket viszik?

Megkezdődött a városban a parádés tűzijáték, és így mi is abbahagytuk a beszélgetést. A színpompás tűzijátékról az iskolai sportrendezvények görögtüzei, a Szent István-napi színes lövöldözések jutottak eszembe. Vajon odahaza mit csinálnak ma az emberek? Ünnep-e már a május elseje? Vagy talán még mindig csak a tavasz ünnepe, amikor a népszokás szerint a természet megújhodása jelképeként zöld fákat, lombokat állítanak a lányos házak elé a szerelmes ifjak?

Vagy talán odahaza ma ünneplik huszonöt év elnyomása, egy borzalmas világégés után az első szabad május elsejét?

Hosszú hetek óta nincs hír az országból, így aztán nem is tudjuk, hogy mi van odahaza. Egy biztos, a háborúnak még nincsen vége, de az is biztos, hogy már nincs sok hátra, Hitler előbb-utóbb térdre kényszerül. Le kell küzdeni a honvágyat -- a háborúnak egyszer vége lesz --, a nehezén már túl vagyunk, a munkában töltött hétköznapok is változatosak, és eljön rövidesen a mi szabadulásunk napja is.

A május elseje elmúlt, de nem teljesen szenzáció nélkül.

Deák zászlós mostanában nagyon ritkán jött be a lágerba. Az őrség tagjai mesélték, hogy esténként kihúzta magát, és eltűnt a város irányába. Gyakran csak hajnalba tért vissza, és általában ittasan. Biztos valami özvegyre bukkant a városban. Még irigyeltük is egy kicsit. A parancsnoki munkájával sem sokat törődött, és szinte mindent Gyárfás Imre intézett helyette.

Május elsejét követő hajnalon Gyárfás Imre ébresztett fel bennünket. Halott sápadtan mesélte, hogy Deák meghalt, nincs többé. Érthetetlenül fogadtuk Imre közlését, és azt gondoltuk, hogy talán valami rossz tréfán töri a fejét.

Gyárfás Imre azonban nem tréfált. Deák zászlóst a láger felé vezető úton találták. Legalább húsz golyó fúródott a mellébe. A feje szét volt roncsolva, mert egy gépkocsi haladt rajta keresztül. A kérdés csupán az, hogy hol, mikor, miért és ki lőtte agyon?

Deák zászlós halálhíre futótűzként terjedt el a lágerban. Mindenki sajnálta, mindenki csodálkozott, és mindenki találgatta a halál körülményeit. Gyárfás Imrét bízták meg a temetés rendezésével. Imre megkért, hogy segítsek neki, és így, ezen a napon a patika-kommandó nélkülem vonult ki. A magyar asztalosok koporsót készítettek. A koporsóra a feliratot egy német címfestő rajzolta meg. "Dr. Deák László zls. élt 27 évet." Bizony szomorú vége lett a mi pléh-parolis zászlósunknak. Este, amikor már bevonultak a munkáról, a magyarok felsorakoztak a lágerban a főbejárat előtt elhelyezett koporsónál, Winter doktor méltatta Deák munkásságát, majd a fogolyőrség tagjai szép csendben elindultak a koporsóval a lágertól alig száz méter távolságban lévő homokdombon létesített fogolytemető felé. Hopkaló őrmester kísérte -- mint napos tiszt -- utolsó útjára Deákot. Néhányan a fogoly bajtársak köü1 is kimehettünk a sírig. A sírnál a koporsót vivő őrökön kívül felsorakozott az őrség is, melynek parancsnoka Deák volt. A koporsót szép csendben leengedték a gödörbe, miközben Hopkaló, mint egy kocsis, úgy káromkodott. Nagyon szerette Deákot, sokat iszogattak együtt. Hopkaló a katonai gyászpompáról is gondoskodott, és pisztolyával hatot durrantott. Nagyon megható volt Hopkaló gondoskodása, csak legalább a káromkodásokat hagyta volna el. A sírdombra elhelyeztük a keresztfát, majd a fenyőből készült koszorúkat, és már korom sötét volt, amikor visszaballagtunk a lágerba.

Zajdenvár legénye, Klein Zoli mesélte el Deák zászlós "igaz történetét". A megboldogult parancsnokunk valóban valami nőügybe keveredett, és amikor hazafelé ballagott, valaki egyszerűen egy sorozattal végzett vele, és otthagyta az út közepén. Az orosz parancsnokság sajnálja, meg szidja is Deákot. Az ügyet Moszkvába is jelenteni kell, és ez nagyon kellemetlen.

Szubotin Gyárfás Imrét nevezte ki Deák utódjaként az őrség parancsnokául. Imre viszont engem vett rá arra, hogy a patika-kommandót cseréljem fel az őrségben viselendő parancsnok helyettesi funkcióval. Két nap múlva az elszakíthatatlan barátok, Lipi, Béla és Rumi is fegyvert fogtak. Ez mind nagyon szép, csak az volt a gyanúm, hogy Lipi nem lesz hajlandó a Berezina partján lévő hatalmas raktárt éjszakánként négy órán át fagyban és hőségben hűségesen őrizni. Az őrség feladata ugyanis nemcsak a foglyok nappali kísérgetése és a városban való szabad csavargás volt, hanem éjszakánként több raktárt is őrizni kellett, mely szolgálat nemcsak fárasztó, de szerfölött unalmas is volt.

No mindegy, mi is megkaptuk az orosz nyelvű igazolást, mely szerint -- mint a Vörös Hadseregben ideiglenesen szolgálók -- fegyver viselésére jogosultak vagyunk, és Bobrujszk város negyven kilométeres körzetében szabadon mozoghatunk. Íme a szabadság fényének első halvány jele, hazánktól légvonalban mintegy ezer kilométernyire.

A nagyon nagy szabadságot egy kicsit megnyirbálta az NKVD, azaz a Belügyminisztérium lágerunkba kirendelt parancsnokának utasítása, mely szerint az őrség tagjai közül csupán 8 fogoly maradhatott a lágeron kívüli szálláson, míg a többi őrnek be kellett vonulni a lágerba, ahol egy külön kis barakkban helyezkedtek el. A kintiek szállása közvetlen a napostiszti szoba mellett volt. Itt rakták sorba fegyvereiket a szolgálatból bevonuló őrök is.

Szubotin parancsa értelmében Hopkaló őrmester lett a fogolyőrség feletti szigorú felügyelettel megbízva.

Hopkaló össze is hívta a népet, és néhány keresetlen szóval értésünkre adta, hogy éjszakai csavargás nincsen, aki engedély nélkül kimarad, azt fogdába veti, és kidobja az őrségből. A fegyelemért Gyárfás Imre a felelős, és ha valami botrány fog előfordulni, úgy elsőnek Gyárfást zárja be. Gyiják, azaz magyarul Deák is a sompolygásra fázott rá, és ilyen nem fordulhat elő még egyszer, legalábbis addig, amíg ő, vagyis Hopkaló kétágú gatyát hord. Hetenként két alkalommal fegyvervizsgálatot is fog tartani, akinek a puskája koszos lesz, az kimenőt még nappal sem kaphat, és egy hétig a Berezinát fogja őrizni. Aki pedig az őrszolgálati utasítást megszegi, azt pedig egyszerűen felakasztja a parancsnoki épület előtti eget nyaldosó jegenyefa tetejére, utána pedig két hétig a Berezina raktárt fogja őrizni éjjel-nappal, és a várost még távolról sem láthatja. Ha pedig valaki egy orosz lányra, asszonyra szemet mer vetni, annak levágja a micsodáját, és a mosodába osztja be a szaros gatyákat mosni.

Hopkaló eligazítása után megtörtént az őrség tagjainak kettéosztása is. Ebbe már Hopkaló nem avatkozott bele, és a 44 tagból álló fogolyőrségből 36-an bevonultak a lágerba lakni, míg Gyárfás Imre, Salamon Lipi, Grün Rumi, Libenau Béla, jómagam, valamint Katz, Friedrich és egy Robert nevű német maradtunk kint az őrszobán.

A fogolyőrség tagjai egyébként magas nyakú ingkabátot, gimnasztyorkát, vöröscsillagos derékszíjat és orosz katonasapkát, lovaglónadrágot és csizmát kaptak. Majdnem úgy néztünk ki, mint a valódi orosz katonák, azzal a különbséggel, hogy ezeket a ruhákat az orosz katonák még a háború előtt viselték. Szóval már kimentek a divatból. A puskákat is talán még a cáratyuskától örököltük meg, olyan régiek voltak.

Nekünk azonban minden nagyon tetszett. Úgy idézőjelbe téve szabadnak éreztük magunkat, és még valami: a megtisztelő bizalmi állás betöltése sem megvetendő. Legutoljára 1940 decemberében volt kezemben fegyver, amikor mint gyalogos katona, szolgáltam a hazát, és karácsony szent napján helyeztek át a dicső munkaszolgálatra. Igaz, én úgy gondoltam, hogy ha egyszer mindennek vége lesz, ismét szabad leszek, fegyver illetve lapát helyett tollat fogok ragadni, és nem lőni, hanem írni fogok. Egyelőre azonban még nincs is vége mindennek, csak idézőjelbe téve vagyok szabad, a háború még folyik, és eszembe jutott a latin mondás: "Inter arma silent musae."

Igen, a fegyverek között elhallgatnak a múzsák.

Nincs mit-mást tenni, mint reggelenként fogni a közel két méter hosszú flintát, vállra akasztani, és kocogni a munkába induló, lustán lépegető fogolymenet szélén, és ábrándozni a jövőről.

A sors úgy hozta, hogy a bútorgyári kommandóhoz osztottak be, ahová naponként százhúsz fogoly járt ki dolgozni. A hadifoglyok vegyesen németek és magyarok közül kerültek ki. Őrtársam a német Friedrich volt, aki polgári foglalkozását illetően kezdő festőművész volt. A gyár nagyon messze volt a lágertől. A közel öt kilométeres úton áthaladtunk a város belterületén, és pontosan a város ellenkező oldalán terült el a gyár.

A gyár bejáratánál fegyveres polgári őrség teljesített szolgálatot. A gyárőrség parancsnoka egy Maruszja nevű huszonöt év körüli, csinos és szépnek is mondható asszony volt. Nekem már az első napon megtetszett. Reggelenként a kapu előtt ő számolta meg a foglyokat, és beírta egy nagy könyvbe, hogy hány fogoly lépett be a kapun. Így aztán már az első napon meg is ismerkedtünk egymással, és az első napon össze is vitatkoztunk.

Még túl sokat nem értettem oroszul, de Maruszja, amikor írta be a könyvbe az adatokat, ott álltam mellette -- tőlem kérdezte, hogy "Szkolko Fricc?", azaz mennyi a Friccek, a németek száma. Nagyon csodálkozott, amikor bemondtam, hogy összesen hetven. Hogy-hogy hetven? Fordult felém ismét kérdőleg, hiszen jóval többen vagyunk. Persze, hogy többen, de nem mind Fricc, mert ötven magyar is van, és a magyarok közt még külön tizenkét jivré, azaz zsidó is van. Felvilágosításom Maruszjának nem volt eléggé meggyőző, és elvileg leszögezte, hogy aki fogoly, az mind Fricc, és ezt ő sokkal jobban is tudja, mint én. Közöltem vele, hogy én is fogoly vagyok, de egyáltalán nem vagyok Fricc. Maruszja elmélete viszont az volt, hogy a fogolynak nincsen fegyvere, tehát én egész biztos nem is vagyok Fricc. Vita közben Maruszja csak úgy barátságból jól mellbe vágott, és én, aki az ínséges napok folytán nem valami jól álltam a lábamon, vagy másfél métert hátrafelé tántorogtam. Maruszja ezen nagyot kacagott, és most már, nyilván gyengeségem miatt, engem is Friccnek keresztelt el. Ettől fogva rajtam is maradt a gyárban a Fricc név. Így lettem én Maruszja keresztfia. Ez ellen aztán már semmi értelmét sem láttam további tiltakozásom kifejtésének. Dühömben nem tudtam mást mondani, mint azt, hogy ha én Fricc vagyok, akkor te "Gnädige Frau Méri". Maruszja nem értette meg célzásomat, és főleg azt, hogy én nagyságos asszonynak tituláltam sértő szándékkal. Látván tehetetlen mérgemet, még nagyobbat kacagott, és ismét mellbe akart taszítani, ami elől egy gyors mozdulattal, ízes magyar káromkodás közben tértem ki, és otthagytam. Már ekkor tudtam, hogy napközben gyakran fogok visszatérni a kapubejáratnál lévő őrszobához, Maruszja "Méri"-hez.

Hű de sokat változott a légkör néhány hónap alatt. Az oroszok barátságosabbak lettek a foglyokhoz. Próbáltam elemezni, hogy mi lehet ennek az oka. Elfelejtettek talán mindent, ami ebben a szomorú néhány évben népükkel történt? Elfelejtették és megbocsátották volna az orvtámadást, amelyet a fasiszták zúdítottak az orosz népre, a falvak felégetését, a városok lerombolását, az ártatlan emberek elleni hajszát, a polgári lakosság lemészárlását, a kínt és szenvedést? Nem, ez lehetetlen, a fasizmus bűneit képtelenség elfelejteni vagy megbocsátani. Én úgy gondolom, hogy a történelemnek majd tanítani kell e kor borzalmait, hogy a késői leszármazók is emlékezzenek rá, és megborzadjanak az emberi aljasságon. Írók, költők, szobrászok, festők fognak maradandó emlékeket alkotni, hogy az emberiség soha ne feledjen. Most, hogy a gyárban járok-kelek, mégis azt látom, hogy az oroszok és németek barátságosan társalognak, mintha mi sem történt volna. Leszerelt katonák, orosz munkások frontélményeket mesélnek a németeknek, akik nagy érdeklődéssel hallgatják. A németek is a maguk hadisikereivel traktálják az oroszokat. Nincs harag, nincs szemrehányás.

Odamegyek az egyik orosz munkavezetőhöz, és megkérdezem tőle, hogy minek köszönhető ez a nagy barátság? Csodálkozó szemekkel nézett rám. Aztán kissé sértődötten adta tudtomra, hogy ezek a németek már ártalmatlanok, nincs fegyverük, foglyok, és ha már itt vannak, és dolgoznak, akkor nincs értelme a haragnak. Különben is tanuljam meg jól, hogy az emberekben bízni kell, az emberek jók. Aztán feltette nekem is a kérést, hogy "Szkolko nasi pobíli?", vagyis én hányat öltem meg az övéik közül.

A németek erre a kérdésre általában azt szokták válaszolni, hogy a legjobb tudomásuk szerint ők maguk egyet sem, de ha véletlenül öltek is oroszokat, azt parancsra cselekedték. Az oroszokat a válasz megnyugtatta.

Most rajtam volt a válaszadás sora. Kicsit gondolkodtam, hogy mi is most a legjobb válasz. A tapasztalat szerint ugyanis még a németnek is nagyobb becsülete volt, ha a hadseregben tankista vagy éppen repülős volt. "Etó dá! eto dá!" -- mondogatták az oroszok.

Hirtelen elhatároztam, hogy ez alkalommal nem tartok igényt az oroszok elismerésére, és a munkavezetőnek bevallottam, hogy én bizony közülük egyet sem öltem meg, tankista sem, repülős sem voltam, de még csak fegyverem sem volt, mert nem adtak. A munkavezető értelmetlenül nézett rám, és nem értette, hogy ha fegyverem sem volt, hát akkor miféle katona lehettem én?

Faképnél hagytam a jóembert, és átmentem a kárpitos műhelybe, ahol Krausz Jenő munkaszolgálatos kiváló mester irányításával folyt a munka.

Díványokat készítettek, kárpitoztak. Rekamiénak az oroszok még hírét sem ismerték. Jenő éppen egy orosz mesternek magyarázott kézzel-lábbal, hogy milyen szép kárpitos bútorokat készített ő odahaza. Az orosz úgy nyilatkozott, hogy Moszkvában már látott olyasfajta bútorokat, amiről beszélünk, de most nem luxusra, hanem arra van szükség, hogy az orosz lakásokba az elpusztult helyébe mennél több heverőt készítsen a gyár.

Jenőnek elpanaszoltam, hogy milyen hülyeséget kérdezett tőlem a gyalu-műhely vezetője -- méghogy én hányat öltem meg közülük? Jenő már hetek óta járt a gyárba dolgozni, és nem lepte meg a kérdés. Szerinte is furcsa nép ez az orosz. Nem felejtettek ők el semmit, de ha már arról va1 szó, hogy tankista, vagy munkaszolgálatos, bizony a tankistának van a nagyobb becsülete. Aztán még egy valaminek van itt becsülete, és ez a valami a jó munka. A gyárban főleg szakemberek dolgoznak, és a szakember foglyokat az oroszok is gyorsan fogadták bizalmukba. Többet kellene nekem is beszélgetni a németekkel, és rájönnék, hogy egész rendes kamerádok. Most meg én néztem úgy Jenőre, mint a borjú az új kapura. Jenő nevetett rajtam, és nekifogott egy dívány rugózatának kötözéséhez.

Szóval ezek szerint az emberek, és így a németek is jók, csak én még nem vettem volna észre ezt a feltűnő jelenséget? Lehetséges, és elhatároztam, hogy jobban fogok figyelni.

Déltájban eszembe jutott Maruszja, és kisétáltam a gyárkapuhoz. Maruszja szolgálati ideje lejárt, és kicsinosítva magát készült elhagyni a gyárat. Amikor messziről meglátott, leült a kapu előtti padra, és sütkérezett a napon.

Mellé ültem, és minden bevezetés nélkül azt kérdeztem: "Mondd Maruszja! Igaz-e, hogy az emberek jók?" "Hát persze, hogy jók." -- válaszolt nevetve. "A németek is jók?" -- faggattam tovább. "Azok is jók." -- mondotta Maruszja. "Hát a fasiszták?" "Nem, a fasiszták nem jók, megölték a férjemet, húgomat elhurcolták munkára... De tulajdonképpen, hogy jutott ez most az eszedbe?" -- kérdezte Maruszja. "Hát csak úgy!" "No, ha csak úgy, akkor ne háborgass engem, mert nem vagy te se pópa, se párttitkár, hogy gyóntass." Jobb volna, ha a Friccekre jobban vigyáznék, mert ellopják még a gyárkéményt is. Hát, ami igaz, igaz. Szeget, fúrót, kalapácsot, vésőt, kézigyalut, meg amit csak a köpeny alatt el lehetett rejteni -- német, magyar, román vagy éppen francia legyen is a fogoly --, hurcoltak a lágerba, ahol a lopott szerszámokból már remek műhelyek alakultak ki.

Maruszja olyan hirtelen hagyott faképnél, hogy még egy "Doszvidányjé!"-t sem tudtam neki mondani. Úgy éreztem, hogy nagyon esetlenül viselkedtem az orosz nő előtt is, meg a művezető előtt is. Nem kell mindenből problémát csinálni, és főleg politikai kérdést, Maruszjával is jobb lett volna valami bölcsebb dologról társalogni. Igaza volt neki, pópa sem vagyok, pártitkár sem. Jobb tehát, ha nem gyóntatok, és belenyugszom, hogy az emberek jók, az emberekben bízni kell.

Szokatlan esemény rázta fel a láger hajnali csendjét. Füfcén kapitány került valahonnan elő, és mint a sakál üvöltött: "Vojná káput, vojná káput!" A távolról jövő hangokra felébredtünk, és hirtelen fel sem tudtuk fogni a szavak jelentését, a jelentőségéről nem is beszélve.

Nagyon hirtelen öltözködtünk, mert Füfcén nem részeg, és valami olyasmit magyaráz a napostisztnek, hogy vége a háborúnak. Valamennyien kitódultunk a napostiszti szobához, ahol a két orosz tiszt örömkönnyeket hullatva ölelte egymást.

Amikor megláttak bennünket az orosz tisztek, még bennünket is megöleltek, majd mindketten berohantak az alvó lágerba, és ordítottak: "Kámerádi! Vojná káput, vojná káput, Hitler káput!"

Még a betegek is kirohantak az udvarra, és percek alatt mindenki tudta, hogy vége az öldöklésnek, vége a háborúnak, a fenevad két vállra kényszerült.

1945. május 9-én hajnalban a bobrujszki láger valamennyi lakója nemzetiségre való tekintet nélkül örömmámorban úszott. Mindenki arról beszélt, hogy most már rövidesen hazamegyünk.

Reggeli után a munka-kommandók felsorakoztak, de kivonulásra nem került sor. Valamennyi épkézláb ember a sportpályának készülő téren sorakozott, helyesebben nem is sorakozott, hanem csak úgy összegyűlt, és ott vártuk be a szovjet parancsnokság érkeztét. Leírhatatlan volt az öröm, a hadifoglyok ölelgették egymást, a magyarok -- németek, románok, franciák, szerbek --, mindenki a Szovjetuniót és Sztálint éltette, minden náció a maga nyelvén. A nap is ragyogóan sütött, az első igazi tavaszi fény a komor és szomorú tél után.

A szovjet parancsnoki kar teljes létszámban vonult fel egy rögtönzött emelvényre. Az emelvényre meghívták a láger német parancsnokát, Appel ezredest, és a német főpropagandistát Hoffmann doktort. A magyarok propagandistájáról úgy látszik, megfeledkeztek, ami bizony egyeseknek nem tetszett.

Kíváncsian vártuk, hogy ki lesz az ünnepi szónok, mi magyarok legszívesebben Zajdenvár főhadnagyot hallgattuk volna.

Nem így történt. Az emelvényen állók közül Hoffmann doktor lépett elő, és bizonyította be, hogy kitűnő szónok és diplomata.

Katonás, harsány hangon üdvözölte a szovjet parancsnoki kart, majd valamennyi, a lágerban élő nemzetiséget, utoljára hagyva az övéit, vagyis a németeket. Beszélt az első világháború igazi okáról, a szovjet nép hősi forradalmi harcáról, az intervenció leveréséről, a békés építőmunkába temetkező szovjet nép életéről, Hitler uralomra jutásáról, az elszabadult pokolról, Európa rabságba döntéséről, a moszkvai és leningrádi csatákról, a sztálingrádi döntő küzdelemről, a Vörös Hadsereg hőstetteiről és a hétfejű sárkány, azaz Hitler legyőzéséről. Szónoki fogásként vagy tízszer tette fel a kérdést, hogy "Kinek volt érdeke a háború?", és mind a tízszer hatásosan adta meg a választ. Végül éltette a Vörös Hadsereget, Sztálint, a Kommunista Pártot és a mai napot, amelyet az utókor is a béke napjának fog nevezni.

Beszédje hatalmas tetszésnyilvánítást váltott ki. A dübörgő tapsorkán és hurrázás csak akkor szünt meg, amikor Zajdenvár főhadnagy lépett elő.

Zajdenvár főhadnagy ez alkalommal rövidre fogott beszédet tartott, amely inkább haditudósításnak felelt meg. Közölte, hogy Berlinben, a Reichstag ormára feltűzték a szovjet lobogót, Hitler minden bizonnyal öngyilkosságot követett el, és Wilhelm Keitel tábornagy május 8-án Berlinben aláírta a Németország feltétel nélküli megadásáról szóló okmányt. Mosolyogva mondta, hogy ez a mai nap a háború végét jelentő nap, de még nem a béke napja. A mai napot a szovjet kormány a "Győzelem Napjává" léptette elő, a mai nap a szovjet nép nagy és régen várt ünnepe, de ünnepe az minden becsületesen gondolkodó embernek szerte a világon. Aztán e szép napsütéses délelőttön erőt, egészséget és jó pihenést kívánt.

Ezzel a nagygyűlés véget is ért.

A váratlanul ért munkaszüneti nap és a ragyogó napsütés, a közös örömben való osztozkodás bennünket, a lágeren kívül lakó őröket is becsalt a szögesdrótok közé. Az eléggé nehéz szolgálat miatt elég ritkán fordult elő, hogy a lágerba bemenjünk. Estéinket sakkozással, malmozással, a következő napi szolgálat beosztásával, fegyvertisztítással töltöttük és így csak ritkán jutott idő arra, hogy az ismerősöket a lágerban meglátogassuk. A mai napot erre szenteltük. A házimunkások szépen dolgoztak. A rosszemlékű kórházbarakkra rá sem ismertem. A hatalmas barakkot válaszfalakkal látták el, akként, hogy középen egy széles folyosót képeztek ki, és a folyosóról nyíltak a szobák. Összesen három kórterem volt, és egy-egy kórteremben húsz-húsz vaságy volt elhelyezve. Szinte hihetetlennek tűnik, de csupán két szobára való beteg feküdt a szalmazsákokkal, fehér lepedőkkel, fejvánkossal és takarókkal ellátott ágyakon. A harmadik szobára már nem is volt szükség. Két kisebb szobában laktak a német orvosok és külön szobában a kórházi szanitécek. Ezen kívül még két nagy szobát vizsgálónak rendeztek be, és egy fogászat is működött. Blum doktor nagyon örült a viszontlátásnak, megmutatott mindent, amiről úgy gondolta, hogy engem érdekel. Tőle tudtam meg, hogy napokon belül megindulhat az otthoniakkal való levelezés, mindenki havonta egy levelet írhat.

Több mint egy éve, 1944. április végén kaptam néhány soros írást hazulról. A nővérem írta, hogy sárga csillagot kell viselni, meg gettóról is szó van, de én emiatt ne izgassam maga, vigyázzak az egészségemre, lehetőleg diétázzam, nehogy kiújuljon a gyomorfekélyem. Egyébként a család jól van, Anyuka pesszimista, Apámat március 19-én a Gestapo letartóztatta, most éppen Debrecenben van egy internáló táborban, ő is jól van, egy katona hozott róla hírt. Ez volt minden, amit családomról levélben megtudtam. Később a szabadságos katonák mesélték, hogy begettózták a zsidókat és elszállították Németországba munkára őket.

A nagy kérdés tehát az volt, hogy ha csakugyan lehet majd írni -- tulajdonképpen hová és kinek írjak? A levelezés lehetőségének híre tehát csak fél öröm volt számomra.

Egyetlen gondolat foglalkoztatott a Győzelem Napján -- ez a gondolat pedig az volt, hogy mikor lesz a hazautazás napja. Ezen a napon minden hadifogolynak a hazautazás reménye forgott a fejében.

A Győzelem Napja után ismét a szorgos munkanapok következtek. Gyárfás Imre a cukor kommandóhoz akart beosztani, de én ragaszkodtam a bútorgyárhoz, ahol otthonosan mozogtam, és a nap jelentős részt Maruszja közelében töltöttem. Maruszja sem volt már olyan harapós, leszokott a friccezésről, és Nikolájnak keresztelt el, mert a magyar nevemet képtelen volt kimondani.

Észre vette, hogy megtetszett nekem, és bárhogy is őrparancsnok volt, mégiscsak nő volt ő is. Kezdett csinosabban öltözködni, és egyik reggelen lehúzta rólam az eléggé elsárgult és nem teljesen tiszta kincstári ingemet, és helyébe elhunyt férje ingét hozta el. Kicsit szűk volt rám, a nyakát be sem tudtam gombolni, de nagyon büszke voltam e szerzeményre. Bevonulás után Lipi volt az első, aki észrevette rajtam a feltűnően szűk, de habfehér inget. Sehogyan sem akarta elhinni, hogy az ingcsere az őrszobán zajlott le, és a nadrágomat is letolatta velem, hogy meggyőződjék arról, hogy egyéb más fehérneműcserére nem került sor. Kifejezetten védőbeszédet voltam kénytelen tartani Maruszja mellett, hogy milyen rendes, tanítgat oroszul, mesél a német megszállás idejéről, a bobrujszki erdő partizánjainak életéről, hősi harcairól. A mese vége az lett, hogy biztos beleszerettem a nőbe és már haza menni sem akarok, kitűnően érzem itt magam. Ami azt illeti, ezekben a napokban tényleg megfelejtkeztem arról, hogy talán mégis él valaki hozzátartozóim közül, hiszen már napok óta megíratlanul hevert ágyamon a szabvány levelezőlap. Fogalmam sem volt, hogy kinek címezzem, mit is írjak -- attól féltem, hogy nem lesz senki, aki válaszoljon --, és jobb a bizonytalanság, a rosszat ráér az ember később is megtudni. Az itt-ott már ízléstelenné fajult heccelődés hatására megírtam a lapot. Úgy hallottuk, hogy odahaza még a legkisebb faluban is kommunista párt alakult, és én az első lapot a pártnak címeztem, azon kérésemet tolmácsolva, hogy írják meg mi történt családommal. A levél végére, mivel úgy éreztem, hogy ehhez jogom van, odaírtam, hogy elvtársi tisztelettel. A levél megírásán kívül még egy hasznom származott: Lipi egy kis fehér vászonból készült zacskóba kilónyi cukrot csomagolt azzal, hogy nagylelkű jótevőmet ajándékozzam meg az ő nevében. Lipi ekkor már a cukor-kommandóhoz járt ki, és naponta tele csajka kristálycukorral érkezett meg. A cukornak viszont nagy foga volt -- jegyre adták és egy orosz család még egy kilót sem kapott egy hónapra.

Másnap reggel alig vártam, hogy kiérkezzünk a gyárba. Maruszja rossz hangulatban volt, valami bántotta. Engem is éppen hogy üdvözölt. Úgy éreztem, hogy a pillanat nem alkalmas az értékes ajándék átadására. Délig Krausz Jenő mellett töltöttem az időt, segítettem a rugókat kötözni. Jenő volt a legnépszerűbb a hadifogolytáborosok között. Kiváló kárpitos volt, hadifogoly létére ő volt a részlegvezető, és keze alatt dolgoztak az orosz munkások is. Már valami újítást is bevezetett. A gyár igazgatója naponként látogatott le az üzembe, és Jenővel úgy munkaközben hosszasan elbeszélgetett. Időnként kisebb ajándékokkal lepte meg, ma is egy fél liter vodkát és mahorkát kapott. A gyárban, és főleg munkaidő alatt a szeszesital fogyasztása tilos volt, de ahogy az igazgató elvtárs eltávozott, Jenő elkínálgatta a zamatos pálinkát. Egy korty nekem is jutott. Vagy a pálinka volt vagyon erős, vagy én voltam nagyon gyenge -- de ez a korty ital, úgy éreztem, hogy a fejembe szállt. Az ital bátorságot is adott, és mivel az ebéd érkezésének ideje is volt már, előrementem a gyári főbejárathoz. Maruszja a padon ülve sütkérezett, azonnal megérezte a leheletemről, hogy ittam, és emiatt össze is teremtett. Még azt is kitalálta, hogy biztos a kárpitosmesternél jártam, mert annak szoktak vodkát ajándékozni. Igaz, hogy jó mester, de otthon igyon és ne a gyárban.

Sehogyan sem akart arra válaszolni, hogy miért olyan rosszkedvű. Faggattam, hogy talán ő vagy a kis Iván beteg, de egyiket sem vállalta.

Közben megérkezett a lágerból az ebédhordozó fogat és Gyárfás Imre az őrség parancsnoka is, mondván, hogy ellenőrzést fog tartani. Imre azonban egész biztosan nem ellenőrizni jött, hanem ragyogó szép idő lévén unta a lágert, és kicsit kíváncsi is volt a sokat emlegetett Maruszjára. A bemutatkozásnál Maruszja tőlem kérdezte meg, hogy ő sem Fricc? Amikor közöltem, hogy éppen olyan magyar, mint én, csak annyit mondott, hogy ha még egyszer vodkázok, akkor szól neki, hogy küldjön engem másik munkahelyre. Ezt úgy félig-meddig viccesen mondta, de én úgy viselkedtem, mint aki komolyan vette kijelentését, és közöltem, hogy felesleges fenyegetni, mert ez volt az utolsó nap, hogy ide jöttem, és magam kérem a más munkahelyre való beosztásomat. Maruszja kicsit meghökkent, és szerette volna tudni elhatározásom okát. Most aztán én makacsoltam meg magam, és kijelentettem, hogy csak akkor mondom meg hirtelen elhatározásom okát, ha ő is őszinte lesz hozzám, és elmeséli egész napos lehangoltságának igazi történetét.

Bizonyára egyes közmondások nemzetköziek, mert Maruszja azt válaszolta, hogy a kíváncsi ember hamar megöregszik. A hajam ebben az időben rohamosan kezdett hullani, és Maruszjának azt válaszoltam, hogy a kíváncsiság nálam nem öregedést, hanem inkább a megkopaszodást hozza magával. Maruszja ezen már nagyot kacagott, de annál inkább elkomolyodott, amikor egyszerűen a szemébe vágtam, hogy biztos azért olyan szomorú, mert a szeretője otthagyta. Úgy látszik, ez érzékeny pontja volt, mert kétszer is elmondatta velem. Azt gondoltam, hogy talán nem is értette meg, amit mondtam, ezért kell megismételni. Bizony megértette ő, és nagyon is! Látszott rajta, hogy fájdalmasan érintette kijelentésem, amit már szerettem volna azon nyomban vissza is vonni.

Maruszja szép kék szemeiből a könnyek kicsordultak, hátat fordított, és besétált az őrszobába. Nagy lelkiismeret furdalással kullogtam utána, és leültem vele szembe az asztalhoz. Nem jutott eszembe semmi olyasmi, amivel megvígasztalhattam volna, csak ültem, néztem, amint törölgette szemeit, és vártam, hogy szóljon már valamit. Aztán kínomban bátortalanul simogatni kezdtem az asztalon felejtett és sok munkától érdes kezeit. Ő hagyta, és talán megérezte, hogy valójában megbántam kijelentésemet, végre megtörte a nagy csendet.

"Miért olyan fontos neked az én szomorúságom Nikoláj? Pontosan ma egy esztendeje, hogy férjem valahol a kurszki körzetben meghalt, nézd itt az értesítés, minek is örüljek, a kis Iván születés napja is van ma, mit tudjak adni neki, amikor mondhatni semmit sem lehet kapni. Úgy összejött ma minden, és ráadásul még itt vagy te is. Az egész gyár azt meséli, hogy beleszerettem a foglyok őrébe, mindenki veled heccel, pedig nem is igaz, hogy belédszerettem. Már azt is irigylik, ha egy özvegyasszony valakivel szóba áll. Jobb is volna, ha csakugyan nem jönnél többet. Hát ezért vagyok ma szomorú, remélem most már boldog vagy, hogy tudod az okát."

A világért el nem engedtem volna Maruszja kezét, és csakugyan boldog voltam, mert úgy éreztem, hogy nem vagyok közömbös a számára. Szerettem volna megölelni, megcsókolni, de ehhez nem volt bátorságom. Bármennyire is fegyveres őr voltam, mégis csak hadifogoly, és ez a tudat leírhatatlan kisebbségi érzéssel töltött el. Az ölelés és csók helyett minden orosznyelvű tudásom összeszedve próbáltam megvígasztalni: hogy a háborúnak vége, jövőre már minden jobb lesz, hintalovat vehet a kisfiának, meg tortát süt majd, rajta hat kis gyertyával.

"És Maruszja, te olyan szép vagy, hogy nagyon gyorsan férjhez fogsz menni, tíz iskolád is van, majd bevisznek az irodába dolgozni, minden-minden jó lesz, nem lesz többet háború sem."

Maruszja már nem pityergett, mosolyogva ismételte, "hintaló", "torta" meg, hogy "férjhez menés", kinek is kellene egy ilyen szegény ördög, özvegyasszony egy neveletlen kis poronttyal.

Aztán, hogy tovább vigasztaljam, elmeséltem, hogy a fiúk engem is azzal piszkálnak, hogy beleszerettem a bútorgyári Maruszja asszonyba, én se törődök vele, őt se izgassa, hogy mit beszélnek az emberek.

"Jó ember vagy te Nikoláj, csak kár, hogy fogoly is vagy, meg a feleséged is vár otthon."

Kicsit ravasz volt a megjegyzés, de arra alkalmas, hogy elmondhassam életem történetét, meg hogy feleségem, de még menyasszonyom sincsen, és úgy érzem, hogy az egész családomat megölték, és így nem is vár engem odahaza senki.

Észre sem vettük, hogy elrepült a délután, és Maruszja, akinek szolgálata minden nap délután kettőkor lejárt és sietett az óvodába, ma ő is megfelejtkezett mindenről.

A beszélgetésnek a nappali műszak befejezését jelző csilingelés vetett véget. A foglyok már gyülekeztek a kapu előtt, amikor eszembe jutott a kenyérzsákomban levő cukor. Gyorsan elővettem és Maruszja szatyrába gyömöszöltem. Maruszjának még ideje sem volt megnézni, hogy mit dugdostam a szatyorba, biztos arra gondolt, hogy szeget vagy enyvet organizáltam, és azzal ajándékoztam meg. A fiúk már felsorakoztak ötös sorokba, és én már számoltam is, bár őszintén szólva fogalmam sem volt, hogy hány embernek kell hazaindulni. A kapuban ott állt Maruszja, és csak annyit kérdezett: "Látlak még holnap?" "Ábezátyelnó" azaz feltétlen, feleltem én, no akkor "Doszvidányja!".

Hazafelé menet Jenő mellé szegődtem, és egész úton a Maruszja körüli kalandomat meséltem. Jenő végül is megígérte, hogy már holnap összefabrikál egy csinos kis hintalovat, ha olyan rendes ez a ruszki bárisnya.

Másnap egyenest a műhelybe rohantam. A hulladékból összeszedtem a szükséges faanyagot. Jenő nemcsak jó kárpitosnak, hanem egyszersmind kitűnő barkács ezermesternek is bizonyult. Még két óra sem telt bele, amikor elkészült a kis hintalovacska. Még egy kárpitozott nyerget is rászerelt. A nyersfát diópáccal kentem le, sőt még egy kis politúrt is sikerült szerezni. Az orosz művezető mosolygott, és azt hitte, hogy megrendelésre készült és Jenő kap érte valamit. Még egy papírt is adott, hogy a hulladék anyagból készült gyerekjátéknak a gyárból való kivitelét engedélyezi.

Délfelé mentem Maruszjához, aki most meg a cukor miatt neheztelt rám. Faggatott, hogy honnan loptam, és micsoda könnyelműség ilyen ritka kincset ajándékozni. Bár minden szavát megértettem, mégis olyan arcot vágtam, mint aki nem érti, hogy miről van szó.

Azon gondolkodtam, hogy a hintalovat miként tudnám meglepetésként odaadni. Maruszja nem lakott messze a gyártól -- de hogy hol, azt nem tudtam, egyébként is a kezem a diófapáctól feketéllett --, és nagyon érdeklődött, hogy mivel foglalatoskodtam. Nem volt más választásom, bevallottam, hogy a kárpitossal hintalovat gyártottunk a fiúcskának.

"No, akkor lovagolhatsz is rajta bent a gyárban, mert azt ugyan ki nem engedem a kapun."

Megnyugtatására elővettem a művezető írásos engedélyét, ami csak részben nyugtatta meg Maruszját, mert mint mondotta, már éppen eleget beszélnek rólunk. Mit is fognak szólni az oroszok, ha ő azt elfogadná -- különben is ötven rubelért eladhatjuk a bazárban, jó lesz a pénz mahorkára. Miközben mi ketten vitatkoztunk, előkerült Jenő, hóna alatt az ajándék lóval, amelyről csak most vettük észre, hogy mindene van, csak éppen kócból szánt farkát felejtettük el felszegezni. Az ott őgyelgő oroszok is megmustrálták a lovat, és többen közülük száz rubelt is ígértek Jenőnek, csak csináljon nekik is egy lovat. Szegény Maruszja zavarában egy tízrubelest húzott elő és Jenő markába nyomta. Így aztán minden jól sikerült, Maruszja megfizette a borravalót Jenőnek, engedély is volt a kiszállításra, és ma délután egy félárva orosz gyerek is boldog lesz.