Előszó
a riporthoz:
Vagy fél éve kéretlenül küldtem
ötleteim, irományaim a Hírfoltok szerkesztőinek. Egy hónapja az a megtiszteltetés
ért, hogy felkértek, legyek állandó szerkesztő és írjak rendszeresen. Elfogadtam
a felkérést és ajánlottam, hogy havonta bemutatok egy jeles, ismertebb foltvarrót.
A cikkekben nem óhajtok a riport alanyok munkáival, céh problémákkal, kiállításokkal
és a Hírfoltokkal foglalkozni. Az embert szeretném bemutatni. Engem az érdekel
hogyan él, hogyan lett foltos, hogyan alkot és merem remélni, hogy e kíváncsiság
nem egyéni, más foltost is érdekelnek ezek a kérdések. A szerkesztők ráharaptak
az ötletemre. A riportokat néhány kivételtől eltekintve a vezetéknevek ABC
sorrendjében kívánjuk közreadni. Ez az első riport kivétel, hiszen Céhünk
alapítója és elnök asszonya megérdemli, hogy vele kezdjük a sort. Különben
ő nekünk nem Dolányi, hanem csak egyszerűen Anna és így az ABC-ben is vezető
helyet foglal el.
Még itt őszintén be kell
vallanom, hogy fél év híján hatvan évet leéltem és eddig egy fia riportot,
interjút nem írtam. Aki ismer, az tudja, hogy szószátyár vagyok, képes vagyok
lyukat beszélni mások hasába. Most kérdezni, hallgatni és írni kell. Bízom
a sikerben, de kérem, nézzétek el első riportom esetleges hibáit, majd belejövök
e műfajba, mint kiskutya az ugatásba.
Anna - van, aki e nevet nem ismeri? -lehetséges, de akkor az illető egészen biztos, hogy nem magyar foltvarró. A Hírfoltokban gyakran olvassuk Anna aláírással fémjelzett cikkeket; szinte minden kiállításon gyönyörködhetünk művészi foltmunkáiban; sokszor hallgatjuk beszédeit kiállítások megnyitásán, közgyűléseken. Sokan jártak Anna remek, jól előkészített, közérthető tanfolyamaira, és sok foltvarró lapozta ronggyá népszerű, jól szerkesztett, közérthető foltos könyveit. Aki közvetlenül is ismeri Annát, az tudja, hogy kedves, barátságos és végtelenül segítőkész. Ez a nyilvánvaló, látható felszín, de mi van alatta?
Mostanáig én úgy képzeltem, hogy Anna tűvel és cérnával a kezében született, már kislány korában hímzett, horgolt, szőtt, varrt, gyurmázott, rajzolt és festett. Majd húszas éveiben elvégezte az Iparművészeti Főiskolát és innen vezetett útja a foltvarráshoz. A látszat csal, óriásit tévedtem, Anna közel negyven éves korában kezdett varrni tanulni.
Anna jogász családba született. Szép lakásban műves bútorok, szép kézimunkák, értékes, szép könyvek és albumok társaságában nőtt fel. Édesanyja szépen varrt és kézimunkázott, de idő hiányában ez nem volt jellemző elfoglaltsága. A család varázslója egy csodálatos nagyi volt, aki a házi hulladékokból alkotott csodákat. Anna emlékezetében ma is élnek a gyufaskatulyákból összerakott bútorok és szeretettel emlékszik egy kiégett lámpakörtéből, fél dióból és néhány szál fonalból készített kis léghajóra
Anna nemcsak otthon nézegette a művészettörténeti könyveket, albumokat, hanem gyakran járt könyvtárakba, múzeumokba és már kislányként megfogta a magyar népművészet és folklór, amelynek szeretete és csodálata nem múlt el az évek során,. De mégsem ezek a dolgok determinálták a pályaválasztását. Mindig szerette a természetet és volt otthon egy aprócska konyhakertje, amelyben főleg retket termelt, és amikor eljött a pályaválasztás ideje, akkor gondolkodás nélkül mezőgazdásznak ment. Elbűvölte a kert és tájépítészet és mérnöki diplomáját e tárgykörből szerezte.
Itt még meg kell említeni, hogy
az egyetemi évek alatt Annának olyan tériszonya volt, hogy nem mert végig
menni egy gangon. Elhatározta, hogy kutyaharapást szőrivel fogja meggyógyítani,
és megtanult vitorlázó repülőgépet vezetni. Az országban ő volt a második
női pilóta, oktatott és sok kiváló rekorddal büszkélkedhet. Ezt a sztorit
most így kommentálta:"Számomra ez az önmeggyőzés nagy eseménye volt"
Anna diplomával a zsebében egy debreceni tervező intézethez került. Munkái közül több megvalósult, néhány idővel átalakult, vagy eltűnt, de a debreceni Petőfi kert és a színház mögötti süllyesztett park ma is olyan, amilyennek hajdan megálmodta. A parkban még mindig terebélyesedik két hársfa, amit Anna anyufa és apufa néven emleget. Anna még ma is igen büszke arra is, hogy a terek leaszfaltozásának korában sok harccal sikerült a Petőfi téren két platánt megmenteni, ahányszor arra jár köszön a két csodálatos, gyönyörű fának. A házának udvarában kivágásra ítélt két gesztenyefáért is ölre ment. Anna még sokáig szép szavakkal, nagy szeretettel beszélt a fákról, véleménye szó szerint idézve: "a fa a számomra a legszebb szimbólum, önzetlen és mindig ad; fák nélkül nem lehetnénk a világon, nem lenne jó levegőnk."
1969-ben Anna elhagyta az országot - disszidált, ahogy akkor mondták. Először Németországban dolgozott, egy kertészeti lapnál volt szerkesztő riporter, és ekkor kezdett el fényképezni. Németországban nem sikerült véglegesen letelepedni, és Párizsba ment francia tudás nélkül. Azonnal elkezdett franciául tanulni. Szállásért és reggeliért gyerekekre vigyázott, takarított, mosott és vasalt. Francia kurzus befejezése után beiratkozott a Sorbonne-ra, francia kultúrát, művészettörténetet tanult. "Szép korszak volt, Párizsban remek dolog volt diáknak lenni." - mondta Anna. Ezzel még nem ért véget a tanulás kora, sikerült bejutnia az UNESCO egyik posztgraduális képzésre, amelyen nagy terek rendezése volt a téma.
Ezután szíve Afrikába húzta, de mint menekült nem mert elindulni, mert nem látta biztosítottnak az európai visszatérést. Maradt tovább Párizsban, mosogatott, takarított és fényképezett. Egy park képét elküldte egy kertészeti lapnak és hamarosan nyomtatásban látta viszont. Ezen felbuzdulva összeszedte minden bátorságát és jelentkezett Stuttgartba egy hirdetésre, amelyben egy kertészeti laphoz kerestek képszerkesztő riportert. Aki mer, az nyer. Anna megkapta az állást. Itt több hobbyjában - kert, virág, fényképez és utazás -is kiélhette magát.
Másfélév után egy szép napon vette sátorfáját - szó szerint - egy sátorral és egy bogárhátú kis autóval elindult Skandináviába nemzeti parkokat fényképezni. Célja egy könyv szerkesztése volt. Skandináviában a legnagyobb élménye valahol messzi északon egy pusztaságban találkozás egy rókával. Anna ült az autóban, a róka kintről nézte szinte emberi tekintettel, majd egy kis idő után méltóságteljesen tovább állt. Nem volt sorsdöntő esemény, de szerintem Annára jellemző szép történet, amelyet sajnos nem tudok szó szerint idézni.
Skandinávia után Belgium következett, ahol Anna beiratkozott a Művészet Akadémiára. Kerámiát kezdett tanulni, de gyakorta bekukkantott más műtermekbe is, és felfedezte a művészi sokszorosítást, szitanyomást és ebből a tárgykörből diplomázott.
Közben itthon enyhült a légkör, a disszidensek büntetlenül hazalátogathattak. 1978 volt, amikor Anna először jött haza, mint turista. Majd egyre többször jött, és maradt 1-2 hónapot is. Közben Belgiumban a Művészeti Akadémián felajánlottak neki professzori állást. Szerette Belgiumot, a belgákat, az ajánlat is megtisztelő volt de Anna nem érezte, hogy ő oda tartozik, és ekkor döntötte el, hogy végleg hazatér Magyarországra
Itthon Anna kiadott néhány könyvet, amelyek témái természetesen kertészet, tájépítészet és nemzeti parkok. Sok riportja jelent meg az az óta megszűnt Múzsák című lapban.
Anna múzeumokban korábban már látott foltmunkákat, megcsodálta őket, de sohasem gondolta, hogy ez a jövő. Munkája során ismerkedett meg szintén kertészmérnök és újság szerkesztő Czáka Saroltával, aki gyönyörűen varrt és éppen foltmunkát akart készíteni. Anna és Saci barátságot kötöttek és együtt kezdték felfedezni a foltmunkák világát. Anna szakkönyveket hozott külföldről, Saci pedig megtanította Annát a varrás titkaira. Anna 1986-ban varrta meg élete első foltmunkáját Saci útmutatása alapján kunyhó blokkokból. Ezután egy német zsebkönyvből egymás után megvarrt 10 kezdőknek való munkát. Ekkor Debrecenben lehetősége nyílt egy önálló kiállításra, ahol fényképeket és szitanyomásokat állíthatott ki. A kiállítás szervezője véletlenül meglátta Anna foltmunkáit és rögtön elkérte a kiállítás kiegészítésére. Fényképek, szitanyomások és foltmunkák együttese "Hármasugrás lépésekben" címet kapta.
A kiállítás után egyre többen keresték meg Annát, hogy tanítsa meg őket foltvarrása. Debrecenben hamarosan megalakult a "Tarkabarka foltvarró kör (ős tagok közül ismert Bajkay Mária). Czáka Sarolta pedig megalakította Margaréta kört (ma is ismert, dolgozó tagjai: Csáki Gyöngyi, Lexáné Regéczi Márta, Bradics Margit).
1988-ban Strasbourgban rendezték meg az első Európai Quilt kiállítást. Anna és Saci együtt ámultak és bámultak a gyönyörű és változatos munkák előtt, és ez az élmény erősen hatással volt a magyar foltvarrás további sorsára.
1989-ben Székesfehérvárott a Tarkabarkák és a Margaréták közös kiállítást rendeztek, és ott kiáltották ki Magyar Foltvarró Céhet. Itt már jelen volt a rádió is, és a kiállítás hírére jelentkezett egy hódmezővásárhelyi csoport is.
Anna sorozatban tartotta a tanfolyamokat, könyveket írt, amiket akkor még nehéz volt kiadni. Az első könyvét három helyről is visszautasították, de Anna kitartó és harcos lény, végül mégis megjelenhetett a magyar foltvarrók nagy örömére.
Az első nagy kiállítás 1992-ben a Bocskai Galériában volt, itt már a falon lógott a 40 darabból álló céhlevél.
Anna külföldi foltos újságokban kérte, hogy a Magyar Foltvarró Céh megalakulása alkalmából küldjenek szíveket és virágos blokkokat a Máltai Kézműves Műhely részére. Az eredmény minden várakozást felülmúlt. Nemcsak blokkok, hanem egész takarók is érkeztek. A világ minden tájáról jöttek a munkák, összesen 1200 darab. Ezen küldemény színe-javát a Kölcsey Művelődésiházban mutatták be, a magyar munkák az Orvosi Egyetem aulájában kaptak helyet. A siker óriási volt.
A BNV-én a Céh önálló kiállító helyet kapott, majd ingyen asztalhoz jutottak a Mesterségek utcájában (először és utoljára, a következő évben már fizetni kellett a helyért)
A következő mérföldkő volt az első Országos kiállítás Újpesten 1994-ben.
A Céh a Nemzeti Kulturális Alaptól kapott 150 ezer Ft-t és ebből a pénzből országszerte 36 kiállításon népszerűsítették a foltvarrást.
A folytatásról, Anna áldozatos munkájáról, ötleteiről, hajtóerejéről még oldalakat lehetne írni, de ez már a közelmúlt története és a foltvarró körökben talán már közismert
"A spórák szétszóródtak, jó talajra találtak"- mondta Anna. Valóban, 12 év alatt több mint 600 magyar foltvarró lett a céh tagja, körülbelül 60 csoport működik az országban, van állandó havi újságunk, évente több kiállítást lehet szervezni, a legjobb munkák eljutnak rangos külföldi kiállításokra és gyakorta díjazottan térnek haza.
Anna most 66 éves. Egyedül él frissen felújított debreceni lakásában, de sok időt tölt Pesten is a húgánál. Lakásának minden szeglete műhely, ha az adott helyzet úgy kívánja. Van két varrógépe és három nagy asztala a munkákhoz. A kamrájában befőtt, savanyúság nem található, kolbásztartó rúdjain anyagok lógnak. Pincéjében zsákokban krumpli helyett szintén anyagokat vannak. Anyag gyűjteményének nagy része a Goldberger gyár felszámolásából származik. Külföldön néha-néha vásárol anyagot, de itthon csak kékfestőt vesz. Még sohasem festett anyagot, szőni már próbálkozott; vett egy szövőszéket is, de sajnos nem fért be a lakásába. Nagyon szereti a selyem anyagokat, jelenleg ezekre vadászik.
Inspirációja a könyvek és újságok. Lapozgat, nézeget, és ötleteket keres. Sohasem méricskél, nem rajzol, csak fejben tervez. Ha egy tervcsira szárbaszökken, akkor előveszi a kellékeket, szab és varr; először csak egy részletet, majd ha tetszik, akkor jön a folytatás és a befejezés. Nem ritka, hogy egyszerre 4-5 munkán is dolgozik. Anna a foltvarrást nem tekinti munkának, önmagát nem tartja művésznek, "az egész csak játék az anyagokkal" -mondja szerényen. Bevallása szerint a precízség nem erős oldala, csak néhány munkánál (szilánkos, nagymama virágoskertje) törekszik pontosságra.
A kész munkáit nem szokta eladni, de sohasem sajnálja jótékonysági célra adni (segítség az árvízkárosultaknak, hozzájárulás az orvostanhallgatók kollégiumához, óvodáknak stb.). Önkéntesként támogatja a Máltai Szeretet Szolgálatot, foglalkozik árva gyerekekkel, nyugdíjasokkal. Pár éve menekült táborban élő asszonyoknak teherautónyi rongyot vitt és foltvarrásra tanította őket.
Nincs szigorú napirendje. Szeret korán kelni, élvezni a hajnalt csendet, gyönyörködni a kora reggeli fényekben. A szürkületet és az estéket nem kedveli, ma már nyomasztja a fény hiánya, esténként már nem dolgozik, olvas, vagy televíziót néz. Életéhez hozzátartozik a zene, amit így kommentál: "a csápolás nem az én életem, de preklasszikus és Mozart kell minden mennyiségben, időnként más is jöhet; pillanatnyilag Brahms és Schumman is kedvenc".
Hetente egyszer kimegy a piacra, bevásárol mindenféle földi jót és egy hétre való ételt főz le, kihűlve lefagyasztja és boldogan nyugtázza, hogy egy hétig nincs gondja a főzésre.
Hátfájása miatt gyakran jár úszni, tornázni nem szokott, az unalmas számára.
Feladatairól kérdezve azt válaszolta: " olyan vagyok, mint a galacsinhajtó bogár, azt tolom, ami előttem van. Most megpróbálok a terveimből egy kicsit leadni. Nem szeretek rohanni, utálok kapkodni, szeretnék kicsit kevesebbet csinálni, de azt tökéletesen. Úgy érzem, hogy most már itt az ideje, hogy valami rendszert vigyek az életembe."
Végezetül még mesélt újabb foltos terveiről. Most elsősorban selyem munkákat szeretne készíteni, tervezi néhány mini varrását is. Mutatott néhány ötletadó képet, mesélt még néhány új elképzeléséről. A Céhre is gondol, számunkra is kitalált már néhány újdonságot. Anna hozzájárult terveinek, elképzeléseinek közléséhez, de még sem írom le, úgy vélem, a jövő még maradjon meglepetés.
Anna majdnem három órát mesélt magáról. A beszélgetés zárómondata volt, hogy "az embernek el kell fogadni az adott szituációkat, és azokból kell kikerekíteni a legjobbat, amit csak lehet.
A beszélgetésbe úgy belefeledkeztem, hogy elfelejtettem a magnómban kazettát cserélni. De remélem sikerült minden lényegeset, mindent "ami Anna" pontosan leírni.
Annának jó egészséget, nyugodt, boldog életet, újabb sikereket és további örömteli öltögetést kívánok a magyar foltvarrók nevében
Gelencsérné Lazarovits Klári
Bp., 2001 szeptember