Mi manapság a XXI. Század hajnalán tudjuk, hogy gyász színe fekete, esetleg az is ismert, hogy néhány helyen fehérben gyászolnak. Sárgának nevezzük az irigységet, a piros színt kapcsolatba hozzuk a tűzzel, a zöldhöz a természetet társítjuk. Használjuk a színeket ösztönösen, vagy a színdinamika szabályai szerint. Nem gondolunk arra, esetleg nem is tudjuk, hogy nemcsak bizonyos tárgyaknak, rajzolatoknak van jelkép ereje, hanem a színeknek is van szimbolikus értéke.
Az emberek színhasználati szokásai a természeti jelenségeken alapulnak. A nappal világossága, az éjszaka sötétje, a rét zöldje, a tűz pirosa, az állatok szürkés-barnás színei az ember legrégebbi színbenyomásai közé tartoznak. Nem véletlen, hogy a színekhez ma is többnyire természeti jelenségeket társítunk.
A színek szimbolikájának egy része egyetemes, sok, egymástól térben és időben távoli kultúrában sok a hasonlatosság. Például a bűn, a gonosz, az ördög fekete, az istenek színe fehér, a démonok pedig pirosak. A természeti népek szerint éjjel, amikor sötét van, akkor esnek meg a rossz dolgok és gonosz hatalmát a nap töri meg. Az élethez és a fiatalsághoz a világos színek kapcsolódnak, a sötétebbek pedig az öregséghez.
Bár a gyökerek közösek, az egyes kultúrák, népek díszítő művészetének színvilága szignifikáns eltéréseket mutat, gondoljunk például az üzbég rátétes mintákra, a mexikói és indián színvilágra, a perzsa miniatúrákra, a kínai porcelánra, a keleti szőnyegekre, stb.
Érdekes, hogy nemcsak a díszítő művészet, hanem maga a nyelv is tükrözi egy nép színvilágát. Egy tárgy, állat, stb. előfordulása, vagy éppen hiánya determinálja a színek árnyalatainak megnevezését. Nálunk fontos haszonállat a ló, sokféle szóval jellemezhetjük a színét. Lehet szürke, fekete, barna, fehér csak úgy általában, de van még tucatnyi árnyalatot kifejező szavunk is: barnás szőrű, sötét sörényű, deres, almásderes, fakó, kese, hóka, pej, daruszőrű, almásszürke, bodorszürke, stb. Van egérszürkénk, cirmos cicánk, kendermagos tyúkunk, de nincsen külön színünk a nálunk nem honos rénszarvasra, ez az állat egyszerűen csak szürkésbarna.
2000-ben a Debreceni Országos Foltvarró Kiállítás főtémája a magyar foltvarró stílus megteremtése volt. A pályázatra készülvén nemcsak a magyar díszítő elemeket tanulmányoztam, hanem a magyar népművészet színvilágát is. Érdekelt, hogy miben különbözik a mi színkultúránk másnépekétől, van-e egyáltalán speciális, kizárólagosan magyar színvilág. Nem tudtam közös nevezőre hozni az egyes tájegységek hagyományait. Kis ország vagyunk, mégis számtalan, egymástól eltérő kisebb-nagyobb területekre jellemző színezést láthatunk. Például a gazdagon színezett mezőkövesdi (matyó) hímzés némileg rokonságban áll a palóc hímzésekkel, de jelentősen eltér a kevés színt használó búzsákitól, a vörössel varrt kalotaszegitől, a kék torockóitól. A palóc, a híres hevesi szőttesek színezése és mintakincse nem mutat rokonságot a székely festékes szőttesekkel. A sokarcúságot röviden és velősen tükrözi Viski Károly az 1928-ban kiadott Magyar Népművészet című könyv bevezetőjében. A magyar díszítőmód néhány jellemzője című részben színekről röviden az alábbiakat írja :
„Az általánosnak látszó nagy színpompát vizsgálva
kiderül, hogy tulajdonképp végletek vannak. Vagy egy szín (fehéren vörös, kék,
fekete, zöld, feketén fehér, barnán fekete), vagy a legnagyobb színgazdagság. A
kalotaszegi varrottas vagy vörös, vagy fekete, vagy kék; a tolnamegyei főkötő
vagy feketén fehér, vagy tarka; a jászsági suba zöldhímzésű fehér alapon, a
szomszédos kunsági, hajdúmegyei kisbunda fekete, vagy zöld hímzésű barna
alapon. Viszont van suba, szűr, kisbunda, kötényhímzés, amelyen a szivárvány
minden színe pompázik. A székely faragott kapu vagy csak faragott, vagy tarka
színű festés is tetézi a lapos reliefet. A házfala országszerte általában
fehér, de ha pingálják (pl.: Pest megyében), tobzódik a színekben. Hasonlóakat
tapasztalunk a keramikánkban is.
Vannak negatív jellemzők is. Általában hiányzik a
balkánon nagyrafejlett dús arany és ezüsthímzés (bár erre is bőséges minták
voltak a nép szeme előtt a régi magyar úrhímzések, párták, főkötők képében) s
velejárója, a női nyakban lógó arany- és ezüstvagyon és szurrogátumai.” (Szurrogátum:
pótanyag, pótszer; latin eredetű szó)
Platthy György-Rónai Béla
a Tanárképző Főiskola „Népművészet” című tankönyvének 1978-as kiadása
részletesen foglalkozik a színek gazdag szimbolikájával. A továbbiakat e könyv
alapján írom, néhol szó szerint, máshol rövidítve, átfogalmazva, itt-ott
kiegészítve saját szöveggel.
·
A magyar paraszti
hagyományban a fehér elsődlegesen a tisztaság, az ártatlanság
kifejezője, és mint ilyen kap jelentőséget a női viseletben. Ezért fehér a
palóc mennyasszonyi ruha. Másrészt a fehér, a sápadt arc a betegségre utal,
ezért gyászfunkciója is lehet. Így van ez például az Ormánságban és
Hosszúhetény környékén. Egyes vidékeken a fehérnek védő és oltalmazó szerepe is
van.
·
A fehér ellentéte a fekete.
A viseletben a gyászt és az időskort jelképezik.
Mármint a népviseletben, mert meg kell jegyeznem: az én fiatalkoromban
Budapesten ünnepi viselet volt fiataloknak is. Fekete kosztümben, vagy legalább
sötétkékben illett vizsgázni, színházba menni. Manapság is gyakran látni a
divatlapokban „a kis fekete ruha” különféle alkalmakhoz illő variációit.
A fekete szín piros szőtteseken, piros hímzéseken is megjelenik, általában a fő
motívumok elválasztására, kiemelésére szolgál.
·
A sárga sok
helyen a nap színe. A görögöknél a tűz, a kínaiaknál a föld, a szél és az
egészség színe. Nálunk a hervadást és az elmúlást jelképezi. A somogyi
Csökölyön sárga viseletbe öltöznek nagypénteken a református asszonyok, sárga
kendőt vettek fel, ruhájukat sáfránnyal festették sárgára és sárga kötényt
kötöttek, amelyet fehér csipke díszített.
·
A piros szín a
magyar népművészetben a leggyakoribb. Nálunk Elsősorban az öröm, a lelkesedés,
az ünnepi hangulat, az egészség, a szerelem kifejezője. Ennek az alapja
valószínűleg az érzelmekkel telített ember arcának piros színe.
A pirosnak a vérrel, a tűzzel, a fénnyel és a nappal is van kapcsolata. A
vérontás, ördögi vonatkozások, pokoli borzalmak színe is a piros.
A nyelvünkben is gyakori jellemző: piros alma, pirospozsgás, vérpiros, paprikapiros,
tulipiros, égőpiros, élénkpiros, tűzpiros.
A magyar néphit a pirosnak véderőt tulajdonít és ezért piros kendővel, piros
szalaggal védekeznek a szemmel verés és egyéb rontás ellen. Az Ormánságban a
menyecskék piros főkötőt viselnek.
A régi magyar hímzéseken uralkodó szín volt (Sárközi-, baranyai-, somogyi- és
régi palóc szőttesek, kalotaszegi varrottas, XIX. Század elejei mezőkövesdi
hímzés, stb.).
A régebbi spanyolozott pásztorfaragásokon a fekete mellett a piros színt
láthatjuk leggyakrabban.
·
A rózsaszín
gyöngédséget, szeretet fejez ki. A könyv Derkovits Proletár anya című képével
illusztrálja ezt a hatást. Ugyanakkor nem írja le, hogy manapság a városi
kultúrában kicsi lányokhoz társítják; kisleány újszülöttnek rózsaszíntakaró,
rózsaszín ruhácska dukál.
·
A kék szín
Goethe szerint a zöldhöz hasonlóan passzív szín, amely megfoghatatlanságot és
kozmikus végtelenséget kelt. Sajátos költői, vagy filozófiai gondolat. Igaz, az
ég megfoghatatlan, a tenger végtelen, de egy hozzám hasonló hétköznapi embernek
nincsenek ilyen fennkölt érzései. Nekem egy szép világos kék, vagy a
tengerészkék a nyugalom színe és a sötétkék az eleganciáé.
A könyv szerint a sötétkék az öregek viseletében a józanságot, a békeszeretet,
és a nyugalmat jelképezik. A kékfestők kékje változatos és szellemes fehér
díszítéssel a paraszti és kispolgári rétegek ízlését tükrözi. A világoskék a
fiúk színe. Kedvelik a fiatalok is, a hűség és ártatlanság jelét látják benne.
A hevesmegyei Felnémeten fehér és világoskék ruhába öltöztetik a mennyasszonyt.
(Személyes megjegyzés: az esküvőmön nem akartam szokványos fehér csokrot, pedig
pont ma harminchárom évvel ezelőtt csak a fehér volt a szokás, de én világoskék
szegfűt választottam, minden szín szimbolikai meggondolás nélkül).
A sötétkék piros szőtteseken, piros hímzéseken is megjelenik a feketéhez
hasonlóan.
·
A zöld a tavasz,
a kezdet, a bizakodás, a remény és az örökélet szimbóluma. Az örökéletet az örökzöld növényekkel való képzettársítás
miatt jelképezi. A zöld rozmaring ág az örök szerelem jele. A nép a szabadban
élő pásztorok, betyárok szabad életét is a zölddel hozza összefüggésbe.
Nálunk kedveltek a zöld kancsók, zöld ivóedények, kulacsok, kannák, köcsögök.
·
A barna szín ritka,
mint szimbólum. A magyar nép barna fajának mondja magát, a könyv ezt egy
népdallal illusztrálja:. „Magam vagyok, barna fattyú”
A barnapiros egészséget és életörömöt jelent. A barna viselet átmenet a
fiatalságból az öregségbe. Például a barna karcagi rövidbundát a középkorú
asszonyok hordják.
Barna domináns színvilággal a békési ködmönök képein találkoztam.
·
A bordó és lila
színekről egy árva szó sincs a színekről szóló részben, pedig magyar
hímzésekben is fellelhető. Sőt a pirosas bordó árnyalat néha domináns szín is.
Lila szín uralta munkát még nem láttam a magyar népművészetben (ettől még
lehet), de kiegészítő színként, főleg világosabb árnyalatban fellelhető a
kalocsai-, a matyó- és a sokszínű sióagárdi hímzéseken.
Mint foltvarrót leginkább a gazdagabb színvilágú munkák érdekeltek. Érdekes egy-egy vidék színvilágának a fejlődését végigkísérni. Eleinte szinte mindenhol egy szín dominált, főként a piros. A mai ezerszínű mezőkövesdi hímzések is pirosak volta, esetleg kevés feketével. Csak a XIX. Század végén kezdtek színesedni, többféle zöld, rózsaszín és sárga fonál alkalmazásával. Hasonlóan a híres kalocsai hímzés is egyszínű volt, fehér alapon fekete, vagy kék mintával, és ma már az erdő és mező minden színében pompázik. Ragyogó szép színek kavalkádját láthatjuk a palóc szakácskákon (fehér kötény) és gangákon (fekete kötény). Engem nagyon megfogtak a kunhímzések (Karcag környéke) szép, harmonikus pasztell színei. Itt magyar gyapjú fonalával hímeztek és a vastag gyapjúszálakat növényi festékkel színezték. Foltvarró szemmel nézve a kedvenceim a székely festékes szőttesek. Általában vöröset, továbbá kék, sárga és fehér színeket használtak Különösen tetszenek a sárgás, fahéjas színűek kevés kékkel, fehérrel kombinálva.
A gazdagon színezett munkákat érdemes alaposan tanulmányozni. Sok-sok szín egymás mellett, és a munka mégsem tarka-barka, rikító rémség. Mi a titkuk? A jó kompozíció és a jó színelosztást, akárcsak egy foltmunkánál.
Gelencsérné Lazarovits Klári
Bp., 2002 február 19