December – szokások, hiedelmek karácsonyt elött

A „hivatalos” évszakváltás küszöbén mondogatták régen ezt a népi megfigyelést: ha korábban beköszönt a keményebb tél, akkor előbb véget is ér majd, s nem rontja meg a tavaszt.

December huszonkettedikéig, Zénó napjáig (reggel 8 óra 44 perckor van a téli napfordulat) a népi kalendárium is igen zsúfolt emlékeztetővel színesíti az ünnepvárás adventi hangulatát. Régebben – a Lucát követő – Szent Nikázius vértanú napját is számon tartották a karácsonyra készülődők, főként a gazdasszonyok. Ez a dátum jelezte a házkörüli rendcsinálás kezdetét. Féregűző nap lévén Baranyában a viccelődő férfiak azt javasolták az asszonyoknak, hogy hajnalban ruhátlanul kerüljék meg a házat, és vesszővel hajtsák el a patkányokat, egereket. Másfelé elegendőnek tartották a „védekezéshez”, ha a féregűző Szent nevét a küszöbre írták. 

Az esztendő legrövidebb és rendszerint legködösebb napjait enyhítette – tizenhetedikén – Szent Lázár névünnepe – a hiedelem szerint. A bibliai Mária és Márta fivérét Jézus támasztotta fel, s Lázár lett a betegek védőszentje. Róla, az elesettek és a koldusok patrónusáról írta a XX. század elején, a nyomor miatt „lázadó” Ady Endre a következőket: 

„…szomorúan jön meg 

Az öreg Lázár a Bibliából 

S a gazdagok félve köszönnek...” 

A karácsonyt megelőző héten jártak – és a falvakban még ma is sok helyen él még ez a szokás – a gyerekek betlehemezni. A kis Jézust köszöntő betlehemi zarándokokra emlékeztetően: subába öltözött pásztorokként, aranypapír koronás, fehér inges főangyal, ún. gyolcsinges kisangyalok közreműködésével vitték „Betlehem énekit”, egyházi dallamokkal, hogy adjanak nekik némi jutalmat. 

A betlehemjárás (vagy betlehemi játék) a legjelentősebb drámai népszokások közé tartozik. Jézus születésének megjelenítése mellett: sokféle, más-más eredetű emlékét is magába olvasztotta régi kultúránknak. 

Ebben a sokszínűségben van a vallásos jelentésen túlmenő, maradandó, kulturális értékeket is közvetítő hatása. Nagy László testvéröccse, a szintén neves Ágh István írása is ezt érzékelteti: 

„Három pásztorok voltunk a későbbi vízkereszti háromkirályok. Amikor a harmadik pásztor, az öreg fölállított bennünket a Keljetek föl, pásztorok, pásztorok, nagy örömet mondok dallamával, elmeséltük vágyas álmainkat olyan hosszú kolbászról, aminek egyik vége a Tiszába, másik a Dunába ért. A legendák juhászaiból elevenedtünk meg. Szokásaink nemcsak őseink szokásairól, hanem a világról való gondoskodásainkról is vallottak”

Ádám-Éva napjának estéjén köszönt ránk a téli ünnepkör legnagyobb ünnepe: nagykarácsony estéje. A régi, népi szóhasználatban karácsony szombatjának; a gazdag ünnepi vacsora révén bővedestének, míg a szegényes, böjtös ételekre utalóan karácsony böjtjének, szenvedőjének is nevezték szent estét. Az utóbbi – szegényes – ételek közé tartozott a bab, a lencse és a mákos tészta minden fajtája, és persze az egészség megőrzését elősegítő, rontást elhárító fokhagyma, vagy az egyazon almából szétosztott gerezdek közös elfogyasztása, hogy együtt maradjon a család. Minden fogásbó1 az első falatot, többfelé, a megmaradt morzsákat – az asztál alá helyezett növényi magvakkal együtt – a jószágoknak tették félre, hogy szaporák legyenek.

Ugyancsak babonás hiedelmek társultak az éjféli miséhez is. A Luca-székre állók megpillanthatták a falu boszorkányát, még a hívekre leselkedő gonoszokat ostorcsattogatással riasztották el a pásztorok, köszöntvén vele Jézus Krisztus születését. Természetesen elmaradhatatlan alkalma volt a karácsony esti örömszerzésnek a házról házra járó gyerekek ablak alatti köszöntő éneke, rigmusos mondókája. Gyakran énekelték a még talán ma is ismert, régi karácsonyi népéneket:

„Csordapásztorok, midőn Betlehemben

Csordát őriznek éjjel a mezőben

Isten Angyali jövének melléjek,

Nagy félelemmel telék-meg ő szivek…” 

Már talán feledésbe merült a Krisztus-tuskó égetésének ősrégi szokás is, karácsony estéjén. A kiszemelt tuskót a ház szabad kéményes tűzhelyén gyújtották meg, s ha sikerül elérni azt, hogy 12 éjszakáján keresztül égjen, akkor ez bőséges áldást jelentett az elkövetkező esztendőre. Megóvta a házat a tolvajoktól, tűzvésztől és más csapásoktól. Gyógyító erőt tulajdonítottak a visszamaradt hamunak is: belekeverték az állatok takarmányába, s a hóborította földekre is szórtak belőle, hogy növeljék a talaj termékenységét.

Nagykarácsony első napján, és ezt követően egészen kiskarácsonyig (újév ünnepéig) tilos volt dolgozni. Ez az időszak oldottabb hangulatban telt el: először a Jánosok, majd az Istvánok köszöntésével. Őket köszöntötték a szintén házról házra bekopogtató „Szent István láncos botokkal zörgető szolgái”, a regősök. Néprajztudósok kimutatták, hogy az esztendő egyetlen szakaszához sem tapadt ennyi jókedvű, vidám hagyomány, mint az évváltás körüli napokhoz. 

„Apró szentek” napján – december huszonnyolcadikán – volt szokás a gyermekek és a jószágok „megkorbácsolása”, „megsubrikálása”, hogy egészségesek maradjanak. 1750 táján Bod Péter jegyezte fel a következőt: 

„Ezen a napon a gyermekecskéket jó reggel vesszővel megütögetik az Atyák, ahogy a gyermekek szenvedtek Heródes idején, ennek emlékezetére.”

Szilveszter estéjét és éjszakáját ma is – hasonlóan, mint régen, de igazodva a mai korhoz – ünneplések és rendezvények ölelik körül. Még ma is él az alábbi mondás:

Amilyen az újév napja, olyan lesz az egész esztendő is.

VISSZA