A
Teodor, Tódor, Tivadar keresztnév jelentése Isten ajándéka (görög szó).
Vezetékneve értelmének lehetséges magyarázatát egy értelmező szótárban véljük
megtalálni1. "Romzsa útját járni" ezt jelenti:
közösségben haladva terhet vállalni, közösségben teljesíteni egy nehéz feladatot.
Ezt a terhet kíséreljük meg magunkra venni Tódor vértanú püspök
"testamentumá-nak" értelmezésével és, ha vállalkozunk rá,
teljesítésével. Tartalmát talán élete és halála ese-ményeinek elemzésével lehet
megközelíteni. És nem lenne szabad idegenkednünk ettől a feladattól, mert
emlékezzünk: "Az én igám édes, az én terhem könnyű" (Mt 11,
30).
Mit üzen nekünk, mit hagyományoz ránk a vértanú püspök, hogy azt
netán teljesítsük is? Megkíséreljük felvázolni, mi lehetett számára a
legfontosabb, bár bizonyosak vagyunk abban, hogy a felsorolás nem lesz teljes még az
életútját évek óta kutatónak megfogalmazásában sem.
Ha élne, ma 90 éves lenne, és talán maga is elmondhatná ezt. De már
több mint fél évszázada, 1947-ben tanúsította hűségét Krisztushoz, az egyház
egységének hitelvéhez, és ezért életét adta. Ezért magunknak kell megpróbálnunk
kideríteni, milyen gondolatokat oszthatna meg velünk a hitvalló Tódor püspök. Igaz,
ha életben maradt volna, a legfontosabbról nem beszélhetne: arról, hogy az életben
adódhatnak olyan határhelyzetek, amikor a lényeghez, azaz a hithez és igazsághoz
való hűségért a legnagyobb árat kell fizetni, odaadni azt, ami csak egyszer adatik
meg nekünk: az életet.
Személyiségét némileg megismerve biztonsággal kijelenthetjük, hogy - ha
nem került volna abba a helyzetbe, amikor az élet és a vértanúhalál között kell
választani - sok mindent elmondhatott volna a megpróbáltatásokban való kitartásról,
az üldöztetés szenvedéseiről, a börtönökben, munkatáborokban, szám-űzetésben
eltöltött évekről, a szervek állandó megfigyelése alatti "szabad" élet
anyagi nyomoráról, a kishitűség kísértéseiről, az ateista hatalommal való
opportunista megalkuvással szembeni kemény ellenállásról, mindarról, amit
leírhattak hittársai, a hitvallók, akik túlélték a táborokat. Tódor püspök
megpróbáltatásai azonban másfélék voltak: időtartamukban összehasonlíthatatlanul
rövidebbek, de annál drámaiabbak. Mégis úgy látjuk, hogy a helytállás és
tanúságtétel e kétféle módja közötti különbség nem meghatározó. Sőt
ugyanilyennek látszik a mi feladatunk is, a mi időnkben is ugyanúgy ki kell tartanunk,
bár a gonosz manapság leginkább már nem kívülről támad, ahogy ezt még nemrégen
tette. A hit megvallásának erőssége a mai körülmények között ugyanolyan
követelmény, mint Tódor püspök és hitvalló társai korában volt, bár a mai
időkben a tét már nem maga az élet, hanem esetleg csak életkörülményeink
kisebb-nagyobb kényelmi fokozatának biztonsága, fizikai, szellemi és lelki
jólétünk, amelyet olykor ma is kockára kell tennünk, hogy megalkuvás nélkül
kiteljesíthessük hivatásunkat...
Milyen példát mutat nekünk Tódor püspök? Leginkább így
fogalmazhatnánk meg: helytállást és tanúságtételt. De mi volt ez a
tanúságtétel a vértanú püspök korában és helyzetében? Álljunk meg itt egy
pillanatra, és próbáljunk meg őszintén válaszolni. Vajon minden egyes ember, aki e
sorokat olvassa, ugyanazt a helytállást mutatta volna-e ugyanabban az ügyben, mint a
püspök és társai? Vajon ma is ugyanolyan teljességgel adjuk-e oda magunkat annak,
amiért élünk, mint ők a maguk idejében? Avagy mi már elkényelmesedtünk, és az
ún. "vasárnapi hívekhez" váltunk hasonlókká, akik a vasárnapi
miselátogatást letudva a hét többi napján elfelejtik, hogy keresztények.
Mit kell tennünk, ha hasznosítani akarjuk hitvallóink példáját - azaz
mit jelent a helytállás a hit megvallásában a mi időnkben? Hiszen minden embernek ez
a feladata. Itt el kell gondolkoznunk azon, ami állandó értéket jelent példájukban,
elsősorban azon, ami általában fontos, és mindenki számára hasznos lehet, még
attól is függetlenül, hogy tagja-e az egyháznak, vagy hisz-e Istenben.
Romzsa Tódor testamentuma értelmezésének kísérlete elkerülhetetlenül
szubjektív lesz - ez nem egy-megoldású számtanfeladat - , bár ő csaknem kortársunk,
és életútját viszonylag részletesen sikerült feltárnunk. De ez a szubjektivitás
természetes. Hiszen minden ember megismételhetetlen lény, egyedi szubjektum, aki a
világot, és abban saját helyét és feladatát a maga egyedi, sajátos módján fogja
fel még akkor is, ha az utóbbi időkig maga is az állami-totalitárius, mindenki
számára kötelező szellemi-intellektuális uniformizáló nevelés tárgya volt.
(Régiónkban ezt minden kissé idősebb személy közvetlenül is megtapasztalta.) Annál
inkább érinti ez a mai fiatalokat, akik egy eleve pluralista, sokszínű közegben
formálódnak. De éppen ebben a látszólag korlátlan külső szabadságban látható
legjobban, hogy az értékek pluralizmusával megkülönböztetésük mind nehezebb,
időnként egyszerűen lehetetlen. Az egyetemes emberi értékek relativizációja
lényege szerint rombolóbb lehet most, mint az előző időszak leginkább deformáló
szakaszaiban. Úgy tűnik, hogy abban az időben a létező értékek kinyilvánított
rendszere (pl. a kommunizmus építőjének erkölcsi kódexe, vagy az, amire a nagymama
tanította meg titokban unokáját) mintha ismertebb és kötelezőbb erejű lett volna.
Talán könnyebb is volt megkülönböztetni azt, amit el kell vetni, attól, ami szent. Azaz
a helyes és a stabil értékrendszer kialakítása és megóvása a mi időnkre
kiszabott feladat.
Ezzel máris az új idők hitvallóinak öröksége körében vagyunk, és ez
talán elsősorban azoknak szól, akik az új évezred küszöbén Közép- és
Kelet-Európában élnek. Az új vértanúk azt üzenik, hogy az értékek és minőségek
káoszában különös figyelemmel és összpontosítással kell törekednünk arra, hogy
megtanuljuk megkülönböztetni a lényegest a lényegtelentől, hogy hirtelen változó
korunk természetes rendetlenségében is - ami, valljuk be, váratlanul ért bennünket -
pontos és helyes képünk legyen az alapvető és változatlan igazságokról. Hogy az
új idők kihívásaira Tódor püspökkel és hitvalló paptársaival egybehangzóan
válaszolhassunk: "Beszédetek legyen: igen, igen; nem, nem. Ami ezt meghaladja,
az a gonosztól van" (Mt 5,37).
Mert a mi időnk hitvallói válasza az akkori - elmúlt - helyzet és idők
kihívásaira azt a végső soron Krisztusi modellt ajánlja, amely sajátos és
megismételhetetlen vonásai mellett a mi számunkra is követésre alkalmas. Mi több, ha
szem előtt tartjuk a vértanú püspök válaszának lényegét: az opportunista
csűrés-csavarás, a megalkuvás radikális elutasítását, akkor számunkra is ez az
egyetlen következetes és tisztességes magatartás minden esetben. Természetesen a mi
körülményeink és a mi korunk az utóbbi időben nem állít bennünket olyan drámai
és kívülről jövő szélsőségek elé, mint a XX. század új vértanú hitvallóit.
De talán nem túlzás, ha azt mondjuk, hogy egyes esetekben és helyzetekben ma is
előfordulhat egy-egy olyan megpróbáltatás, amikor a hitvalló lelkiismeret-szava
szintén megköveteli a helytállást és kitartást, és ez akár a "vértelen"
vértanúsággal is határos lehet. Mi több, az ilyen megpróbáltatás igen súlyos is
lehet, sőt esetleg nehezebb, mint a hit külső üldözése idején, márcsak azért is,
mert az általánosságban kedvezőbb körülmények között nehezebb helyes választ
találni a gonosz kihívására, és a retorzió is rafináltabb lehet.
A vértanú püspök megtaníthat a hit megvallásához való állandó
készültségre is.
Készen állunk-e a hit megvallására? Válaszunknak így kellene hangzania:
igen. Hiszen ha felidéződik az Evangéliumból, hogy nem ismerjük sem az időt, sem az
órát, amikor el kell számolnunk dolgainkkal, ma is készen kell lennünk ahhoz, hogy
úgy viselkedjünk, mint a vértanúk. Az orosz emigráns költőnő, Kuzmina-Karavajeva,
rendi nevén Erzsébet, meglátogatott a Gestapo párizsi börtönében egy halálra
ítélt fiatalaszszonyt, hogy megkísérelje elősegíteni megbékélését Istennel.
"Milyen Istenről akar nekem beszélni, amikor néhány óra múlva nem csak én
pusztulok el, de árva marad kilenc hónapos gyermekem is, aki a szomszédoknál maradt
sorsára bízva." Valóban, miről lehet itt beszélni. Az apáca elhallgatott... De
pár másodperccel később: "Vetkőzzön!" Öltözetet cseréltek, Erzsébet
nővér szerzetesi ruhájában a halálraítélt szerencsésen eltávozott. És hajnali
négykor kivégezték az apácát. A Szentszék hamarosan boldoggá avatta2,
de valljuk be, sokszor hallottunk-e korábban erről a vértanúságról?
Talán illik megkérdezni: készen állunk-e megszokott hétköznapjainkban
az ilyen radikális válaszokra. Talán igaza van a költőnek: "A kor nem kedvez
már a hősnek, a legendából ismerősnek."3. Tudjuk-e, mit
kell tennünk hőseinkkel? Vajon a hivatalos, "kincstári" tiszteletadáson
kívül képesek vagyunk-e a további következtetésekre és tettekre is ahhoz, hogy
áldozatuk példája építő legyen a mi korunk és a jövő nemzedékei számára, vagy
a pap-költő próféta volt pesszimizmusában? Vagy netán egyáltalában nincs is
szükségünk a vértanúk radikális példájára? Minek az szélcsöndes vizeinkben?...
Te is, Tódor püspök, ne zavard békés napjaink köreit, nélküled is vannak
ügyeink-bajaink. És ha eljön a nap, amikor Főpapunk kihirdeti boldoggá avatásodat,
zajosan megünnepeljük, és azután ugyanúgy fogunk élni, amíg meg nem halunk. Sőt ha
emlékeztetni mernének arra, hogy meghagyásod szerint Krisztushoz odaadóbban kellene
élnünk, teljes önátadással, hogy Krisztus egyháza mindenben méltó legyen
Tanítójához és Fejéhez, esetleg elfordulunk a "békés csend"
megzavarójától, sőt arról is teszünk, hogy kioltsuk az efféle lelket.
Reméljük, hogy az olvasó megbocsátja az itt vázolt alternatíva
keserűségét, de sajnos, ilyen is lehetséges. És tőlünk, szabad akaratunktól, de
gyönge természetünktől is függ választásunk: hogyan és mit valósítunk meg
abból, amire mennyei Atyánk mutat rá hitvallóink példájával. Hiszen apáink,
testvéreink - az ismert és többnyire ismeretlen nevűek, a kanonizált és nem
kanonizált szentek - a Fiú tanúságában-mártíriumában részesedtek, azzal vannak
közösségben. Tartsuk hát magunkat nyitottan a Lélek lélegzetére, ahogyan azt a
maguk idejében ők is tették, minden alkalmas és alkalmatlan időben és helyen
váljunk Krisztus valódi tanúivá.
Talán érdemes még egyszer emlékeztetni régiónk papjainak példájára
is, akiket üldöztek az igazságért, azokéra, akik éveket töltöttek a
börtönökben, munkatáborokban, és azokéra, akiket "szabadlábon" ért a
mellőzés, a hátrányok, az üldözés, akik el voltak tiltva a nyilvános
szolgálattól, de illegálisan is teljesítették papi-püspöki hivatásukat. A szerző
személyes emlékei is azt tanúsítják, hogy ez a szolgálat - abban a helyzetben,
amikor a papok száma elkerülhetetlenül csökkent, mert nem kaphattak megfelelő számú
utánpótlást - talán nagyobb állandó kitartást követelt, mint a legsúlyosabb
megpróbáltatások viszonylag rövidebb szakaszában. Régiónk nagyobb részében
például a zömmel családos görögkatolikus klérus számára a hit erejének talán a
legnagyobb megpróbáltatását jelentette a helytállás az emberi mértékkel mérve
reménytelen egyházi helyzetben: teljesítve a földalatti papi szolgálatot és közben
anyagi gondokkal küzdve, hiszen mindannyiuknak rosszul fizetett munkát kellett
vállalniuk. Talán azoknak, akik túlélték a Gulágot, még nehezebb volt, hiszen
szabadságukon kívül vagyonkájuktól is megfosztották őket, és a családjuk
nélkülözéséről érkező hírek hozzáadódtak a börtönlét megpróbáltatásainak
morális-pszichológiai terheihez. De mindnyájan kibírták, bár ez a tanúságtétel
egészségi állapotuk megromlásához és általában életük jelentős
megrövidüléséhez is vezetett.
Mindebből a kitartás képességének a kifejlesztése tűnik a
legfontosabbnak.
Van-e az előbbi képnek valami további értéke számunkra? Elmondhatjuk-e,
hogy Isten Szolgája Romzsa Tódor római kispaptársa és barátja, a szlovákiai Jan
Kellner SJ papi jelmondata szerint élünk: "Mit kellett volna még tennem
szőlőmmel, amit nem tettem volna meg vele?" (Iz 5,4) Ő missziós papként
Tódor atya segítségével kelt át illegálisan a szovjet-magyar határon 1939-ben, hogy
a segítsen a hitetlenné változtatottaknak, és hitét 27 évesen, a kijevi börtönben
még 1941-ben elszenvedett vértanúhalálával tanúsította. Romzsa püspöknek és a
többi hitvallóknak példája keresztény hivatásunk teljesítésének éppen ilyen
maximalista elvét súgja, ami teljességgel eltér napi kötelességeink minimumának
gyakorlatias, száraz, pragmatikus, csaknem hit nélküli végrehajtásától. A
hitvallók különös odaadása és áldozatkészsége bizonyosan nem az átlag számára
szolgál példaként, de mindnyájan és egyformán megkaptuk az Úrtól annak
adományát, hogy rendhagyók legyünk. Ezt kéri tőlünk Tódor püspök is: tudjatok
átlagon felül hinni, remélni, szeretni, ahogy ez neki és régiónk többi
hitvallójának megadatott.
Nekünk is azokhoz kell tartoznunk, akik kamatoztatni tudják talentumaikat
Isten dicsőségére, és ebben a mi aktivitásunk sem maradhat hétköznapi mértékű. Legyen
bátorságunk megkeresni feladatunkat és hozzákezdeni megvalósításához maximalista
igyekezettel, ha azt akarjuk, hogy világunk minden viszonylatában jobb legyen, és
semmiképpen se középszerű. Mert ma is jelen van a konformizmus, opportunizmus, a
hajbókoló egyezkedés kísértése, amelyet Tódor, a vértanú püspök, Isten
segítségével saját élete árán utasított el. Mi viszont hétköznapi életünk
megszokott menetében olykor még a megingások árnyékától is félünk,
könnyebbségeket keresünk, mind nagyobb kompromisszumokat fogadunk el, hogy
elkerülhessük a kényelmetlenségnek még a minimális mértékét is, sőt ehhez még
ideológiákat is ki tudunk eszelni. Ne feledjük a hitvallók pozitív példáját, de
azokra is emlékezzünk, akik ugyanazokban az időkben a megalkuvásban az árulásig is
eljutottak, és ez régiónk mindegyik egyházára és vallási közösségére
vonatkozik. Az Úr az ő bírójuk.
De elsősorban az igazságért üldözött boldogjaink testamentumán
gondolkozzunk el, Romzsa Tódorén és az őt 1944-ben püspökké szentelő Scheffler
Jánosén, Márton Áronén és Bogdánffy Szilárdén, az Egyház által már
kanonizált Apor Vilmosén, Mindszenty Józsefén, Brenner Jánosén... Illő
lenne Közép- és Kelet-Európa többi hitvallóival folytatni a sort, csakhogy még
földijeinket sem ismerjük. Velük együtt emlékezzünk ortodox testvéreinkre is, akik
ugyanazért a Krisztusért adták életüket, hiszen "egyek vagyunk a
vértanúkban" (OL 19). Az igazságért üldözött minden egyes boldog példája
kötelez, hogy ahogyan ők is, mi is "a föld sója", "a világ
világossága" lehessünk.
Ezért kell tanulmányoznunk és elemeznünk hagyatékukat, hiszen
hivatásunk szerint azért vagyunk, hogy Krisztus jelenléte megnyilvánulhasson a
világban. Ezt világosan tudatosítanunk kell önmagunkban, hiszen ezt teszi
reflektálatlanul minden jóakaratú ember, a meg nem keresztelt is. Elvileg mi is
ugyanezt tesszük (vagy nem tesszük), bár erre ritkán gondolunk. Ez volt eleink
missziója, ez a mi feladatunk is, és ezt kell tenniük utódainknak is. Hitvallóink is
ennek a hivatásnak éltek, és tisztességgel ki is teljesítették. Tódor vértanú
püspök élete és halála is a Krisztusi modell megvalósítása egy adott helyen és
időben, ez esetben Kár-pátalján a XX. század közepén. E sorok szerzője így
próbálta meg összegezni a hitvalló életútját a róla írt könyvben: "Romzsa
Tódor püspök élete és halála - akár egy Krisztus-ikon. A bölcsességben
növekedő, szavával, példájával tanító, jó és áruló tanítványokat nevelő és
vezető, szeretetével mindenkit átölelő és a gonoszt mindenestől elvető,
szenvedésében egyszerre gyenge és erős Krisztust, a keresztet elfogadó Krisztust
követte. Életének és halálának szinte nincs is olyan mozzanata, amelynek
archetípusa nem lenne megtalálható az Evangéliumban."
Ez tehát Tódor püspök örökségének lényege mindnyájunk számára. Ma
is ugyanazzal a teljes önátadással kell követnünk Krisztust, ahogyan ezt a vértanú,
hű papjai és egész régiónk hitvallói tették.
Romzsa Tódor élete és
halála
A szerző a Don Bosco Kiadónál ilyen
címen megjelent könyvében írta meg a vértanú püspök életrajzát. Az anyag
ösz-szegyűjtéséről ezt írja:
"A Romzsa-életrajz anyagának összegyűjtésében a kutató mind
pozitív, mind negatív tapasztalatokra szert tehetett. Hiszen vértanúsága óta akkorra
már csaknem fél évszázad telt el, és Tódor kortársainak többsége, a potenciális
tanúk, tanítványai, bajtársai, hívei, rokonai, ismerősei, mindazok, akik
közelebbről ismerhették, nagyrészt már eltávoztak, az üldözöttség körülményei
miatt írásban csak elvétve rögzítve emlékeiket. A személyével összefüggő
hivatalos irattári dokumentáció, ha egyáltalán fennmaradt, kevéssé érhető el a
kutatás számára, sőt a jelenlegi helyzetben az annak idején elkobzott anyag érdemben
hozzáférhetetlen az orosz és ukrán állami irattárakban. Ezzel együtt a szerző
munkája során nem egyszer érezte a "fölülről való segítséget", amin
elvégre nem kellene csodálkoznunk: hiszen a hitvallók megdicsőítésének ügye
Istennek tetsző ügy. (Például a Tódor püspök meggyilkolását koordináló
Szudoplatov KGB-generális emlékirataihoz a szerző akkor jutott, amikor az életrajz
szövegében a megfelelő időszakhoz ért. Gondviselésszerűnek érzi a vértanú
elpusztítottnak hitt ereklyéinek megtalálását is.) De már a munka kezdetétől
érezhetők voltak a negatívumok is: a kérdés fontosságának ignoranciája, az idő
és az anyagi források hiányára való hivatkozások, avagy egyszerűen a "nem
akarom", "minek?", esetleg a félelem: hátha visszatérnek azok az idők,
és akkor annak, aki megosztotta addig eltitkolt ismereteit, "kellemetlenségei"
lehetnek. A közöny, sőt ellenszél szinte mindmáig érezhető, és sajnos, nem csak az
egyháztól távol álló körökben."
Kronológiai mutató
(A munkácsi görögkatolikus egyházmegye
üldöztetésének és nyilvános működése újraindulásának egyes adataival)
1911. április 14-én
született Nagybocs-kón, Máramaros megyében (Kárpátalján). A község 1919-től
Csehszlovákiához, 1939 és 1944 között ismét Magyarországhoz, 1945-től 1991-ig a
Szovjetunió Ukrán Szovjet Szocialista köztársaságához tartozott. 1991-től Ukrajna
része.
1922-1930: gimnáziumi tanuló Huszton.
1930-1937: Rómában tanul a Grego-riána Egyetemen.
Szemináriumai:
1930-1934: Germanicum-Hungaricum,
1934-1937: Russicum.
1936. december 25-én pappá szentelik Rómában.
1937 júliusában hazautazik Kárpátaljára.
1937 szeptember vége és 1938 február vége között tábori lelkészi
tiszti tanfolyamot végez Prágában.
1938. március 10-től papi szolgálat Alsóbisztrán és Bereznán
(Mára-maros megye, ma Kárpátalja Husz-ti járása).
1939. március: Kárpátalja teljes területe ismét Magyarországhoz
tartozik.
1939. szeptember 1-jétől Ungváron a szeminárium lelki vezetője, a
filozófia tanára.
1944. szeptember 24-én püspökké szentelik.
1944. október vége: a Vörös Hadsereg elfoglalja Kárpátalját. 1944.
november 26-án Munkácson kiadják az ún. Népi Tanács Manifesztumát Kárpátalja
Szovjetukrajnával való újraegyesülésének kérelmével. Romzsa püspök és
paptársai elutasítják a Manifesztum aláírását. 1945. június 29-én Kárpátalja az
Ukrán Szovjet Szocialista köztársaság új megyéjeként hivatalosan is a Szovjetunió
része lesz.
Az új hatalom nem ismeri el a Görögkatolikus Egyház létjogosultságát, azaz
elutasítja egyházközségei bejegyzését.
Tódor püspök a Katolikus Egyházzal való egység megőrzése érdekében, a hűség
szellemében elutasítja a szovjet hatalom felszólítását az Orosz Ortodox Egyházhoz
való csatlakozásra.
1947. március 24.: a munkácsi Csernekhegyi monostor elkobzása,
illetőleg átadása az Orosz Ortodox Egyháznak, előzőleg görög-katolikus templomok
tömeges hatósági átadása a hatósági támogatással létrehozott új ortodox
egyházközségeknek, 20 egyházmegyés pap letartóztatása, 2 kivégzése.
1947 nyarának vége: Sztálin jóváhagyja Hruscsovnak, az ukrán
kommunista párt első titkárának javaslatát Romzsa püspök titkos likvidálására.
1947. október 20. körül Szudoplatov NKVD-KGB tábornok
különítményével Kárpátaljára érkezik a gyilkosság koordinálása céljából,
amelynek megszervezését Szav-csenkó kijevi ukrán belügyminiszter vállalta.
(Szudoplatov korábban személyesen robbantotta fel Rotterdamban Konovalec ukrán
emigráns politikust, és többek között ő szervezte Trockij mexikói meggyilkolását
is.)
1947. október 27.: merénylet Tódor püspök ellen a Lókai filiális
templom szentelése után a Munkácsi járásban. A merénylet végrehajtói - munkácsi
rendőrök egy külön fizetett csoportja - teherautóval gázolták el a püspököt és
társait szállító lovas kocsit, és hozzáfogtak agyonverésükhöz. Tettüket azonban
nem fejezhették be, mert váratlanul egy postai teherautó érkezett a helyszínre. A
sebesülteket a munkácsi kórházba szállították. De - Szudaplatov utasítására -
már a következő napon takarítónőnek álcázva a sebészeti osztályon kezdett
dolgozni a KGB ügynöke, "Odárka".
1947. november 1. 0 óra 45 perc: a már lábadozó Tódor püspök
meghal a munkácsi kórházban. A halált kuráré-injekció okozta, amelyet a Szudoplatov
tábornok különítményének tagjaként Kárpátaljára érkezett Majranovszkij, az
NKVD-KGB moszkvai toxikológiai laboratóriuma vezetője hozott a tervezett gyilkosság
helyszínére. (Dél-amerikai növénykivonat, műtéteknél ma is használatos az
izomműködés időszakos leállítására.) A már említett "Odárka" nevű
ügynök akkor adta be a szert, amikor a Tódor püspököt ápoló szerzetesnővéreknek
megparancsolták, hogy vegyenek részt a kórház betegeinek éjszakai ellenőrzésén,
így távolítva el őket a püspök betegszobájából.
1947. november. 4.: eltemetése az ungvári görögkatolikus
székesegyház kriptájában. Az 50-es években a kriptát kirabolták, és Tódor
püspök maradványait állítólag megsemmisítették. 1998. június 3-án ereklyéit
megtalálták.
1949: a munkácsi görögkatolikus egyházmegye működésének teljes
betiltása. 1949-50-ben a hitvalló papok többségét bebörtönözték. (Az üldözés
alatt az egyházmegyének összesen 135 papját ítélték el, legtöbbjüket 25 évre. A
szervek pressziójára 132 személy megtagadta az egységet Rómával, és vállalta az
orosz ortodox jurisdikciót. Közülük 42 pap később visszatért. 46 pap nem került
börtönbe, 1955-56-tól hozzájuk csatlakozott a lágereket túlélő 104 személy, akik
papi munkájukat illegálisan végezték.)
1988: az első nyilvános Liturgia az üldözések elteltével az
ungvári Kálvária hegyen, a szabad ég alatt.
1995: Tódor püspök boldoggá avatási eljárásának kezdeményezése
az egyházmegyében. A dokumentációt 1997. október 7-én adták át az illetékes
Kongregációnak Rómá-ban.
1 Romsa (arch.) -
szekérkaraván, karaván, teherszállító hajók négy naszádból álló csoportja.
Romsában haladni: karavánban terhet szállítani. - V. DAHL: Az élő nagyorosz nyelv
értelmező szótára. Wolff, S., Szentpétervár-Moszkva 1882, IV. 103 (orosz nyelven).
2 HETÉNYI VARGA K. : Papi sorsok a horogkereszt és a vörös csillag árnyékában
II., Abaliget 1994, a szerző előszavából.
3 Mécs László, a pap-költő, Apor Vilmos püspöknek szentelt sorai, akit szovjet
katona lőtt le 1945-ben. A püspök nevét a 90-es évekig említeni sem lehetett. II.
János Pál pápa 1997. november 9-én Rómában boldoggá avatta, de úgy tűnik, hogy
még a magyar egyházhoz közeli média sem tesz túl sokat személye ismertetése és
népszerűsítése érdekében. Nem tudják megszólítani az efféle életpéldákat
elutasítókat vagy a semlegeseket, nem tudják megtalálni a megszólítás megfelelő
formáját.
Puskás László (1941) a
lembergi (Lviv) Művészeti Akadémián szerzett festőművészi diplomát 1965-ben. 1993-ban
pappá szentelték, jelenleg a munkácsi görögkatolikus egyházmegye papja, a Communio
folyóirat ukrán szekciójának főszerkesztője. |