Mivel millenniumi évünk során sokszor volt közös téma a nemzeti tudat és a vallási tudat, talán nem haszontalan, ha e kettő viszonyát, pontosabban nemzet és vallás rangsorának kérdését szemügyre vesszük, mert ezzel kapcsolatban az utóbbi évtizedben különös nézetek kezdenek terjedni bizonyos sajtóorgánumokban. Arra a felfogásra gondolok, amely szerint a vallást alá kell rendelni a nemzet mint legfőbb érték szolgálatának. E nézet képviselői úgy vélik, a magyarságnak saját, hagyományaihoz illő vallásra van szüksége; a kereszténység mai formája/formái a számunkra idegenek, nyugati termékek, míg népünk alapvetően a Kelethez tartozik, s a nyugatiaknál értékesebb hagyományokkal rendelkezik, vagy rendelkezett, amíg Szent István nem kötötte a nemzet sorsát erőszakkal a

Nyugatéhoz, szinte teljesen megsemmisítve az ősi hagyományt.      
     E nézetek hirdetői szerint ahhoz, hogy a magyarság ismét magára találjon, fel kellene tárni és újra magunkévá tenni ősi vallásunkat, mert minden népnek saját "mítoszra" van szüksége. (A "mítosz" kifejezést az említett szerzők közül is használják némelyek, olykor azt sejtetve e szóhasználattal, hogy talán nem is olyan fontos, igaz-e egyáltalán a hit tartalma, elég, ha kellő mozgósító erővel bír...)
     Mi lenne ez az ősi magyar vallás? A szóban forgó szerzők zöme tiltakozik az ősmagyarok "pogány" minősítése ellen. Szerintük a honfoglalók már keresztényekként érkeztek ide, sőt ők képviselték az igazi kereszténységet, a manicheizmus formájában, amely a hiteles jézusi tanítás továbbvitele, szemben ennek Szent Pál apostol által eltorzított, s a nyugati világban elfogadott változatával. (S ezen az "igazi kereszténységen" belül a magyarságnak kitüntetett szerep jut, mert, úgymond, "Jézus a miénk", hiszen a szerintük pártus származású Mária révén a hunokkal, "következésképpen" velünk magyarokkal állott a legközelebbi rokonságban.)
     Mit szóljunk mindehhez? Először is arra kell rámutatni, hogy a magyarok állítólagos manicheizmusának egykori létezése nehezen bizonyítható. De tegyük fel, hogy minden kétséget kizáróan igazolást nyer: őseink valóban manicheusok voltak. Kötelez-e ez minket, mai magyarokat bármire? Általánosabban fogalmazva: a saját hagyománynak kell-e a legfőbb hivatkozási alapnak lennie, amikor egy egyén vagy egy nép elkötelezi magát valamely vallás ill. világnézet mellett?
     Különös módon e kérdésre nemcsak a kereszténység európai formájának ellenzői válaszolnának igennel, hanem gyakran azok is, akik éppen védelmezni akarják a kereszténység nyugati változatát, s hazánknak a Nyugathoz tartozását helyeslik. Gyakran hallunk ilyen kijelentéseket az ő szájukból is: "Keresztény vagyok, mert ebbe a kultúrába születtem bele." "Keresztény vagyok, mert ezer éve ez a magyarság hagyományos vallása." "Keresztény vagyok, mert mi magyarok a nyugati, azaz keresztény kultúrához tartozunk." S még hosszan lehetne idézni hasonló megfogalmazásokat.
     Persze az, aki így beszél, valójában nem érti önnön vallásának lényegét. Hiszen a kereszténység a saját tanítása szerint egyetemes érvényű, s nem csupán egy bizonyos kultúrkörnek szánja önmagát. Ha csakis abban a hagyományrendszerben tartana igényt érvényességre, amelyben "őshonos", akkor nem is léteznék, hiszen e vallást az összes ma keresztény nép kívülről kapta, saját korábbi - többnyire pogány - hagyományát cserélve föl vele! Nemcsak a mi számunkra volt tehát "idegen" a katolikus (majd a protestáns) kereszténység, hanem magának a Nyugatnak is! (Történnek is az említett magyar szerzőkéihez hasonló kísérletek ott is valamiféle kereszténység előtti - vélt vagy valódi - ősvallás visszaállítására, gondoljunk pl. a gomba módra szaporodó boszorkányszektákra, amelyek némelyike szintén tudományoskodó hangon hirdeti magáról, hogy a Nyugat valódi vallási hagyományát képviseli...)
     Ha elvként fogadjuk el, hogy egy világnézet vagy értékrend (csak) azért és annyiban elfogadandó, mert és amennyiben a saját hagyományunk része, akkor lemondunk a racionálisan védhető egyetemes érvényű eszmék keresésének lehetőségéről, és valójában ugyanahhoz a teljes relativizmushoz jutunk el, amely éppen a modern nyugati szellemi fejlődés végállomása (persze nem a Nyugat keresztény volta miatt, hanem épp ennek ellenére...). A különbség csupán annyi, hogy a nyugatellenes (de sok nyugati posztmodernista értelmiségi által is helyeselt) etnocentrizmus az egyes népek saját hagyományhoz, világnézethez, erkölcsi értékrendhez való jogát akarja a relativizmus segítségével megalapozni, míg a modern nyugati felfogás az egyének szabad életforma-választása érdekében hivatkozik a racionálisan bizonyíthatóan igaz világnézet és objektív erkölcsi értékrend hiányára (miközben e szabad életforma-választást és a vele járó emberi jogokat azért univerzális érvényűeknek ismeri el...).
     A kereszténység e relativizmus mindkét fenti formájával szemben áll. Saját lényegét és létalapját tagadná meg, ha hagyományfüggővé nyilvánítaná önmagát. Mondhatja persze erre valaki, hogy ez csak a kereszténység baja, s éppen annak a jele, hogy nincs szükség efféle egyetemes vallásra, hanem ki-ki maradjon meg hagyományos hiténél.
     Ám ez utóbbi nézet több okból is hibás. Először is feltételezi, hogy a hagyomány valami egyszer s mindenkorra készen adott zárt egység, végérvényesen meghatározott elemekkel, amelyet mint ilyet öncélként kezelünk. Ez valójában nem így van. A történelem bizonyos értelemben nem más, mint a hagyomány folytonos, többnyire észrevétlenül lassú változásának története. A hagyomány ugyanis nem pusztán arra való, hogy egy közösség különbözzék általa a többitől, hanem a legtágabb értelemben vett emberi szükségletek kielégítésére szolgáló ismeretek és eljárásmódok összessége, amelynek elemei a gyakorlat során folytonosan konfrontálódnak a valósággal, s egy kulturális evolúciós folyamat során a célszerűnek bizonyuló elemek rögzülnek, míg a célszerűtlenek kirostálódnak. (Vagy, ha nem így történik, az adott nép veszíti el életerejét.) A valóságról alkotott, hagyományhordozta ismeretek is így változnak, a megcáfoltak kicserélődnek, hiszen minden embercsoportnak elemi érdeke, hogy minél hűbb képe legyen a külvilágról, mert ennek ismeretében képes bármiféle gyakorlati célt elérni, bármiféle szükségletét kielégíteni.
     Természetesen lehet emberi szükséglet magának a hagyománynak a léte is, másképpen fogalmazva maga az is öncél lehet a számomra, hogy egy meghatározott közösséghez tartozzam, annak hagyományait fenntartsam. Nem mindegy azonban, mi a tartalma az öncéllá tett hagyománynak. Meg kell különböztetnünk a hagyomány azon elemeit, amelyek az objektív valóságra vonatkozó állításokat tartalmaznak, azoktól, amelyek nem járnak ilyen állításokkal. Az utóbbiak példái lehetnek, mondjuk, a néptáncok, a nemzeti ételek, a hagyományos viseletek. Ezek nem "állítanak" semmit, hanem egyszerűen csak egy sajátos nemzeti karakter velejárói. Ezzel szemben egy vallás igaznak szánt kijelentéseket tartalmaz a világ felépítéséről. Kifejezheti ugyan egy nép sajátos karakterét, de egyúttal felvethető vele kapcsolatban az igazság vagy hamisság kérdése is. S ha kiderül róla, hogy hamis, ragaszkodhatunk-e hozzá pusztán azért, mert "a miénk"? Ez körülbelül olyan lenne, mintha az angolok elhatároznák, hogy nem hajlandók túllépni a klasszikus newtoni fizikán, mert Einstein nem volt angol. Az, hogy ténylegesen, objektíve van-e Isten, hogy a lélek halhatatlan-e, hogy Isten milyen magatartást vár az embertől stb. csupa olyan kérdés, amelyek megválaszolása legalább annyira létfontosságú, mint az, hogy az e kérdéseket megválaszoló vallás egyúttal jól látja-e el közösség-összetartó funkcióját. Ráadásul a vallás e közösségteremtő funkciót is csak akkor gyakorolhatja hatékonyan, ha az emberek komolyan hisznek állításai igazában. De képesek-e az emberek őszintén és komolyan hinni egy olyan vallásban, amelyet a szemük láttára ástak elő a múltból, bevallottan csakis azzal a szándékkal, hogy "saját hitünk" legyen? Körülbelül annyira (vagy még annyira sem) fogná össze a nemzetet, mint a sport kultusza, azzal a különbséggel, hogy ez utóbbi nem fogalmaz meg a valóság végső szerkezetéről olyan állításokat, amelyek igaz vagy legalább hihető voltáról meg kellene győződnünk ahhoz, hogy magát a kultuszt komolyan végezhessük.
     Az embernek tehát létérdeke, hogy vallási téren is - akárcsak a profán tudás területén - igaz ismeretekkel rendelkezzék. Nem az a kérdés tehát, valóban "Jézus-hitű manicheu-sok" voltak-e őseink. Ez akár így is lehetett. A valódi kérdés az, igaz-e ennek a vallásnak a tanítása.
     Természetesen a jelen írás terjedelme nem teszi lehetővé, hogy hosszas fejtegetésbe bocsátkozzunk arról, vajon a kereszténység nyugati formája, vagy a manicheizmus tanainak igazsága mellett szólnak-e jobb érvek. Ehelyett befejezésül hadd hívjam fel a figyelmet egy olyan körülményre, amelynek fennállása akkor is célszerűtlenné teszi az említett szerzők által kívánt ősi magyar vallást, ha elfogadjuk azon előfeltevésüket, hogy a vallás elsősorban eszköz a nemzet mint közösség erősítésére. Nem tudom, vajon az érintettek elgondolkodtak-e azon, miféle vallás is voltaképpen az a bizonyos manicheizmus, amelyet ők minduntalan a kereszténység egy formájaként - sőt az igazi kereszténységként - emlegetnek. Nos, az, hogy mit minek nevezünk, lehet akár megállapodás kérdése is, de véleményem szerint a manicheizmus kereszténységnek minősítése nem igazán szerencsés, mert bizonyos felszíni hasonlóságok ellenére a két vallás alapvető szemléletmódja homlokegyenest ellenkező. A kereszténység szerint az anyagi világot a jó Isten teremtette a semmiből, e világ maga is jó, az ember lélek és test egysége, s végső beteljesülése is testben történik majd. A manicheizmus szerint viszont a jó Istennel szemben álló rossz Anyag öröktől fogva létezik. Az ember nem test és lélek egysége, hanem a test börtönébe zárt lélek. A testből testbe vándorló lelkek voltaképpen Isten részei, Hozzá akarnak visszatérni, végleg megszabadulva az anyag rabságából, kilépve az örökös újjászületés körforgásából. Így a manicheusok a házasságot és benne a gyereknemzést súlyos bűnnek tartják, hiszen ezzel mindig egy újabb lélek kerül az anyag fogságába. Komolyan azt gondolják az érintett szerzők, hogy ez a szemlélet szolgálná a legjobban az amúgy is fogyóban lévő magyarság megmaradását?

Turgonyi Zoltán (1957) filozófus, az MTA Filozófiai Kutatóintézetének tudományos munkatársa. Fő érdeklődési területe az etika, ezenbelül egy természetjog-elmélet kidolgozásának mai lehetőségei.