Dolhai Lajos
Az ökumenizmus katolikus alapelvei

A Hittani Kongregáció Dominus Iesus nyilatkozata óta (2000. szept. 5) szinte divat lett az ökumenizmus jövőjéről írni és beszélni.1 Az elmúlt hónapokban többen is kijelentették, hogy ez a dokumentum "veszélyezteti" az ökumenizmus jövőjét, vagy legalábbis az ökumenizmus komoly megtorpanásához vezethet. Sőt voltak olyan református lelkipásztorok, akik a nyilatkozat miatt nem kapcsolódtak be a 2001. évi januári egységért végzett imahét közös végzésébe. Az illetékes vatikáni vezetők is kénytelenek voltak nyilatkozni az ügyben, sőt II. János Pál pápa is megnyilatkozott, és kijelentette, hogy a katolikus egyház ökumenikus elköteleződésében nem történt változás. Minden teológiai folyóirat tematikus számban foglalkozott nemcsak a dokumentummal, hanem a dokumentum visszhangjával is.
     A Dominus Iesus nyilatkozat első része mindenki számára elfogadható, hiszen csak azt fejti ki, hogy Jézus Krisztus a világ egyetlen Üdvözítője. Ez pedig a legalapvetőbb keresztény hitigazságok közé tartozik. A dokumentum második része a problematikus, hiszen a katolikus egyházértelmezés és a protestánsok egyházfelfogása között lényeges különbözőségek vannak. A következőkben összefoglaljuk az ökumenizmus katolikus alapelveit, melyből látni fogjuk, hogy a II. vatikáni zsinat tanítása és a sokat vitatott dokumentum között alig van különbözőség. Tehát inkább csak arról van szó, hogy az elmúlt évtizedekben ritkábban fogalmaztuk meg ilyen határozottan (a régebbi apologetika stílusában) a katolikus tanítást.
     Az ökumenizmus katolikus elveit, feltételeit a II. Vatikáni Zsinat Keresztények Egységtörekvésérôl szóló zsinati határozata (Unitatis Redintegratio, röv. UR) foglalta össze (1964. nov. 21). A zsinati határozat is beszél már a katolikus ökumenizmus gyakorlatáról (2. fej.), de még nem bocsátkozik részletekbe. A Zsinat után a Vatikáni Egységtitkárság Ökumenikus Direktóriumokat adott ki (1967, 1970, 1993). A lelkipásztorok és a katolikus hívek ezekben a direktóriumokban megtalálják, hogy Egyházunk útmutatása szerint mit tehetnek - egységtörekvés jelenlegi fázisában - a keresztények egységéért. II János Pál pápa enciklikája (Ut unum sint 1995) összefoglalta az ökumenikus dialógus gyümölcseit, rámutat az egység felé vezető útra, és - megújítva a zsinat egységre szólító felhívását - kijelenti, hogy a katolikus egyház a II. vatikáni zsinattal "visszavonhatatlanul elkötelezte" magát arra, hogy az ökumenizmus útját járja.
     Ezeknek a dokumentumoknak kettős célja van. A zsinat szavaival megfogalmazva: segítik a katolikus híveket abban, "hogy akadályt ne gördítsenek a Gondviselés útjába, vagy elébe ne vágjanak a Szentlélek eljövendő ösztönzéseinek." (UR 24. p.) A dokumentumok által Egyházunk illetékes vezetői azt akarják, hogy ne legyünk az ökumenizmus ellenzői és akadályozói, de azt is, hogy meggondolatlan lépéseket ne tegyünk az egység felé vezető úton. Tehát a tanítóhivatal megnyilatkozásaival összhangban kapcsolódjunk be az ökumenizmusba! Ha egyházunk hivatott vezetői ezt fontosnak tartják, akkor nekünk sem lehet más véleményünk. Ártana viszont az egység ügyének, ha már most is olyan kapcsolatra lépnénk keresztény testvéreinkkel, amelyre jelenleg, az egység jelenlegi helyzetében még nincs lehetőség (például: intercommunió).
     Főként a zsinati dokumentum első része foglalta össze a "katolikus ökumenizmus alapelveit". A dokumentum az idézett kifejezést használja, s ezzel utalt arra, hogy különbséget kell tenni a katolikus egyház és más egyházak egységtörekvése között. Jogosult ez a különbségtétel, éspedig azért, mert a zsinati határozat a katolikus ekkleziológiából indul ki, míg az Egyházak Ökumenikus Tanácsa tagegyházai más egyháztani elvekből indulnak ki, másrészt pedig azért, mert az egyház egységén nem egészen ugyanazt értik a katolikus egyházban, mint a protestáns egyházakban.
     -  Az ökumenizmus bibliai alapjait a Lumen Gentium 1-4, Unitatis Redintegratio 2, és II. János Pál pápa Ut unum sint kezdetű enciklikájának 5-9 foglalja össze.
     -  Az ökumenizmus katolikus elveit a Lument Gentiumban (főként 8, 14-15), az Unitatis Redintegratio, az Ökumenikus Direktórium és az Ut unum sint kezdetű enciklika első fejezetében találjuk meg.

A legfontosabb zsinati alapelvek

a) "Az egységet Krisztus kezdettől fogva megadta egyházának. Hisszük, hogy a katolikus egyházban elveszíthetetlenül jelen van, és reméljük, hogy gyarapodni fog napról napra, a világ végezetéig" (UR 4). Már az egyházról szóló zsinati határozat is kimondja: Az "egy Egyház", melyet Krisztus alapított, s mely "közösségként van szervezve és rendezve", "konkrét létformát a katolikus egyházban" nyer2, amelyet "Péter utóda és vele közösségben a püspökök vezetnek" (LG 8). Újszerű, figyelemre méltó megfogalmazás az, hogy a zsinat nem azt mondja, hogy a katolikus Egyház Isten népe, hanem csak azt, hogy Isten népe a katolikus egyházban áll fenn. Az Egyházat, mint Isten népét nem azonosítja a katolikus egyházzal, de kijelenti, hogy a katolikus továbbra is hiszi, hogy élet- és jogfolytonosságban áll a Krisztus által Péterre és az apostolok testületére épített ősegyházzal.
     b) Jelentős mozzanat a zsinat ekkleziológiájában az a megállapítás, mely szerint az emberek különböző módon hozzátartoznak, ill. hozzá vannak rendelve Jézus Krisztus egyetlen egyházához (LG 13-16). Az egyház közösségébe teljesen beépülnek a katolikus hívők, de a nem katolikusok, sőt még a nemkeresztények is valamiképpen hozzákapcsolódnak az Egyházhoz, mint az üdvösség egyetemes eszközéhez. Az általánossá vált megfogalmazás szerint a zsinat az egyház tagjait, Isten népét koncentrikus körökbe sorolja. A legtávolabbi kört az anonim hívők (LG 16) alkotják. A következő kört a nem keresztény vallások alkotják, majd következnek azok, akik hisznek a Szentháromság egy Istenben és a hit, ill. a keresztség által Jézus Krisztushoz kapcsolták az életüket (a nem katolikus keresztények). Ebből következik, hogy Isten népén belül sok minden összeköti a katolikusokat más egyházak és egyházi közösségek keresztényeivel, akik megkeresztelkedtek ugyan, de nem vallják a teljes, katolikus hitet és nincsenek látható közösségben a pápa által vezetett katolikus egyházzal.
     c) Az üdvösség eszközeit hiánytalanul csak Krisztus katolikus egyházában találhatjuk meg, amely az "üdvösség egyetemes eszköze" (UR 3). Ezért az ökumenizmus mást, illetve többet jelent a katolikus egyház számára, mint a többi keresztény közösségnek.
     d) A vatikáni zsinat elismeri a keresztény értékeket a római katolikus egyházon kívül is (UR 2): "A megszentelődés és igazság sok eleme" a katolikus egyházon kívüli egyéb keresztény közösségekben is megtalálható (LG 8 és UR 3). A zsinat mondja: "... a katolikusok szíves örömest ismerjék el és értékeljék mindazokat az igazán keresztény javakat, amelyek a közös örökségből erednek s különvált testvéreinknél megtalálhatók (...), sőt azt sem szabad szem elől téveszteni, hogy a mi épülésünkre is szolgálhat mindaz, amit a Szentlélek kegyelme különvált testvéreinkben megvalósít" (UR 4).
     e) A zsinat sajátos szerepet szán a katolikus egyháznak az egység megvalósulásában: "Krisztus egyháza, amely hierarchikus szervezettel ellátott közösség, ,mintegy' szentség, azaz jele és eszköze az Istennel való belső egyesülésnek, s az egész emberi nem egységének" (LG 1, 8). A katolikus egyház tehát az egység jele és eszköze akar lenni a megosztott egyházban és ebben a mai megosztott világban. A katolikus egyház meg van győződve arról, hogy az apostoli idők óta hűségesen őrzi azt a hagyományt, amely szerint Róma püspöke egyúttal az egység látható pólusa és biztosítéka is. A vele való egység azt is jelenti, hogy egységben vagyunk mindazokkal az emberekkel, akik ugyanazt a hitet vallják.
     f) A hitigazságok hierarchikus rendje lehetőséget biztosít a teológiai párbeszédre. A dialógus során tehát gondolnunk kell arra, hogy "a katolikus tanításhoz tartozó igazságoknak egymásutánjuk vagyis rangsoruk van, mert más-másképpen kapcsolódnak a keresztény hit alapjához" (UR 11) A zsinat utáni dokumentumokból megtudjuk azt is, hogy hogyan kell értelmezni és használni az "igazságok hierarchiája" fogalmat.3
     Az "igazságok hierarchiája" kifejezés Pangrazio, goriziai püspök felszólalása nyomán került a zsinati okmányba. Ő akkor még csak annak illusztrálására hozta fel, hogy a keresztény egyházak között az alapigazságokat illetően máris egységről lehet beszélni.
     Ha mármost azt kérdezzük, mit értünk "alapigazságokon", azt kell felelnünk: az olyan hitigazságokat, amelyeket nem kell valamilyen másik igazságra visszavezetni és amelyek a keresztény hit lényegét érintik. Az Apostoli hitvallás nyilván ilyen alapigazságok összefoglalása, amiből viszont az következik, hogy mindaz, amivel ezt az Apostoli hitvallást későbbi zsinatok hitvallásai kiegészítették, az már az alapra "épült".
     Mindenesetre ügyelnünk kell az "igazságok hierarchiája" fogalom helyes megértésére.4 Egyrészt ugyanis nem arról van szó, mintha az igazságok között tallóznunk lehetne, és közülük egyeseket elfogadunk, másokat pedig elvetünk. De azt sem jelenti, hogy az ökumenikus párbeszédben, vagy akár a lelkipásztorkodásban, mindegyiket egyenlő hangsúllyal kellene hangoztatnunk. K. Rahner szerint5, éppen a lelkipásztori szempontot nézve, más megkülönböztetést is tennünk kell. Létezik ugyanis "objektív" fontossági sorrend az igazságokban, - de létezik "egzisztenciális" sorrend is, ami azt jelenti, hogy valakinek a személyi életében valamely igazság nagyobb fontosságú, mint a másik. Rahner szellemes példája: egy mexikói campesino számára, az ő szemszögéből nézve, lehet legfontosabb igazság, hogy a Madonnát tisztelni kell, de az Egyház számára alapvetőbbek a Jézus személyére és megváltói művére vonatkozó hitigazságok. Egy másik példa: Az "unio hypostatica" dogmája (Kalkedóni zsinat 451) alapján teológiailag is helyes és elfogadható a Jézus Szíve tisztelet, de ez nem jelenti, hogy az Egyház egysége nem valósulhat meg azért, mert az ortodox egyházak nem fogadják el a Jézus Szíve tisztelet fontosságát.
     g) Minden ökumenikus munka szíve: a lelki ökumenizmus, ami a megtérésben, a lelki megújulásban és az egységért végzett imádságban mutatkozik meg (UR 8). Egyházunk útmutatása szerint: "Az imádságnak elsőbbséget kell élveznie az egység felé vezető úton" (US 102). "A zarándokúton lévő egyházat Krisztus a szüntelen megújulásra hívja, melyre az egyháznak - mint emberi és földi intézménynek - állandóan szüksége van" (US 16).
A vatikáni dokumentumok szerint a lelki ökumenizmus:
     - a megtérés és az életszentségre való törekvés (ÖD ÚR 6-7; UUS 15 és 82-83);
     - a közös imádság (UUS 21-27; ÖD, III. fej, főként 120-21
     - a keresztények egységéért végzett ökumenikus imahét;
    - az ökumenikus lelkiség, amely megnyilvánul a biblia közös tanulmányozásában, esetleg ökumenikus bibliafordításban (ÖD 183-186 és UUS 45);
     - közös liturgikus szövegek és himnuszok használata (ÖD 187; UUS 46);
     - közös martirológiumnak az elkészítése (UUS 83-85).

h) Különbségtétel a keleti egyházak és a protestáns egyházak között:
     A zsinat más keresztény felekezeteket a saját önértelmezésüknek megfelelően egyházaknak, egyházi közösségeknek nevez, anélkül, hogy meghatározná, mit ért az egyház és egyházi közösség alatt (LG 15; ÚR 13-24). Figyelemre méltó viszont, hogy már a zsinati dekrétum is külön fejezetben tárgyal ezekről az egyházakról, és különböző módon értékeli ezeket az egyházakat. A közelmúltban megjelent Dominus Iesus nyilatkozat ki is jelenti, hogy lényegi különbség van az ortodox egyházak és a protestánsok között. Az ortodox egyházak valóban egyházaknak nevezhetők, mert ezekben az Egyházakban is Krisztus egyháza van jelen van és működik mint az apostoli jogfolytonosságot és Eucharisztiát őrző részegyházakban, de a többi keresztelő közösségek nem egyházak a szó sajátos értelmében (DI 17. p.). Talán ez az a pont, ahol a Hittani Kongregáció nyilatkozata kissé "sarkosan" fogalmaz, illetve élesebben megkülönbözteti a ortodox és a protestáns egyházakat. Egyesek szerint ezen a ponton visszalépés figyelhető meg a zsinati határozatokhoz képest.
     Az ortodox egyházak különösen is közel állnak hozzánk, mert apostoli eredetűek, hitbeli kérdésekben lényegi eltérés nincs tanításuk és a katolikus egyház tanítása között, továbbá van érvényes papságuk, szentmiséjük és vannak szentségeik. Ez az alapja annak, hogy - szükség esetén - katolikus hívek kérhetik ortodox paptól a szentségeket. (vö. UR 15).
     A történelmi protestáns egyházakkal is összeköt bennünket a Szentháromságba, Jézus Krisztusba és a megváltás művébe vetett hit, továbbá olyan egyházi értékek, mint a Szentírás, a Szentírásból táplálkozó kegyelmi élet, a hit, remény és a szeret. A legfőbb "szentségi egyesítő kötelék": a keresztség (UR 11), mert ez a szentség Krisztus Titokzatos Testének tagjává teszi azt, aki hisz és megkeresztelkedik, anélkül, hogy jogi értelemben a Római Katolikus Egyház tagja lenne (vö. UR 3).
     i) Az ökumenikus munkában józanságra és türelemre is szükség van. Nem lehet siettetni az ökumenizmust úgy, hogy "elébe vágunk a Gondviselésnek, de nem lehetünk késedelmes szívűek sem" (UR 24). A hamis békülékenység, az indifferentizmus (vallási közömbösség) és a prozelitizmus (egymás áttérítésére való törekvés) sem lehet az egység útja (UR 11). Az egység felé vezető úton igen jelentős a helyi ökumené: az ökumenizmust a helyi egyházakban, egyházmegyei és plébániai szinten kell megvalósítani, az egyetemes egyház törekvéseivel összehangolva (UR 5).

Dolhai Lajos (1952) címzetes prépost, az Egri Érseki Hittudományi Főiskola tanára, az egri papnevelő szeminárium rektorhelyettese.

1 Vö.: Hafenscher K., Quo vadis Ecclesia Quo vadis ökumené?, in Vigilia 68 (2001/2) 89-96; Rauber K.J., Az ökumené értelmezése és kilátásai, in Egyházfórum 16 (2001/1) 3-7.
2 a zsinat sokat idézett kifejezése: Jézus Krisztus Egyháza "subsistit in Ecclesia catholica" (LG 8)
3 Riflessioni e Suggerimenti sul Dialogo Ecumenico, Documento di lavoro a disposizione delle autoritá ecclesiali per la concreta applicazione del decreto sull'ecumenismo, SI, n. 12, 197/IV, pp 5-11; vö. még Hittani Kongregáció Mysterium ecclesiae c. nyilatkozata 1973, 4; tovább Ökumenikus Direktórium 75, és UUS 37.
4 ROSTA F., A hitigazságok rangsorolása, in Teológia 5(1971/2) 90-98.
5 "Hierarchia veritatum", in Diakonia 1982/november