Bakay Kornél
Népünk eredete
és Kárpát-medencei állama

Nincsen olyan nép, amelynek őstörténete ne volna homályos és ködös, magyarán bizonytalan vagy bizonyíthatatlan. S ez nem azért van így, mert a kutatók hanyagok, tehetségtelenek, közönyösek vagy felületesek, hanem azért, mert a források nagyon szűkösek, hiányosak, nem egyértelműek (azaz többféleképpen értelmezhetők), vagy a legősibb időkre nézvést egyáltalán nincsenek.
     Nyilvánvalóan mindez a magyar népre is vonatkozik, sőt (!) fokozott mértékben vonatkozik. Miért? Azért, mert a magyarság nem tagja természetszerűen sem a negro-szaharai, sem az ausztroázsiai, sem az indoeurópai (árja) népek hatalmas családjának, sem a kóreai-ajnu vagy a mongol-kínai típusú nyelvű népeknek, sem az amerikai ősnyelvű népeknek, sem az indopacifikus nyelvű népcsoportoknak, ugyanakkor nem sorolható az ún. elszigetelt nyelveken beszélő etnikumok (eszkimók, baszkok, tasmániaik stb.) rokonságába sem. A máig megfejtetlen eredetű, kihalt sumér és etruszk népek iránti vonzódás már ennek alapján is több mint érthető bár mind ez idáig sem a nyelvi, sem a genetikai rokonság nem volt meggyőzően igazolható. Természetesen nemcsak nyelvi rokonságról van szó, hanem legfőképpen és elsősorban etnikai (genetikai) és kulturális rokonságról.
     Ezért elfogadhatatlan a másfélszáz esztendeje dogmává merevített finnugor származáselmélet, mint őstörténetünk megingathatatlan alapja. Ma még nem jelentős azoknak a kutatóknak a száma, akik felkészültségük alapján képesek, készek és bátrak is ahhoz, hogy szembeszegüljenek a hivatalos és mérvadó akadémista tanokkal, s keresni merészelik az egykori valóságot, a tudományos igazságot, vállalva a tévedések kockázatát, és vállalva az egykori valóságot, a tudományos igazságot, vállalva a tévedések kockázatát, és vállalva a kirekesztés és a megbélyegzés ódiumait. Ez mindig így volt és így is lesz: a kutatók, a tudósok nézetei, állításai megütköznek egymással és az éles harc végén, a legtöbbször kiderül, hogy - esetleg - az egyik félnek sem volt igaza vagy nem egészen volt igaza. Ezért a tudományban nem volna szabad vagdalkozva ítéleteket, kinyilatkoztatásokat hirdetni, és képletesen vagy valóságosan is (mint a középkorban számos esetben) megsemmisíteni a vitatkozó ellenfelet.
     Magam, lassan másfél évtizede, felvehetném az Odüssze-usz melléknevet, mivel a homéroszi szörnyeteg Szkülla és a szemközti Kharibdisz között hánykolódom. Egyik oldalon az engem felfalni igyekvő hivatalos történettudományt képviselők sorakoznak, a másikon a képzettség (nem képesítést mondtam!) nélküli, szenvedélyes féktelenséggel mindenfélét mondó és író dilettánsok hada vonul fel. A mérvadók hatalma nagy, hiszen, ha akarják, egy bélyegmúzeumi vezetőből is a legnagyobb magyar középkorászt csinálhatják, aki azután bátran és büszke gőggel rekeszthet ki bárkit, mondván: aki a finnugrizmust nem fogadja el, az nem kutató, mert itt ér véget a tudomány. Másfelől pedig egy külhonba települt műtrágya-nagykereskedő, bővében lévén a pénznek, megjelentethet számos, egy-két könyvből összeollózott "történelmi műalkotást", ledorongolva és kicsúfolva nagy magyar tudósokat. S a nagyközönség, általában vevő mindenre, mert a zsigereiben érzi, értelmével tudja, hogy a tudományos hatalom, általában magyarellenes, általában arra törekszik, hogy a nemzetet összetartó közösség többé már ne jöhessen létre, kerítse hatalmába a fogyó magyarságot a közöny, az önfeladás, a tehetetlenséget garantáló butaság.
     Azt hirdetik az MTA irányadó emberei, hogy a magyar mindig egy kicsi töredék-nép volt, amelynek történelme csak a Kr. u. IX. századdal kezdődött. A korábbi időben, évezredeken át, miután az Urál-vidékén elszakadt a finnugornyelvű, primitív körülmények között élő testvéreitől, évezredeken át szakadatlanul vándorolt, bolyongott, majd végigsodródva a dél-orosz sztyeppén, a kazároktól, a varégoktól, a szlávoktól, a besenyőktől megveretve, átvergődött a Kárpátokon és pánikszerűen bemenekült a Kárpát-medencébe, ahol azután tovább terelgette az állatait, nomád módon vonult ide s oda, nem ismerte a házat, a kőépítkezést, a várat, a templomot, az Egyistent, a földművelést, az írást, a művészetet, a magántulajdont, az erkölcsöt. Így szükségszerűen a kultúrnépek kedélyes kirablása, a védtelenek legyilkolása, rabszíjra fűzése, a nők megerőszakolása volt a legfőbb tevékenysége, amiért azután okkal és joggal meggyűlölte az egész nyugati világ a "vidám rablóbandákból álló" barbár magyarságot. Nyilvánvalóan egy ilyen "megriadt csordára hasonlító" hordának nem lehetett csak személyi függésen alapuló törzsi szervezete, a területi alapon szervezett állam, úgymond, csak a nyugatiak hatására kezdett létrejönni, s csakis ennek köszönhető, hogy a magyarság nem tűnt el örökre a történelem sülylyesztőjében.
     Miért ragaszkodnak vajon a magyar tudomány kinevezett főemberei oly konokul a fenti képhez, miért sulykolják bele már a gyermekeink lelkébe és agyába azt, hogy a magyar embernek évszázadnyi időbe tellett, amíg a lovaglástól elgörbült lábával megtanulta az eke utáni egyenes testtartást, és leszokott arról, hogy gyönyörűségét lelje az asszonyok és a gyermekek lemészárlásában. (Glatz Ferenc: A magyarok krónikája, Budapest, 1996, 9. oldal.) Tárgyilagosan elismerjük, hogy vezető tudósaink számára szinte lehetetlen feladat volna elismerniük egész életművük elavulását, megtagadniuk korábbi állításaikat és befogadni az újat, az új régészeti és forráskutatások egyre gyarapodó bizonyítékait. S talán még ennél is nehezebb volna beismerni népük elárulását. Mert a mai magyar értelmiség nem teljesíti legfőbb feladatát, azt, amitől valaki értelmiségi és nem csak diplomás - vagyis: csakis az az ember értelmiségi, aki a népéért dolgozik, annak mutat példát, annak ad útmutató irányt. S a tudományok között e tekintetben kétségtelenül a legelső helyen áll a múlt kutatása, a nemzeti történettudomány. Nem egyszerűen szórakoztató stúdium a nemzet történelme, hanem az a szilárd alap, amelyben gyökerezik a nemzet jövője. Én azt vallom, hogy egyetlen tudomány sem lehet független a nemzeti élettől, a történelem célja azonban egyetlen nép életében sem lehet más, mint a nemzeti eszme, a nemzettudat életben tartása és megerősítése. Különösen most, a magyar keresztény királyság ezeréves ünnepének fényében láthatjuk ezen sarkigazság valódi összetartó erejét.
     Ám kétségtelenül szembe kell néznünk azzal a súlyos nehézséggel, hogy a múlt feneketlen kútjából nehéz meríteni. Nehéz kikezdhetetlen tényeket találni, hiszen nincsen olyan írott forrás, nyelvészeti összehasonlítás vagy régészeti objektum, amely valamilyen szempontból ne lehetne vitatható vagy megkérdőjelezhető. Mégis meg kell keresnünk minden, akár a legapróbb bizonyítékot is, múltunk valós felderítésére.
     Senki sem tagadja a szakképzett történészek közül, hogy a vogul, az osztyák, a zürjén, a mordvin, a mári, a szeremisz, az észt, a lett, a finn és a lapp nyelv a magyarral rokonságot mutat, mind a grammatikát, mind bizonyos, nem túlságosan jelentős mennyiségű szóegyezést illetően. Az azonban már hatalmas és alapkérdés, hogy mi az oka ennek, s nem kevésbé súlyos kérdés, hogy mikor, hogyan és hol hatottak ezek a nyelvek egymásra? A legkorszerűbb nyelvtudomány ma már teljességgel elveti a nyelvcsaládokra osztás elméletét és az ún. alapnyelvek egykori létét. (Gondoljunk a nosztratikus vagy az eurázsiai nyelvosztályozásra!) Így természetesen kiiktatható a mesterségesen konstruált uráli és finnugor alapnyelv is, vele együtt pedig elveszik az a dogma, hogy egykoron, talán a Kr. e. V-IV-III-II. évezredben az ősmagyarok elődei is a 40. Szélességi foktól északra, a zord éghajlatú és kedvezőtlen természeti körülmények között Szibériában vagy a Közép-Urálban éltek volna együtt az ún. finnugorokkal, újkőkori színvonalon, gyűjtögető, halász-vadász életmódban. E teória ellen számos érv szól, mindenek előtt az, hogy csakis a magyar nép élt a 40. szélességi foktól délebbre eső övezetben, egyetlen más ún. finnugor etnikum sem. Mindazok a kísérletek, amelyek a fenti hipotézis bizonyítása érdekében a régészetet hívták segítségül, sikertelenek maradtak, mivel az egyes, írott emlékek nélküli, régészeti kultúrákat éppen azon az alapon próbálták etnikumhoz kötni, hogy az adott területen finnugoroknak kellett élniük - a nyelvrokonság teóriája alapján. Másrészt a magyar nyelv ősisége és fennmaradása teljességgel kizárja, hogy kis lélekszámú csoportok örökös vándorlása közepette megmaradhatott volna a nyelvünk, hiszen ezredévekkel ezelőtt sem egy lakatlan zóna volt a Bécsi-medencétől a Csendes-óceánig terjedő óriási terület, amelyen a szétszóratás és a beolvasztás veszélye nélkül bármely kis nép kóborolhatott volna.
     A magyarság a keleti lovas népek nagy családjába tartozott, a szkíta, a hun, a türk és az avar elnevezésű népekkel együtt. A megtelepedett földműves és (ma már számos ásatásból tudjuk) az ugyancsak állandó településekkel is rendelkező nagyállattartó mozgékonyabb népek szétválása a Kr. e. I. évezred elején történt, s ez valóban korszakhatár az emberiség történetében. A háziasított vadló már a középső holocénban elterjedt, a háziasított lovak feltűnése azonban a neolitikum idejére tehető, de több ezer évnek kellett eltelnie, amíg a lovat fogatolni és megülni tudták. A ló vontatta harckocsi és a lovaglás, valamint a vas fegyverek és a nagy erejű reflexíj feltalálása alapvetően megváltoztatta az egykori világ arculatát Kínától, Mezopotámiától az Atlanti-óceánig.
     Őseleink háromezer vagy kétezer évvel ezelőtt magukat talán nem magyarnak nevezték, bár ezen nevünk máig hirdetett "megoldása", hogy ti. manysi - ember-ember jelentésű (vogul-osztyák eredetű) lett volna, teljességgel elfogadhatatlan, amint újragondolandó a hungar elnevezésünk eredete is, mert egyáltalán nem kifogástalan az onogur népnévből való "levezetése". Írott forrásokból tudjuk, hogy őseinket egykor régen szavárdoknak (szabíroknak) hívták, s az is tény, hogy a Muager-Mogyer név előfordul már a VI. században. Az a cáfolhatatlan tény, hogy a magyar nyelv már a XI. században (amikortól az első nyelvemlékeink ismertek) teljesen kiforrott nyelv volt, ősnyelvi mivolta mellett szól, az pedig, hogy fennmaradt, azt jelzi, hogy egykoron igenis sok ember beszélte. Vegyük itt figyelembe, hogy például a keleti és a nyugati frankok (a későbbi németek és franciák) a IX. században már nem értették meg egymást. Felvethető, hogy már szítakorban (Kr. e. VIII-III. század) is számosan ómagyarul beszéltek, valamint a hun kori népek között is (Kr. e. III-Kr. u. VI. század) ott kellett legyen a magyar. Kétségtelenül nagy fogyatékossága őstörténetünknek, hogy sem a szkítáktól, sem a hunoktól, sem az avaroktól vitathatatlanul értelmezhető (kifogástalanul olvasható) nyelvemlék egyetlen egy sem maradt fenn, az egyre gyarapodó rovásírásos emlékek ugyanis nehezen megfejthetők. Ez valójában egy történelmi abszurdum, elvégre a Belső-Ázsiától a Bécsi-medencéig terjedő hatalmas térségben (Eurázsia területe 54 millió km2) élt népek nagyobb részének nyelvi hovatartozását másfélezer esztendőn át nem ismerjük! Ezért, mint hipotézis, igenis felvethető, hogy a magyar nyelvvel is számoljunk, elvégre ez az egyetlen ókori ázsiai keleti nyelv létezik ma Európában.
     Annak alapján, hogy eleink a VII-VIII. században a kazár birodalom területén éltek, mégpedig nem mint alávetett szolganép, hanem mint Kazária államalkotó etnikuma (erről írott források és a szaltovó-majackojei régészeti kultúra emlékei tanúskodnak), valamint a régészetileg bizonyítható, erős és magas fokú kulturális rokonság alapján, feltételezhetjük, hogy a magyarság igen hosszú időn keresztül lakott a Kaszpi-tenger vidékén, részben annak keleti, részben a nyugati oldalán (Kaukázus vidéke). Történeti képtelenség az a hivatalos álláspont, mely szerint a magyarság "örök vándorlásban" élt cca. kétezer esztendőn át, hol a török nyelvű népek egyikéhez-másikához, hol mongol nyelvű néphez, hol iráni nyelvű népekhez csapódva. Ezen a területen volt lehetőség arra, hogy a magyar nyelv hasson a peremterületeken lakó ún. finnugor népcsoportokra, mint érintkező (lingua franca) nyelv. Ez igen fontos kérdés, mert elfogadható magyarázatot ad az obi-ugor és a volgai-permi nyelvekkel való kapcsolatra, viszont - tagadhatatlanul - nyitott kérdés marad a balti-skandináviai lett, észt és finn nyelvi rokonság. A kérdést még súlyosbítja, hogy a finn őstörténészek kinyilvánították népük nyolcezer éves autochton voltát, azaz megcáfolták és elvetették a keletről való kései bevándorlást.
     Kazária a Kr. u. VII-X. század között az eurázsiai térség igen jelentős és fejlett állama volt, városokkal, várakkal, fejlett, öntözéses földműveléssel, kertgazdálkodással, iparral, utakkal, hajóhaddal, zsoldos hadsereggel, közigazgatási és igazságszolgáltatási szervekkel, az adózó népek között voltak keresztények, mohamedánok, zsidó vallásúak és zoroasz-triánusok. A jelentős lélekszámú magyarság egy része a VII. század utolsó harmadában, az egyre erőteljesebb arab támadások következtében Közép-Ázsiából a Volga középső folyásvidékére költözött (Julianus magyarjai), míg a népesség zöme a Kubán folyó vidékétől a Don-Donyec királyság utódaiként, a Kaukázus területén is éltek magyar nyelvű népcsoportok (szavárd magyarok és Madzsar város), amelyek fennmaradtak a XIV. századig.

     Mindebből következik, hogy a Kárpát-medence birtokbavételének, a magyar honalapításnak eddig tanított és vallott históriája sem tartható fenn a továbbiakban. A történeti kútfők alapos és minden részletre kiterjedő ismételt elemzése világossá tette, hogy a konsztantinoszi elbeszélés hibás, s a magyarságot nem érte a IX. század végén semmiféle iszonyú erejű besenyő támadás, a honfoglalás tudatosan megtervezett, katonailag biztosított akció volt, amelynek során, a korabeli viszonyokhoz mérten, nagy lélekszámú magyarság rendezetten és rendben, javaival együtt, áttelepült Kazáriából előbb a mai Moldva (Etelköz), Erdély és a Felső-Tisza vidékére, majd birtokba vették őseink

s5.jpg (53073 bytes)

a későbbi Felvidéket, a Dráva-Száva közét s végül 900 táján a Dunántúlt is. Ezzel a hunok és az avarok után harmadjára került egységes főhatalom alá a Kárpát-medence egésze! Ez természetesen azt is jelenti, hogy a népvándorlás-dogma is végre-valahára érvényét veszti. A Kárpát-medencei IX-XI. századi magyar temetők (cca. 25 ezer sír) teljes mértékű és békés megtelepedést jeleznek s azt is, hogy egyáltalán nem volt üres térség a Duna-Tisza tája. Ennek alapján, valamint az embertani és a régészeti adatok alapján feltehető, hogy a Kárpát-medencében jelentős számú, magyarul beszélő avar lakosság élt, amely lakosság rokonként fogadta Álmos nagyfejedelem és fia, Árpád beköltöző népét. Talán ez a magyarázata annak, hogy a magyarok Kárpát-medencébe érkezése nem érintette meglepetésként a korabeli szomszédos hatalmakat, hiszen említést sem tesznek Árpádék országáról 899-ig.
     A kitalált, primitív törzsi államok-teóriát újabban azért hangoztatják felfokozott hangerővel, mert ezáltal igyekeznek jelentéktelenné tenni a Kárpát-medencei Magyar Nagyfejedelemséget, amelyben pedig sohasem volt kettős fejedelemség, sohasem volt törzsi széttagoltság s kivált nem igaz, hogy Koppány herceg, az erdélyi Gyula és a Maros-vidéki Ajtony barbár törzsfőnök lett volna, amikor mindhárman felvették a bizánci kereszténységet, monostorokat alapítottak, térítő püspököt fogadtak. S hogyan is lehetett volna István király megkoronázása után három évtizeddel (!) Ajtony "barbár törzsfő"?
     A Magyar Nagyfejedelemség a 900-as évektől, a korabeli viszonyok szerint, igenis államként működött, mert szuverén volt, mert volt egységes területe, voltak határai, volt erős hadserege, voltak bírói (horkák), volt vám- és adójövedelme (nemesfémek és só), volt nagyfejedelme (megas archon), akinek a hatalmát az elsőszülött fiú örökölte (Álmos-Árpád-Solt /Fajsz/-Taksony-Géza-István-Imre, tehát örökletes monarchia volt), volt külpolitikája, hiszen 892-től 970-ig pontos információik voltak egész Európáról, amelynek alapján a hadjárataikat vezették, s már Taksony felvette (963-ban Zacheus) a kapcsolatot a pápával, majd Géza egész diplomáciai rendszert alakított ki házasságkötések révén.
     A Magyar Nagyfejedelemség nyugati szomszédja: a német királyság, déli szomszédja: a bolgár cárság, északi szomszédja a cseh fejedelemség, keleti szomszédja a kijevi Rusz. A korszak főszereplői: Bizánc, a pápaság, a lengyel fejedelemség, a francia királyság, amelyek közül csak a németek kísérelték meg a magyarok elleni fellépést 907-ben, ám a nagy nyugati hadsereg Pozsony közelében katasztrofális vereséget szenvedett, s ettől kezdve soha senki idegen nem merte 1030-ig (s ez 123 év!) a lábát a Magyar Nagyfejedelemség, illetve királyság földjére tenni, s amikor ezt Konrád császár 1030-ban megkísérelte, Szent István király oly súlyosan megverte, hogy nyugodtan bevonulhatott Bécsbe is és véglegessé tette a Lajta-Fischa-határt, amely 1920-ig fennmaradt.
     A hivatalos álláspont képviselői nagyon szeretik kiemelni, hogy "a közép-kelet-európai térség első államai hozzávetőlegesen egy időben alakultak ki" és azonos rendszerük volt, lévén mind a lengyeleknél, mind a cseheknél, mind a dánoknál, mind a horvátoknál, mind a szerbeknél, mind a bolgároknál, mind a magyaroknál a rendező elv: a kereszténység volt. Ezt az összemosást nagyon könnyen elfogadta a magyar közvélemény is, mert látszólag megalapozott. Ámde ez a megközelítés nagyon hibás és hamis. Mégpedig azért, mert bár a keleti, illetve a nyugati kereszténység felvétele igaz, de - 1018-ig Bulgária kivételével - csakis Magyarország volt mindenkitől független hatalom, hiszen a lengyel, a cseh, a dán, az ostmarki osztrák uralkodók a német császár vazallusai voltak.
      De Bulgária példája is sokat mondó, mivel egyrészt az erős bolgár államot is egy keleti lovas nép hozta létre a VII. század végén, másrészt a XI. század elején meg tudta semmisíteni II. Baszileosz bizánci császár, aki viszont kísérletet sem tett a magyar királyság megtámadására.
     A harcias lengyelek uralkodóját Vitéz Boleszlávot, aki II. Ottó német császár kardhordozója volt sokáig, csak 1025-ben, halála előtt koronázták meg, de utódának, II. Miesz-kónak már le kellett mondania a királyi címről, hasonlóképpen volt a cseh fejedelemmel is (I. Boleszláv 935-967 és utódai s II. Vratiszláv csak 1085-ben kapott engedélyt arra, hogy felvegye a királyi címet). A horvát királyok a pápaság, majd Bizánc, 996 után Velence kreatúrái voltak, mígnem Szent László és Kálmán király a magyar királysághoz csatolja Horvátországot. A kijevi Rusz uralkodója sem volt szuverén, mivel az egyháza a konstantinápolyi pátriárka joghatósága alá tartozott, ellentétben a teljesen önálló és független magyar egyházszervezettől, amelynek feje a király volt.
     Amikor 973-ban Quedlinburgban I. Nagy Ottó császárnál összegyűltek a közép és kelet-európai uralkodók, a cseh fejedelem személyesen jelent meg hódolata jeléül, a lengyel Mieszkó a fiát, Boleszlávot túszként küldte oda, ám a magyar Géza nagyfejedelem csak 12 előkelő urat küldött. Majd II. Henrik testvérét kapta meg feleségül fia, István számára, s ennél hitelesebb bizonyíték nem kell arra nézve, hogy a Magyar Nagyfejedelemség egyenrangú volt a német császársággal! Hogyan lehet tehát ezt az országot az Árpádok törzsi-államának nevezni?
     De ugyanezt bizonyítja a magyar Szent Korona is, amelyről egyesek mindmáig azt állítják, hogy a hatalmas III. Ottó császár adományozta, a hűbéri függést jelző szent lándzsával együtt Istvánnak, míg mások amellett kardoskodnak, hogy a "hatalmas II. Szilveszter pápa" küldte István királynak. Történészi körökben közismert, hogy az egyébként rendkívül mély erkölcsi válságban élő pápaságnak (amelyben, egy-két kivételtől eltekintve, züllött és velejéig erkölcstelen pápák bitorolták Szent Péter trónusát, amiért is Cesare Baronio XVI. századi bíboros a sötétség évszázadának nevezte ezt a korszakot), a X. század végén és a XI. század elején semmiféle beleszólási joga nem volt a királyok koronázásába, mert ez világi aktus volt. Nemrégiben ezt nyomatékosan hangsúlyozta a német Johannes Fied is a História legújabb számában. Szent István király koronája tehát biztosan magyar akarat és megrendelés alapján készült *, minden bizonnyal a X. század végén, talán Géza nagyfejedelem parancsa és óhaja szerint, s ezért is találjuk a koronán Géza nagyfejedelem arcképe mellett a 959-ben elhunyt VII. Konsztantinosz bizánci császár képmását is. A Dukász-lemez biztosan később került a koronára. De nem német eredetű az uralkodói lándzsa sem, sőt éppen ellenkezőleg: a jogarral együtt biztosan keleti eredetű méltóságjelvény mind a kettő. Sem II. Szilveszter pápa, sem III. Ottó nem volt 1000-ben abban a helyzetben, hogy a szuverén magyar uralkodónak diktáljon.
     A nomád állaam-törzsi állam-szakrális kettős fejedelemség és a keresztény állam "fejlődési sor" arra való, hogy még véletlenül se jusson senkinek az eszébe, hogy Szent István magyar keresztény királysága közvetlen utóda és jogfolytonosa a Magyar Nagyfejedelemségnek. A magyar állam ugyanis csakis idegen hatásra jöhetett létre (korábban a marxisták szerint szláv, most, az egygyökerű utódok szerint: német minta szerint).
     Az állataikat szakadatlan terelgető nomád magyar rabló hordák eleinte azt sem tudták, hol akarnak megtelepedni, a Kárpát-medencében-e, avagy netán Lombardiában? Ezért is barangolták be rabló portyáikkal Európát, mint az arabok és a vikingek. Ám ez az összehasonlítás is erősen suta és hamis, mivel egyrészt a magyar katonai hadjáratok túlnyomórészt tervszerűek, tervezettek és kiválóan szervezettek voltak, és bár zsákmányoltak is, elsősorban diplomáciai, katonai célokat szolgáltak, másrészt eltérően az araboktól, akik területeket (Cordova) foglaltak el, s ott évszázadokra megtelepedtek, eltérően a vikingektől, akik szintén új hazát kerestek maguknak. Ezért engedélyezte 911-ben Együgyű Károly (898-929) francia király Rolló viking vezérnek, hogy ha felveszik a kereszténységet, népével egyetemben megtelepedhet a Bretagne-ig terjedő Neustria földjén, ami meg is történt. Ilyen a magyarokkal soha és sehol nem történt. A magyarok a XIX. század végéig tömegesen nem hagyták el a Kárpát-medencét.
     Most, a keresztény magyar állam ezeréves nagy ünnepe után, minderről érdemes újra elgondolkodnunk, és odakiáltanunk a magyar történelem kiforgatóinak: nec plus ultrat! Ennél ne tovább! - mert mi itt akarunk élni újabb ezer éven át s most, amikor a magyar jövő újra fényesedni kezd, a dicsőséges magyar múlt is egyre drágább lesz mindannyiunknak. Ne legyen nekünk teher a magyar múlt vállalása (Kunszabó Ferenc), mert a magyar nagy idők nagy szereplője és nagy tanúja volt - évezredeken át, még ha az elmúlt évszázadokban el is vesztette a súlyát, sőt országának nagyobb részét is.
     A múltnak nem szabad meghalnia, hogy a jövő megszülethessen! (Ábrányi Kornél)
     Magyar Múlt és Magyar Jövő! Ma már van ilyen nevű millenniumi emlékművünk is a Vas megyei Velem községben, ahol három sziklaormon áll a megkoronázott lótuszkehelyből kiemelkedő, aranybevonatú, hatalmas kettős kereszt, a kereszten a történelmi Magyarország zománcképe, fekete vonallal határolva a csonka haza területe, az ovális teret az ősi szkíta-hun-avar-magyar állatjelképek övezik, a hátfalon pedig ősi címereink sorjáznak.
    (* A Jel szerkesztőségének véleménye a Szent Korona megrendelését illetően különbözik a szerzőétől.)

Bakay Kornél (1940) régészprofesszor. Kutatási területe a magyar őstörténet és a középkor. Jelenleg a Kőszegi Városi Múzeum igazgatója, a Miskolci Nagy Lajos Király Magánegyetem magyar-történeti tanszékének vezetője.