Jáki Szaniszló: Nem-darwini darwinizmus

A „nem-darwini darwinizmus” kifejezés annak a szükségességére mutat, hogy alaposan ki kell bogozni azokat a bonyolultan összefonódott tudományos és ideológiai összetevőket, amik a darwinizmust alkotják. Ezt a munkát a kultúra józanságában és a teológiai világosságban való érdekeltség egyformán kívánatossá teszi. de komoly tudományos jelentősége is van. Az ideológiai összetevők erősen támogatják a teljes relativizmust és aláássák annak felismerését, hogy mi is a darwini evolúciós elmélet igazi tudományos érdeme. Ez utóbbi abban áll, hogy az elméletet kvantitatív tényezőkkel lehet kifejezni, amiket mérések adnak, és amik a tudományos igazságok legfőbb ismérvei. Az ideológia és tudomány darwinizmuson belüli szétválasztása jelentős segítséget nyújthat a teológusnak abban, hogy ne aggódjék túlságosan a darwinizmust illetően.

Ennek az előadásnak már a címe is paradox módon hat. Sőt ellentmondásosnak is tűnhet, bár mint minden más paradoxon, csak arra szolgál, hogy az elmét felébressze. Közel másfél százada, hogy A fajok eredete megjelent 1859-ben. Ilyen sok időnek elegendőnek kellett volna lennie arra, hogy ráébresszen minket a darwinizmus egy jellemzőjére, ami nem is annyira paradoxon, mint inkább az igazság és a tévedés keveréke. Sajnos, ezt a keveréket, illetve egyveleget még senki sem bogozta ki alaposan, és ami kevés történt is ebben az irányban, annak is alig volt hatása. Ha ennek az egyvelegnek az összetevőit világosan azonosítjuk, egy nem-darwini darwinizmus fog felbukkanni, ami nemcsak lehetséges program, de szükséges is.
A program abból áll, hogy a darwinizmust vagy evolúciós elméletet megtisztítsuk attól, ami benne nem tudomány, és azután megszorítás nélkül kultiváljuk az evolúció tudományát, amit joggal nevezünk darwinizmusnak. Az evolúciós elmélet nagy vonalakban abból áll, amit a tudósok - többnyire biológusok és paleontológusok - elmondanak arról, amit csinálnak és gondolnak. Semmi probléma nem lenne, ha csak azt mondanák el, amit csinálnak. De sokat beszélnek arról is, amit gondolnak, és nem szívlelik meg Einstein velős észrevételét: „Ha valamit is meg akartok tudni az elméleti fizikusok által használt módszerekről, azt tanácsolom, hogy szigorúan ragaszkodjatok egy elvhez: ne hallgassatok a szavaikra, hanem tetteiket figyeljétek.”1 (Ez történetesen teológusokkal kapcsolatban is alkalmazható).
A helyzet az, hogy az evolúció tudósai sokat beszélnek, bár nem mindig azért, mintha sokat gondolkodnának, noha jó néhányuk nem szereti azt, amin el kellene gondolkodnia. Fajokról, nemekről, osztályokról, az élővilágokról kellene gondolkodniuk. Nemcsak azért, mert ezek a fogalmak érthetők, hanem azért is, mert a nekik megfelelő valóság nem figyelhető meg. Meg lehet figyelni egy macskát, de nem a macska fajt. Meg lehet figyelni egy bizonyos embert, de az emberiséget nem. Az utóbbi fogalom univerzálé. Ahhoz persze a filozófiában nagyon jártas elme kell, hogy belássa: minden univerzálé a metafizika legmélyebb vizeire vezet.
A legtöbb fejlődéstudománnyal foglalkozó tudós sem filozófiai képzettséggel nem rendelkezik, sem nem szereti a metafizikát. Valójában gyűlölik, mert sokan közülük agnosztikusok és materialisták. De akár tetszik nekik, akár nem, szükségük van ilyen fogalmakra, mint faj, nem, család és a többi. Mivel hadilábon állnak a metafizikával, ezért ezeket a fogalmakat úgy használják, mint ahogyan a paraziták használják az egészséges fát. Nem utolsósorban pedig visszaélnek a metafizikával olyannyira, hogy értelmetlen állításokat engednek meg maguknak. Példa erre George Gaylord Simpsonnak, egy vezető amerikai evolucionistának a kijelentése, aki szerint Darwin legnagyobb teljesítménye a lényeg (szubsztancia) eltörlése volt.2 Nagyon nehéz feladat volt a rabszolgaság felszámolása, és éppúgy nehéz megszüntetni a diszkrimináció különböző formáit, és még ennél is nehezebb kiküszöbölni a szegénységet és a betegséget. De mindezek az erőfeszítések gyerekjátéknak tűnnek a lényeg (szubsztancia) felszámolásával összehasonlítva.
A lényeg (szubsztancia) fogalmát nem lehet felszámolni mindaddig, amíg intelligensen, azaz összefüggően akarunk tárgyalni a változásról, bármilyen változásról. És ha van terület, ami telítve van változással, akkor az az evolúciós biológia területe. Ott meghatározás szerint állandóan minden fejlődik, azaz változik. Sajnos a biológusok még nem tanulták meg azt a leckét, amit a fizikusok már rég megtanultak, bár nem mindannyian. A fizika (amibe én a kémiát is beleszámítom) az élettelen anyag változásaival foglalkozik. Az anyagi szubsztanciák változnak, és a fizikusoknak fel kellett tételezniük egy változatlan valaminek a létét, hogy ezeket a változásokat megmagyarázzák. Előbb az elemek játszották ezt a szerepet, a Mengyelejev táblázat elemei. Azután lehetővé vált, hogy megmutassuk: ezek az elemek maguk is változnak, amint azt egyes elemek radioaktív átváltozása mutatta. Ahhoz, hogy ezt meg lehessen magyarázni, a fizikusoknak ideiglenesen változatlan létezőket kellett feltételezniük, úgymint protonokat, neutronokat és elektronokat. Ma azt tartjuk, hogy a protonokat és neutronokat kvarkok alkotják, amiket gluonok tartanak össze. Egyelőre az elektronokról nem lehet kimutatni, hogy változnának, de ha változást észlelünk rajtuk, a magyarázat ideiglenesen változatlan összetevők feltételezéséből fog állni. És ez megtörténhet a fotonokkal is, amik az energia alapvető egységei.
Ez mind forradalminak tűnhet, de ebben nincs semmi rossz azoknak a fizikusoknak a számára, akik elfogadják azt, hogy míg a tudomány forradalmi jellegű, a filozófia nem az. A filozófiában mindig ugyanazt az alapvető megközelítést kell alkalmazni. A változást akkor tudjuk megmagyarázni – ez minden filozófia legfőbb feladata –, ha feltételezzük valami olyannak a létezését, ami a változás folyamatában változatlan marad. A jobb filozófusok azt is tudják, hogy a szubsztancia szó jól van megválasztva, mert fel kell tételezniük, hogy ami azonos marad, az a megfigyelés szintje alatt marad. A szub-sztancia – ami „substat”, azaz alul áll – sohasem figyelhető meg, csak az akcidensek. Darwin, aki nagyon gyenge filozófus volt, nem változtatta meg a változás magyarázatának ezt a sémáját, de feltételezett valamit, ami változatlan a változások folyamán, ezt azonban nem tudatosította. Ennyit Simpson professzor filozófiának ellentmondó állításáról, amit a tudomány – legyen az darwini vagy egyéb – nem képes támogatni, hacsak el nem felejtjük azt, amit a szubsztancia szó eredetileg jelentett.
Simpson állítása tökéletes példája annak a darwinizmusnak, amitől a darwinizmust meg kell szabadítani azért, hogy értelmes diskurzussá és ezáltal jó tudománnyá váljék. Ez nem azt jelenti, hogy ez a felszabadítás valaha is látványosan nagy léptekben fog jelentkezni. Még az evolúciós tudósok is bukott lények, alávetve az eredeti bűnnek, amelynek négy következménye van a hagyományos teológia szerint. Az értelem elhomályosul, az akarat rosszra hajlik, szenvedünk, és a halál kikerülhetetlen. Egyes biológusok ma klónozással akarják biztosítani a halhatatlanságot, bár mindeddig minden klónozott állat defektívnek bizonyult. Egy szép napon eljöhet az ember klónozása, de akkor sem lesz senki sem halhatatlan. A termodinamika második törvénye érvényes marad a klónozásra is.
A darwinizmus egy másik faja, amitől a darwnizmust meg kell szabadítani, az az állítás, hogy az evolúció megcáfolta a cél-okságot. Ennek az állításnak legnagyobb nehézsége az, hogy egy állítólag céltalan evolúció egy olyan fajt eredményezett, amelynek egyedei, az emberek, mindent nagyon is valami célból tesznek. Még az evolúcionisták is valamilyen cél érdekében tagadják a célt. A cél az hogy előmozdítsák a materializmust, ami természetesen nem tudomány, hanem ellenmetafizika. Jó felidézni, hogy amíg az anyagot meg lehet figyelni, a materalizmus elvont fogalom, ami nem lehet a megfigyelés tárgya. Evolucionisták, akik a cél-okság ellen lázítanak, jobb, ha tükörbe néznek: látni fogják azokat, akik egész életüket annak a célnak szentelték, hogy bebizonyítsák: nincs cél. Tehát egy nagyon is érdekes tanulmány tárgyát szolgáltatják, bár nem annyira a tudomány, mint inkább a pszichológia számára.3
A darwinizmus harmadik faja, amitől a darwinizmust meg kell szabadítani, az az állítás, hogy Darwin biztosított először intellektuális respektábilitást az ateizmus számára. Ezt az állítást Dawkins oxfordi biológus tette, aki különösen nagy nevet szerzett magának Selfish Gene cimű könyvével. Az állítás nagyon is gyenge része az, hogy nem tudományos. Sem az ateizmus, sem pedig a materializmus nem lehet a tudomány tárgya, mert minden ilyen tárgynak mérhetőnek kell lennie. Minden más érthető tétel a filozófia vagy a teológia tárgya.
Ez vezet a darwinizmus még egy további fajtájához, amitől a darwinizmust meg kell szabadítani. Ez a fajta darwinizmus klasszikus megfogalmazást kapott néhány éve, amikor Prof. Watson, a kromoszómák dupla -hélix alkatának társfelfedezője Princetonba jött és kijelentette, hogy egyedül a géneket és az őket alkotó molekulákat érdemes ismerni. Mivel az emberi életet ki lehet fejezni molekulákban, nincs értelme hogy bármi mást is felfedezzünk.4
Nos azóta, hogy felfedeztük az atommagokat, valóban sok új ismeretre tettünk szert. Tudjuk, miként alakulnak ki a csillagok, miként keletkeznek a galaxisok, tudjuk, miként van az, hogy minden egy, addig szupersűrű állapotból alakult ki, de nem tudjuk, hogy mit tegyünk a magenergiával, nem beszélve a nukleáris bombákról. Ha valamikor mindent fogunk tudni a molekulákról és a génekről, talán azt is tudhatjuk, hogyan lehet még a méhen belüli magzatokat is gyógyítani (ez már el is kezdődött), de nem fogjuk tudni genetikai alapon, hogy kit gyógyítsunk és kit ne. A tábori kórházakban alkalmazott szelekció szörnyű gyakorlatát át fogják venni azok a legjobb kórházaink, ahol csak a géneket ismerik, semmi egyebet. Ezek a kórházak, amelyeket tudós Frankensteinek fognak vezetni, Franciaország legjobb egyetemére, az École Polytechnique-re fognak hasonlítani. Ennek végzettjei az epés mondás szerint mindent tudnak, de azon kívül semmit.
Ennyit a darwinizmus ama összetevőiről, amiktől a darwinizmust meg kell szabadítani. Ennek a megszabadításnak az a célja, hogy a darwinizmus számára biztosítsuk annak valódi, tudományos méretét Ez a méret, a darwinizmusnak mint tudománynak számos sikertelensége ellenére is óriási. A darwinizmus, vagy inkább a természetes kiválasztás elve, amely a környezeti kényszer hatása alatt mutációkon fejti ki hatását, még eddig egyetlen, valóban megfigyelt esetet sem tud felmutatni arra, hogy egy faj természetesen átalakult volna egy másik fajjá. És még kevésbé lehet felmutatni ilyen transzformációkat az evolúciós fa magasabb egységei közt, úgymint nemek, családok, osztályok, törzsek és élővilágok közt, amikből jelenleg nem kettő van (állatok és növények), hanem öt vagy hat, beleértve az eukariótákat és a prokariótákat.
Semmi sem lenne nagyobb kísértés, mint a darwinizmusban felmerült nehézségeken rágódni, köztük a valódi átmeneti formák meghökkentő hiányán, amelyekből pedig minden időben rengetegnek kellene lenni. Ennek hangsúlyozása kétséget vethetne a darwinizmusra mint tudományra, bár az nagyon is tudomány annak ellenére, hogy még mindig csak primitív stádiumában van. Nem Darwin volt az első, aki az evolúcióra gondolt. Nem is ő volt az első, aki előterjesztette a természetes kiválasztás elvét, mint ami a környezeti kényszerek hatása alatt mutációkon fejti ki hatását. Ezeket Darwin Edward Blyth (1810-1873) angol természettudós cikkeiből vette át, amelyek a The Magazine of Natural History folyóiratban jelentek meg 1835-, 1836- és 1837-ben.5 Darwin sohasem ismerte el, hogy alapvető gondolatait – enyhén szólva –Blythtól kölcsönözte. De Darwin volt az, aki az elvet először mutatta be nagy méretekben. Darwint ezért jogosan tartják a darwinizmus megalapítójának A fajok eredete című könyve alapján. Az nem számít, hogy Darwin nem vette észre ennek az elvnek igazi tudományos velejét mindaddig, amíg elméletét egy mérnök 1867-ben, nyolc évvel A fajok eredete megjelenése után meg nem támadta. A mérnök, F. Jenkin, egyszerű statisztikai alapon rámutatott, hogy a kedvező mutációkat elnyomná az ezeknél sokkal számosabb kedvezőtlen mutációk tömege. Darwin negyven éve halott volt, amikor egy matematikus, Ronald A. Fisher sokkal alaposabb vizsgálatot végzett és kimutatta, hogy a kedvező mutációk összeállása elméletileg lehetséges. Fisher nem bizonyította be a fejlődéselmélet darwini mechanizmusát, csupán azt, hogy ez nem tartalmaz semmi matematikailag lehetetlent.
Mindebből könnyű kitalálni, miben áll a darwinizmus szörnyszülött formáitól megtisztított darwinizmus legfőbb tudományos jellemzője. Ez a jellemző az, hogy a kérdéses mechanizmust számszerűen ki lehet fejezni. Ebben áll minden igazi tudomány lényege, és bár ez meglepi az olvasót, minden valódi filozófiáé is, ami a valóságra és nem merő eszmékre vonatkozik. Gondoljunk csak a jó öreg Arisztotelészre és Kategóriáira. Ott, a 6b részben azt állítja, hogy a dolgok létezését azért ismerjük fel, mert méretük van. Mármost minden, aminek mérete van, mérhető, ami a számlálás egy formája. A mutációkat Mendel óta rengetegszer megszámolták. A környezetet sok formában leírhatja a fizika. A környezetnek az új egyedre gyakorolt hatása szintén mérhető vagy megszámlálható. Ez az, ami a darwinizmust tudománnyá teszi, és ami megkülönbözteti az evolúció-elmélet minden más fajtájától, úgymint Bergson élan vitaljától, Morgan emergence-étől, Samuel Alexander nisusától és végül, de nem utolsósorban Teilhard de Chardin képzelődéseitől, azaz, hogy az anyagvilágban minden egy Omega pont felé törekszik. Ezeknek a folyamatoknak, amelyek mind a vitalizmus különböző formái, egyike sem mérhető. Ez az, amiért nem képezhetik annak a tudománynak a tárgyát, ami a mozgásban lévő dolgok kvantitatív jellemzőinek számszerű tanulmányozása. A tudomány ennél sem nem több, sem nem kevesebb.6
Ez elvezethet minket Arisztotelész Kategóriáinak egy másik állításához ugyanabban a 6b szakaszban, ahol a szavak tíz kategóriájáról ír. Akció, passzió, potencia, minőség, mennyiség és így tovább. Itt teszi azt az állítást, amely éppoly banálisnak tűnik elsőre, mint amennyire rendkívül mélyreható. Azt állítja, hogy a szavaknak van egy kategóriája, a mennyiségek kategóriája, amivel kapcsolatban nem lehet a „többé-kevésbé” kifejezést használni. A hatos számról lehetetlen azt állítani, hogy az többé-kevésbé hat, de minden szóról, ami nem számot jelöl, állítható, hogy többé-kevésbé az, amit jelent. Ebben áll az összes analóg állítás megalapozása, beleértve a létezés analógiáját illető állításokat is.
És itt rejlik az a kulcs, amellyel választ lehet adni a vallás és a tudomány kapcsolatára vonatkozó kérdéssorozatra, és ezen belül válaszolni lehet a vallásra és fejlődéstudományra vonatkozó kérdésekre is. A darwinizmus a fejlődéstudomány központi magja. Ez azért van, mert a természetes kiválasztás elve lehetővé teszi a méréseket, azaz a számszerű kiértékelést. Enélkül nincs tudomány. És bármi, ami egy tudományban nem számszerű, az nem tudomány, hanem filozófia, néha pedig merő spekuláció vagy puszta álmodozás, vagy még annál is kevesebb.
Itt van a tudomány teológiai alapja, amennyiben a teológia a teremtéssel kezdi és nem valami magasabb szubjektív élménnyel, amiről gyakran bebizonyosodik, hogy nem is olyan magas, mint például az állítólagos misztikus állapotok pszihedelikus kiváltása. A teológia kiindulópontja a teremtés hittétele: minden anyagi lény felmutat valamit a Teremtő racionalitásából és következetességéből. Mármost semmi sem mutatja jobban az anyag egyetemes racionalitását, mint az a tény, hogy az anyag mindenhol ugyanazon kvantitatív tulajdonságok mentén van elrendezve. Vagy ahogyan az a Bölcsesség Könyvében áll: Isten mindent mérték, szám és súly szerint rendezett el. Ezért van az, hogy minden anyagi darab megszámlálható, bárhol is legyen a kozmoszon belül.
A következő sarkalatos pont, amit szemügyre kell vennünk az, hogy az anyagnak mint Isten teremtményének olyannak kell lennie, hogy minden anyagit képes legyen megvalósítani. Szeretünk úgy gondolni az életre, mint a puszta anyagi valaminél többre, de vigyáznunk kell. Ne feledjük, hogy az életet, a szerves életet nem lehet közvetlenül megfigyelni. A tudományként tetszelgő vitalisztikus filozófiák különféle változatait az leplezi le, hogy előterjesztőik képtelenek módszert adni a vitális erők megmérésére.
A nem-darwini darwinizmus tudomány egészen addig, amíg az organizmusoknak és azok részeinek a mérésére szorítkozik. És itt nincsenek korlátai a szörnyszülött kitüremkedéseitől megtisztított darwinizmusnak. A felgyülemlett tudásanyagban óriásiak a határok, de elméletileg határok nem léteznek. A jó értelemben felfogott darwinizmus jövője elképzelhetetlenül fényes és széles. Annyira széles, mint az anyag kiterjedése, és annyira fényes, mint a főként kvantitatív jellemzőjébe ágyazott anyag érthetősége.
Ezért nagyjából lényegtelen azt vizsgálni, hogy a darwinizmus elmélet-e vagy hipotézis, vagy egyéb. A darwinizmus hiányos tudomány, mivel még mindig sok számolás várat magára a biológián belül, ami a fizikánál sokkalta bonyolultabb tudomány. Ezért rendkívül terméketlen dolog a darwinizmus hiányosságait felsorolni. Nemcsak terméketlen, de teológiaellenes is. A darwinizmus ereje magában a teológiában gyökerezik, az anyagról, mint Istennek, a legfőbb intelligenciának és erőnek teremtményéről szóló hittételben.
Isten intelligenciájának nincsenek határai. Isten nem dolgozik kategóriákkal. Ő mindent egyetlen, feloszthatatlan, örök aktusban lát és fog fel. De teljesen más a helyzet velünk, emberekkel. Számunkra mennyiségek vannak meg minden egyéb, vagy pedig a minden egyéb és mennyiségek. Az emberi elme képtelen közvetlen módon mennyiségektől értékekig és onnan vissza a mennyiségekig eljutni. Ez azt jelenti, hogy határok, elválasztó vonalak vannak a természettudományok és a humán tudományok között, és ezeket nem szabad áthágni.
Ez nem azt jelenti, hogy a darwinisták nem hágták át ezeket az elválasztó vonalakat. Újra és újra elkövették az áthágás szörnyű aktusait, amint azt ennek a cikknek kezdő sorai megmutatták. De ezt tették a teológusok is. A tudomány és a vallás – és itt mindig a római katolikus vallást értem – kapcsolatát illető krónikus félreértés nagy része annak tudható be, hogy a kereszténységnek majdnem a kezdeteitől a Teremtés könyvének első fejezetét tudománynak, sőt tudományos tankönyvnek tekintették. A fundamentalista keresztények megjelenése előtt jóval a legjobb katolikus teológusok, közülük néhányan az egyház doktorai, tudományos tankönyvnek vették a Teremtés első könyvét. Az okozott kár hatalmas volt, és még nem vagyunk ennek a végén. A már meglévő kár nagy halom téves felfogást mutat arról, hogy valójában miről is szól az a fejezet. A Teremtés könyve nem más, mint egyszerűen egy parabola a szombat megtartásának szükségességéről.7
A Teremtés első könyvében Isten munkát végez, hogy azután megpihenhessen a hetedik napon. Ha volt valaha antropomorfizmus, akkor ez az. Képzeljük el az actus purust, amint éppen pihen. De éppen ilyen durva antropomorfizmus volt az is, amit a fejezet szerzője, Nehemiás vagy a társaságában lévő valamelyik tudós rabbi felhasznált arra, hogy a száműzés utáni zsidóknak egy igen fontos dolgot tanítson meg. Ez a szombati pihenőnap megtartása volt, hogy vallási, nemzeti identitásuk megmaradjon. Ezért a szerző Istent állítja be követendő példaként, aki hat napig dolgozik, de a hetediken, szombaton nem. Isten természetesen a legnagyobb feladatot, a világegyetem megalkotását kapja, ami a héberek számára egy sátoralakú szerkezet volt. És mivel Istent egy intelligens munkásnak kell elképzelni, azzal kezdi, hogy fényt teremt az első napon. A Teremtés első könyvének szerzője nem kapott speciális kinyilatkoztatást arról, hogy a közönséges fény elektromágneses sugárzás, aminek a 2.7 K kozmikus háttérsugárzás az egyik formája.
A Teremtés első könyvének egész szerkezete – a régi retorikai fogás módszereivel, azaz az egészet annak részeiben állítva – három lépéses ismétlése annak, hogy mindent Isten teremtett. Vegyük most észre, hogy a minden, azaz a dolgok összessége, vagyis a világegyetem határozottan metafizikai fogalom. A világegyetem mint olyan nem megfigyelhető, mivel senki sem mehet rajta kívülre, hogy onnan figyelje meg azt. Éppen ezért a világegyetem nem képezheti a tudomány tárgyát. A „tudományos kozmológia” rendkívül hibás elnevezés. A tudósok csupán szupergalaktológiáról beszélhetnek, de nem kozmológiáról. Csak metafizikusok és teológusok beszélhetnek a világegyetemről, de nagyon óvatosnak kell lenniük, ha mondandójukba mennyiségi adatokat kevernek. Másképpen a tudomány törvényszékére adják magukat, ami nagyon is szigorú törvényszék. Azért ilyen, mert a számoknak nevezett egzakt fogalmakkal dolgozik.
De térjünk vissza a Teremtés első könyvéhez, mivel ez a fejezet a darwinizmus kezdete óta fölösleges viták központjában állt. Alig hetven – talán csak ötven – éve, hogy a Teremtés első könyvének tipikus interpretációja a katolikus szemináriumokban az volt, hogy a hat nap hat geológiai korszakot jelent, ami konkordista interpretáció. Nos, a hatos szám az hat, sem nem nagyobb, sem nem kisebb hatnál, ahogyan azt fentebb mondtam. A pontosan hat geológiai vagy biológiai, vagy kozmológiai kort még mindig nem sikerült megtalálni. De az ősrégi kísértés, hogy többnek látszódjunk, mint amiknek mint keresztények elhivatottak vagyunk, még mindig velünk van. Szívesen elfeledjük, hogy a Biblia nem azért adatott nekünk, hogy arra tanítson minket, miként forognak az egek, hanem arra, hogy miképpen jussunk az égbe. Ha Konsztantinosz udvari püspöke, Eusebius gondolt volna erre, akkor nem írt volna egy hosszú könyvet, a Praeparatio Evangelica-t, amiben azt állítja, hogy a görög filozófia és tudomány Mózes könyveiből vett kölcsönzés volt.
Azóta számtalan követője akadt Eusebiusnak, ami csupán azt bizonyítja, hogy a jószándék, ha nincs ellenőrizve, pokolba – legalábbis intellektuális pokolba – vezető út is lehet. Mert bizony a Teremtés első könyve interpretációinak története valóban siralmas képet nyújt. Amikor a Genesis I through the Ages könyvemet elkezdtem írni, még nem tudtam, mi vár rám. A munka folyamán bukkantam rá Fr. Hummelauernak, az egzegétika gregoriánumi professzorának százéves megjegyzésére. Amikor röviden vázolta ezt a történetet, felsóhajtott: „Legyen már végre valahára világosság!” Ez közvetett elismerése volt annak, hogy mindaz, amit a Teremtés első könyvéről írtak, értéktelen volt, beleértve annak jelentős részét is, amit olyan nagyságok írtak, mint Szent Ágoston, Aquinói Szent Tamás, Bonaventura és Bellarmine. Értéktelen volt annak ellenére, hogy Ágoston nagyon egészséges szabályokat fektetett le arra vonatkozóan, hogyan kell interpretálni a Teremtés könyvében mindazt, ami a fizikai világra vonatkozik. De maga Ágoston sem volt következetes azokkal a szabályokkal szemben, még abban a mértékben sem, amennyit korának ismeretanyaga a fizikai világról szavatolt.
Nem csoda, hogy Fr. Hummelauer csupán egy további fejezetet adott a sötétséghez annak feltételezésével, hogy a Teremtés első könyvének hat napja hat álom volt, amit Mózes a világ teremtéséről látott. Freudnak ez a hat álom remek anyagot jelentett volna.
A sötétség további fejezeteit írták meg, amikor katolikus egzegéták vakon szegődtek néhány német protestáns egzegéta nyomába. Gunkelre és von Radra gondolunk, akik azt állították, hogy a Teremtés első könyve mítosz. Ezeknek a mítoszteremtőknek egyike sem adott világos meghatározást arra, hogy mit is ért a mítosz szó alatt. Amint egyre érthetetlenebb frázisokat termeltek, csupán azt segítették elő, hogy intellektuális cseberből intellektuális vederbe kerüljünk. Ez elkerülhető lett volna, ha az egzegétáknak lett volna valami jártasságuk vagy képzettségük az egzakt tudományok terén, ahol az ember feltehetően elsősorban feltétlen tiszteletet tanul a mennyiségek iránt.
Itt a kulcsa az összes sajátos és általános problémának a tudomány és a vallás közti kapcsolatot illetően. Az általános problémák közül egyik sem szélesebb körű, mint az, amit minden jó ok híján a darwinizmus teremtett. De ha egyszer egy jó, azaz nem-darwini darwinizmusunk lesz, akkor ezek a problémák nagyjából fiktíveknek fognak tűnni.
Ez nem azt jelenti, hogy nem lesz még sok ember, aki áldozatul fog esni mindenféle fikciónak. De ha valaki tudja a valóság és a fikció közti különbséget, akkor a probléma fele meg van oldva. A másik fele viszont megmarad. Vég nélküli fe-ladat marad a pontatlan gondolkodás árnyai ellen harcolni másokban és magunkban. Ezért van szükség olyan katolikus értelmiségiekre, akik sohasem álmodnak arról, hogy a háborút gyorsan megnyerik. A háború az idők végezetéig fog tartani. Bátorságot Jézus Sirák fia könyvéből meríthetünk: „Harcolj, és az igazság Istene fog harcolni érted”. De csatáznunk és harcolnunk fog kelleni, nem pedig nagy szintézisekről álmodozni, amelyek olyan dolgokat ötvöznek egybe, amiket Isten különválasztva akart tartani. Legalábbis különválasztva akarta tartani szegény emberi elménk előtt, amelynek számára vannak mennyiségek és minden egyéb, vagy pedig minden egyéb, kivéve a mennyiségeket.
A mennyiségek az igazság alapvető formái, annak az Igazságnak részeként, amiről maga Urunk mondta, hogy szabaddá tesz minket, minden bilincstől szabaddá, beleértve a „darwinista” darwinizmust is. Rajtunk áll, hogy nem-darwinivá tegyük azt, és ezáltal valódi fejlődéstudománnyá. De fejlődnünk kell, amíg egy változó világban élünk, a világ pedig állandóan változik. Vagy ahogyan Newman mondta, amikor a hittételek fejlődéséről beszélt. Azzal a megjegyzéssel kezdte, hogy egy nagy gondolatot csak akkor lehet megérteni, amikor azt annak változásában figyeljük, de arra összpontosítva, hogy ugyanaz tér vissza, bár más formában. Változik, hogy ugyanaz maradhasson. „Egy magasabb világban – folytatja Newman – másképp van, de itt lent élni egyet jelent azzal, hogy gyakran változunk.”8 Ez a mondat szolgájon mint vezérelv a nem-darwini darwinizmus kultiválásához.

Jáki Szaniszló OSB (1924) Templeton-díjas tudós. Teológiából Rómában, fizikából NewYorkban doktorált. A hatvanas évek óta a Seton Hall Katolikus Egyetem (New Jersey) tanára. A Pápai Tudományos Akadémia tagja.

Ezek Einstein 1933-ban tartott Herbert Spencer Memorial Lecture-ének bevezető szavai. Lásd Einstein, The World as I See It (New York: Covici, 1934), 3ö. old.
J. S. Gould teljesen egyetértett. Lásd a Simple Curiosity Letters from George Gaylord Simpson to his Family. 1921-1970, c.d. L.F. Laporte (Berkeley University of California Press, 1988)-hoz írt recenzióját a New York Times Book Review 1988. február 14-i számának 15. oldalán.
A cél fogalma sokkalta szélesebb és alapvetőbb, mint amit a tudománynak vett fejlődéstan be tud fogadni. A célnak ezt a szélesebb tárgyalását lásd Mi az egész értelme? című könyvemben
A Trenton Times Adviser 1995. február 25-i számának első oldalán
Ezeket a cikkeket L. Eiseley Darwin and the Mysterious Mr. X: New Light on the Evolutionists (New York: Harcourt Brace Jovanovitch, 1979) című művében újranyomták.
Ezt a fogalmat részletesebben kifejtem Means to Message: A Treatise on Truth (Grand Rapids, Mich.: Eerdmans, 2000) című könyvem harmadik, „Science” című fejezetében. Magyarul Eszközadta Üzenet …
Genesis I. through the Ages (Front Royal, Mich.: Real View Books, 1998) című könyvemven ezt a témát exegétikai és történelmi szempontból egyaránt alapos részletességgel tárgyalom
J. H. Newman, An Essay on the Development of Christian Doctrine (London: Basil Montagu Pickering, 1878), 40. old.