Puskás László

Vértanúk-hitvallók

Boldogok, akiket az igazságért üldöznek,
mert övék a mennyek országa
(Mt 5,10)

A vértanúk (latinul martyr) és a hitvallók (latinul confessor) a legősibb szentek, akiket az üldözés időszakában elszenvedett vértanú halálukért vagy a hit nyilvános, hősies megvallása miatt vállalt szenvedésükért dicsőít az Egyház. Jézus elsősorban róluk beszél a nyolcadik boldogságban, hiszen az igazságért vállalták az üldöztetést.1
 Sorsuk az ószövetségi próféták sorsával is összehasonlítható,2 de leglényegesebb az, hogy életükben magával Krisztussal léptek közösségre: vállalták a közösséget az ő mindnyájunkat megváltó szenvedésével.
A nyolcadik boldogság eredeti görög szövegében az „üldözni” ige (diókó) passzív alakban szerepel, ami a görög nyelv szabályai szerint állandó cselekményt jelent. Tehát Krisztus tanítványainak állandóan arra kell számítaniuk, hogy az „igazságért”, azaz az Isten akaratának megfelelő létmódért üldözni fogják őket. Hiszen viselkedésük, kitartásuk a meg-próbáltatásokban annak megvalósítása, amit az Úr kíván, és nem az, amit például az önfenntartás ösztöne, a személyes elszántság vagy akár fanatikus dac, valamely előnyszerzés vagy netán egyféle mazochista beállítottság kielégítése diktálna. Az üldözés érthetetlensége éppen abban rejlik, hogy a Krisztus-követő tanítvány nem valami gonosztettért kénytelen szenvedni, hanem Isten akaratának teljesítéséért. Isten békére, megbékélésre szólít, olyan tevékenységre hív, amely ezt segíti elő. Ezt tanúsítja a Hegyi beszéd egésze. És ezért Krisztus tanítványainak küldetésük teljesítése során - személyes dolgaikat Istennek alárendelve - a megvetettség és az üldözöttség elviselésére is készen kell állniuk. Másrészt viszont éppen emiatt válik lehetségessé, hogy Isten akaratát az elképzelhető legnagyobb mértékben megvalósítsák, és kövessék Krisztus példáját az ellenség szeretetében.
Mi motiválja azokat, akik elfogadják ezt a nem könnyű missziót? Hiszen a történelem során Krisztus tanítványai - a keresztények - már létezésük kezdetétől fogva időnként az Isten parancsaihoz való hűség és az elárulásuk közötti választás kényszerhelyzetébe kerültek, inkább külső, de esetenként belső tényezők hatására. Választásukat elsősorban a Mindenhatóba vetett hitük, ennek a hitnek az ereje súgta. Ez a hit megfelelt Isten jól értelmezett törvényeinek, és ezek helyes olvasatát a Fia által alapított és Szentlelke által vezetett Egyház garantálta. Emiatt a keresztényeknek az üldözésekben való kitartását egyrészt maga az Egyház motiválta mint a megváltás eszköze, illetőleg a szándék, hogy az Egyház tanításának egységét és teljességét megoltalmazzák, másrészt pedig az objektíve egyházellenes külső erőkkel szembeni ellenállás. Természetesen éppen a klérus, a püspökök, papok és szerzetesek voltak azok, akiket különösen kötelezett ez a feladat, emiatt került ki oly sok hitvalló-vértanú éppen közülük. Aranyszájú Szent János írja: „Krisztus Egyháza - Krisztus teste (Kol 1,18), és aki ennek szolgálatára vállalkozott, annak arra kell törekednie, hogy az ép és kimondhatatlanul tökéletes legyen; mindenben vigyáznia kell, hogy azon soha se szeplő, se redő, se más efféle folt ne támadjon (Ef 5,27), mely szépségét elrútíthatná és nem lehet más kötelessége, mint azt emberi tehetsége szerint méltóvá tenni halhatatlan és áldott Fejéhez.” 3

Hogyan egyeztethető össze Isten mindenhatósága és a keresztények üldözése?

Krisztus tanítványai üldözésének tényét önmagában semmiképpen sem ajánlatos olyan módon felfogni, mint a Magasságos akaratának közvetlen megnyilvánulását. Isten  - a Teremtő, a Jó Pásztor, a mennyei Atya - végtelenül szereti az embert és átöleli tékozló fiát. Isten a Szeretet. És ezért Isten, aki teremtményei iránti szeretetből, önmagát kiüresítve, magára vállalta az emberi szenvedést, csak megengedi az üldözést és az igazságtalanságot, de nem szerzője annak. Ennek ellenére a Mindenhatóról sok nem teljes, sőt téves képzet is helyt kapott. Például az irodalomban, Dosztojevszkij „nagy inkvizito-rában”, a kegyetlen Istennek antropomorf, sőt kényúr-szabású képére ismerünk. Az ilyen elképzelések már a kereszténység előtti, ószövetségi időkben is nagymértékben jelen voltak. Egyesek Istent valami démonikus jelenségként képzelik el, aki a szenvedés és a halál osztogatója. (Emlékezzünk a banális frázisokra:  „megver az Isten”, „megbüntet az Isten”, bár objektíve maga a bűnös bünteti önmagát, amikor elfordul Isten irgalmasságától. Vagy például a temetési beszédben elhangzó  „Isten adta, Isten elvette” mondat egy kisgyermek váratlan halála esetén esetleg a Magasságosnak vak önkényéről való téves képzet meggyökerezéséhez is vezethet, mert szenvedésben és halálban részesítette az ártatlan kicsinyt. Van, akinek számára Isten „könyvelő”, szív nélküli „bíró”, „robot”, akit nem érdekelnek az ember gyakran terhes élményei és fájdalmai, hanem csak tetteit veszi számba, és ezekért szinte szenvtelenül fizet meg az ítélet napján.4 Vannak ilyen elképzelések, és néha gyökeret is vernek az emberben anélkül, hogy elgondolkozna rajtuk. Emiatt kell állandóan odafigyelnünk a jelenség ellentmondásosságára, mindkét nézőpontjára, azaz folyamatosan meg kell különböztetnünk benne a jót és a rosszat. A vértanúság egyrészt a tudatos önfeláldozás aktusa a hit nevében, és ez egy határhelyzetre adott válaszként megfelel Isten akaratának. Másrészt azonban a vértanú megölése gonosztett a hit ellen, és ez a cselekedet önmagában Isten ellen, és így akarata ellen is irányul.
Krisztus Egyházának történetéből ismert, hogy a gonosz gyakran támadt rá kívülről,  ahogyan az istentelen kommunista hatalom is üldözte a hitet, az egyházakat a XX. században. De a gonosz mint kísértés az Egyház falai között is megjelenhet.5 Amikor a keresztelés alkalmával az Egyház tagjaivá váltunk, mindnyájan  megígértük, hogy ellenállunk a gonosznak: „Ellene mondasz-e a sátánnak?” - „Ellene mondok” Az üldöztetésekben is, és ma, békeidőben is egyaránt számolnunk kell azzal, aki-ami rombol, akár kívülről, akár benn, a kételyek között vagy tudatlanságban tévelygő lelkekben... Hitünk szerint a kísértő csak Krisztus második eljövetelével lesz oda zárva, ahova való, akkor lesz végleg kivetve a világosság örök életéből az örök halálba. De addig az időig Krisztus mindenre és mindenkire kiterjedő megváltó szándéka ellen tevékenykedik, olykor tudatos vagy nem tudatosult bűneink, vagy azok fel nem ismerése által, és minél ritkábban jut ez az eszünkbe, annál nyugodtabban teszi ezt a kísértő, hiszen észrevétlenül teheti.
A külső jegyeiben megtapasztalható kísértésekben a gonoszt világosabban felismerhetjük és tetten érhetjük, éppen ezért imádkozzuk: „ne vígy minket a kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól”. A megpróbáltatásokban - személyes problémáinkban és veszteségeinkben,  a politikai-társadalmi vagy természeti katasztrófákban - ezt nehezebb észrevenni, mert mindez  inkább a tökéletesként, jónak megalkotott, de általunk megsebzett világban megmutatkozó vak véletlen következménye. Ismételjük: szerintünk ezért is lenne helytelen  kísértéseinket és megpróbáltatásainkat Isten akarata közvetlen megvalósulásának nevezni, ahogyan ezt olykor automatikusan tesszük. Hiszen mindnyájan tudjuk, hogy az irgalmas Isten mindig velünk van, a szeretet hiánya, a rossz, a bűn azonban  semmiképpen sem tőle ered. Az a gonosztól van, akár együttműködünk vele, akár nem.
Ezért helytelen a kérdés feltevése: miért engedi meg az Úr, hogy jó emberek kínlódjanak; hogy az üldözések olykor még virágzó egyházakat is megsemmisítsenek, ahogy ez valaha Kappadóciában történt, és csaknem Kárpátalján is. Hitünk szerint Isten, bár megengedi a megpróbáltatást, nem hagyja el övéit a világ végezetéig.

A vértanúk és a hitvallók megdicsőítése kötelességünk

A martis görög szónak, amelyet általában a vértanúság fogalmával kapcsolunk össze, alapjelentése: tanú. Pilátusnak válaszolva mondja Jézus: „Én arra születtem és azért jöttem e világra, hogy tanúságot tegyek az igazságról” (Ján 18,37). Tehát a vértanúság értéke eleve és ma is a vele azonos hitvallás különleges mivoltában van. Másképpen mondva: a vértanúság olyan hitvallás, amely a körülmények miatt eljut határáig, az igazságnak magával az élettel való tanúsításáig.
A szentek - és köztük elsőkként a vértanúk - tisztelete és dicsőítése  a valódi keresztény lelkiség elidegeníthetetlen része. Őket maga az Úr biztosította arról, hogy övék a mennyek országa. A hívőt egész élete során a szentek közössége veszi körül, keresztségétől, amikor nevet kapva égi pártfogóra is szert tett, eltemetéséig, amikor az Egyház azért imádkozik, hogy „helyeztessék el lelke az élők sorában, a világosság helyén, ahol minden szentek és igazak megnyugosznak”. Úgy tűnik, hogy napjainkra némileg elhalványult annak az ősi hagyománynak élő tudatosítása, miszerint ma is mindnyájan a communio sanctorumban, a szentek közösségében vagyunk. Ez nem csupán az egyház közelmúltbeli üldözésének helyeire jellemző, hanem még inkább megvan ott, ahol különösen megmutatkozik a fizikai, anyagi, nem lelki jóléthez minden áron való vonzódás kísértése, a racionalizmus, a pragmatizmus, a fogyasztói mentalitás kísértése, és ez világos jele annak, hogy nem véletlenül kell beszélnünk a világ új evangelizációjáról. Ott, ahol eltűnik a szentek megbecsülése, a hit igazságai lassan minden mással egy szintre kerülnek és viszonylagossá válnak, hiszen az emberek számára éppen a szentek jelentik a helyes és legmélyebb keresztény lelkiségi hagyomány kézzelfogható megtestesülését és hordozóit.
Mindnyájunknak ismét és ismét el kell gondolkoznunk azon, amit az ősi egyházi hagyomány közvetít számunkra, és ezt például a szent hitvalló vértanúk élettörténetei rögzítik. Oda kellene figyelnünk a szenteknek minden idők hívei számára szóló példájára. De ezenkívül különleges feladatunk és kötelességünk az új vértanúkat és hitvallókat is felmutatni, ezeket a hozzánk - korunkhoz és lakhelyünkhöz, mai kérdéseinkhez és problémáinkhoz - közelebb álló embereket. Hiszen a mi környékünkön is voltak efféle világító emberek, olyanok, akiket üldöztek az igazságért. „Ha világosságot gyújtanak, nem teszik véka alá, hanem a tartóra, hogy világítson a ház minden lakójának. Így világítson világosságtok az emberek előtt, hogy lássák jótetteiteket és magasztalják mennyei Atyátokat” (Mt 5,15-16).

A szentek kanonizációja

Mindnyájan tudjuk, hogy a Szentatya, II. János Pál pápa, főpapsága alatt jelentős számú vértanút és hitvallót kanonizált, közöttük kortársainkat is. Nemrég tudhattuk meg, hogy a Moszkvai Ortodox Patriarchátusban is több száz hitvallót avattak szentté. Alig fél éve, hogy a Konstantinápolyi Ortodox Egyház - az egyháztörténelemben a különválás óta ez az első eset - szentté avatta Szent István királyunkat, akit a Római Egyház már a 12. században kanonizált.
Tehát mindegyik apostoli egyház hierarchiája tudatában van a szentek megdicsőítése fontosságának, de vajon mi, az egyház tagjai, teljesen nyitottak vagyunk-e ennek megfelelő fogadására? Érdemes ezen elgondolkozni. Valóban szükséges-e azon dolgoznunk, hogy szentjeink világossága minden eldugott sarkot elérjen, mind a mi házunkban, mind pedig az egész világon? Mert úgy tűnik, hogy nem értékeljük eléggé hőseinket, a szent hitvallókat, nem értünk ahhoz, hogy felmutassuk őket a világnak, bár annak szüksége van  „csillagokra”. Emiatt az emberek ismét megelégszenek a bálványokkal, például tv- és mozisztárokkal.
E sorok írója keleti katolikus, és a görög katolikus egyháztörténelem mint külön jelenség időben nem olyan kiterjedt, hogy az egyházainkban használt martirológiumokban, menologionokban - nyugati és keleti testvér-egyházainkhoz hasonlóan - megjelenhettek volna  görög katolikusok is. Csak a 17. sz.-i Szent Jozafát vértanú-érsek lett kanonizálva, valamint nemrégen a 19. századi tizennégy pratulini (kelet-lengyelországi) vértanú boldoggá avatva. Közismert, hogy hitünk legszélsőségesebb és legtömegesebb megpróbáltatására a 20. század közepén került sor, és éppen ez indít bennünket arra, hogy megpróbáljuk  felvillantani és némileg elemezni korunkban és régiónkban a hitért elszenvedett vértanúság jelenségét. Feltesszük a  kérdést: segíthet-e nekünk kortárs hitvallóink példája, mit üzennek ők nekünk? Alkalmas-e a mi időnk, és mi magunk is képesek vagyunk-e arra, hogy elolvassuk, megértsük és teljesítsük testamentumukat? Tudatosul-e mindegyikőnkben ennek jelentősége, mind az egyes hívő keresztényekben, mind közösségeinkben, egyházainkban, az egyetemes Krisztusi Egyház egészében? Mindent megteszünk-e ahhoz, hogy a szentek dicsőségével dicsőítsük meg korunk vértanúit és hitvallóit?
Vagy netán úgy döntünk, hogy nem időszerű a Krisztus szentjeinek közösségében való hit? Nem érdemes véges erőinket a szentek tiszteletének újjászületésére, hétköznapi életünkbe való újra-bevezetésére pazarolni azért, hogy ismét együtt, közösségben élhessünk és kapcsolatban lehessünk velük, ahogy ehhez eleink még oly kitűnően értettek? Ezzel azonban hallgatólagosan megkérdőjelezzük példájuk értékét a magunk számára, mégpedig olyan korban, amikor különösen érezhető a keresztény értékek hiánya, amikor arra a hűlt helyre, ami lelkünkben a keresztényellenes propaganda évtizedei után képződött, ugyancsak igyekeznek beférkőzni az új bálványok, és ezeket most, úgy tűnik, más égtájak felől importálgatjuk, mint előzőleg.
A „ti vagytok a föld sója”, „ti vagytok a világ világossága” hasonlatok, amelyekkel a Tanító mintegy összegezte a boldogságok felsorolását a Hegyi beszédben, annak lényegét jelzik, hogy milyeneknek kell lenniük Jézus tanítványainak. A továbbiakban a hitvallók üzenetének tolmácsolását kíséreljük meg. Ők azok, akiket megillet a „Krisztus valódi tanítványai” meghatározás, hiszen tettekben váltották valóra tanítását: méltóan kitartottak az üldözésekben.

„Ti vagytok a föld sója”

Jézus szavai azokról is szólnak, akiket megvetettek és üldöztek. Éppen Krisztus tanítványainak kell teljessé tenni a „só” szerepét a földön, azaz az emberek között. A „só” hatása különféle: ízesít, tisztít, megóv a romlástól. Ahogyan a só hatása megmutatkozik az ételben, ugyanúgy a keresztények számára is kötelező ennek a sajátos feladatnak a teljesítése, és ezt semmi mással nem lehet kiváltani. Erre kötelez minket a Szentatya üzenete is: „Legyetek a közösség és az egység állandó kovásza a feszültségekkel és a megosztottsággal terhelt világban”6 
Érdemes odafigyelni az evangéliumi szöveg folytatására is, amely itt a negatívumokat hangsúlyozza: azt, ami akkor vár ránk, ha nem teljesítjük ezt a hivatásunkat - „Ha a só ízét veszti, ugyan mivel sózzák meg? Nem való már egyébre, mint hogy kidobják, s az emberek eltapossák.” Radikális szavak és súlyos figyelmeztetés, ha még figyelembe vesszük azt is, hogy Jézus korában a sót a Holt-tenger vizéből nyerték desztillálással, és az valóban rossz ízű szennyező anyagokat is tartalmazhatott. Ha a hivatott nem teljesíti a rábízott feladatot, amely nem ruházható át senki másra, mit sem ér. Joseph Ratzinger bíboros, a Hit-kongregáció prefektusa, a kereszténységről és a katolikus egyházról szóló interjú-kötetében az új évezred küszöbén  ismételten hangsúlyozza sajátos - személyes és közösségi, egyházi - felelősségünket. „Látjuk, hogy a kudarcokból, a bomlásból nem szükségszerűen következik pozitív fejlemény. A volt kommunista államokban például a gazdasági és politikai helyzet rosszabbodásából nem születik ugyan újjá a kommunizmus, de nem is támad semmi nagy kezdeményezés abban az értelemben, hogy azt mondhatnánk, visszatérnek a keresztény értékekhez. Ehelyett széles körben a lelkek elfáradása, ellaposodás, rezignáció tapasztalható, növekszik a reménytelenség. Korábbi  ideológiák megtagadásából nem következik szükségszerűen a kereszténység újjászületése, nem születnek szükségszerűen nagy, eleven mozgalmak. A kiábrándultság további romláshoz vezet, de arra is lehetőség nyílik, hogy az embereket megérintse a kereszténység ereje, s ezáltal megkezdődjék a regeneráció.”7
Már a mondottakból is látható, hogy az egyháznak ahhoz, hogy teljesítse hivatását a világban, korunkban is - talán minden eddiginél jobban - szüksége van olyan emberekre, akik a föld sójává válhatnak, ahogyan saját koruk számára váltak „kovásszá” az igazságért üldözött boldogok. Nekünk is ők mutatnak  példát arra, hogyan kell ezt tenni, hacsak képesek vagyunk meghallani őket.

„A világ világossága”

A további szöveg (Mt 15,14) a boldogokat a „világ világosságának” is nevezi, és így folytatja: „A hegyre épített város el nem rejthető.” Ez a világosság-metafora már az Ószövetségből is ismert, ahol Istenre, a választott nép egészére, egyes kiválasztottakra vonatkozhat, Izajás próféciáiban pedig Isten Szolgáját, a Megváltó Messiást is illeti. Végül maga Jézus nevezi önmagát „a világ világosságának”, kifejtve: „Aki engem követ, nem jár sötétségben, hanem övé lesz az élet világossága” (Ján 8,12). Ennek analógiájaként kell felfognunk a tanítványok, a boldogok szerepét is mint olyanokét, akik visszatükrözik az emberek számára Krisztus világosságát. Ezzel Krisztus követőinek feladata - azaz a miénk is - a legszorosabban összekötődik az ő missziójával, hiszen Jézus világosságának éppen a tanítványai által való elterjesztése útján kell elérnie a világ minden sarkát.
Izajás mondja az új Jeruzsálem fényéről: „Kelj föl, ragyogj föl, mert elérkezett világosságod, és az Úr dicsősége felragyogott fölötted” (Iz 60,1). Az ő nyomában éneklik a bizánci egyházak a húsvéti liturgiában: „Tündökölj, tündökölj, mennyei Jeruzsálem!” Így az idézett próféciák fényében maga a Krisztus-követő tanítványok közössége, az Egyház kapja meg a végidők új Jeruzsálemének szerepét: mivel rajta keresztül árad ki az Úr „világossága” a népekre.
Még pontosabban nyilvánul meg ez annak a világosságnak a képében, amelyet a szoba egy kimagasló helyére tesznek. Palesztinában annak idején az egyetlen helyiségből álló házat agyagból formázott és kiégetett olajmécses világította meg, és ezt magas vastartóra helyezték, hogy a fény az összes sarkot elérje. Jézus tanítványait illetően ez azt jelenti, hogy a „világosság” őrzése az ő feladatuk. Ők kötelesek felemelni Krisztus világosságát mind magasabbra, hogy az mindenki számára láthatóvá és érzékelhetővé váljék.
Ezért nekünk is kötelező feladatunk minél magasabbra fölemelni a mécseseket: fölemelni a mi házunk boldog hitvallóinak és vértanúinak ikonjait, hiszen ezt helyettünk senki más nem teheti meg. Talán nem tévedünk, ha azt mondjuk, hogy az Úr akarja ezt tőlünk. Vezessen bennünket ebben ugyanaz a Lélek, aki még 156 körül Szmirna közössége nevében szólt Polikarposz vértanúsági aktáiban: „Szeretjük Krisztust, mert Ő Isten Fia. Valóban szeretjük a vértanúkat is, mivel legyőzhetetlenül vonzódnak egyetlen Királyukhoz és Tanítójukhoz, hogy mi szintén az ő közösségükhöz tartozzunk és tanítványokká lehessünk, ahogyan ők!”

Puskás László (1941) a lembergi (Lvov) Művészeti Akadémián szerzett festőművészi diplomát 1965-ben. 1993-ban pappá szentelték, jelenleg a munkácsi görög katolikus egyházmegye papja, a Communio című nemzetközi folyóirat ukrán szekciójának főszerkesztője.

  1. Később a keresztények hitvallónak nevezték azt is, aki a hitet élete szentségével és tökéletességével tanúsította.
  2. Vö. „...kigúnyolták az Isten követeit, megvetették üzeneteit, és kinevették prófétáit...” (2 Krón 36,16)
  3. „A papi méltóságról”, 4. beszéd. Ford.: BÖLCSKEI L., Szeged, 1928, 105. Más fordításban idézi (a Romzsa Tódor és társai pappá szenteléséről tájékoztató tudósításban a római Russzikum-szeminárium 1937 márciusi „Jegyzetei”-ből) PUSKÁS L. Romzsa Tódor élete és halála, Don Bosco, Budapest; 1998, 47.
  4. FRIELINGSDORF K., Dämonische Gottesbilder, Grünewald, Mainz 1992, idézi SZENTMÁRTONI M., Lelkipásztori pszichológia, SZIT, Budapest 1999, 109-112. Érdemes megjegyezni, hogy Frielingsdorf a vallási passzivitás, szekularizáció, az ateizmus, okkultizmus, spiritizmus, az ezoterikus vallási mozgalmak elterjedtségét napjainkban éppen Isten negatív képének elterjedtsége rovására írja. Mert pl. boldog Padre Pionak legnagyobb megpróbáltatásait és talán legfájdalmasabb lelki sebeit nem kis részben éppen egyházi vezetőinek egyes döntései okozták. Bár ő maga Isten akaratának nevezte azt, hogy sokszor erősen korlátozták papi szolgálatában, ezeket inkább papi élete legsúlyosabb - mert magas egyházi fórumtól származó - megpróbáltatásainak vagy akár gonosz kísértésnek is tarthatjuk. Vö. D. ALIMENTI, Pio atya, Agapé, 2000, 6 és másutt.

  5. A Szentatya beszéde a Communio nemzetközi teológiai folyóirat szerkesztőihez.
  6. J. RATZINGER, Salz der Erde. Deutsche Verlags-Anstalt GMBH, Stuttgart 1996, magyarul: A föld sója. Szent István Társulat, Budapest; 1997, 191.
Romzsa Tódor felszentelt vértanú arcképe
Romzsa Tódor felszentelt vértanú arcképe