SZEMLE

Emlékezés Ágoston Juliánra - halálának 33. évfordulóján
Fordulatokban bővelkedő, tartalmas élete sikerektől és mellőzéstől nem mentes, de mindvégig vallásossága megtartásáról szólt.
 1927. augusztus 29-én öltötte magára a novíciusok fehér ruháját és szeptemberben megkezdte teológiai tanulmányait a Ciszter Rend Zirci Hittudományi Főiskoláján. Teológiai tanulmányaival párhuzamosan tanult a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem bölcsészkarán, magyar-latin nyelvszakon. Egy év elteltével, 1928. augusztus 30-án tett egyszerű szerzetesi fogadalmat, s felvette a Julián nevet.
Teológiai tanulmányait Zircen 1931-ben, bölcsésztanulmányait Budapesten 1932-ben fejezte be. Áldozópappá egy év elteltével szentelték 1933. július 2-án. Bölcsészetből 1934-ben doktorált „cum laude” eredménnyel. Doktori értekezését Kaffka Margitról írta, akárcsak egykoron Radnóti Miklós. Irodalomtörténeti tanulmánya Kaffkáról, 1934-ben jelent meg nyomtatásban.
Tanári katedrát először 1936. szeptemberében kapott, az egri Ciszter Rendi Szent Bernát Gimnáziumban. Középiskolai tanárként az Egerben eltöltött tizenkét év, az itt tanító szerzetes tanárok között megélt magas szintű szellemi környezet, a fiatal pályakezdő tanár számára maradandó élményt nyújtott.
Ágoston Julián költő is volt. Versei 1934-től folyamatosan jelentek meg a különböző lapokban és folyóiratokban. (pl. Élet, Napkelet, Mária Kongregáció, Vigília stb.)
Irodalmi munkássága alapján az egri Gárdonyi Géza Társaság választmánya, 1937-ben tagjává választotta.
Verseinek első gyűjteménye kötet alakban, 1938-ban jelent meg a karácsonyi könyvvásáron, Fekete remeteségem címmel. „Csillagnak indult a magyar líra egén, méltó társként a harmadik nemzedék költőinek. Egyetlen verseskötetét, a Fekete remeteségem áradó, látomásos szabadverseivel semmivel sem rosszabb kezdet, mint a többieké, akiket ma klasszikusként tisztelünk.” (Rónay László)
 Szent Mór, pécsi püspök életét, regény alakjában dolgozta fel, melyet Esteván címmel a Szent - István Társulat jelentetett meg 1942-ben.
„Ágoston Julián regénye a magyar katolicizmus szépirodalmi törekvéseinek szép példája…
Kiadásra ajánlja a regényt az, hogy éppen a katolikus tudomány kutatásai által újólag feltárt és történetileg élővé tett Árpád-kort éppen a katolikus regényírás hanyagolja el.” (1942. dec. 28., Eger című újság)
Bölcsészeti tanulmánya 1943-ban jelent meg A századforduló költészete címmel. Újságot, folyóiratot is szerkesztett Egerben a háború alatt és után
1948-tól, a pécsi Ciszter rendház tagja. Rendi elöljárója a Pécsi Tudományegyetem kollégiumának, a Szent Mór kollégiumnak (Maurinum) igazgatójává nevezte ki. A Pécsi Ciszter gimnáziumban két esztendőt tanított magyar - latin nyelvszakon, a szerzetesrendek feloszlatásának évéig, 1950-ig.
1950. június 10-én kezdődött meg Pécsen a rendház száműzése és kitelepítése a nagykunsági Kunszentmártonba. Ezt a kis vidéki települést jelölte ki az akkori államhatalom a szerzetesek kényszertartózkodási helyéül.
Az adott kor viszonyai között, szerzetesként nem maradhatott sokáig szabad az ember.
1951-ben, koncepciós perek idején, az ÁVO újból letartóztatta Juliánt. Az ítélet után a kerepestarcsai gyűjtőbe vitték, ahol több mint egy esztendőt raboskodott.
1952-ben, szabadulása évében már beteg volt, megviselte egészségét a „bent” eltöltött idő. A börtönről később, sajátos módon csak pozitív élményeket mesélt. Ennek egyik oka az volt, hogy vallásos ember módjára inkább a jó élményeiről számolt be, elhallgatva nehézségeit, a másik ok talán az, hogy az idő elfeledtette vele a küzdelmeket.
1952 őszén már munkát tudott vállalni. Világi foglalkozások sora következett.
Az irodalmi élet fő áramlatából kikerült, ennek ellenére vidéki lapokban írogatott. Versei közül néhányat a korabeli újságok közöltek, Poór Bernát írói álnéven.
Tanári katedrát 1963 őszétől kapott a biatorbágyi 1. számú általános iskolában, ahol magyar nyelvet taníthatott, haláláig, 1969-ig.
„Szikrázó egyéniség volt, azért tanítványai életéből nem ment el nyomtalanul. Élete összetörtében is drágakő maradt, széttört morzsái megannyi drágakővé váltak”
1969 tavaszán a Bajcsy-Zsilinszky Kórházban hunyt el súlyos betegségben. Halálának oka tüdőembólia, rák és szívinfarktus volt. Öt hónap híján 60 évet élt.
Irodalmi hagyatékát a Ciszter Rend Zirci Levéltára őrzi.
Az ősz folyamán a Ciszter Diákszövetség irodalmi délután rendezett Ágoston Julián verseiből a Szent Imre Gimnáziumban. A papköltő érdemeit Kilián István, a Miskolci Egyetem tanára és Kalász Márton, az Írószövetség elnöke méltatta.
Két vers Ágoston Julián hagyatékából


Tűnt karácsonyok éneke

Karácsonyest. Bús gyermekségem szent hava,
amikor pislán baktattak a lángok
a hegyre föl… Ezüstös-havas éjszaka
s szívigható mély angyalkacagások…

Azóta mindenütt elolvadt már a hó,
fölöttem egyre suhannak az évek,
számról lekopott már régen a hóhahó, -
s mindegyre fáradtabban, törten lépek.

Ki tudja lesz-é valami?… A téli fák
belekarmolnak rútul a fehérbe,
s a házak kormot kotornak az égre.

Szólni szeretnék: síró, gyermeki imát,
hangom elcsuklik. S fáradt lábam lépte
belebotorkál lassa a vak éjbe…

A természet éneke

Sárgát kiált a kankalin
a pannon erdők halmain
s a szél hintázza illatát
nyomában lila ibolyák
s frissen felkéklő nárciszok
megannyi tavaszi titok
duzzadó barka, fű, fa, ág
virágba boruló világ
köszönti az ég s föld Urát
lába alá terül a rét
felfogja léptei neszét
mint egykor a templom előtt
pálmaág ünnepelte őt
alatta virág, hódolat
az öreg csacsi bólogat
jól van, de mi lesz ez-után
ballag tovább sután-bután
akár az ujjongó tömeg
még a jelent sem érti meg.
Csak az Úr szeme fátyolos
szivárványosan mosolyog
szánja a lelkes sereget
szánalmasak - hisz emberek
mégis értük szenved ha kell -
lesz aki érte harcra kel
szentföldön s távol földeken
innen és túl a tengeren
lesz - amíg világ a világ -
lesz aki legyőzi magát
lesz aki a kereszt alatt
pénteken is vele marad
lesz aki érte él s ha kell
halálba vele menetel
s ünnepli mint a kankalin
a pannon erdők halmain

(Az emlékezést Ágoston Zsolt nyomán állítottuk össze. A szerk)



Akit megölt a gáz - Sylvia Plath versei (Lyra Mundi - Európa Kiadó)
Ha művész korán hal, az megható, izgalmas. Az ember leskelődik, kutat. Mások meg azt mondják, jól van ez így. Nem lesz sosem ráncos vénember. Meg aztán hogyan is veszi ki az magát, hogy költő aggkorba lépjen? Az átlagember meg csak legyint. Úgy kell neki. Ment volna el dolgozni, akkor ma is élne. De nem! Írogatott a szerencsétlen. Munka után is lehet írogatni, festegetni, rajzolgatni, komponálgatni.
Huszonévesen és Krisztus-kor előtt elmenni. Novalis, Schubert, Raffaello, József Attila és Petőfi, Dsida Jenő, Sylvia Plath. Betegség, öngyilkosságok sora. Óriások a törpék világnagyságú országában. Akiknek kitörik a nyakuk, ahogy fölfelé bámulnak a kolosszusokra? Á, dehogy. Érdekli is őket! Mindennapi kenyerünket értsd szó szerint, olvasó. A szellem tápláléka nem jut el mindenkihez. Nem is szabad, hogy eljusson. Mert akkor tényleg, ki dolgozna?
Miért lett öngyilkos Plath? A kétgyermekes anya, Ted Hughes, a nagy angol „koszorús költő” felesége? Anya, akinek mindennél fontosabb a gyermek? De Sylviának fontosak voltak-e a gyermekei? Ted Hughes? A világ? Az emberek? London? Villódzó, metsző, vízionárius versek torkolattüzében? Az Üvegbúra, a ma már klasszikus regényének legmélyebb zugába fuldokolva bújva? Nem. Nem lehetett igazi anya. Amolyan hétköznapi, akinek mindene az utódlás. A faj fönntartása. Sylvia Plathnak kiadta útját az Isten. Nagy leszel és halhatatlan. De nem úgy, mint Adrian Leverkühn, aki megállapodott a sátánnal. Nem úgy. A szeretet szétfeszítette továbbra is. Akkor? Talán a férj volt a „tettes”? Ted, akinek későbbi élettársa Assia Gutsman Shura lányával együtt szintén öngyilkosságba menekült? Ez már akár lehetne több mint gyanú. Csakhogy Ted Huges-tól 1962-ben elvált, és csak 1963 januárjában vet véget életének. Ferencz Győző az Amerikai költők antológiájában így ír Plathról: „Kórképszerű élességgel írja le félelmeit, bűntudatát, skizofréniájának (kiemelés tőlem K. Zs.) elhatalmasodását: szenvedéseiből műtárgyat formál, de egyben terápikus célzattal, a gyógyulás reményében ír.” Hát itt az igazság. Sylvia Plath beteg volt. Ahogyan József Attila is. Nemrég egy amerikai magyar professzor, Gyömrői Edit és más pszichiáterek diagnózisaiból és egyéb olvasmányokból összeállította a nagy magyar költő kórképét. József Attila paranoiás skizofrén volt. És ebbe bele is nyugodhatunk. Mert biztos. A skizofrénia, ha nem állandósul, rögzül, úgynevezett schubokban tör elő. És akkor válik normális ember szemében rettenetessé. A skizofrént nem lehet becsapni, mert átlát mindenen és mindenkin, akár az üvegen. Csak a legbelülről jövő-nyomakodó őszinteséggel, leginkább a Szentlelket birtokló emberrel képes a normálishoz közelálló kommunikációra. Tehát nem tehet róla senki, hogy korán haltak. Hogy vonatot, gázt (Soós Imre) - és még sorolhatnánk a „meghívott halál” önpusztító fegyvereit - vetették be önmaguk ellen. Csak az Istent ne káromoljuk. Fogadjuk el végre, hogy Isten mégsem mindenható. Hogy Sors és Isten dualizmus. Hogy Sors (ma már biztosra vehetjük) lehet a modern genetika térképén kirajzolódó sérülés. De Isten mentsen, hogy génterápiával tovább éltessünk egy József Attilát, vagy egy Sylvia Platht. Mert a művészet Isten lehelete, s ha ezt elfojtanánk, belefulladnánk a semmibe. És ne sajnálkozzunk, mert nem az ember a lényeges, hanem a mű. Például ez a teljességre törekvő verskötet, a Lyra Mundi örvendetes új darabja az Európa Kiadótól. Mert ez a lényeg. Sylvia Plath itt ül a karosszékben, nem érti, miért szisszenünk föl a sorain. Színről-színre látva csak mosolyog, kezet nyújt, az sem érdekli, ha nem tetszik a költészete, de az sem, ha rajongunk érte. Sylvia Plath vallomásos költő. E sorok írója nem is tud mást elképzelni, mint a vallomásos művészetet.  Saját magunkat írjuk a papírra, ezernyi énünket, a semmit közelítve, valóban, hol terápikus célzattal, hol csak úgy, Isten sugalmára. Ferencz Győző így folytatja Plath rövid életrajzát: „A vallomásos költők ellen gyakori a vád, hogy túlzott önsajnálattal mutogatják sérüléseiket, s a tragikus magánélet nem feltétlen hitelesíti a melodramatikus pózokat a művészetben.” És íme megérkeztünk a posztmodern kor cinizmusához, ahol az érzelmesség érzelgősséggé válik, az önvallomás önmutogatássá, az esszenciává sűrített gyónás, ima: siránkozássá. A posztmodern szövegkórus karmester nélkül is szabályosan fölhorgad: distancia! Távol önmagunktól. Csak semmi Én! Irónia! Szarkazmus! Kiröhögése mindennek, ami fáj. A halálon is csak röhögni. Gyere, halál! Itt vagyok, nyelj le és okádj ki! Nos, ilyen légkörben valóban melodramatikus az elmorzsolt könnycsepp. Meghal végleg, aki igazi volt. Juhász Gyula és Tóth Árpád, Szép Ernő és Babits. Csak talán az egyetlen Pilinszky ússza meg egyelőre, aki vallomásos költő volt, de verseiből nem jöhetünk rá, milyen volt a személyisége, bánata és öröme, szexualitása, vágya, gyönyöre és pusztulása. Egyetemessé tudta eszményíteni minden érzelmét, görcseit, félelmét és tagadását. Isten árnyékában. De hát az ilyen nagyon ritka. Száz évben egyszer születik. És akkor sokat mondtunk. Ilyen értelemben igaza van Ferencz Győzőnek Plath kapcsán, mert „Sylvia Plath líráját jórészt nem érheti ilyen kifogás. A többi vallomásos költőtől eltérően nem életeseményeket ír le, hanem életérzést fogalmaz meg, s míg Lowellnél, Berrymannél sokszor maga az élettény válik metaforává, Plath a hagyományosabb módszert választja: sűrít és absztrahál, de a szenvedés és szenvedély személyessége is fokozódik ezáltal.” Ha ez igaz, akkor Plath költészete nagyon is rokon mind Pilinszkyével mind Ted Hughes-ével. De mit tehetünk, mit kezdjünk József Attila önsiratásával, élettényeivel, sebei nyalogatásával? Egyáltalán: magánéleti problémák ezek? Vagy az Isten teljes súlya, mely minden művésznél másképpen nyom vállat, mellet? (Szakadjunk el mindennapi kisstílű realitásainktól, amikor Isten kiválasztottjairól értekezünk.) Utolsó versében, akár József Attila bármelyik halálközeli poémájában, visszavonhatatlanul ott a halál. A Kráter, Lázár Júlia érzékletes fordításában borzongató, mégis megnyugtat. „A nő kiteljesül./ Halott // Arcán tökéletes mosoly./ Görög sorstragédiák illúziója// Pereg le tógája ráncain./ Csupasz// Lába azt mondja: / Megérkeztünk, vége.// A két halott gyerek két fehér kígyó,/ Összegömbölyödtek,// Melletük két apró, üres tejescsupor / Visszahajtogatta // Őket, testébe/ Zárt rózsaszirmok.// A dermedt kertben vérző illatok,/ Éji virágok édes torka mélyén.// A Hold nem szomorkodik,/ Csontcsuklya alól figyel,// Látott már ilyet,/ Kráterei hasadnak, hívnak.” Íme: nem kell félni. Mi mégis félünk. Mert még nem érte elménket a skizofrénia, vagy nem telítődtünk az Istennel egészen.
Koppány Zsolt