SPIRITUALITÁS

Szüntelen imádkozzatok!

Januárban, az Ökumenikus Imahét hónapjában, amikor a Krisztus-hívők egységért imádkoznak országunkban és világszerte, természetes, hogy a Jel is foglalkozik az imádság gyakorlatával.
Tudjuk, hogy nemcsak az imahéten kell imádkoznunk, hanem az év minden napján, nem is szabad leszűkíteni az imádság nagyszerű lehetőségét egy hétre. Jézus Urunk is, Pál apostol is arra int, hogy szüntelenül, kitartóan imádkozzunk.
Nem feledjük, hogy az ökumenizmus szíve az imádság, ahogyan a II. Vatikáni Zsinat óta többször is hallottuk, olvastuk dokumentumokban, pápai megnyilatkozásokban. Fontos ugyan a testvéri párbeszéd, egymás jobb megismerése és elismerése, de lélekben az imádság máris összeköti a Krisztus népét. Jézus Krisztus nevében visszük ilyenkor hálaadásunkat – van miért –, bűnvallásunkat – van miért –, könyörgéseinket – van miért – közös Urunk elé. Együtt imádjuk Urunkat, közösen mondjuk el másokért felelősen közbenjáró imádságainkat is, akár egyházi imádságnak, akár oratio oekumenica-nak nevezzük.
Vallom, hogy minden imádság tulajdonképpen visszhang. Isten megszólít, felkeres igéjében, és mi válaszolunk szavára. Ő a kezdeményező. Mielőtt mi keresnénk Őt, Ő már keresett minket és örül, ha egymásra találhatunk. Minden imádságban ez a találkozás mennyei öröme a jellemző. A tékozló fiú gyermekét hazaváró édesapja éppen úgy örül, mint a pásztor, aki megtalálta elveszett juhocskáját, vagy a háziasszony, aki meglelte elveszettnek hitt elgurult drahmáját, így olvassuk Jézus példázatait Lukács evangéliumában. Imádságban újra otthon vagyunk, helyünkre kerültünk. Aki tud és szokott imádkozni, az már ismeri az igazi otthon örömét. Nincs egyedül, megértik, szeretik. Családtag, akinek van édesapja, az Atya, vannak testvérei, elsősorban az elsőszülött Fiú, Jézus Krisztus és vannak családtagjai, a keresztény egyház népe.
Az imádság elsősorban nem szigorú kötelesség, inkább drága ajándék és lehetőség, amivel a keresztény embernek élnie szabad. Minden körülmények között lehet imádkozni, gondjainkat megosztani, örömeinket feltárni, minden titkunkat megnyitni Urunk előtt.
Rendszeres imádság nélkül az ember magára marad, lassanként elzárkózik, boldogtalanná lesz, hite elhamvad, kiég, tudássá merevedik. Igaz, amit a Jézus-gyermekről nevezett (Sz.) Teréz önéletrajzában vallomásként olvasunk: „Számomra az imádság a szív lángolása, egyszerű pillantás a mennybe, a hála és szeretet kiáltása, megpróbáltatásokban és örömben egyaránt”. Szívünket melegítő tanúskodás ez.
Nemcsak mi akarunk imádkozni, az imádságot Urunk akarja. Az imádság csodája, hogy hasonlít a samáriai kútnál történt jelenethez. Először Jézus kér inni, mert szomjas. Kérése isteni mélységből jön: vágyakozik utánunk. Auguszti-nusz egyházatya mondja: „Benne Isten szomjazik ránk, hogy mi is szomjazzunk utána. Isten szomjúsága és a mi szomjúságunk összetalálkozik”. Nazianci Szent Gergely egyházatya tömören így fejezi ki ugyanezt: „Sitit sitiri deus”. Szabó Ferenc jezsuita atya, kitűnő teológus szépen fejezi ki ugyanezt egyik istenes versében: „Te szomjazod, hogy szomjúhozzalak, Téged, ki magad vagy a szomjúság”. Valóban boldog felfedezés tudni azt, hogy minden „Isten-szomjam” előtt már Ő szomjazott rám. Megelőző kegyelme valóban mindig mindenben megelőz. Jézus így kiáltott lombsátor ünnepén, amikor a víznek liturgikus szerepe volt: „aki szomjas, jöjjön hozzám és igyék” (Jn 7,37). A Jelenések könyvében olvassuk a Lélek és menyasszony párbeszédét (Jel 22,17): „aki szomjúhozik, jöjjön, s aki kívánja az élet vizét, igyék ingyen (ajándékként)”. Az imádság legmélyebb titka ez a kölcsönös, szinte sajgó szomjúság. – Hasonlót élt meg megboldogult Békés Gellért bencés, atyai jó barátom és testvérem Jézus Krisztusban, amikor volt tanártársát, régi barátját megajándékozta magyarul és olaszul megjelent könyvében, ahogy olvassuk: „Úgy szomjazom Rád! Kezed titkos forrást nyitott, szomjasan szívom, mint anyámból a tejhabot.” Az imádságban örökre oltja Isten szomjunkat. Minden érzelmi vihart is le tud csendesíteni a viharos tenger Ura. Jól tudják ezt a mai imádkozók is. Ha nem vándorhoz, viatorhoz, peregrinuszhoz vagy zarándokhoz hasonlítjuk magunkat, úgy a hajós képe ötlik fel bennünk, aki az egyház hajóján néha-néha viharba kerül, s ez a hajó nem luxushajó, hanem egyszerű halászbárka, de tudjuk, hogy a hullámok Ura nyugodt marad. Aki járt már tengeren, s átélt vihart, mint a Rómába hajózó Pál apostol, az, még ha hajótörést szenved is, megmaradhat, társait is megmentheti, ha Urának célja van vele. A magyar protestantizmus kedves közös éneke szerint: „hullámok, ha rémítenek mérhetetlen víz felett, s a habok közt szíved remeg, hogy sírod is ott leled, ha aludni látod Őt, ki reményed és erőd, Sion soha ne feledd el, Ő megvívhat tengerekkel”. A magyar kereszténység gyakran tanult viharos történelme során így imádkozni.
Az imádságban nemcsak Istenünkkel, de testvéreinkkel is találkozunk. Amikor a szokottnál nehezebben megy összefogni gondolatainkat, ne feledjük: „velünk együtt térdel és imádkozik az egész kereszténység,” így biztat Luther, aki órákat töltött imádságban, mégis mindig tanulónak, kezdőnek, erőtlennek érezte magát önmagában.
Nemcsak kortársakkal köt össze az imádság, de keresztény őseinkkel is. A kétezer éves Egyház imádságos kincse a mi kincsünk is. Amikor megkopnak szavaink, szürkülnek gondolataink, ürességet érzünk lelkünkben, vegyük elő, és használjuk őseink imádságos kincsestárát. Augusztinusz vagy Nagy Baziliosz, Aranyszájú Szent János, Assziszi Ferenc, Kempis Tamás, a Mar Thoma Egyház malabár liturgikus imádságai vagy a spanyol mozarab liturgia dicsőítő szavai éppen úgy tartalommal tölthetik meg imádságunkat, mint mai neves kortársaink. Nemcsak azt tapasztalom, hogy nagy hittudósok közül sokan nagy imádkozók is voltak (Aquinói Tamás, Loyolai Ignác, Pázmány Péter, Prohász-ka Ottokár, Karl Rahner vagy Romano Gardini. Szándékosan nem említettem itt jeles protestáns imádkozó teológusokat), hanem az is tapasztalatom, hogy az imádságos élet példamutató emberei a legtevékenyebb emberek voltak. A napi imádságos élet nem ellentéte az aktív, hasznos, másokat segítő életfolytatásnak. Éppen ellenkezőleg.
Évtizedek során több, mint száz könyvet gyűjtöttem össze a korai kereszténység idejétől a középkoron és újkoron át a legújabb kor imádkozó keresztényeitől. Fordítottam is német, svéd, angol nyelvű imádságokat. Tapasztalom tehát, hogy öt világrész testvérei és kétezer év mélységében Krisztus-hívő atyáink és anyáink mindig segítettek és gazdagítottak imádságos életemben. Ha voltak is szinte sivatagnak beillő korszakok, hamarosan oázisra leltem, ortodox, római katolikus, anglikán, református, evangélikus testvéreim között.
Egyre jobban szeretem a szűkszavú, tömör imádságokat. Urunk érti az egyszerű szót, s mielőtt még ajkunkra vennénk, már ismeri gondolatainkat. Ha becsülöm is Pázmány barokk stílusát, vagy az öreg Szikszai hosszú imádságait, ezeket nehezebben tudom mondani, mint a mai, szándékosan egyszerű imádságokat. Az ortodox „Jézus-ima” és a mai svéd imádságos könyvek tömör szava közelebb áll hozzám.
Tapasztalat mondatja velem azt is, hogy igehirdetői szolgálatra, szentség- kiosztásra is csak térden állva, vagyis imádkozva szabad készülni, hiszen nem a mi ajándékainkat osztogatjuk, mi csak szolgálók vagyunk. Ugyanez a helyzet testvéri beszélgetésnél is, a vigasztalás szolgálatánál, ez már nem is dialógus, hanem valójában trialógus. Egyik kedves, sokszor végiggondolt imádságom Pál apostol szava (Ef 3,14kk), amikor az apostol Krisztus többdimenziós titkának ecsetelésénél egyszerre csak térdet hajt és imádkozik azokért, akiknek írt. A Zsoltárok könyvében is – az egyház imádságos könyvében – gyakran észreveszem ezt a szent váltást. Olvasom a könyörgő imádságot vagy a hálaadás szavát, majd a tanúságtétel következik (Zsolt 46, Zsolt 121 stb.), sőt már az is megtörténhet, hogy hallom a gyülekezet biztató, bátorító tanúságtételét, noha egyedül olvasom a zsoltárt. Kiderül, hogy nemcsak közös bűneink kapcsolnak össze, de közös hitünk is. Az Isten egész népe együtt imádkozik.
Imádkozni tanulni kell egy életen át, mindig újra kérni az Urat: Urunk taníts minket imádkozni! Ne féljünk imádságot meghallgató Urunk elé vinni bármit, ami emberi életünkben előfordul, hiszen tőle semmi sem idegen, ami emberi. Ezt nem a humanisták találták ki, az emberiesség dicsőítésére, hanem emberré lett Urunk, aki nem irtózik semmitől, ami életünkben előfordul.
Idei imahetünk kulcsverse: „Ez a mi kincsünk cserépedényben van” (2Kor 4, 4-18). Keresztény életünk, egyéniségünk lehet törékeny cserépedény, de ami bennünk van, Isten szeretetének és hatalmának szent evangéliuma, az valódi kincs. Ezt a kincset őrzi az Egyház népe évszázadról évszázadra, ebből oszt ki szegény, szűkölködő embereknek. A cserépedény lehetett drága, tekercseket őrző edény (Kumrán), lehetett bort tároló cserépkorsó (Kána), de igazán tartalma volt fontos. Idén argentin keresztények állították össze az imahét programját. Sok bajuk, nyomorúságuk között legjellemzőbbnek tartották a migráció, bevándorlás, az állandó vidékről városba áramlás kérdését. Szavaikból megérezhetjük, hogy imádságaikban a közösség erejét, törékeny cserépedényükben az evangélium kincsét ismerték fel. Kilométerek ezrei választanak el minket tőlük, de ugyanaz a Krisztusunk, ugyanaz a tapasztalatunk az imádság egységet teremtő erejéről, és ugyanaz a kincs gazdagít: Isten szeretetének drága evan-géliuma.
Befejezésül egy hűséges német evangélikus lelkész, sokat imádkozó pásztor imádságról írt szavait idézem: „Az imádsággal naponta leporoljuk lelkünkről a port … Átadjuk lelkiismeretünk terhét … kiűzzük lelkünkből a félelmet … minden szorongást, mert az imádságban szabaddá válik az ember, lehullanak bilincsei … Hiszen Isten érkezik hozzánk, akinél nincsen lehetetlen … ugyanakkor az imádság közös szerződéskötés is, felelős beszélgetés és határozathozatal is egyúttal” (H. Betzel). Ezekkel a gondolatokkal kívánok a Jel olvasóinak imádságos életükben is növekedő, tanítványi életutat az Új Esztendő elején.
Dr. Hafenscher Károly

Hafenscher Károly      
(1929) evangélikus lelkész, címzetes teológiai tanár. A Magyarországi Evangélikus Egyház ökumenikus tanácsadója.


Az Imahét egyik imádsága

„Bocsásd meg könyörülő Istenünk széthúzásunk bűneit, egységünk hiányát. Vétkeztünk testvéreink ellen, elnyomtuk, kirekesztettük más hitű, más kultúrájú, újonnan érkezett testvéreinket. – Bocsásd meg vakságunkat, hogy közömbösen tudomásul sem vettük a közénk érkezett bevándorlókat. Más felekezetű keresztény testvéreinkkel együtt nem tettünk tanúságot Jézus Krisztusról, nem vettünk részt küzdelmükben, amit hazánkban az igazságtalanság ellen folytattak. – Bocsásd meg felületességünket, lustaságunkat, értetlenségünket, hogy észre sem vettük, hogy jólétünket ők munkálják, de mi nem osztottuk meg javainkat. – Mert nem szerettünk Téged teljes szívből, és nem szerettük felebarátainkat, mint magunkat. Jézus Krisztusért szánj meg minket, bocsáss meg nekünk és adj erőt, hogy ezentúl a Te utaidon járjunk, olyan életet folytassunk, amin átragyog szereteted és neved dicsősége!” Ámen.