Senki nem képes jobban megérezni valamit abból a pátoszból, mellyel Isten a teremtés kezdetén nézte kezének alkotásait, mint ti, Művészek, akik a Szépség alkotómesterei vagytok. (…)
Mi a különbség a Teremtő és művész között? Aki teremt, a létet ajándékozza, semmiből hoz létre valamit, s ez olyan tevékenység, amire egyedül a Mindenható képes. Ezzel szemben a művész már valami létezőt használ föl, aminek formát és jelentést ad. Ez az istenképmás-ember sajátos tevékenysége. Mikor ugyanis a Szentírás elmondja, hogy Isten a férfit és a nőt „a maga képmására” megteremtette (vö. Ter 1,27), hozzáfűzi, hogy feladatul adta nekik a Föld feletti uralkodást (vö. Ter 1,28). (…) A Biblia első fejezetei Istent úgy is elénk állítják, mint az alkotó ember mintaképét: Istennek, mint Teremtőnek képe tükröződik a művészben. (…)
Isten tehát létbe hívta az embert és feladatul adta neki, hogy művész legyen. A művészi alkotásban bizonyul leginkább Isten képmásának az ember. Feladatát elsősorban azáltal valósítja meg, hogy saját emberségének csodálatos anyagát formálja, továbbá a körülötte lévő világot is alkotó módon uralja. Az isteni Művész szeretettel közeledik a művész ember felé, s ad neki egy szikrát isteni bölcsességéből, amikor arra hívja, hogy legyen részese teremtő erejének. (…)

A művész különleges hivatása

Nem mindenki hivatott arra, hogy a szó szoros értelmében művész legyen. A Teremtés könyvének kijelentése szerint azonban minden ember megkapta a feladatot, hogy saját életének mestere legyen: életéből mesterművet, műalkotást kell létrehoznia. (…)
A művész alkotás közben önmagát fejezi ki, amennyiben műve saját létének személyének és létmódjának sajátos tükröződése. A történelem számtalan példát szolgáltat erre. Amikor ugyanis a művész létrehoz egy mesterművet, nemcsak alkotását hozza létre, hanem művével leleplezi saját személyiségét is. Saját lelki fejlődésének talál új dimenziót és sajátos kifejezési formát. Alkotása által szól másokhoz és kommunikál velük. Ezért a művészet története nemcsak műalkotások, hanem emberek története is. A művek alkotóikról beszélnek, legbelső titkaikról szólnak és föltárják azt az igazi szolgálatot, amit a művész a művelődéstörténetnek tett. (…)
A társadalomnak a művészekre éppúgy szüksége van, mint tudósokra, technikusokra, munkásokra, szakemberekre, hitvallókra, tanítókra, apákra és anyákra. Mindezeknek a művészet azon magasrendű formájával kell szolgálniuk az egyén növekedését és a társadalom fejlődését, ami a nevelés művészete. Ezen belül a művészeknek minden nép műveltségében megvan a maga helyük. Amennyiben valóban értékes és szép alkotásokat hoznak létre, nemcsak saját népük és az egész emberiség műveltségét gyarapítják, hanem kiemelkedő szolgálatot tesznek a közjónak is. Miközben ugyanis az egyes művészek különböző hivatása meghatározza sajátos tevékenységüket, utal a vállalandó feladatra, az elvégzendő kemény munkára és az elkerülhetetlen felelősségre. A művész, aki mindezeknek tudatában van, azt is tudja, hogy hiú dicsőségvágytól, népszerűség-hajhászástól és egyéni nyereségvágytól függetlenül kell alkotnia. Sajátos etikája, sőt lelkisége van a művészi szolgálatnak, mely a maga módján hozzájárul egy nép életéhez és újjászületéséhez. Épp erre látszik utalni Cyprian Norwid, amikor azt mondja: „A szépség azért van, hogy alkotásra lelkesítsen, és a mű megszülessen.” (…)
A II. Vatikáni Zsinat lerakta az alapokat az Egyház és a műveltség kapcsolatának megújításához, közvetlen következményekkel a művészet világára nézve is.
E kapcsolat a barátság, a nyitottság és a dialógus jegyében áll. A zsinati atyák a Gaudium et Spes-ben kiemelték az irodalom és a művészet nagy jelentőségét az emberi életben: „Arra törekszenek ugyanis, hogy kifürkésszék, milyen az ember, mik a problémái, és mit tapasztal, amikor megismeri és tökéletesíteni akarja önmagát és a világot. Igyekeznek föltárni az ember helyzetét a történelemben és a világmindenségben, szemléltetik nyomorúságát és örömeit, kapcsolatait és erőit, sőt megálmodják a boldogabb emberi világot is.”1 (…)
Szintén a művészeknek köszönhető, hogy „az istenismeret világosabbá és az evangéliumi üzenet az emberi szellem számára hozzáférhetőbbé válik.”2
A mondottak fényében nem meglepő Marie Dominique Chenu páter kijelentése, aki szerint még a teológiatörténész is tökéletlen munkát végezne, ha nem szentelne kellő figyelmet az irodalmi és képzőművészeti alkotásoknak; a maguk módján ugyanis nem egyszerűen illusztrációk, hanem a teológiának valóságos „forráshelyei” (loci theologici).3
A Krisztustól rábízott üzenet továbbadásához a Egyháznak szüksége van a művészetre. Az Egyháznak ugyanis a szellemi, a láthatalan valóságot, Isten világát kell fölfoghatóvá, sőt, amennyire csak lehet, vonzóvá tennie. Tehát az önmagában kimondhatatlant kell érthető fomába öntenie. A művészetnek megvan a képessége, hogy az üzenet egyik vagy másik szempontját kiragadja, és olyan színekbe, formákba, hangokba öltöztesse, amelyek megfelelnek a szemlélő vagy hallgató intuíciójának. S ez úgy történik, hogy nem sérül az üzenet transzcendens tartalma, sem misztérium jellege nem vész el.
Az Egyháznak különösen olyan emberekre van szüksége, akik mindezt irodalmi és képzőművészeti szinten meg tudják valósítani azáltal, hogy a képek és azok szimbolikus jelentésének végtelen lehetőségeivel dolgoznak. Maga Krisztus az isteni tervnek megfelelően, hogy a megtestesülésben a láthatatlan Isten képe legyen igehirdetésében, nagyon gyakran használt képeket.
Ugyanígy van szüksége az Egyháznak a muzsikusokra. Az évszázadok során mily sok egyházi kompozíciót írtak olyan emberek, akiket mélységesen eltöltött a misztérium tisztelete!
Megszámlálhatatlan a hívők sokasága, akik hitüket olyan dallamokkal táplálták, melyek hívő szívből fakadtak és a liturgia részei lettek, vagy alkalmas segítséget nyújtanak a liturgia méltó végzéséhez. Az énekben a hit túláradó örömmé, szeretetté és a szabadító Isten bizalomteljes várakozásává válik.
Az Egyháznak szüksége van építészekre, mert szüksége van olyan terekre, ahol a keresztény nép összegyűlhet és megünnepelheti az üdvösség misztériumait. (…)
Levelemmel hozzátok fordulok, az egész világ Művészeihez, hogy kifejezzem megbecsülésemet és hozzájáruljak a művészet és az Egyház közötti még termékenyebb együttműködéshez. Meghívlak benneteket, hogy fedezzétek föl újra a szellemi és vallási dimenzió azon mélységeit, melyek a művészetet legnemesebb kifejezési formáiban mindig jellemezték. Ebben a távlatban szólok hozzátok, az írott és mondott szó művészei, a színház és muzsika művészei, a képzőművészet és a kommunikáció modern eszközeinek művészei. Főként hozzátok, keresztény művészekhez fordulok: egyenként szeretnélek emlékeztetni arra, hogy az Evangélium és a művészet között kezdettől fennálló kapcsolat a funkcionális követelményeken túl magában foglalja a kihívást, hogy kreatív intuícióval hatoljatok be az emberré lett Isten misztériumába és ugyanakkor az ember misztériumába is.
Bizonyos értelemben minden ember ismeretlen önmaga számára. Jézus Krisztus nemcsak Istent nyilatkoztatja ki, hanem „teljesen föltárja az embert is az embernek.”4 Krisztusban Isten megengesztelődött a világgal. Minden hívő arra hivatott, hogy erről tanúságot tegyen; de azok a nők és férfiak, akik a művészetnek szentelték magukat, tartoznak azzal, hogy zseniális tehetségükkel elmondják: Krisztusban meg van váltva a világ, az ember, az emberi test, és meg lesz váltva az egész teremtés, mely, ahogy Szent Pál írja: „sóvárogva várja Isten fiainak kinyilvánulását” (Róm 8,19). Várja Isten fiainak kinyilvánulását a művészet által és a művészetben is. Ez a ti feladatotok. A műalkotásokkal való találkozástól várja minden kor emberisége, a mai is, a felvilágosítást, hogy milyen úton járjon és mi a rendeltetése.
Már a Teremtés könyve szól a Szentlélekről, a „Lélekről” (ruah): „A Föld puszta volt és üres, sötétség borította a mélységeket és Isten lelke lebegett a vizek fölött” (1,2). Milyen szoros hasonlóság van a Lélek, a lehelet, a belé lehel és az inspiráció között! A Szentlélek a világmindenség titokzatos Művésze. Kitekintve a harmadik évezredre kívánom minden Művésznek, hogy nyerje el gazdagon annak a teremtő inspirációnak ajándékát, amelyből minden igazi műalkotás származik.
Kedves Művészek, jól tudjátok: igen sok belső és külső indítás van, ami inspirálhatja tehetségteket. De minden igazi inspiráció hordoz valamit abból a leheletből, amellyel a Teremtő Lélek kezdettől áthatja a teremtés művét. Miközben ébren ügyel a mindenséget vezérlő titokzatos törvényekre, a Teremtő Lélek isteni lehelete találkozik az emberi szellemmel és ösztökéli ennek teremtő adottságait. A jót és szépet összekapcsoló, belső megvilágosítással érinti az emberi szellemet, és fölébreszti benne az ész és szív erőit, s közben képessé teszi, hogy elgondolása támadjon, és azt műalkotásban meg is jelenítse. Analóg módon, de joggal beszélünk kegyelmi pillanatokról, mert az embernek lehetősége nyílik arra, hogy élménye támadjon a fölötte álló Abszolútumról.
A harmadik évezred küszöbén kívánom mindnyájatoknak, kedves művészek, hogy különös intenzitással nyerjétek el ezt a teremtő inspirációt. A szépséget, amit a következő nemzedékeknek továbbadtok, úgy ragadjátok meg, hogy csodálatot támasszon bennük! Az élet és az ember szent volta előtt, a világmindenség csodája előtt a csodálat az egyetlen méltó magatartás. (…)
A szépség a misztérium titkos írása, utalás az örökkévalóra. Meghívás az élet élvezésére és a jövőről való álmodozásra. Ezért nem tud megnyugtatni végleg a teremtett dolgok szépsége és ébreszti föl azt a titokzatos vágyat Isten után, melyet a szépnek szenvedélyes szerelmese, Szent Ágoston feledhetetlen szavakba tudott foglalni: „Későn szerettelek meg, ó Szépség, örökké régi és örökké új, későn szerettelek meg!”5
Kívánom nektek, Művészek szerte a világon, hogy ösvényeitek vezessenek el a szépség azon óceánjához, ahol a csodálkozás megrészegült csodálattá és kimondhatatlan örömmé válik.
Kívánom nektek, hogy a föltámadott Krisztus misztériuma, akiről az Egyház ezekben a napokban olyan örömmel elmélkedik, inspirálja munkátokat.

1. Nr. 62.
2. Gaudium et spes, 62.
3. La teologia nel XII secolo Milano, 1992. 9.o.
4. Gaudium et spes, 22.
5. „Sero te amavi! Pulchritudo tam antiqua et tam nova, sero te amavi!”: Confessiones 10, 27, 38: CCL 27, 251.