Negyven év telt el a zsinat megnyitása óta, de mi maradt a II. Vatikáni Zsinatból? Teszi fel a kérdést Walter Kasper bíboros, a Keresztények Egységét Előmozdító Pápai Tanács prefektusa. A II. Vatikáni zsinat, XXIII. János pápa vezetésével 1962. október 11-én nyitotta meg üléseit Rómában, a Szent Péter-bazilikában, s 1965. december 8-án VI. Pál pápa zárta be, aki a második ülésszaktól kezdve irányította a zsinat munkálatait.
Egy új évezred kezdetén milyen reményekkel lépünk tovább? Sok helyen tapasztalni az bizonytalanság jeleit. Van, ahol tanácstalanság, csalódás, kritika, sőt, indulatok jelentkeznek. Emellett gyakori az értetlenség az egyházi rendelkezésekkel, határozatokkal szemben, feszültségek és konfliktusok születnek.
Az Egyházból való kilépés mellett sokan belülről mondanak fel az Egyháznak, belülről távolodnak el az Egyháztól, és észrevétlenül megy végbe ez az exodus.
Mi történt tehát az egyházzal az elmúlt 40 évben? Hogyan indult el, és hogyan ment tovább? Merre tart az egyház? Hogyan ment végbe történeti kibontakozása és megvalósulása?

1. A XX. század legnagyobb egyházi eseménye

Az I. Vatikáni Zsinat óta kibontakozott megújulás eredményei eltérő módon jutottak el a II. Vatikáni Zsinatig. Amikor 1959. január 25-én XXIII. János pápa a római Falakon kívüli Szent Pál-bazilikában tudtul adta szándékát egy ökumenikus zsinat összehívására, az a meglepetés erejével hatott. Sokan azt gondolták, hogy az I. Vatikáni Zsinaton kihirdetett pápai tévedhetetlenség (1870) után a római katolikus Egyház már nem tart több zsinatot. A pápa egy új pünkösdről beszélt. Hármas cél lebegett előtte: az egyház megújítása, tanbeli és fegyelmi tisztasága; a keresztények egységének megvalósítása és nyitás a világ felé.
Az elnevezést – a II. Vatikáni Zsinat–- a Superno Dei nutu kezdetű motu proprio-ban személyesen XXIII. János adta 1960. június 5-én. Ezzel hivatalosan lezárta az I. Vatikáni Zsinatot, jóllehet a kapcsolat („vatikáni”), sokakban kétségeket támasztott. 1959 pünkösdjén jött létre a Közelebbi Előkészítő Bizottság, 1960 pünkösdjén pedig a 10 előkészítő bizottság és a 3 titkárság, melyek egy kongregációhoz vagy a kúria egy szervezetéhez kapcsolódtak, a „Laikusok apostolkodása” és a „Keresztények egysége” bizottság kivételével, melyek újdonságnak számítottak. Az egészet egy Központi Bizottság koordinálta.
Bár XXIII. János hangsúlyozta a különbséget a zsinat felépítése és a római dikasztériumok és kongregációk között, nehéz volt ezt érvényesíteni. Ez lesz majd a zsinat fő problémája, és már 1960-tól két egymástól egyre inkább eltérő logika szerint indul az előkészítés.
A kongregációk az I. Vatikáni Zsinat tanbeli és fegyelmi dinamikáját követik, melyet 1948-ban újra akartak indítani, de a vállalkozás 3 év múlva félbeszakadt. Ez a háttérszándék lett nyilvánvaló, amikor a zsinat kezdetén az előkészített szövegtervezeteket a zsinati atyák nagy része elutasította. Maga a pápa az 1961-es karácsonyi összehívó bulla szerint „az evangélium örök, éltető és isteni energiáit kívánta a modern világ erejébe önteni.”
Ám, hogy valójában mit is jelent a katolikus Egyház megújítása, azt akkor még kevesen tudták meghatározni. Yves Congar szerint húsz évvel korábban jött a zsinat, látva a katolikus kultúra, gondolkodás mozdíthatatlanságát, centralizált és hierarchizált voltát. Valójában a liturgikusokat kivéve egyetlenegy irányzat sem tudott jelentősen hatni a római bizottságok munkájára.
Augustin Bea bíboros (1881–1968) a Biblikus Intézet régi rektora ennek teljesen tudatában volt, és majd az általa vezetett Egységtitkárság lesz az a hely, ahol egy másfajta gondolkodás születik. 1962-ben ő szólítja fel az ortodox egyházakat és az Egyházak Világtanácsát, hogy küldjenek hivatalos megfigyelőket.
XXIII. János úgy tűnik békésen hagyja e két eltérő gondolkodás fejlődését. Néhány püspök és teológus – az eljövendő többség – már reagáltak a bizottságokból jövő tervezetekre, de későn. Ez magyarázza az elutasított szkémák után az újak kidolgozásának nehézségét.
Ilyen előkészítő és konzultatív periódus után a zsinat 1962–1965 között zajlott le, melynek során 4 ülésszak volt, mindegyik két hónapos időtartammal. A tárgyalás nemcsak a zsinat – mely azonnal többségre és kisebbségre szakadt – és a pápa között folyt, hanem e kettő, és a Római Kúria között, mely a szövegtervezetek létrehozója volt. 1962. október 11-én a „Gaudet Mater Ecclesia” kezdetű nyitó beszédében XXIII. János a II. Vatikáni Zsinatot elhelyezi a zsinatok történetében, utal személyes inspirációjára, és felvázolja a zsinat hármas irányát, mely korábban már megfogalmazódott: a zsinatnak új szellemet kell hoznia, a keresztény tanítást új keretek közé kell helyezni, valamint a zsinat pasztorális küldetése a keresztények és az egész emberi család teljes egysége.

A zsinati résztvevők éltek a szabad, független döntés jogával. Számos, az eddig hivatalos trienti, skolasztikus teológia szellemében megfogalmazott tervezetet elvetettek és előkészítettek szövegeket a liturgiáról, a kinyilatkoztatásról és az egyházról. A Kúria és a kialakult zsinati többség közötti feszültség miatt lehetetlen volt egyetértésre jutni. Az éleződő viták azonnal feltárták az első két ülésszak három nagy problémáját: 1. A két elgondolás összehangolását, 2. Az intézmények feszültségét (A doktrinális bizottság és a teológusok ellentéte. Ennek megoldására hozott létre XXIII. János egy vegyes bizottságot az új szkémák kidolgozására.), 3. A zsinat programját.
A 70 eredeti tervezetből csak 15-öt hagytak meg, és hozzátettek egy újat XXIII. János kezdeményezésére a világ felé nyitásról, mely később a Gaudium et spes (Az egyház a mai világban) nevet viseli. 1962. december 8-án záróbeszédében a pápa még egyszer kitért az új pünkösd képére. 1963. június 3-án meghalt XXIII. János. A június 19-21-i rövid konklávé után a milánói érsek, Giovanni Battista Montini (1897–1978) került az egyház élére. Az ötödik scrutiniumra megválasztott egyházfő a népek apostolának, Szent Pálnak a nevét vette fel. Az 1958. november 17-én XXIII. János által bíborossá kreált érsek az első zsinati ülésen csak kétszer szólalt fel. A bolognai érsek, Lercaro mellett Montini mérsékelten haladónak számított.
VI. Pál (1963–1978) megválasztása után a zsinat újrakezdését 1963. szeptember 29-ben jelöli meg. Hangsúlyozza a tanbeli és fegyelmi folytonosságot, és a dogmatikai súlypontot az ekkléziológiára teszi. A zsinat tevékenységét az elődjétől származó hármas koncentrikus kör struktúrájában jelöli meg: 1. az egyház önmagában, 2. az ökumenikus törekvések, 3. a világ.
A program mögött határozottan kirajzolódik egy össz-egyházközpontúság. Zsinati programját a pápa az 1964. augusztus 6-án kiadott Ecclesiam suam kezdetű első enciklikájában fejti ki. A zsinati munka egyes állomásaihoz szorosan kötődtek szimbolikus utazásai: a Szentföldre (Dei Verbum) a II. sessio; Indiába (Unitatis redintegratio) a III. sessio; New Yorkba az ENSZ közgyűlésére (Gaudium et spes) pedig a IV. sessio idején. Ezek az utak is megfelelnek az egyház három párbeszéd-körének. VI. Pál a püspöki kollégiumnak „parlamentárisabb” jelleget adott. Létrehoz egy új vezető szervet, a négy moderátor kollégiumát (Agagianian, Döpfner, Lercaro és Suenens) mely a zsinati munka hatékonyságára ügyelt.

Témája VI. Pál kérésére az egyház. A Lumen gentium és a Christus Dominus szövegtervezetét vizsgálták. Október 29-én egy döntő, mondhatni történelmi szavazás erősítette meg, hogy a Boldogságos Szűz Mária személye és témája ne máshol, hanem az egyházról szóló konstitúcióban kapjon helyet. Ennek az ülésszaknak a végén csak két dokumentumot szavaztak meg: a liturgiáról a Sacrosanctum Conciliumot és a kommunikációs eszközökről szóló Inter mirificát. Az ezt követő időben írta meg VI. Pál Ecclesiam suam enciklikáját (1964. augusztus 6.). Augusztus 5-én már az Angelus imádkozásánál kijelenti, hogy az enciklika buzdító jellegű, de hozzáteszi, hogy ez az írás az egyház három útját, a lelki, az erkölcsi és az apostoli utat jelöli ki.
1. A lelki út az egyház önmegértését segíti elő. Eljött az óra, amikor az egyháznak el kell mélyíteni az önmagáról szóló ismeretét. Elmélkednie kell sajátos misztériumáról, be kell mutatnia a saját tanítását, természetét, küldetését, célját. Az egyházat mint Krisztus testét szemléli, Krisztus az egyházban él és minden tagjában megmutatkozik.
2. Az erkölcsi út az egyház megújulását szolgálja. Ezzel a megújulással szembesül az egyház, ha a Krisztus által kívánt ideális egyházképre tekint. Az egyház királyi arca sohasem elég tökéletes, szent és ragyogó.
3. Az apostoli út, az evangéliumi üzenet, a találkozás, a dialógus útja. A világ százféle formát kínál, hogy az egyház feléje forduljon. Az Ecclesiam suam a dialógus körlevele. Az Egyháznak vállalnia kell a párbeszédet azzal a világgal, amelyben él. Az egyház szóvá, üzenetté teszi önmagát. Az üdvösség párbeszédét kell folytatnia a legtávolabbi köröktől kezdve, mindazzal, ami emberi, folytatva az istenhívőkkel a különvált testvéreken át egészen a katolikus egyház belső dialógusáig.
Ez az enciklika a II. Vatikáni Zsinat kifejezett ekkléziológiai követelményeire épül, mely meghatározza természetét, felépítését, feladatait, működését és a világgal való kapcsolatait. A körlevél léte bizonyítja, hogy a XXIII. János halálát követő bizonytalanságot áthidalta VI. Pál bátorsága és bölcsessége. Határozottan kezébe vette a zsinat felelős vezetését: A pápa nem egyszerűen a zsinat jegyzője, felelőssége van Isten és az Egyház előtt.
A magyar delegáció résztvevői voltak ettől kezdve: Hamvas Endre csanádi püspök, Papp Kálmán győri püspök, Kovács Sándor szombathelyi püspök, Szabó Imre esztergomi apostoli kormányzó, Kovács Vince váci apostoli kormányzó (mindkettő címzetes püspök), valamint Brezanóczy Pál egri apostoli kormányzó (később mint címzetes püspök), akinek titkára Timkó Imre, a budapesti Hittudományi Akadémia professzora volt. Továbbá Esty Miklós pápai káplán, az Actio Catholica elnöke, Ákos Géza, Bánk József (később mint győri segédpüspök) az egri apostoli kormányzó munkatársai, Pataki Kornél, a szegedi megyéspüspök irodaigazgatója, Csepregi Ignác, Hamvas István szerpap, Hamvas Endre unokaöccse. Mihelics Vid a Vigilia, és Saád Béla az Új Ember c. hetilap felelős szerkesztője. A későbbi üléseken megjelent: Cserháti József pécsi címzetes püspök, Winkler József szombathelyi segédpüspök, Ijjas József címzetes püspök, csanádi apostoli kormányzó, Klempa Sándor veszprémi apostoli kormányzó, Legányi Norbert pannonhalmi főapát. Kísérőként pedig Vitányi György.

c) A III. ülésszak (1964. szeptember 14.– november 21.)

A harmadik sessio az ekkléziológiai viták lezárását jelenti. Az egyházról szóló dokumentum 3. fejezete a püspökökről azonban még bizonytalan volt. Kérdések merültek fel a püspöki rend szentségi jellegét illetően, a püspökök kollégiumáról; s azért is szükséges volt ezt megvilágítani, hogy helyes értelmezést adjanak az I. Vatikáni Zsinaton definiált pápai elsőbbségnek és tévedhetetlenségnek. Ezt fejezi ki a LG 22 központi kijelentés:
„A püspökök rendje viszont, amely az apostolok kollégiumának helyére lépett a tanítás és a lelkipásztori gondoskodás terén, sőt amelyben megszakítás nélkül megmarad az apostoli testület, fejével, a római pápával együtt –és sohasem e fő nélkül – szintén hordozója az egész egyházra kiterjedő legfőbb és teljes hatalomnak; de ezt a hatalmat csak a római püspök beleegyezésével gyakorolhatja.”
E szöveg elfogadásához szavazni kellett, és egy jelentős kisebbség (336 zsinati atya) negatíve válaszolt arra a kérdésre, hogy vajon a püspökök kollégiumának teljes és legfelsőbb hatalma van-e az egyetemes Egyházon? A püspöki kollégiumról szóló tanítást merényletként értelmezték a római pápáról szóló dogma ellen. Egy ilyen jelentős oppozícióval szemben a zsinat a vitás kérdések megoldására teszi hozzá az LG alapszövegéhez a „Nota explicativa praevia”-t (Előzetes magyarázó megjegyzés), amely a kollegialitást az I. Vatikáni Zsinaton definiált pápai jogok szellemében értelmezi. 1964. november 19-én a szöveg végső elfogadásakor a 2134 igennel szemben már csak 10 non placet szerepelt. Két nappal később hivatalosan és ünnepélyesen is kihirdették az Egyházról szóló Lumen gentium kezdetű dogmatikus konstitúciót, s így a zsinat elérte első célját, meghatározta az egyház természetét és felépítését. A püspök szerepéről, később – mint aki az evangélium szolgája a világ reménysége számára –, a tizedik általános püspöki szinódus tárgyalt 2001. szeptember 30. - október 27. között.

d) A IV. ülésszak (1965. szeptember 14.–december 8.)

A zsinati erőfeszítések beérésének derűs időszaka volt, de a legmozgalmasabb is. Nem kevesebb mint 11 szöveget hagytak jóvá.
Ezek közül az egyik legfontosabb az Egyház és a mai világ viszonyáról szóló Gaudium et spes kezdetű lelkipásztori konstitúció.
A dokumentum, melyet egy időben a 70 javaslat temetőjének neveztek, az egyetlen szöveg, ahol a szerkesztés nem támaszkodott egy előkészítő bizottság konkrét tervezetére sem. A teljesen új, 1963 januárjában létrehozott koordinációs bizottság dolgozta ki főbb pontjait. Két enciklika, a Pacem in terris (XXIII. János, 1963. április 11.) és az Ecclesiam suam (VI. Pál, 1964. augusztus 6.) útmutatásai alapján halad előre, és 1964. október 26-án a III. sessio során kerül a plénum elé. Ezután a Lumen gentium mellett a zsinati munka második súlypontjának tekinthető.
A zsinat záró, nyilvános ülését két nagy jelentőségű szimbolikus és dogmatikus gesztus teszi teljessé: 911 év után viszszavonták a Róma és Konstantinápoly között 1054 óta meglévő kiközösítést, valamint megkezdődött a Szent Officium átalakítása Hittani Kongregációvá.

e) A II. Vatikáni Zsinat értékelése

Eltekintve a szövegek létrejöttétől, a II. Vatikáni Zsinat mindenekelőtt egy esemény volt. Valami mélyen és visszafordíthatatlanul megmozdult az egyházban. Bizonyos szempontból – ahogy Yves Congar megjegyezte – a II. Vatikáni Zsinat a második évezredből visszatért az elsőbe. S ez az egyház biblikus, patrisztikus és liturgikus megújulásának gyümölcse volt. Ökumenikus magatartása is javarészt ebből a döntésből indult el. Ez volt az első zsinat, amely nem valami ellen, hanem valamiért jött össze. A legtöbb zsinat kívülről jövő nehézségekre válaszolt, a II. Vatikáni Zsinat szükségét érezte, hogy önként szóljon az emberekhez, Krisztusról és a tőle kapott küldetésről. Az aggiornamento gondolata XXIII. Jánostól indul ki, hogy naprakésszé tegye az egyházat az evangélium fényénél a modern társadalomban. Feladata, hogy visszatérjen Krisztushoz, mert enélkül az egyház csak egy lenne a sok intézmény között.
A zsinat mindenekelőtt egy ekkléziológiai fordulatot hajtott végre. Az egyház titkának tárgyalásánál lemondott az eddigi piramisszerű hierarchikus bemutatásról, és elsődleges fontosságot kapott az Isten népe, mely részesül az általános papság és a karizmák adományaiban. Krisztusra és a Szentlélekre való utalás kiegyensúlyozottá teszi ezt az egyházképet. A fordulat lényege, a tökéletes társaság (societas perfecta) képétől a közösség, a communio-egyháztan felé való haladásban foglalható össze. A zsinat utáni viták folyamán kiderült, hogy az egyházról szóló konstitúciót két vezérgondolat hatja át, amit általában juridikus-hierarchikus, illetve mint kommúnió ekkléziológiaként jellemeznek. A két egyházfelfogás besorolását illetően nincs egységes nézet. Amióta az 1985-ös Rendkívüli Püspöki Szinódus a kommúniót mint a zsinat örökségét határozta meg, azóta azok is kommúnióról beszélnek, akik a juridikus-hierarchikus modell követői, ám egy kommúnió hierarchia értelmében. A szinódus el akarta magát határolni egy helytelenül értelmezett „Isten népe” teológiától, melyet mások éppen a kommúnió helyett részesítettek előnyben, mint az ekkléziológia alapfogalmát.
A zsinat emellett egyértelműen elkötelezte magát az ökumenikus párbeszédre. Ennek első gyümölcse a megfigyelők és konzultorok diszkrét együttműködése volt a kényes pontok esetében.

4. A zsinat jövője

a) A harmadik évezred küszöbén

Mi történt a zsinat után? A nyitott ablakok az egyházban nagy széljárást eredményeztek. 1972-ben maga VI. Pál pápa mondta: „Azt hittük, hogy a zsinat után napsütötte ég vár reánk, ehelyett azonban felhő, vihar és sötétség van”. Sokan elfelejtik, hogy a zsinat utáni időszakok ritkán jelentenek pihenést az egyház számára. A zsinat tanítása csak évek múlva jut el mindenhová, és gyakran ellenkezésbe ütközik, vagy szakadást idéz elő. Valójában a nyugati társadalmat ért változásokról sem szabad elfelejtkezni a hatvanas évek végén. Az egyház kidolgozta a maga ekkléziológiáját, de a felmerülő kérdések radikálisabbak voltak: Miért élünk? Mi az ember? Mi a társadalom? Az élet értéke és értelme meggyöngült. Az egyház e kérdések és a társadalom előtt találta önmagát. Maga a zsinat is csak bizonyos keretek között mozgott, és ahogy Yves Congar megállapítja, csak fél útig jutott el és gyakran alapvető szándéka ellen gondolkodik. Meglátásai nem kerültek bele az új intézményekbe, és a jogi látásmód továbbra is fennmaradt. A II. Vatikáni Zsinatnak hiányzott az intézményesített meggyőződése. Túlságosan sok reményt fektetett megélt dinamizmusába. Egymás mellé helyezte mintsem inkább integrálta az Isten népe ekkléziológiát és az I. Vatikáni Zsinat határozatait.
A liturgikus megújulás már korábban elkezdődött. 1963. december 4-én VI. Pál aláírja a végső szöveget és ez elindítja a változásokat. Az egyház egész közössége részesül a liturgikus cselekményekben (actuosa participatio), melynek központja és csúcsa az eukarisztikus áldozat. A pap nélküli közösségekre ekkor még nem született megoldás, melyek nem, vagy ritkán vehetnek részt szentmisén.
„A liturgikus cselekmények nem magán jellegűek, hanem az egyház nyilvános ünneplései. Az egyház pedig a szentség szakramentuma: a püspökök vezetése alatt egyesült és rendezett szent nép. A liturgikus cselekmények az egyház egész testére tartoznak, azt teszik láthatóvá és azzal közlik hatásukat.”(SC 26)
A jogi reform 1965-tel vette kezdetét, és a Kódex kihirdetésével fejeződött be 1983. január 25-én. II. János Pál szerint ez a zsinat utolsó dokumentuma. A Kódex második könyvében átveszi a Lumen gentium szóhasználatát, amikor a keresztényeket Isten népének nevezi, és meghatározza a krisztushívők, az egyház tagjainak mibenlétét:
„A Krisztus-hívők azok akik – mivel a keresztségben Krisztus testének tagjaivá lettek – Isten népét alkotják, s minthogy így a maguk módján részesévé váltak Kisztus papi, prófétai és királyi feladatának, állapotuknak megfelelően annak a küldetésnek a gyakorlására kaptak hivatást, amelynek a világban való teljesítését Isten a világra hívta.” (204. kán.)
Ezt követte 1990-ben a Keleti Kódex megjelenése (Codex Canonum Ecclesiarum Orientalium).

b) II. János Pál karizmája

II. János Pál személyisége rányomja bélyegét szolgálatára és az egyetemes egyházra. A sajátos helyzetű Kelet-Európából, azon belül is Lengyelországból érkezett a péteri tisztségbe. Mint „Isten atlétája” a cselekvés, de a szellemi gondolkodás embere is egyúttal. Imádkozó ember, fáradhatatlan utazó, több nyelvet beszélő főpap. Hitének erőssége mindenkiben mély benyomást hagy. A katolikus azonosság meggyőződését és erejét testesíti meg. Pápasága kezdetétől kezdve hangoztatja, hogy az egyház útja az ember (Redemptor hominis, 1979, Nr. 14). II. János Pál első enciklikája valójában a Gaudium et Spes újraolvasása. Ő az ember jogainak bajnoka is, nevezetesen a vallásszabadságé. A pápa egyénisége képes nagy tömegeket mozgósítani lelkipásztori útjai során, és így nagyon modernnek mutatkozik a világ előtt. Gondolkodásában azonban az evangélium hűségéhez ragaszkodik, legyen szó a családról, a fogamzásgátlásról, a szenvedésről, a bűnbocsánatról, a papságról, vagy a szerzetesi életről. Ezekkel a kérdésekkel kapcsolatban az egyház őrzi azt az igazságot, mely Istentől származik. Az emberről szóló igazságot is birtokolja, s ezt gondosan tovább kell adnia minden nemzedéknek.

Johann Baptist Metz professzor szerint az a válság, amely elérte az európai kereszténységet, nem kizárólag egyházi válság, hanem ennél mélyebb, a mai válság Isten válsága lett. Erre válaszolva Joseph Ratzinger bíboros a 2000 február végén a II. Vatikáni Zsinat megvalósulásáról tartott római összejövetelen kijelentette, hogy Isten válsága ma egyházi keretben vetődik fel. Elmondta, hogy a zsinat recepciója eddig figyelmen kívül hagyta azt a sajátosságot, hogy a zsinat szava elsősorban Theo-logia, az az Istenről való beszéd volt.
Egy-egy zsinat tanításának feldolgozása több időt vett igénybe (évtizedeket, talán egy évszázadot is a történelmi helyzetnek, a távolságnak, a rendelkezések szövegének és tartalmának minden keresztényhez való eljuttatása során), s egy zsinat kijelölte és hosszú távon meghatározta a teológia, a lelkipásztorkodás, a liturgikus élet és az egyházi közgondolkodás fejlődését. A II. Vatikáni Zsinat ebben a tekintetben számunkra – ahogy Walter Kasper bíboros fogalmaz – „az egyház Magna Chartája” a mostani új évszázadban és a harmadik évezredbe vezető úton.

Dr. Kránitz Mihály (1959) A Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karának tanszékvezető tanára, a Levelező Tagozat igazgatója