ARCOK, VALLOMÁSOK
„A művészetnek sugároznia kell a szépet és a jót!”
Beszélgetés Medveczky Ádám Liszt-díjas, érdemes művésszel
Jézust ábrázoló szentképet
őriz a legfontosabb iratai, gyermekei fényképei között.
Kincs, mely véletlenül csúszik ki a fotók közül.
Reggeltől késő estig izzásban éli életét.
Hol az Operában dolgozik, hol a Zeneakadémián tanít,
vagy épp a győri Filharmonikus Zenekarral próbál. 61
operát, valamint a klasszikus zeneirodalom nagy remekműveit végigvezényelte.
Jelenleg Rossini: „A sevillai borbély” premierjére készül.
– Akkor kezdtem igazán hinni, amikor nem megszokott mechanizmusból és illemből mentem el az istentiszteletre, hanem 19-20 éves koromban ért a váratlan találkozás, ahogy Ady Endre írta: „csöndesen és váratlanul átölelt az Isten” – vallja Medveczky Ádám Liszt-díjas karnagy.
– Volt-e már ilyen helyzetben, jelentkezik egy újságíró és közli, hogy rokona Önnek.
– Nem, de nagyon örülök neki - mondja mosolyogva Medveczky Ádám érdemes művész, aki „A sevillai borbély” esti próbája után érkezik az Erkel Színház büféjébe.
– Kezdjük beszélgetésünket a családi szálak közös bogozgatásánál! Nagymamám nagyanyja, Basilides Ilona testvére volt Basilides Máriának, a világhírű alt énekesnőnek.
Nekem pedig még közelebbi rokonom. Nagymamám testvére Basilides Mária. Szerintünk ebből az ágból származik a család művészi vénája. Jól ismertem az összes Basilidest. Zoltánt, a színművészt, Basilides Ábris filmrendezőt, Basilides Barna és Sándor festőművészeket. Sajnos már nem él közülük senki. Kamasz koromban gyakran jártunk a hűvösvölgyi Basilides villába.
– Szülei szintén örökölték a művész hajlamot?
– Hogyne. Édesanyám, Érsek Mária az Operaház korrepetítora volt. Ő sokat dolgozott együtt Manci nénivel. A családban mi csak így hívtuk Basilides Máriát, édesanyám keresztanyját. Általa ismertem meg közelebbről Kodály Zoltánt és Bartók Bélát, a Kodály-, és Bartók népdalfeldolgozásokat. Édesanyám gyakran kísérte Manci nénit. Sokat dolgoztak együtt, talán azzal a pedagógiai célzattal is, hogy édesanyámnak átadja a stafétabotot.
Édesapám sajnos korán meghalt. A háború után az oroszok elvitték „malenkij robotra”, ahol életét vesztette.
– Hány éves korában veszítette el az édesapját?
– Négy. 1948-tól Katona Lajos, az Operaház magánénekese lett a nevelőapám. Szerencsére testvéreimmel együtt mindannyian szerettük, barát- és apaként tiszteltük. Tőle is sokat tanultam.
– Emlékszik-e, mi irányította a zenei pálya felé?
– Gyermekkoromban „megkínáltak” a zenével. Beleszülettem, nem hallottam mást otthon. Pedig sokminden érdekelt. Nagyon szerettem a színdarabokat, az irodalmat, a földrajzot, ám a reál-tárgyakhoz sosem vonzódtam. A sport mindig érdekelt, ma is Fradi-drukker vagyok. De ma sincs autóm, és idegen számomra a kompjuter.
1947-48-ban, a háború után szüleim Boráros
téri lakásában sok neves művész megfordult: Simándy,
Udvardy, Fodor János, úgy jártak fel hozzánk három-négy
naponta, mintha hazajöttek volna. Számomra a zene lételem,
a nélkülözhetetlen „oxigén”. 1956-ban pedig oly erős
volt bennem a nemzeti érzés, a nemzet féltése,
hogy kimentem az utcára.
– Hogyan élte át a forradalmat?
– Elindultam a Körúton, a Rákóczi úton, voltam a Parlamentnél, a Bem szobornál és a Rádiónál. S hogy nem maradtam ott, azt csak a stréberségemnek köszönhettem. 1/2 8-kor ugyanis eszembe jutott, hogy a fizika leckét nem készítettem el. A Madách Gimnázium második osztályába jártam, s akkor még nem tudtam, másnap nem lesz szükség a házi feladatra.
– Szembekerült-e időnként a hatalmon lévő „elvtársakkal” az 50-es 60-as években?
– 1958-ban mindenki belépett a KISZ-be. Én voltam az egyedüli, aki ezt nem tettem meg. Az igazságérzetem diktálta ezt a döntést. Furcsa módon, a legliberálisabb osztálytársaim is tiszteltek ezért. Még a KISZ-titkár is azt mondta: végre egy őszinte ember!
– Később nem érezte e bátor kiállás
retorzióját?
– Nem. Bármilyen rendszerben éltünk, mindig tudták, hogy a „nemzeti” oldalhoz tartozom. Persze időnként kaptam megjegyzéseket. Talán icipicit jobban dédelgetnének, ha a pénzemberek oldalára állnék. Ám így tükörbe nézhetek.
– Mely művésztanárokra emlékezik szívesen vissza?
– Két embernek köszönhetem a pályámat. Egyikük Schwartz Oszkár, legendáshírű ütőse és üstdobosa a XX. századi zenei életnek. Hál' Istennek, még most is él. Nagyszerű muzsikus. Nemcsak sokat tanultam tőle, hanem ő indított el a pályán. Ő protezsált be az Állami Hangversenyzenekarba, ahová felvettek.
Kórodi Andrásnak köszönhetem a másik állásomat. Amikor felvételiztem a karmesterképzőre az ÁHZ tagjaként, megkért, ha van kedvem, – ilyen udvariasan – menjek át az Operába. Sejtette velem, a úgy alakul, rövidesen vezényelhetek. Közvetve is sokan hatottak rám. Együtt dolgoztam a világ legnagyobb karmestereivel. Csak néhány név közülük: Giulini, Mazel, Stokowsky, Mehta. Aki pedig főnököm is volt: Ferencsik János. Sokat tanultam tőle, anélkül, hogy tudott volna róla.
– Kirobbanó sikert ért el a karmesterverseny győzteseként 1974-ben...
– Valóban. Hazai népszerűséget, foglalkoztatottsági gyakoriságot jelentett számomra, külföldre is.
– Mindenki emlékszik Önre a televízió képernyőjéről is. A szilveszteri himnuszokat vezényelte hosszú éveken át.
– Ütős koromban, 1964-ben készült a felvétel és körülbelül 15 évig sugározták minden szilveszterkor. 1964-ben nem nagyon szerették a himnuszt a hatalmon lévők, a szövege miatt: „Isten áldd meg a magyart”. Ezért csak úttörők énekelhették, piros nyakkendőben. Díszletként pedig a Parlament látszott a vörös csillaggal.
– Végigvezényelte a nagy klasszikusok zeneműveit. Vannak kedvencei?
– Ha beszámítom a tanuló éveket is, – 1968-ban kerültem a Zeneművészeti Főiskolára – immár 34 éve vezényelek, ez idáig 61 operát.
Számomra három stílus meghatározó. A bécsi klasszicizmus: Mozart, Haydn, Beethoven, az olasz romantikus opera világa: Verdi, Puccini valamint a magyar klasszikus zene: Bartók és Kodály muzsikája. Három nagy „hitvallás”. Emellett csodálója vagyok Bach művészetének. Megközelíthetetlen, csodálatos hegycsúcs. Három nagy világcsoda: Bach, Mozart és Verdi. Megajándékozták az emberiséget egy-egy „aranyröggel”
– Január 16-án mutatták be Rossini: A sevillai borbély című vígoperáját az Erkel Színházban. Sugárzik-e egy-egy zenemű szereplőinek története az ön életére vagy fordítva?
– Ami velem történik az életben, nem viszem be a munkámba. Sokszor előfordult, hogy válságos időszakban vígoperát vezényeltem, a legörömtelibb pillanatban pedig Toscat dirigáltam, ahol négyen-öten meghalnak. Mindenféleképp él a mű bennem. Erdélyi Miklós kollégám csodálatosan fogalmazta meg hivatásunk lényegét: a karmester legyen forró szívű és hideg fejű. Ez nagyon fontos.
– Érezte-e nehéznek időnként a pályát vagy a körülményeket?
– Hullámvölgyben éreztem magam túlterheltség miatt. De végeredményben boldog, szép, örömteli életem van. Természetesen nehezebb periódusok is adódtak az életemben, de ezeket sikerült – nem mindig könnyen – áthidalnom. Amit kaptam felülről, csak örömmel és hálával tartozom.
– Említette, egyértelműen a „nemzeti” oldalon áll. Nehezebbé tette-e ez a „vállalás” adott pillanatban az életútját? Juthatott-e volna előbbre, ha másképp látja a világot?
– Egy kicsit talán igen, de nem mérvadó. Több munkahelyemen – az Operában, a Zeneakadémián, vagy a győri Filharmonikus Zenekar vezetőjeként –, ha kapok is egy-egy finomabb megjegyzést, végülis zavartalanul dolgozom. A köznapi életben néha meglep egy-egy névtelen telefon, vagy mogorva megjegyzés a buszon. De ez inkább a „megfélemlítés tavaszán” történt.
– Miért fontos Önnek, hogy ne csak művészként, hanem gondolkodó emberként is véleményt formáljon?
– Legfontosabb, hogy az ember hová születik. A hovatartozás tudata nélkülözhetetlen. Az az elvárás, hogy a művészet politikamentes legyen: egy elv. Ám az ember nem lehet politikamentes és a művész sem függetlenítheti magát a politikától.
– Említette, hogy nagy családban él. Mutassuk be a gyermekeket!
– Legkisebb gyermekem a közbülső házasságból született. De számomra minden gyermek egyforma és csodálatos. A legidősebb Attila, majd Rita, Szabolcs és Zoltán következik, a legifjabb Balázska. Ő mindössze tízéves. Ma már büszkélkedhetünk egy kis unokával, Leventével. Mi is négyen voltunk testvérek, bátyám, húgom és az öcsém. Bátyám kürtös, húgom, Katona Anikó az Operaház karigazgatója. Együtt dolgozunk az Operában. Ő is négy gyermeknek adott életet. Balázs öcsémet hamar elvesztettem. Remélem, gyermekeim is folytatják a nagy családi tradíciót.
– Nagy családja ritkán láthatja, hisz reggeltől estig próbál, tanít, utazik. Gyermekei követik önt a pályán?
– A gyermekek már felnőttek. Szabolcs gyermekem profi muzsikus, most diplomázik a győri Zeneakadémián. Attila 28 éves, a Pannon Rádiónál dolgozik, és a Bocskai Szabadegyetem szervező dékánja. Rita humán-menedzser tanszakon végzett, most gyesen van. Zolika harmadéves jogász-hallgató a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen. Balázska negyedik osztályos tanuló.
– Ha már eljutottunk a Pázmány Péter Katolikus Egyetemig, talán nem veszi tolakodásnak, ha rákérdezek a hitvallására: hívő?
– Igen. Feltétlenül. Annak örülök, hogy ez belső izzásból született. Sok család megfélemlítve élt 1945 után hite és a hitoktatás miatt. A szülők 90 százaléka nem merte hittanra járatni a gyermekét, nehogy bajuk származzon belőle. Édesanyámék ezzel nem törődtek, így az egész hetedik kerületben talán nyolcan jártunk hittanra. Evangélikus vallású vagyok, feleségem pedig katolikus. Gyermekeim szintén katolikusok. Akkor kezdtem igazán hinni, amikor már nem megszokott mechanizmusból és illemből mentem el az istentiszteletre, hanem 19-20 éves koromban ért a váratlan találkozás, ahogy Ady Endre írta: „csöndesen és váratlanul átölelt az Isten.”
– Mit tart fontosnak az életben?
– Mindenről beszéltünk. Sorrendbe is állíthatom: a hit, a nemzeti érzés és a család. Csak ezek után jöhet a pálya. Ha ez a három valahol ingadozik, süllyed, nem végezhetném nyugodtan a munkámat. A művészetnek sugároznia kell a szépet és a jót. Felháborítónak tartom, ami ma a médiában: televízióban, rádióban, mozikban folyik. Sőt, a „diszkó-kultúra” is rossz irányba tereli az ifjúság ízlését. Hamis bálványokat csodálnak. Az értéktelent emelik fel. Az lesz bálvány, aki gátlástalan és elvtelen. A művészetnek épp ez ellen kell hatnia a maga erejével.
– Borlói Rudolf, a 2. magyar hadsereg emlékére
komponált Rekviem című zeneművét ön vezénylte
január 12-én, Győrben. Édesapjára is emlékezett
ezen a napon?
– Édesapám nem ekkor halt meg. Ő átvészelte a háborút. Vagy jelentkezett annak reményében, hogy lisztet és cukrot kap a családnak, vagy elfogták és elvitték. Ezt mai napig nem tudjuk. Később értesültünk róla, valamelyik málenkij robotnál egy vonatban felrobbant, 38 évesen. Három képet „őrzök” róla az emlékezetemben. A házudvaron hógolyóztunk, rám mosolygott. Ez 1944 telén lehetett, a halála előtt néhány hónappal. A másik kép: valami miatt nagyon sírtam, szigorúan nézett rám. A harmadik emlék: a szobában ülök mellette. Édesanyám elmesélése szerint nagyon szerettem őt, apás voltam. Természetesen rá is gondolok a doni katasztrófa napján.
– Mi a véleménye a háborúról, a háborús rémtettekről, az emberi gonoszságról? Megbocsáthatunk-e más helyett?
– Vannak honvédő és hódító háborúk. Igazságos és igazságtalan csaták. Embert ölni azonban mindenféleképp igazságtalan. Más persze, ha valaki védi a hazáját az ellenséggel szemben. Nem szeretem, amikor békét hirdet az, aki hatalmon van. Tiborc is tiltakozik panaszában a „tűrj békességgel!” parancsra, hisz emögött az ő elnyomatása rejlik.
Jézus szeretetet hirdetett, de amellett erős egyéniség volt. Harcolt a gonosz ellen és kiűzte a kufárokat a templomból. A keresztény hit a szereteten és megbocsátáson alapul, de nem a gyengeségen. Ezt ne tévesszük össze soha.
– Akkor kezdtem igazán hinni, amikor nem megszokott mechanizmusból és illemből mentem el az istentiszteletre, hanem 19-20 éves koromban ért a váratlan találkozás, ahogy Ady Endre írta: „csöndesen és váratlanul átölelt az Isten” – vallja Medveczky Ádám Liszt-díjas karnagy.
– Volt-e már ilyen helyzetben, jelentkezik egy újságíró és közli, hogy rokona Önnek.
– Nem, de nagyon örülök neki - mondja mosolyogva Medveczky Ádám érdemes művész, aki „A sevillai borbély” esti próbája után érkezik az Erkel Színház büféjébe.
– Kezdjük beszélgetésünket a családi szálak közös bogozgatásánál! Nagymamám nagyanyja, Basilides Ilona testvére volt Basilides Máriának, a világhírű alt énekesnőnek.
Nekem pedig még közelebbi rokonom. Nagymamám testvére Basilides Mária. Szerintünk ebből az ágból származik a család művészi vénája. Jól ismertem az összes Basilidest. Zoltánt, a színművészt, Basilides Ábris filmrendezőt, Basilides Barna és Sándor festőművészeket. Sajnos már nem él közülük senki. Kamasz koromban gyakran jártunk a hűvösvölgyi Basilides villába.
– Szülei szintén örökölték a művész hajlamot?
– Hogyne. Édesanyám, Érsek Mária az Operaház korrepetítora volt. Ő sokat dolgozott együtt Manci nénivel. A családban mi csak így hívtuk Basilides Máriát, édesanyám keresztanyját. Általa ismertem meg közelebbről Kodály Zoltánt és Bartók Bélát, a Kodály-, és Bartók népdalfeldolgozásokat. Édesanyám gyakran kísérte Manci nénit. Sokat dolgoztak együtt, talán azzal a pedagógiai célzattal is, hogy édesanyámnak átadja a stafétabotot.
Édesapám sajnos korán meghalt. A háború után az oroszok elvitték „malenkij robotra”, ahol életét vesztette.
– Hány éves korában veszítette el az édesapját?
– Négy. 1948-tól Katona Lajos, az Operaház magánénekese lett a nevelőapám. Szerencsére testvéreimmel együtt mindannyian szerettük, barát- és apaként tiszteltük. Tőle is sokat tanultam.
– Emlékszik-e, mi irányította a zenei pálya felé?
– Gyermekkoromban „megkínáltak” a zenével. Beleszülettem, nem hallottam mást otthon. Pedig sokminden érdekelt. Nagyon szerettem a színdarabokat, az irodalmat, a földrajzot, ám a reál-tárgyakhoz sosem vonzódtam. A sport mindig érdekelt, ma is Fradi-drukker vagyok. De ma sincs autóm, és idegen számomra a kompjuter.
– Hogyan élte át a forradalmat?
– Elindultam a Körúton, a Rákóczi úton, voltam a Parlamentnél, a Bem szobornál és a Rádiónál. S hogy nem maradtam ott, azt csak a stréberségemnek köszönhettem. 1/2 8-kor ugyanis eszembe jutott, hogy a fizika leckét nem készítettem el. A Madách Gimnázium második osztályába jártam, s akkor még nem tudtam, másnap nem lesz szükség a házi feladatra.
– Szembekerült-e időnként a hatalmon lévő „elvtársakkal” az 50-es 60-as években?
– 1958-ban mindenki belépett a KISZ-be. Én voltam az egyedüli, aki ezt nem tettem meg. Az igazságérzetem diktálta ezt a döntést. Furcsa módon, a legliberálisabb osztálytársaim is tiszteltek ezért. Még a KISZ-titkár is azt mondta: végre egy őszinte ember!
– Nem. Bármilyen rendszerben éltünk, mindig tudták, hogy a „nemzeti” oldalhoz tartozom. Persze időnként kaptam megjegyzéseket. Talán icipicit jobban dédelgetnének, ha a pénzemberek oldalára állnék. Ám így tükörbe nézhetek.
– Mely művésztanárokra emlékezik szívesen vissza?
– Két embernek köszönhetem a pályámat. Egyikük Schwartz Oszkár, legendáshírű ütőse és üstdobosa a XX. századi zenei életnek. Hál' Istennek, még most is él. Nagyszerű muzsikus. Nemcsak sokat tanultam tőle, hanem ő indított el a pályán. Ő protezsált be az Állami Hangversenyzenekarba, ahová felvettek.
Kórodi Andrásnak köszönhetem a másik állásomat. Amikor felvételiztem a karmesterképzőre az ÁHZ tagjaként, megkért, ha van kedvem, – ilyen udvariasan – menjek át az Operába. Sejtette velem, a úgy alakul, rövidesen vezényelhetek. Közvetve is sokan hatottak rám. Együtt dolgoztam a világ legnagyobb karmestereivel. Csak néhány név közülük: Giulini, Mazel, Stokowsky, Mehta. Aki pedig főnököm is volt: Ferencsik János. Sokat tanultam tőle, anélkül, hogy tudott volna róla.
– Kirobbanó sikert ért el a karmesterverseny győzteseként 1974-ben...
– Valóban. Hazai népszerűséget, foglalkoztatottsági gyakoriságot jelentett számomra, külföldre is.
– Mindenki emlékszik Önre a televízió képernyőjéről is. A szilveszteri himnuszokat vezényelte hosszú éveken át.
– Ütős koromban, 1964-ben készült a felvétel és körülbelül 15 évig sugározták minden szilveszterkor. 1964-ben nem nagyon szerették a himnuszt a hatalmon lévők, a szövege miatt: „Isten áldd meg a magyart”. Ezért csak úttörők énekelhették, piros nyakkendőben. Díszletként pedig a Parlament látszott a vörös csillaggal.
– Végigvezényelte a nagy klasszikusok zeneműveit. Vannak kedvencei?
– Ha beszámítom a tanuló éveket is, – 1968-ban kerültem a Zeneművészeti Főiskolára – immár 34 éve vezényelek, ez idáig 61 operát.
Számomra három stílus meghatározó. A bécsi klasszicizmus: Mozart, Haydn, Beethoven, az olasz romantikus opera világa: Verdi, Puccini valamint a magyar klasszikus zene: Bartók és Kodály muzsikája. Három nagy „hitvallás”. Emellett csodálója vagyok Bach művészetének. Megközelíthetetlen, csodálatos hegycsúcs. Három nagy világcsoda: Bach, Mozart és Verdi. Megajándékozták az emberiséget egy-egy „aranyröggel”
– Január 16-án mutatták be Rossini: A sevillai borbély című vígoperáját az Erkel Színházban. Sugárzik-e egy-egy zenemű szereplőinek története az ön életére vagy fordítva?
– Ami velem történik az életben, nem viszem be a munkámba. Sokszor előfordult, hogy válságos időszakban vígoperát vezényeltem, a legörömtelibb pillanatban pedig Toscat dirigáltam, ahol négyen-öten meghalnak. Mindenféleképp él a mű bennem. Erdélyi Miklós kollégám csodálatosan fogalmazta meg hivatásunk lényegét: a karmester legyen forró szívű és hideg fejű. Ez nagyon fontos.
– Érezte-e nehéznek időnként a pályát vagy a körülményeket?
– Hullámvölgyben éreztem magam túlterheltség miatt. De végeredményben boldog, szép, örömteli életem van. Természetesen nehezebb periódusok is adódtak az életemben, de ezeket sikerült – nem mindig könnyen – áthidalnom. Amit kaptam felülről, csak örömmel és hálával tartozom.
– Említette, egyértelműen a „nemzeti” oldalon áll. Nehezebbé tette-e ez a „vállalás” adott pillanatban az életútját? Juthatott-e volna előbbre, ha másképp látja a világot?
– Egy kicsit talán igen, de nem mérvadó. Több munkahelyemen – az Operában, a Zeneakadémián, vagy a győri Filharmonikus Zenekar vezetőjeként –, ha kapok is egy-egy finomabb megjegyzést, végülis zavartalanul dolgozom. A köznapi életben néha meglep egy-egy névtelen telefon, vagy mogorva megjegyzés a buszon. De ez inkább a „megfélemlítés tavaszán” történt.
– Miért fontos Önnek, hogy ne csak művészként, hanem gondolkodó emberként is véleményt formáljon?
– Legfontosabb, hogy az ember hová születik. A hovatartozás tudata nélkülözhetetlen. Az az elvárás, hogy a művészet politikamentes legyen: egy elv. Ám az ember nem lehet politikamentes és a művész sem függetlenítheti magát a politikától.
– Említette, hogy nagy családban él. Mutassuk be a gyermekeket!
– Legkisebb gyermekem a közbülső házasságból született. De számomra minden gyermek egyforma és csodálatos. A legidősebb Attila, majd Rita, Szabolcs és Zoltán következik, a legifjabb Balázska. Ő mindössze tízéves. Ma már büszkélkedhetünk egy kis unokával, Leventével. Mi is négyen voltunk testvérek, bátyám, húgom és az öcsém. Bátyám kürtös, húgom, Katona Anikó az Operaház karigazgatója. Együtt dolgozunk az Operában. Ő is négy gyermeknek adott életet. Balázs öcsémet hamar elvesztettem. Remélem, gyermekeim is folytatják a nagy családi tradíciót.
– Nagy családja ritkán láthatja, hisz reggeltől estig próbál, tanít, utazik. Gyermekei követik önt a pályán?
– A gyermekek már felnőttek. Szabolcs gyermekem profi muzsikus, most diplomázik a győri Zeneakadémián. Attila 28 éves, a Pannon Rádiónál dolgozik, és a Bocskai Szabadegyetem szervező dékánja. Rita humán-menedzser tanszakon végzett, most gyesen van. Zolika harmadéves jogász-hallgató a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen. Balázska negyedik osztályos tanuló.
– Ha már eljutottunk a Pázmány Péter Katolikus Egyetemig, talán nem veszi tolakodásnak, ha rákérdezek a hitvallására: hívő?
– Igen. Feltétlenül. Annak örülök, hogy ez belső izzásból született. Sok család megfélemlítve élt 1945 után hite és a hitoktatás miatt. A szülők 90 százaléka nem merte hittanra járatni a gyermekét, nehogy bajuk származzon belőle. Édesanyámék ezzel nem törődtek, így az egész hetedik kerületben talán nyolcan jártunk hittanra. Evangélikus vallású vagyok, feleségem pedig katolikus. Gyermekeim szintén katolikusok. Akkor kezdtem igazán hinni, amikor már nem megszokott mechanizmusból és illemből mentem el az istentiszteletre, hanem 19-20 éves koromban ért a váratlan találkozás, ahogy Ady Endre írta: „csöndesen és váratlanul átölelt az Isten.”
– Mit tart fontosnak az életben?
– Mindenről beszéltünk. Sorrendbe is állíthatom: a hit, a nemzeti érzés és a család. Csak ezek után jöhet a pálya. Ha ez a három valahol ingadozik, süllyed, nem végezhetném nyugodtan a munkámat. A művészetnek sugároznia kell a szépet és a jót. Felháborítónak tartom, ami ma a médiában: televízióban, rádióban, mozikban folyik. Sőt, a „diszkó-kultúra” is rossz irányba tereli az ifjúság ízlését. Hamis bálványokat csodálnak. Az értéktelent emelik fel. Az lesz bálvány, aki gátlástalan és elvtelen. A művészetnek épp ez ellen kell hatnia a maga erejével.
– Édesapám nem ekkor halt meg. Ő átvészelte a háborút. Vagy jelentkezett annak reményében, hogy lisztet és cukrot kap a családnak, vagy elfogták és elvitték. Ezt mai napig nem tudjuk. Később értesültünk róla, valamelyik málenkij robotnál egy vonatban felrobbant, 38 évesen. Három képet „őrzök” róla az emlékezetemben. A házudvaron hógolyóztunk, rám mosolygott. Ez 1944 telén lehetett, a halála előtt néhány hónappal. A másik kép: valami miatt nagyon sírtam, szigorúan nézett rám. A harmadik emlék: a szobában ülök mellette. Édesanyám elmesélése szerint nagyon szerettem őt, apás voltam. Természetesen rá is gondolok a doni katasztrófa napján.
– Mi a véleménye a háborúról, a háborús rémtettekről, az emberi gonoszságról? Megbocsáthatunk-e más helyett?
– Vannak honvédő és hódító háborúk. Igazságos és igazságtalan csaták. Embert ölni azonban mindenféleképp igazságtalan. Más persze, ha valaki védi a hazáját az ellenséggel szemben. Nem szeretem, amikor békét hirdet az, aki hatalmon van. Tiborc is tiltakozik panaszában a „tűrj békességgel!” parancsra, hisz emögött az ő elnyomatása rejlik.
Jézus szeretetet hirdetett, de amellett erős egyéniség volt. Harcolt a gonosz ellen és kiűzte a kufárokat a templomból. A keresztény hit a szereteten és megbocsátáson alapul, de nem a gyengeségen. Ezt ne tévesszük össze soha.
Frigyesy Ágnes