TANULMÁNYOK

Bolberitz Pál

A vallás és erkölcs viszonya

Bár napjainkban elterjedt felfogás, hogy az erkölcs autonóm – hiszen úgymond mindenki önmagának szab erkölcsi törvényt – ez mégsem egészen igaz, mivel amit erkölcsi szabálynak vagy szabályrendszernek tekintünk, az részben öröklött hajlamaink, a család és környezet által sugallt (vagy kényszerített) magatartási norma, és amiről azt gondoljuk, hogy magunknak találtuk ki, az nem más, mint a manipulált közvélekedés személyünkre szabott és elfogadott etikai szemlélete. Ebből adódik akárhányszor az a beállítottság, mely szívesen fogadja el erkölcs helyett a jogrend által hirdetett és kikényszerített magatartásformákat, nem gondolván arra, hogy a jogi törvény (a többség akarata) is lehet „idegen”, heteronóm etikai norma számunkra, ha nem értünk egyet vele. Téves az a felfogás, mely szerint az erkölcs a jog része. Épp fordítva igaz: az erkölcsi rend alá van helyezve a jogrend, hiszen az utóbbit az előbbi alapozza meg. De mi alapozza meg az erkölcsi rendet? Ha a jogrend nem, akkor tán a változó „én”, vagy az abszolútnak tekintett Én? Aligha. A vallástörténet egyértelműen tanítja, hogy a vallási elvek – épp időfeletti, transzcendens jellegűkből adódóan – a legalkalmasabbak arra, hogy „belülről”, a lelkiismeret szintjén is kötelezzék az embert a helyes erkölcsi cselekvésre. Mivel a tapasztalat azt mutatja, hogy az erkölcsi élet elkerülhetetlen módon Isten felé vezet, s mivel Isten tisztelete a vallás keretében kap helyet, a vallás és erkölcs összefüggésének témája kikerülhetetlen.
Jóllehet az erkölcsiség sajátos rendet alkot az ember életében, mégis azt kell mondanunk, hogy az erkölcsöt benső kapcsolat fűzi a valláshoz. Ezért el kell vetnünk azt a felfogást, ami élesen elválasztja a vallást az erkölcstől, vagy pusztán járulékos és külsődleges kapcsolatot feltételez a kettő között.
A vallás – filozófiai szempontból nézve – nem más, mint olyan igazságok és feladatok rendszere, amelyek az embernek Istenhez való kapcsolatát állítják és fejezik ki.
A vallás felosztható objektív és szubjektív szempontból, aszerint, hogy az igazságokat és feladatokat önmagukban, vagy az emberben szemléljük, aki eme igazságokat megismeri, illetve gyakorolja. Az objektív vallás tehát maga a hitrendszer, s az ennek megfelelő teendő, míg a szubjektív vallás maga a vallásosság, mint emberi cselekedet. A természetes vallás pusztán a természetben van megalapozva, s ennél fogva tisztán az ésszel megismerhető, míg a természetfölötti vallás Isten pozitív kinyilatkoztatásában nyilvánul meg. Jóllehet a keresztény teológiai felfogás szerint Isten már eleve természetfölötti vallást rendelt – filozófiailag vizsgálva a kérdést, mivel a természetes erkölcsről tárgyalunk – az etikáról is, mint a természetes vallás részéről kell beszélnünk.
Az ókori görög filozófia általában nem vitatta az erkölcs és a természetes vallás kapcsolatát. Az újabbkori filozófiai gondolkodás azonban – különösen az angol empiristák hatására – kezdte kétségbe vonni az erkölcs és a vallás összefüggését (különösen F. Bacon, Hobbes, Locke). Hatásuk kiterjedt a francia felvilágosodás gondolkodására, majd a német idealizmus filozófusai, különösen Immanuel Kant, már egyértelműen az erkölcs önállóságát hirdetik a vallással szemben, sőt követőik a 19. században élesen elválasztják egymástól a vallást és erkölcsöt. Így alakul ki fokozatosan a független, vagy „világi”, továbbá a „humanista” erkölcs fogalma, mely a társadalom laicizálódásához vezetett, és elterjedt közfelfogássá vált a társadalomban.
Ezzel szemben mégis le kell szögezni, hogy az emberi életvitel sajátos cselekvési normával rendelkezik, hiszen az embert épp az jellemzi, hogy értelme és szabad akarata van. Tehát minden emberi cselekvés (akár az értelmi, az akarati, az érzelmi, sőt az ösztönös aktivitás is) kifejezetten vagy burkoltan, kapcsolatban van az erkölcsi renddel, és egészen nem függetlenítheti magát attól. Ha más nem is, ám a felelősségtudat és a felelősségre vonhatóság ténye is erről tanúskodik. Az ember akár technikai-művészi, akár tudományos és gazdasági tevékenysége során az erkölcsi mozzanatot fel tudja ismerni és meg tudja különböztetni az előbbi aktivitásoktól. Az kétségtelenül nem vitatható, hogy minden – a képességeknek megfelelő – emberi tevékenységnek viszonylagos autonómiája van, de ez nem jelenti azt, hogy e tevékenységeket mindenestül el lehet választani a legalapvetőbb erkölcsi cselekvési normáktól, hiszen az erkölcsi szabályok tiszteletben tartása minden szabad akaratú tett végrehajtása során kötelez, és ezeknek semmibe vétele a jogrend érvényre juttatását is lehetetlenné teszi, az utóbbi pedig az ember társas életformáját viszi pusztulásba.
Az erkölcsi rend különbözik ugyan a vallástól, hiszen az erkölcs az ember tudatos és szabad tetteit irányítja, míg a vallás az embernek Istennel való kapcsolatával foglalkozik. Ám ez a különbözőség – s ezt a tapasztalat is igazolja - legkevésbé jelenti az erkölcsi rend és a vallás teljes különbözőségét, sőt inkább a kettő kölcsönhatását javallja.
Az erkölcsiség és a vallás elválaszthatatlanul összefügg, s ezt a következő szempontok is igazolják. Először azt kell figyelembe venni, hogy az erkölcsi rend alapja olyan feltétlen értékrendre utal, amely minden erkölcsi cselekedet és az erkölcsi jellem hátterében, vagy kifejezetten „rejtjelezve”, burkoltan húzódik meg. Ez pedig valamiféle feltétlen valóság létezésére utal, aki előtt felelősnek tudja magát az ember. Másodszor arra is oda kell figyelni, hogy az erkölcsi elvek és szabályok a feltétlen kötelezettség formájában tudatosulnak. „A jót meg kell tenni, a rosszat el kell kerülni.” Bűneink vádolnak bennünket, ha az erkölcsi törvényt megszegjük. Az erkölcsi kötelezettséggel együtt jár a jutalom, illetve büntetés következményének felismerése. Ám ez utóbbi feltételezi a legfelsőbb törvényhozó és bíró létezését, aki értelemmel és akarattal felruházott személyes lény, és mivel senki sem elfogulatlan bíró a maga ügyében, továbbá a tapasztalat is igazolja, hogy a részrehajlás nélküli, tökéletes tudással rendelkező, befolyásolhatatlan erkölcsi fórum nem lehet sem az állam, sem a társadalom, sem a közvélemény, sem a közakarat (különösen amikor a legszemélyesebb belső ügyünkről van szó), de még a tudomány sem (hiszen az is folyvást változik, halad, fejlődik), ezért e legfelsőbb fórum csak abszolút tökéletes lény lehet, aki feltétlen tökéletes törvényhozó és megfellebbezhetetlenül igazságos bíró, s ezen felül a legtökéletesebb pszichológus. Ám ilyet az emberek világában sem egyéni, sem közösségi vonatkozásban nem lelhetünk föl. Harmadszor: az erkölcsi cselekvés mindig célra irányul. Ám a véges célok elérése sem nyugtatja meg az ember végtelen törekvő képességét és a véges boldogság véges halmaza nem elégíti ki végtelen boldogságvágyunkat. Csak a végtelen és feltétlen tökéletes cél, vagyis tökéletes értelemmel és akarattal felruházott, Istennek nevezett, személyes lény lehet az ember végső-végtelen célja, amiben az ember erkölcsi törekvése megnyugszik. Végső cél nélkül az emberi lét szegényes és be nem teljesült élet lenne csupán.
Bölcsesség – falkép az úgynevezett „Vitéz János studiolóban” az esztergomi királyi várban (részlet)
Valamiféle Abszolútum létezését az is megköveteli, hogy az erkölcsi cselekedetek értékelésénél bizonyos fokozatosság nyilvánul meg. Beszélünk a „jó” és „jobb”, „rossz” és „még rosszabb” cselekedetekről. Ám ennek megállapításánál feltételeznünk kell egy feltétlen alapot, amihez viszonyítva szólhatunk a tettek erkölcsi értékének fokáról. S itt jelenik meg a vallás, mely nem hamis, hanem igazi feltétlenről, vagyis Istenről beszél. Ugyanakkor azt is figyelembe kell venni, hogy az erkölcsi szabályok kötelező törvények, sőt belülről (lelkiismereti szinten) kötelező feltétlen törvények formájában tudatosulnak. A törvény, mint értelmes cselekvési irányelv fogalmazódik meg, vagyis a különféle szempontok elválasztása és szellemi integrálása jegyében jelentkezik, s így önálló „rendet”, erkölcsi rendet alkot. E rend és törvény azonban értelmes, sőt feltétlenül értelmes törvényhozóra utal, ami nem lehet pusztán emberi tekintély. Ilyen erkölcsi törvényhozóként tételeződik a vallások Istene. Ám az erkölcsi törvény „személyre lebontott” szabályként artikulálódik a lelkiismeret szavaiban, mely vagy elítél, vagy felment. S még ezen túl megjelenik a jóvátétel, elégtétel és a kiengesztelő áldozat követelménye. Márpedig a vallás lényegétől elválaszthatatlan az Isten szentségével való szembesülés, továbbá az Istennel való rendezett viszony áhítozása, akivel, mint az erkölcsi rend szerzőjével és számon kérőjével, ki kell engesztelődni a lélek békéje érdekében. Ott, ahol az Isten léte eleve ki van rekesztve az erkölcsi rendből, szintén jelentkezik a megbékélés vágya önmagunkkal, a világgal, embertársainkkal, a társadalommal. Ám kérdés, hogy ezen a szinten a lélek igazi békéje elnyerhető-e? Hasonlóképpen aligha lenne elégséges pusztán az egyéni szándék, a közakarathoz vagy a közvéleményhez való igazodás az olyan erkölcsi jellegű témákban, mint a döntés mások élete vagy halála fölött (vö. abortusz, eutanázia) avagy a halálos ítélet megengedettsége vagy tilalma, továbbá a becsület és feltétlen igazmondás témája például a bíróság vagy állam előtti eskü esetében. Elég-e és lelkiismereti szinten vajon kötelezhet-e (mindig és minden esetben) az államra, alkotmányra, „nép”-re stb., mint legfőbb emberi tekintélyre hivatkozó eskü? Nemde hitelesebb Isten tekintélyével súlyt adni az eskü szövegének? Az erkölcsi cselekedetnek sokféle és több szinten mozgó indíték-rendszere lehetséges. Ám az történelmileg tagadhatatlan, hogy a legnemesebb és leghatékonyabb motívum az erkölcsileg jó cselekvésben a vallási indíték. Az ún. kanti „categoricus imperativus” feltétlen belső parancsa csak akkor hatékony, ha az erkölcsi lény, aki azt végrehajtja, kifejezetten vagy burkoltan vallási motívumok hatására cselekszik (amint az Kant korában természetes is volt). Az emberiség, társadalom, párt, közösség, család java sem lehet minden esetben feltétlen indíték a helyes, főleg önfeláldozó cselekvésben valamiféle burkolt vallási abszolútum létezésének elfogadása nélkül, hiszen természetfölötti motívum nélkül az ember aligha tudja legyőzni természetes vágyát, mely az önérdeket mások érdeke elé helyezi. Bizonyos, hogy a vallási indítékokban komolyan jelentkezik a kilátásba helyezett túlvilági jutalom, illetve büntetés mozzanata, amit még az autonóm erkölcs nagytekintélyű képviselője, I. Kant is posztulátumként követelt, mondván, hogy itt a földön az erény sokszor nem kapja meg jutalmát, a bűn pedig a büntetését. Kell lennie tehát valamiféle túlvilági létnek, ahol a megsértett erkölcsi rend egyensúlyba jut. Mégis egyesek a vallási indítékot (úgy, mint isteni jutalom és büntetés) elvetendőnek, az erkölcsiségben méltatlan dolognak tartják, és azt állítják, hogy az erkölcs „Kalmár-erkölcs”, hiszen (s itt Kantra hivatkoznak) a jót önmagáért és nem a jutalomért kell tenni. Ez az állítás elméletileg igaz. Főleg akkor lenne igaz, ha az emberek „jó angyalok” is lennének egyben. A felvilágosodás korának ember-szemléletét valamiféle naiv antropológiai optimizmus jellemezte, mely nem akart tudni az emberi természet eredendő megsebzettségéről és gyarlóságáról, illetve mindezt a rossz körülményekre hárította. Csakhogy az ember „belülről” is gyarló, „igaz és bűnös” egyszerre – mondotta Luther Márton. S ezt a keresztények áteredő bűnnek nevezik. Ezért az ember erkölcsileg is megváltásra szorul. Bizonyos, hogy pusztán a jutalomért jót tenni és a büntetéstől való félelem miatt a bűnt kerülni erkölcsileg kevésbé értékes, mint szeretetből megtartani a törvényt, s felismerni annak életfakasztó erejét. „Kalmár-erkölcsről” szólni nagy általánosságban a vallásos emberek vonatkozásában elhamarkodott vélekedés. Épp a keresztény vallás helyes önértelmezése (és nem eltorzult formája) lendül túl a „törvény-vallásosság” korábbi, ószövetségi formáján.
Sokszor elhangzik az erkölcsi autonómiára való hivatkozás során az a nézet, hogy ahhoz, hogy valaki úgymond humánus „jó ember” legyen, nem kell templomba járni. S itt példákat is szoktak felsorolni, melyek látszólag azt bizonyítják, hogy képmutató, a vallásukat gyakorlókkal szemben a nem vallásos emberek sokkal őszintébbek és önzetlenebbek. Ez az érvelés – mely burkoltan azon tételt kívánja alátámasztani, miszerint a vallás és erkölcs egymástól független dolgok – abban a vonatkozásban kérdőjelezhető meg, hogy nem veszi figyelembe ama tényt, mely szerint az erkölcsi rend a teremtett világ rendjében, a vallási (főleg keresztény) erkölcs pedig az emberi természetben van megalapozva. Vagyis nem kell minden esetben a tételes erkölcsi törvényről tudni ahhoz, hogy valaki értékes erkölcsi tettet hajtson végre. Továbbá, ha e jó cselekedetek ismétlődnek, szerencsés öröklött tulajdonságok, jó körülmények is lehetővé tehetik a nem vallásos ember humánus tetteit. Ám kérdés, hogy az élet kiélezett határhelyzeteiben elégségesnek bizonyulnak-e ezek az indítékok az áldozatos tettek végrehajtásához? Arról nem szabad megfeledkezni, hogy különösen Európában még mindig élnek a társadalmi tudatban azok a korábbi vallás-erkölcsi értékek (sajátos európai kultúránk közvetítésével), melyek a vallását nem gyakorló ember számára alkalmasint elégséges indítékot nyújthatnak az erényes élethez. A lelkiismeret szaváról nem is beszélve, ami a hívő és nem hívő emberben egyaránt megszólal. Ugyanakkor a helytelen összehasonlításból nem lehet logikailag adekvát következtetéseket levonni. Csak azonos „súlycsoportban” lévő embereket szabad erkölcsi értelemben összehasonlítani. Helytelen a legrosszabb vallásos ember erkölcsét a legjobb nem-vallásos ember erkölcsével egy szintre hozni, hanem a legszentebb vallásos ember erényét kell a legjobb nem-hívő ember erkölcsi életével összehasonlítani. S ebben az esetben a legtöbbször mégiscsak az derül ki, hogy a vallási indíték, a hívő életszemlélet és isteni kegyelem nem csökkenti, hanem épp ellenkezőleg, növeli az erkölcsösség esélyeit. Ezért az Istenbe vetett hit és az erkölcsös élet – mely a jogrend és társadalmi közérzet alapja – szorosan összefügg egymással, s így a vallás és erkölcs összeegyeztethető.

Bolberitz Pál (1941) Széchenyi-díjas teológus, filozófus, a PPKE Hittudományi Karának professzora. 1966-ban Esztergomban szentelték pappá. Filozófus diplomáját a római Gregoriana Egyetemen szerezte meg 1976-ban. A szerző számos kiváló művében gyakran metafizikai ismeretekkel juttatja el az olvasót a filozófiai gondolkodáshoz, a tárgyalt problémakörök megvilágításához és megértéséhez. A KÉSZ dél-budai csoportjának elnöke.


A PÁZMÁNY PÉTER KATOLIKUS EGYETEM
HITTUDOMÁNYI KAR FŐISKOLAI LEVELEZŐ TAGOZATA
felvételt hirdet 2003/2004. tanévre...