IRODALOM

Az 1848–49-i szabadságharc anekdotakincséből

Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc tiszteletére igazi ritkaságot ajánlunk Olvasóink figyelmébe. Az alább közreadott történetek Farkas Emőd: Az 1848-49-i szabadságharc anekdotakincse c. könyvéből valók, amely 91 évvel ezelőtt jelent meg először a Rózsa Kálmán és Neje Könyvkiadó és Könyvnyomda Rt. gondozásában. A derűs, olykor fekete humorral átitatott történetek közel hozzák a mai kor emberéhez a régi idők hétköznapjait – mindenféle történelmi pátosz és historizálás nélkül.
Lothringer Miklós

A szabadság teste és vére

Poldheringnél csúnyán kikapott a német. Barkó tábornok minden ezredesét megsebesítették, s egy csöpp híja volt, hogy ő is ott nem hagyta a fogát.
Mikor eltakarodtak a németek, Andrejkovics Endre, a görög katolikus kispapból lett tüzérhadnagy, ütegével fennmaradt a Szarka-hegy ormán, hogy ha netán a ravasz német az éj leple alatt visszafordulna, megint illendően fogadhassa. A lőporból már kifogyott.
Czabán Márton, uradalmi gazdasági írnok estefelé a munkácsi várból uradalmi előfogaton hozott ugyan lőport, de az átázott, síkos, meredek hegyi úton nem volt képes felvontatni, és letette a szőlőkben.
A pórnép már visszatért a faluba, és ivott, mulatozott, hogy a németeket már kiverték.
Poldhering lelkipásztora, az ősz Csurgovics Mihály, attól tartva, hogy a nedves földön a lőpor átázik és használhatatlan lesz, zsákokat kerített, abba rakosgatta a lőport, és egy zsákot a vállára kapva, felvitte a hegy ormára.
Persze izzadott az erőtől duzzadó öreg, de mégis felhordta; a tüzérek oly fáradtak voltak, hogy csaknem mindnyájan aludtak, és nem segítettek neki.
Andrejkovics nagyon megköszönte az öregnek ezt a szívességet.
– Örülök, hogy legalább ennyit tehetek a hazámért – válaszolta az ősz lelkipásztor. – Hej, volnék csak fiatalabb, én se maradtam volna itthon!
– De minek is cipelte, tisztelendő atyám, azokat a zsákokat?! Majd felhordtuk volna mi, ha szorított volna a csizmánk – jegyezte meg Lángfi László.
– Bizony, a lőpor nem Krisztus teste és vére – mondta Simig hadnagy.
– A szabadságnak, fiam, a lőpor a megváltó teste, a vére pedig ti vagytok, kedves fiatal vitézek – mondta az ősz lelkész, aztán bort, kalácsot, szalonnát hozott fel nekik, hogy még több legyen bennök a szabadság vére.

Az Isten szolgája gyalog is járhat

Rákosnál szép  tölgyerdőn vonultak keresztül a honvédek.
Amint kiértek az erdőből, egy görögkeleti esperes hintójára bukkantak, amelybe két pompás ló volt fogva.
A honvédek megállították az esperest, aztán felszólították, hogy szálljon ki a kocsiból, mert a lovakra szükségük van.
Az esperes savanyú képet vágott, de engedelmeskedett.
Eközben odajöttek a tüzérek is, akik nagy hiányt szenvedtek ágyús lovakban.
–Jó lesz az a két ló nekünk – mondták a tüzérek
– Hát akkor én hogyan megyek haza – sopánkodott az esperes.
– Ha az apostolok tudtak gyalog járni, akkor a tisztelendő úr is mehet gyalog – volt a válasz.
Az esperes zúgolódott, de bíz' a két lovát mégis az ágyúk elé fogták, s ezzel vigasztalták a papot:
– Isten szolgája gyalog is járhat.
– Hát önök nem járhatnak gyalog?
– Nem bizony, mert mi a halált szállítjuk, s annak paripa dukál – válaszolták nevetve a harácsoló tüzérek.

Miért történt a szerencsétlenség?

A kápolnai csatában egy honvéd tüzérnek mind a két lábát leszakította az ágyúgolyó, s kínjai közt nagy hidegvérrel jegyezte meg:
– Lelkemet, testemet sokszor ajánlottam az Istennek, de a lábam sohasem jutott eszembe. S lám, most itt a baj!

Az ellenség nem tudja!

– Mi jut eszedbe? Töltetlen puskával menni az ellenségnek? – mondá az egyik nemzetőr a másiknak a szabadságharcban.
– Csitt! Hisz az ellenség nem tudja!

Csodálatos!

Welden altábornagy kiáltványt intézett a komáromiakhoz, hogy térjenek át a császár hűségére, s teljes kegyelmet nyer a lakosság és a várőrség. Tizenkét óra időt adott, hogy az őrség meggondolja a dolgot.
A kiáltványból a honvédek puskafojtást csináltak, és tüzelni kezdtek az őket körülzáró osztrákokra.
Welden erre általános rohamot rendelt a vár ellen. A honvédek engedték közel jönni az osztrákokat, s a jámborok már azt hitték, hogy ellenállásra se fognak találni.
De ekkor aztán nekivetkőztek a honvédtüzérek, és gyilkos kereszttűzbe fogták az osztrákokat. Ezek persze hamarosan megfutottak. Welden sem tudott hová lenni az álmélkodástól.
– Csodálatos! – mondta a tisztjeinek. – Mily pompásan lőnek ezek a tüzérek, s mégse akarnak átjönni hozzánk!
A jámbor azt hitte, sokkal nagyobb dicsőség a fekete-sárga zászló alatt szolgálni, mint a nemzetiszínű alatt.

Orosz süveg Kossuthnak

Komárom alatt a június 21-i csatában vagy ötven oroszt fogtak el a honvédek, s Görgei elé kísérték, aki főleg azért jött oda, hogy meggyőződjék az orosz betörés igaz voltáról.
Mikor aztán felálltak előtte a fogoly oroszok, az egyiknek a fejéről levette a medvebőrös süveget, és honvédcsákót nyomott a helyébe. Aztán az orosz süveget bepakoltatta, s futárral elküldte Kossuth Lajosnak.
– Jelentem a kormányzó úrnak – szólt a megérkezett futár –, hogy ilyen süveg alatt sok ezer főt láttunk.
– Rövidítsék meg egy fejjel őket! - ajánlotta neki a kormányzó.

Látszik, hogy költőt visz

Petőfit Bem apó annyira szerette, hogy a „fiának”, ez pedig őt „apámnak” nevezte. Az öreg egy fekete szőrű, lusta, vén paripát ajándékozott a költőnek Nagyszebenben.
Nyilván azért ajándékozta meg ilyen vén csatalóval, hogy el ne ragadja vagy le ne vesse kedvenc költőjét.
Mikor Bem apó Lugos alatt nagy hadi szemlét tartott, vágtatva jött ki a városból törzskarával.
Kíséretében volt Petőfi Sándor is az ő lusta paripáján, amely azonban – a többitől kedvet kapva – szintén vágtatott.
Bem apó csodálkozva látta, hogy egyszerre milyen fürge lett az öreg csataló. Mosolyogva fordult Petőfihez, és franciául így szólt:
– Látszik, hogy költőt visz, Pegazus lett belőle!

Nem kell az okosabb!

Az vízaknai, szerencsétlen végű csatában, amelyben Petőfi is részt vett, a maroknyi honvédsereg rendületlenül állta az ötszörte nagyobb osztrák sereg tüzét.
Báró Puchner többször lőtávolba jött, s a tüzérek le akarták lőni. Ezt azonban Bem apó megtiltotta nekik.
– Ne lőjetek rá – úgymond –, mert helyette majd okosabbat küldenek, akivel aztán nem lehet olyan könnyen elbánni!

Csak utánam, fiaim!

Mikor Branyiszkónál a 34. tót  zászlóalj csatarendbe állott, Guyon eléjük lovagolt, és így szólt:
– Elől dupla lénung, hátul kartács!
Erdősi Imre, a hős piarista tábori pap pedig a rohamjelre feltartotta a keresztet, s tótul így kiáltott:
– Csak utánam, fiaim!
És a föllelkesült zászlóalj oroszlánként rohant előre.
A győzelem után hozzájuk lovagolt Guyon, nagyon megdicsérte őket, s ezzel végezte beszédét:
– Két hónapra dupla lénung!
Egy jókedvű huszártiszt erre Guyonhoz fordult:
– Hát a páter mit kap?
– Lelki feloldozást – mondta mosolyogva Guyon.