TANULMÁNYOK

Rászlai Tibor

„Deus satiat”

Egy értelmiségi: Aquinói Szent Tamás és életszentsége (I. rész)

Katolikus szemléletünk szerint a személyiség minőségi kiteljesedése az életszentség. Aquinói Szent Tamás maga mondta: a szentek egysége a „nagy örömöket túlcsorduló bőséggel termő közössé.”1  Az „Angyali Doktor” személyéhez és gondolataihoz kapcsolódva, azon öröm elsajátítását keressük, mely gaudium segítségével egy szellemi – mai terminussal élve: értelmiségi – ember demonstrálja a keresztény életeszmény megvalósításának, még inkább kiküzdésének hogyanját. Nyilvános tevékenysége természetesen nem választható el lelki, spirituális életétől. Éppen ezért emlékeztetnünk kell kora néhány karakterisztikus eseményére – mintegy újraolvasva írásainak néhány fejezetét.
A „tamási milieu”

A dominikánus spiritualitáshoz híven – és azzal összhangban – Tamás tevékenyen vett részt kora életében. Szellemi nagyságának köszönhetően a kulturális folyamatok kialakításához is sokban hozzájárult – lévén, hogy rendkívüli hatást gyakorolt kortársai szellemi közérzetére és fejlődésére is. E befolyás mindmáig (ha változó extenzitással is) érvényes. II. János Pál pápa több ízben megkülönböztetett figyelemmel fordult személye iránt,2 a Fides et Ratio enciklikában pedig mintegy rehabilitálja – a jezsuitáktól kiváltképp megtépázott – személyiségét, teológiai és filozófiai örökségét.3
A XIII. század, a középkor fényes százada, igyekezett szilárd alapokra helyezni a római birodalom bukása után Nyugat-Európában kibontakozott kulturális tevékenység értékeit, maradandó eredményeit. Huizinga költői képét használva mondhatjuk: az ezerkétszázas évek a középkor napfénnyel és érett gyümölcsökkel teli nyara. Önmagában a párizsi egyetem megalapítása olyan szimbólum, mely az eladdig soha el nem ért fejlődés szuperlatívusza. Az egyetemek a kultúra legélőbb és legjelentősebb központjai. Ott vált tapinthatóvá az európaiság minden stigmája, s a gondolat éltetője: az értelmiség.
E század karakterét a szintézis, az összegzés vágya formálja. Rendszerezni minden megismerhetőt és kivájni ama hatalmas ismeretfolyam medrét. E grandiózus törekvésből számos enciklopédia született. Közülük emlékeztessünk a „Speculum maius (naturale, doctrinale, historiale, morale)”-ra melyet kevéssel a századközép után Vincenzo di Beauvais fehér barát adott közre; és a „Legenda Aurea” hagiografikus enciklopédiára, a genovai Jacopo da Varazzo szerkesztésében.4
A teológiában az enciklopédiával egyenértékű volt az ún. „Summa” – teológiai vélemények és viták összegzője. E kor irodalmának is megvolt a „Summá”-ja: a „Divina Commedia”.
Az iméntiekben jelzett tendenciák még a jog és a kereskedelem területén is érvényesültek; a törvényt kodifikálták és törvénykönyvbe iktatták, a kereskedők pedig számlakönyveket vezettek. 1202-ben a pisai Leonardo Fibonacci megírja „Liber abbaci” c. művét, melyben megmagyarázza a kereskedőknek, mit és hogyan használhatnak fel az arab aritmetikából.
E kor kulturális alkotóerejét szemlélve meg kell állapítani, hogy azt legjobban két jelenség fejezi ki és tárja fel: a skolasztika és a gótika. A skolasztika kidolgozta a filozófiai és teológiai problémák módszertanát (az ókori és középkori tekintélyek gondos és részletes ismertetésével). A skolasztika igyekezett megérteni és egységbe foglalni az emberi gondolkodást – bemutatván a középkori „civitas” filozófiai hagyományát és azt a keresztény tanokra applikálta.
A gótika „summa”-ja ezzel szemben az a katedrális,5 amely építészeti nyelvezetével fejezi ki a rend belső szépségét; ugyanazt, amit a filozófusok és a költők saját területükön fogalmaztak meg. A katedrális, miként a „summa”, az apró részletek harmóniáját demonstrálja az építmény-egész teljességében – akárcsak a fejezetek és a cikkelyek a tudományos kézikönyv egészében. A katedrálisokat betöltő musica éppen ez idő tájt egyesítette a Notre-Dame zenészeinek szkólája az addig eltelt idők vallásos zenéjének különböző áramlatait egységes, méltóságteljes harmóniában.
Szent Tamás kora kimagasló géniusza, meghatározó módon befolyásolja a filozófiai és teológiai reflexiók fejlődését és tartalmát. Aquinói Tamás műveiben és életében visszatükröződik az egész világ, amelyben élt, és amelyért megszenvedett.
Az önkorában élő ember

Szent Tamás életét – gyermekségétől kezdődően – Itália politikai konfliktusai szaggatták, rázták meg; fivérei ugyanis állandóan belebonyolódtak a regionális, tartományi háborúkba. Szüleinek azon elhatározása, hogy Tamást a bencésekhez küldik, felette fontos mozzanat, mert ez logikus következménye a környezetében és korában kialakult kulturális képzés hagyományának, amelyet Szent Benedek és követői teremtettek. A Monte Cassinón eltöltött kilenc év mély nyomot hagyott Tamás gondolkodás – és imamódjában. Hagyománytisztelete és szemlélődő élete – amelyhez aztán aktív életvitele is társult –, kétségtelenül a bencés korszakra vezethető vissza. Megjegyzendő, hogy Szent Tamás soha életében nem volt ilyen huzamos ideig egy helyen az elkövetkező időkben. Szent Tamás kapcsolata a benedeki lelkiséggel egy kiterjedtebb jelenségre utal, mert nemcsak bölcseleti rendszerét, de általában a skolasztikát magát is a bencések készítették elő és ők befolyásolták; elég megnevezni csak paviai Lanfrancot (†1089) és aostai Szent Anzelmet (†1109), akik Normandiában a Bec apátságban éltek.
A Monte cassini békés, nyugodt tartózkodás után Szent Tamás életében meghatározó mozzanat következik be, amikor nápolyi tanulmányai idején – és pont Európa első állami egyetemén – megismer és elfogad két valóságot, amelyek meghatározzák sorsát mint teológusét és szentét: ezek Arisztotelész művei és a Domonkos Rend. A domonkosok sajátossága  – az t. i., hogy a városokban jelentek meg – első pillanatra az Angyali Doktor temperamentumával és kedvelt időtöltésével, a csendes tanulmányokkal ellentétesnek tűnik. Ki kell azonban domborítanunk a domonkos lelkiség két aspektusát: a városi pasztoráció gyakran hozta magával azt, hogy egyetemi városokban tartózkodtak; valamint e mottó: „contemplata aliis tradere” meg kívánta értetni a szemlélődés fontosságát nemcsak az egyén lelki életében, hanem a közösség számára is. Ebben a jelszóban benne foglaltatott az a kötelezettség is, hogy a szemlélődés gyümölcseit a tudományos munkákba is bele kell építeni. Aquinói tökéletesen magáévá tette és megvalósította a domonkos elhivatottság e sajátosságát.
Szent Tamás nagyon hamar lépett be az egyetem tudományos miliőjébe, amelyet az ő saját, igazi munkaterületének tekinthetünk. Miután túljutott a családi problémákon, Párizsba ment, onnan Kölnbe, majd visszatért Párizsba. Kölnben ismerkedett meg mesterével és előfutárával, Nagy Szent Alberttel; oktatói és írói munkásságának legnagyobb részét pedig Párizsban folytatta. Tamás korában a „parens scientiarium„ (a tudományok szülője) névvel illetett Párizs vált a keresztény világ legfontosabb kulturális centrumává. Ez akkoriban IX. Szent Lajos (1226–1270) Párizsa, de főleg az egyetem Párizsa volt; pezsgő, dinamikus miliő, tele ellentétes nézetekkel és a különböző csoportok közti, azonnal kibontakozó vitákkal. Egy akkori krónikás, Giordano, a papság és a király mellett az egyetemet tekintette azon három fundamentum egyikének, amelyre az európai kereszténység egysége és ereje támaszkodott. Ez az egyetemi miliő, ez a környezet – amelynek ugyan megvoltak a maga árnyoldalai, de sokrétű gazdagsága és alkotó ösztönzései is – olyan helyszín volt Szent Tamás számára, ahol eszméit, gondolatait pontosan meg tudta határozni és a nyilvánosság elé tárni. Ebben a környezetben az Angyali Doktor igen sok keresztény értelmiségit tudott kinevelni. Két oktatási periódusa (1252–1259; 1269–1272) idején Tamás tanított, és küzdött a manicheusok ellen, az averroisták ellen és a kolduló rendeket ellenzők ellen, miközben nem szűnt meg írni is, mindig megtartva derűs nyugalmát: „quietus mente et verbo tranquillus” (higgadt elme és nyugodt szó) –, jellemezte életrajzírója. A tanítás volt elsődleges feladata, kötelessége, szolgálatnak felfogott megbízatása. „Aki hiú dicsőségért tanít, az nem érdemli meg a dicsfényt” – mondta.6  Az oktatás számára azt jelentette: az előbb átelmélkedett isteni igazságot a többiek számára megmagyarázni, továbbá meghívást arra, hogy szeretettel mélyedjen el a kutatásban. Guglielmo di Tocco így beszél Tamás első párizsi kurzusairól: „Amikor baccalierenek kinevezték (első oktatói fokozat), elkezdte óráin előadni azt, amit előzőleg csöndes elmélkedésben részletesen, alaposan összefoglalt. Olyankor annyi, Istentől elnyert doktrinális kegyelem sugárzott belőle, hogy az elámult növendékeket rávezette a tanulás szeretetére. A leckékbe új szakaszokat illesztett be, új módszert talált a kérdések megoldására, újfajta érvelésekkel állva elő, úgyhogy az őt hallgatók közül senki sem kételkedett abban, hogy Isten új felismerések fénysugaraival világosította fel őt. Ekkor a lelkületében rejlő isteni fény felragyogott és mindannyian elcsodálkoztak azokon a téziseken, amelyeket emelkedett és áttetszően világos módon adott elő.”7  Guglielmo leírásában Tamás személyiségének, mint szellemi embernek minden fontos vonása benne foglaltatik: a tanulmányok iránti szeretete, az eszméinek megformálását megelőző szemlélődés és gondolatainak újdonsága.
Tamás az oktatásba belefektette tudományának és saját életszentségének minden gazdagságát. Szinte minden írása a tanítás gyümölcse, vagy egyetemi vitákra adott válasz, vagy pedig egy meghatározott személy kérdésfeltevésére adott szabatos felelet. Ne felejtsük el, hogy a „Summa Theologica” a diák-hallgatók számára írt kézikönyv, „ad eruditionem incipientum”. Aquinói mindig inkább mindenki mást kívánt szolgálni, semmint hogy a saját dicsőségére vagy kényelmére gondoljon. Egész munkássága ezek ellenére mégsem volt szétszórt, mert állandóan az ima kísérte és mindig a „sermo de Deo” egyik változata maradt. Istenről beszélni a legfontosabb feladat volt számára: „Meg vagyok győződve arról, hogy a teológia művelése életem legfőbb küldetése, elsődleges hivatása” – mondta ő maga.8  A teológia művelését a tanítás és az írás jelentette. Ez a két foglalatosság, amelyeket minden másnál jobban szeretett, életének középpontját és értelmét alkotta. Nem véletlenül mondta Reginald testvérnek kevéssel halála előtt: „Bízom Istenben, hogy ha befejeződik számomra a tanítás és az írás, akkor hamar elérkezik majd életem vége is.”
Szent Tamás azonban nemcsak tanított és írt, de sok mást is csinált, amivel felettesei, vagy a pápák megbízták. Éppen abban áll e zseniális gondolkodó nagysága, hogy teljes alázattal, magát nem kímélve, nagy utakra vállalkozott, kolostori közösségeket szervezett, a nép nyelvén prédikált és az Egyház rendelkezésére állt mindig annak legnagyobb szüksége idején, azzal a mély meggyőződéssel, hogy „Isten szabja meg az ember tetteit.”9  Tamás munkálkodásának harmadik módja az Egyház szolgálatában végzett nyilvános tevékenysége volt. A főleg Olaszországban eltöltött éveinek gyümölcseként értékelhetjük a különböző témákhoz írt kis írásait, a liturgikus szövegeket és a Credohoz, az Üdvözlégyhez, a Tízparancsolathoz írt kommentárjait. E műveiben Szent Tamás egész filozófiájának bő ismeretanyagát és misztikus tapasztalatát az egyetemi környezetnél sokkal szélesebb közösség rendelkezésére bocsájtotta. Az Egyház számára végzett alázatos szolgálatának utolsó aktusa volt lyoni útja, amelyet a halál szakított félbe Fossanova ciszterci apátságában.
Szent Tamás élete az egyetemi városokban, a pápai udvarban és hosszú, fárasztó utazásokkal telt el, tehát azt a világ centrumaiban és annak lármájában élte le. Mindezek ellenére azonban magányos maradt. Egész életében nem volt igazi barátja; csak utolsó éveiben segítette hűséges titkárként és barátként pipernói Reginald testvér, akivel megosztotta legbensőségesebb gondolatait. E magányossága onnan eredt, hogy – mint minden kor mindegyik lángelméje – kivált, kiemelkedett környezetéből. Azt is meg kell azonban jegyeznünk, hogy ezt a magányt tudatosan választotta és szigorúan meg is őrizte, mert az a stúdiumához szükséges nyugalmat biztosította számára. „Ne létesítsél senkivel túl szoros kapcsolatot – tanácsolta az egyik ifjúnak –, a bizalmaskodó jó viszony végül kevés megbecsülést, leértékelődést eredményez, és szétszórttá tesz a tanulásban.”10  Valóban, közismert, hogy Szent Tamás mindig mennyire koncentrált stúdiumának témájára, és még Franciaország királyával egy asztalnál ülve is, az éppen készülőben lévő értekezésével foglalkozott. Mégsem volt azonban tudományába zárkózó egoista; odahagyta könyveit, ha el kellett mennie az Egyház doktrínáját megvédeni, vagy a kis monostor problémáit megoldani. Jó barátságban élt diákjaival, és tudjuk, hogy Nápolyban a szegényebb diákok számára megszervezte étkezésüket. Párizsi egyetemi hallgatói valóban nagyon szerethették és becsülhették, ha haláláról értesülve elkérték testét, hogy azt egyetemükhöz közel temethessék el. Tamás megdöbbentő magányának legfőbb oka azonban mégsem a különösen kedvelt stúdiumához fűződő szenvedélyes vonzódása, se pedig a „néma ökör”-jellegű temperamentuma, hanem folyamatos és tökéletes elmerülése Istenben: akár írt, elmélkedett vagy utazott, mindig Istennel beszélt, és Vele többet vitatott meg, mint az emberekkel, Neki szentelte egész munkásságát. Gondolatvilágának és személyiségének alapvető eleme volt kapcsolattartása Istennel. Szellemi tevékenysége szorosan az imához kötődött, összefonódott a szemlélődéssel. A teológia művelése, de minden külső tevékenység is, az Istennel való egyesüléshez, az életszentséghez vezető út. Amikor pedig eljutott ehhez az egyesüléshez, nem írt és nem oktatott többé, hanem csak azt ízlelgette állandóan ismételve – szinte magyarázatképpen –, amit minden misztikus mond: „Deus satiat.” („Isten elég.”)

1    „az összes üdvözültek szeretetre méltó közösségében áll, amely közösség a leggyönyörűségesebb lesz, mert mindenki rendelkezni fog az összes üdvözültekkel együtt minden jóval”. - Aquinói Szent Tamás: Előadások a Hiszekegyről, a Miatyánkról és a Tízparancsolatról. Ford. Gecse Gusztáv. Seneca Kiadó, h. n. 1994, 91.
2    Például:
– Insegnamenti II – Beszéd a Gregoriana egyetem professzoraihoz és hallgatóihoz. 1979. XII. 15.
– Insegnamenti IX. – Beszéd a nemzetközi moralista kongresszushoz. 1986. IV. 10.
– „Doctor Humanitatis” c. allocutioja a IX. Nemzetközi Szent Tamás Kongresszushoz (1990. IX. 24–29.), 1-20.
– Louis Clawell: La perennita della filosofia dell'essere. Acta Ph. Ateneo Romano della Santa Croce 5 (1996) 1.: 5–20.
– Walter Henry Principe OSB (1922–96): Thomas Aquinas' Spirituality. In: The Gilson Lecture. Toronto, 1984, 29 p.
– uő.: Affectivity and the Heaven in Thomas Aquinas' „Spirituality”. In: Spiritualities of the Heart. Ed. A. Callaha, New  York, 1990, 45–63.
3    Fides et Ratio enciklika (1998. IX. 14.) kiváltképpen a 43., 44. és 78. arti-culusa. „Szent Tamást az Egyház joggal tekintette a gondolkodás mesterének, állította példaképül arra, hogyan kell helyesen foglalkozni a teológiával – Szent Tamásban… megvolt a bátorság az igazsághoz.” – a jezsuitáktól „megtépázott” értelmezésre lásd a XV. Benedek pápa által kibocsátott Ordinationes-t!
4    Legenda Aurea. Ford. Madas Edit. Budapest, 1986.
5    A szép merészsége a lét fölött c. dolgozat a szerzőtől, Veritas prisca, 2001/2-3.
6    Quaest. Quodl., XII. 24.
7    Guglielmo Tocco: Hystoria Beati Thomae de Aquino a S. Thomae vitae fontes praecipuae c. műből. Összeállította: P. A. Ferrua, a Dominicane Italiane kiadása, Alba, 1968., 141-142. oldal.
8    ScG I. 2.
9    A Credo kommentárja, in: Eugenio M. Sonzini red.: „Fede e opere, testi ascetici e mistici.” Citta Nuova, 1981, 28. old.
10  Tanácsok a tudomány kincseinek megszerzésére, Fede e opere… 271. old.

Rászlai Tibor (1949) tanár, kutató, eszmetörténész. Az Aquinói Szent Tamás Társaság moderátora.

képalá: Domenico di Ghirlandaio: Mária a Gyermek Jézussal,  Szent Dénes, Szent Domonkos, Szent Kelemen és Aquinoi Szent Tamás társaságában