TANULMÁNYOK
Rászlai Tibor

„Deus satiat”

Egy értelmiségi: Aquinói Szent Tamás és életszentsége (II. rész)

Jussunk el végül Aqunatus alakjának alapvető és leglényegesebb vonásához - életszentségéhez és belső életéhez. Erről a témáról sokat nem mondhatunk, mert írásaiban ő maga ezt nem tárgyalta. Hogy ne kockáztassunk túl sok torzítást, és ne akadjunk el a bizonytalanságban, keressünk meg néhány szemelvényt olyan műveiből, amelyek a belső élet valóságával foglalkoznak. Természetesen nem tárgyalhatjuk mindegyiket, nem is elemezhetjük azokat részletesen, hanem vegyük ezt az olvasatot úgy, mintha egy nagy mozaik egyik darabkáját szemlélnénk, amely egy kicsit a teljes mozaik ragyogásának mindegyik színét és minden egybefolyó árnyalatát is tükrözi. E témákat választjuk: a szemlélődő élet; az ima; a szeretet szerepe Isten megismerésében és a keresztény élet tökéletesítésében, végül pedig az életszentség.

A szemlélődő életmód

Aquinói Tamás szerint a szemlélődő (kontemplatív) élet elsősorban és legfőképpen az igazság kontemplációján alapul.11 „Finis contemplationis est veritas.”12 A szemlélődés az igazság világosabb felismerését szavatolja és Isten művei megismerésének betetőzése.13
Arról a dilemmáról szólva, amely a középkori embert szorongatta, azaz a szemlélődő és az aktív életmód viszonyáról, az Angyali Doktor nyíltan a szemlélődő élet elsőbbségét hangsúlyozza, sőt megállapítja, hogy az „aktív életet a kontemplatív élet irányítja.”14 A szemlélődés nemcsak az isteni igazság passzív víziója, hanem egyúttal a szemlélt valóság irányában megnyilvánuló szeretet dinamikus lendülete is. A szeretet az az erő, amely az embert a szemlélődésre készteti, következésképpen a kontempláció után növekszik Isten szeretete. A szemlélődésből hiányoznak a tevékeny élet kételyei, gyötrődései, de biztosítja az ember számára a békés nyugalmat és a harmóniát, a szeretetteljes „delectatio"-t, gyönyörködést. A kontempláció, amely révén az ember Istennel lép érintkezésbe, átalakítja az embert. Tamás Jákobra emlékeztet minket, aki miután közvetlen érintkezésbe került az Úrral, bicegővé vált. Ez a bicegés jelzi, hogy a szemlélődés a két szeretet között - amelyet a két lábszár jelképez - az egyiket gyengébbé teszi, mert a kontemplációt követően a világ iránti szeretetünk gyengül, ugyanakkor az Isten szeretete megerősödik.
Szent Tamás reflexióinak a kontemplatív életre vonatkozó legszemélyesebb darabja az oktatást tárgyaló rész. Szerinte a tanítás a szemlélődő élethez is és az aktívhoz is hozzátartozik, mert bemutatja a tanítómester széleskörű tudását, bölcsességét, de egyúttal belső életét is tükrözi.15   A tanítás Aquinói számára mód arra, hogy a stúdium iránti szenvedélyét Isten szemlélésének kívánságával hangolja össze.

Az ima

Szent Tamás olyan aktusnak írja le az imát, amelyben az ember egy óhaját fejezi ki.16 Az ima az emberi remény hangja: „petitio est interpretativa spei.”17 Az ima célja nem lehet Isten akaratának megváltoztatása, hanem hogy segítsen azt megérteni. Az imának világossá kell tennie az ember számára, hogy a konkrét szükségben úgy kell Istenhez fordulnia, mint a saját atyjához. Az imádkozó „megnyílik Istennek, szinte hódolattal alárendeli magát Neki.”18 Az ima a hit és az Isten iránti szeretet kifejeződése olyan aktus, amelynek nincs szüksége érvelésre. Az ima Istenhez közelít minket, „bizalmas viszonyt alakít ki Istennel.”19
Az ima állandó kísérője volt Szent Tamás szellemi töprengéseinek, mert számára ez volt az a forma, amelyben kutatásainak és szeretetének tárgya és végcélja felfedte magát. Istenről ima nélkül szólni meddővé válik, csupán tudományossá lesz, és noha gazdagítja az elmét, nem szenteli meg az emberi személyt. A Szent Tamás írta imákban nincsen semmi nagy tudású ismerethalmazából, széles körű műveltségéből, szellemiségük azonban ugyanaz, mint teológiai, tudományos műveiben: ugyanaz a kiegyensúlyozott nyugalom, szabatosság, bizonyosság és ugyanaz a szép irodalmi forma. E nagy bölcselő imáiban saját lelkének nekifeszülését fejezi annak irányában, aki megismerésének és szeretetének végső célja.

Isten megismerése

Szoldatits Ferenc: Aquinói Szent Tamás (Keresztény Múzeum) Tamás számára az Isten megismerésére irányuló erőfeszítés magában foglalja a józan értelmet és a szívet is; az elmélyült bölcseletet a szív állhatatosságának kell kísérnie. Az értelem igyekszik eljutni Istenhez - akiben hiszünk -, de a hit az, amely Isten megközelítéséhez segíti az embert, túllépve az értelem minden határán, még magán a teológián is. A teológia azt az Istent magyarázza, akiben hiszünk és akit szeretünk, de a teológia is csak a szeretetben teljesedik ki úgy, ahogyan azt az intellektus is megkívánja. Nem léteznek emberi eszközök és módok arra, hogy tökéletesen megismerjük és elégségesen megmagyarázzuk, értelmezzük Istent; akkor pedig, amikor a legfelsőbb létezőnek ismerjük el Őt, befejeződik a teológia és a misztika kezdődik, - vége az ésszerűségnek és a szív lép előtérbe. „Laus oris inutilis est si sit sine laude cordis.”20 Tamás úgy tartja, hogy a teológia tanulmányozása a hatékony eszköz arra, hogy az embert Istennel baráti kötelékkel egyesítse, azonban nem ismeri el azt Isten megközelítésének egyetlen eszközeként. „Nem mindenki képes vállalni a tudomány megszerzésének kemény munkáját; ezért Krisztus egy, a lényeget kifejező, összefoglaló törvényt adott nekünk, olyant, amelyet mindenki megismerhet, és így azzal az ürüggyel, hogy nem volt módja megismerni, senki sem mentegetheti magát, ha nem tartja azt szem előtt.”21 Tehát bárkiből nem válhat tudós teológus, de mindenkinek szeretnie kell Istent. „Aki szereti Istent, birtokolja is Őt.”- mondja Tamás. Hozzátehetjük, hogy az, aki Istent birtokolja, ismeri is Őt. A szeretet Istenhez viszi közel az embert és biztosítja számára a személyi méltóságot és szabadságot, mert aki szeret, az nem szolga, hanem Isten barátja; aki Istent szereti, arra törekszik, hogy minél jobban hasonuljon Hozzá. A keresztény élet tökéletesedése a szeretet tökéletesedésében fejeződik ki. Szent Tamás, a szigorú tudós, és az ember értelmi képességeinek nagy csodálója, az ember és teremtője közti kapcsolat szférájában teljesen átengedi a terepet a misztériumnak és a kegyelem működésének. Arra törekedve, hogy Istenről elmondja mindazt, ami csak lehetséges, nyilvánvalóan elsődlegesnek tartja a szeretet jelentőségét, aláhúzza, hogy mekkora értéket képvisel a hit és csodálattal szemléli a remény munkálkodását; a reményét, amelyet „extensio animi ad magna”elnevezéssel illet.22 Csak ezeknek az energiáknak a segítségével birtokolhatja az ember - legyen akár jártas teológus is - „az Istenre vonatkozó tudást, amely mindig csalhatatlan."

Az életszentség

A keresztény élet tökéletesítése, amely a hit és remény támogatásával a tökéletes szereteten alapul, elvezeti az embert az életszentséghez. Aquinói keveset beszélt az életszentségről; beszámolt arról, hogyan analizálták az antik írók a „szent” fogalom jelentését, kiemelve a szent két jellemzőjét: a tisztaságot és az állhatatosságot. Szerinte a „szent”-ség „az a készség, amellyel az emberi lélek önmagát és tetteit Istenbe helyezi, Neki szenteli.”23
A szentség tehát az egész embert érinti minden érzésével és aktivitásával együtt, átformálva azokat. A „szent” ember letisztult, nem tapad a földi dolgokhoz, és nem korlátozza magát a jelenre, hanem „kiterjeszti vágyait az örökkévalóságba.”24  Megtisztulni az evilági dolgoktól és Istenbe, „az emberi lélek végső céljába”25 ereszteni szeretetének gyökereit, annyit jelent, mint az ember sorsának végcéljára irányulni, amely nem más, mint üdvözítő részesedés magából az Istenből. Ha szeretünk, istenivé válunk - mondja Szent Tamás - ha szentté válunk, Istenhez közelítünk, akitől eredünk és akivel örökre egyesülni akarunk.
Aquinói Tamás inkább azon igyekezett, hogy szentté váljon, semmint azon, hogy az életszentségről beszéljen. Éppencsak megsejthetjük belső, lelki útját, amelyben kétségtelenül minden, általa meghatározott lelki érték jelen volt. Amikor pedig annak az 1273 december hatodiki éjszakai látomásnak utolsó szakaszához érkezett, nem kívánta a továbbiakban szavakkal eltorzítani a megélt valóságot, nem igyekezett leírni az Istennel való egyesülés kegyelmét, amelyet ajándékként kapott. A legnagyobb életszentség mindig ilyen egyszerű, nem igényli a szavakat és a teológiai értekezéseket. Helyesen mondta Evdokimov: „A valóban lelki emberek csak Jézus nevének kiejtésére korlátozták magukat, de ebben a névben Isten országát tették szemlélődésük tárgyává.”26 Ettől az éjtől kezdődően Tamás, akinek különleges adottsága volt az a nagy tehetség, hogy a hitélet legbonyolultabb kérdéseit is világosan magyarázza meg, előnyben részesítette, hogy a továbbiakban ne híres teológusként, hanem egyszerű domonkos szerzetesként éljen. Intelligenciáját nyugalomba helyezte, mert amint elérkezett a Forráshoz, már csak azt ízlelgette: „Spiritualis dulcedo in suo fonte gustatur.” Hogy megízlelt boldogsága és belső békéje mekkora lehetett, azt csak megsejteni vagyunk képesek; ebben azonban segíthet bennünket az a tény, hogy halála közeledtével az Énekek énekét kommentálta, amely a misztikus nász örömének költői dicsérete.

Az intellektuális szent

Mielőtt a látomás pillanatáig elérkezett volna, Aquinói Tamás sokat fáradozott azon, hogy megközelítse Istent és hasonuljon Hozzá. Az életszentségre szólító hívást professzori és írói munkásságában valósította meg. Tehát őt az értelmiségi, az intellektuális szent példaképének tekinthetjük.
Tamás számára foglalkozása olyan volt, mint az életszentséghez vezető út. Aktivitásának mozgatóereje nem a stúdium gyönyörűsége, sem pedig a „hiú dicsőség”(vana gloria), hanem a bölcsesség szeretete. Ez a szeretet azonban nem feledtette el vele azt az igazságot, amelyet barátja és kollégája, Szent Bonaventura olyan zseniálisan fejezett ki, és amelyet mindketten tökéletesen valósítottak meg: „Non est securus transitus de scientia ad sapientiam; oportet ergo medium ponere, scilicet sanctitatem.” A tudóst életszentsége megóvja az önzéstől és attól, hogy figyelmét csak kutatásaira és sikereire összpontosítja. A szeretettel kiválasztott szellemi tevékenység, a szabad munkálkodás azonban nagyon hatékony eszköz a vele foglalkozó ember megszentelődésére. „Minden emberi tevékenység között - tartotta Tamás - egyik sem tökéletesebb, magasztosabb, hasznosabb és örömtelibb annál, amelyik a bölcsesség kutatásával foglalkozik. Következésképpen, amennyiben magunkat a tudomány tanulmányozására adjuk, már bizonyos módon részesülünk az igazi boldogságban; az ember sajátos módon belép Isten hasonlatosságába, és mivel e hasonlatosság a szeretet forrása, a bölcsesség kutatásakor Istennel egyesülünk az analógia kötelékével; a bölcsesség által az ember eljut a halhatatlanság birodalmába és vele nem a keserűséget vagy a bosszúságot, hanem az örömöt és derűt tapasztalja meg.”27
A „bölcsesség kutatása"-kor Aquinói Tamás leginkább két alapszabályt figyel meg: szeretettel megismerni és szeretni az igazságot. Szeretettel megismerni az ember, a világ és Isten valóságát annyit jelent, mint elfogadni és tisztelni a világot és az embert: elfogadni és szeretni az egész teremtést, minden teremtményt és Teremtőjét. Filozófiai szintézisében Szent Tamás a világ szépségét és az ember méltóságát hirdeti, és minden teremtett lényt szeretettel csodál.
Kutatásának és gondolkodása zsinórmértékének az igazság szeretete adott ösztönzést. Az igazság nem ismer kompromisz-szumokat, nincs helyzethez, vagy a kutató tudós személyi adottságainak feltételeihez kötve. Ugyanis az igazság nem változik, nem módosul a személyek különbözősége szerint; azáltal, ha valaki kimondja az igazságot, senki sem győzettetik le: „Bármilyen személlyel vitatkozik is, ha az igazat mondja, nem győzheti le senki.”28
Szent Tamásnál az igazság szeretete soha nem alakul át az ellenfél gyűlöletévé. Műveiben a többi gondolkodó szavaira és eszméire való szüntelen hivatkozás, az igazság nyomainak bizonyos fajta kutatását jelzi mások szellemi munkájában is; toleranciával és együttérzéssel tekint rájuk. Tamás értékelte a hitetlen gondolkodóknál is az igazság gondterhes kutatását és megértette nehézségeiket: „quantam angustiam patiebantur hinc eorum praeclara ingenia; a quibus angustiis liberabimur.”29  Tamás magatartásában a fanatizmusnak, az ellenfél lenézésének árnyékával sem találkozunk - még a legélesebb szópárbaj idején sem. Biztos meggyőződése sohasem hagyta, hogy terméketlen szócsatákba vonják be. Műveit nem vitte ki a discussio piacterére - hanem a kereszt alá helyezte és Krisztustól kért véleményt, tanácsot.
Újra és újra átolvasandó életrajza azon passzusa, amely megvilágítja, hogy e szent teológus számára mennyire Isten szellemi munkásságának végső kritériuma. Tamás írásba foglalta a legtiszteletreméltóbb Oltáriszentségről folytatott mélyreható vitában saját felfogását, és az oltáron, a feszület elé helyezte - kérve az Urat - hitelesítésre, hogy erősítse meg őt ebben valamilyen jellel. S ím ekkor azt lehetett látni, hogy Tamás váratlanul fölemelkedik a földről. A feszület pedig tisztán, érthetően ezt mondja neki: „Jól írtál rólam, Tamás! Jutalmul mit kívánsz?” Ő így  válaszolt: „Semmi mást, csak Téged, Uram!"
Az igazság bizonyossága tehát nem a beható, tökéletes stúdium, vagy pedig a professzorok közös egyetértésének eredménye - az igazság az Istenre hagyatkozásból és a Vele való közvetlen érintkezésből fakad. Az IGAZSÁG ott születik, ahol vége van a tudománynak - vagyis a misztikában. Amikor elérkezett az értelem lehetőségei határához, Isten-megismerésünk nem szűnik meg, de megváltozik megismerése módja. „Ne fürkészd azt, ami értelmed befogadóképességét meghaladja!”30 - tanácsolta Szent Tamás. Számára az értelem sohasem volt elég a megismerhetőség kielégítésére; de nem állt le elbátortalanodva, hanem felhasználta azt a „medium”-ot, amelyről a szeráfi doktor: Bonaventura beszélt. Ahhoz, hogy eljussunk az „emberi lélek végső céljá"-hoz, életszentségre van szükség. Tamás fogalmazásában: visszatérni az eredethez, „…ad principia reditur”.31 A Teremtőjéhez visszatérőben egyre nagyobb hasonulást idéz elő az „önnön lényege és természete szerint". Csak a letisztult, a szent, a tökéletesen szerető, az erős hitű és reményű ember, aki kitágítja lelkületét „ad magnam”, az ér fel az Abszolútumhoz. A szentek sajátos eredetisége Istenhez hasonlatosságukban van, abban, hogy mindegyik miként talál rá saját útjára, amely visszavezeti az eredethez, saját létének kezdetéhez. Aquinói megmutatta, hogy az életszentség „médium”-a, eszköze révén az intellektuális személyiség Isten megismerésének legmagasabb fokára érhet el. Munkásságának és a filozófia művelésének szent módjában - a folyamatos imán, az Istennel folytatott beszélgetésekben való tökéletes elmerülésen kívül - mindig rendkívüli alázat nyilatkozott meg. Írásait olvasva azon csodálkozunk, hogy sohasem hangsúlyozta saját szellemi erőfeszítéseit, sem pedig gondolatainak újszerűségét.
Joseph Settegast: Az Oltáriszentség – Aquinói Szent Tamás az Oltáriszentség officiumát írja Szent Tamás személyiségének kiérlelt volta, kiegyensúlyozottsága és nyugalma gyakran elfeledteti velünk azt a kínlódást, amelyet ő is megtapasztalt és amely nélkül nem érhető el az életszentség az értelmi, szellemi munkában sem. „A gyötrődések azok, amelyekkel a szentek a dicsőség koszorújára méltókká válnak”- mondja Tamás.32 Csakugyan nem véletlen, hogy Aquinói magának a megfeszített Krisztusnak ajánlotta az Eucharisztiáról szóló írását, mert a szellemi munka mindig gyötrődés az emberi értelem korlátozott volta és azon emberi igyekezet miatt, hogy a teljes igazságot ismerjük meg. A kereszt Szent Tamás egész életében jelen van, az első családi összeütközésektől a világi professzorok támadásáig Párizsban, a gyakori lábszárfájdalmaitól egészen utolsó betegségéig Fossanovában. Anagniban, a Szent Tamás feszületének nevezett kereszt felirata jól összegezi e szent teológus ráhagyatkozását a szenvedő Krisztusra: „Crux mihi certa salus / crux est quam semper adoro / Crux Domini mecum Crux mihi refugium.”
Szent Tamás a szenvedés és kín minden fajtáját - akárcsak az élet minden más dolgát is - Istennek ajánlotta fel. Élete utolsó szentáldozása előtt azt mondta: „A Te szeretetedért virrasztottam át az éjszakákat; Érted koptattam el magam, használódtam el.” A fájdalmat nem utasítja vissza, nem szenved némán, hanem felajánlja Istennek, mint ahogyan minden írását, minden szellemi alkotását is. E magatartása oly keresztény értelmiségi vezérfonala, irányítója kell legyen, aki személyi életében a tökéletességre törekszik, aki életszentségre hivatott. Tamás legnagyobb boldogsága az a pillanat lehetett, amikor Isten őt nevén szólította és azt mondta: „Jól írtál rólam.”
Aquinói Szent Tamás igazság-vezérelte hite - amely hoszszú-hosszú évszázadokon át az Egyház hajójának kormánykereke volt - ellenállt és ma is ellenáll az „ellenszelek” kísértésének. Tudván, az Egyház élete nem a körülmények, a szekularizáció hatalmának meglétén múlik, hanem azon: tudunk-e képesek vagyunk-e letérdelni a Legfenségesebb előtt? Ha szűknek érezzük külső tereinket, az elsősorban abból származik, hogy még nem borult le az Egyház, Isten népe - egyként és egyenként - az Atya előtt, s nem hangolódott még rá Jézus Krisztus Lényére: életére és Igéjére: az Eucharisztiára és a megtestesült Logoszra. Magyarán és röviden: nem szereti igazán az Istent és az Ő Fiát: Jézust, a Krisztust!
Mert akik Istent szeretik - viszontszeretik - a Krisztusban megjelent nagy szeretetéért, azoknak minden javukra van. Minden, mert tudnak valamit, amit csak ebben a szeretetben lehet megtanulni: hogyan lehet ellenszélben partot érni! Hogyan lehet a mellőzöttségből a szolgálat felismerése, a részigazságok mankóit miért kell elhagynunk a szintézis, az egyben-látás hálaadásában!
Urunk, Jézus, Te igazságod szent szenvedélyű kutatóját: Tamás testvérünket nekünk adtad, hogy szolgálata szentségében Rád ismerjünk; akiben értelmünk használatának szükséges voltát és határainak elegendő mértékét felvázoltad, hogy annak birtokában a Tőled távol tartó NEM-nek ne engedelmeskedjünk, de a megszentelő kegyelemre IGEN-ünket mindenkor képesek legyünk kimondani. Most, míg értelmünket szabadon birtokoljuk, s akkor is, amikor már hívó szavadra utoljára válaszolhatunk angyalaid segédnyelvén, az Örök Igével hagyatkozunk akaratodra.

11ST II-IIae, qu. 180., a. 1. - Marietti kiad. Romae, I-III., 1952, II.: 776.
12 ST II-IIae, qu. 180., a. 1. ad 1 - 776.
13 ST II-IIae, qu. 180., a. 4. - 779.
14 ST II-IIae, qu. 182., a. 4. - 791.
15 ST II-IIae, qu. 181., a. 3. - 786.
16 ST II-IIae, qu. 83., a. 14. - 399-400.
17 ST II-IIae, qu. 17., a. 4. arg. 3. - 85.
18 ST II-IIae, qu. 83., a. 3. - 390.
19 Előadások a…, 131.
20 ST II-IIae, qu. 91., a. 1. ad 2. - 441.
21 Előadások a… A Tízparancsolatról, 187-195.
22 ST II-IIae, qu. 129., a. 1. Respondeo… -579.
23 ST II-IIae, qu. 81., a. 8. - 384.
24 10. jegyzet, 90.
25 ST II-IIae, qu. 184., a. 1. - 796.
26 P. Evdokimov: La priére de la l'Église d'Orient. Ed. Salvator, 1980, 21.
27 ScG 1. I., c. 2. - 2.
28 Exp. super Iob, XIII., 19.
29 ScG 1. III., c. 48. - 352.
30 Horváth Sándor OP: Aquinói Szent Tamás világnézete, Budapest, 1924, 90.
31 Géry Prouvost OP: Thomas d'Aquin et les thomistes: essai sur l'histoire des thomistes. Paris, 1996, 38-40. („Cogitatio fidei” 195.)
32 „Fede et opere”, 141.


Rászlai Tibor (1949) tanár, kutató, eszmetörténész. Az Aquinói Szent Tamás Társaság moderátora.