Jeles napok, ünnepi szokások

Virágvasárnap Jézus Jeruzsálembe való bevonulásának ünnepe. Pálmaágas körmeneteket már a VI. században tartottak ezen a napon. A szentelt pálmát nálunk a barka helyettesíti. Néhol a barkagyűjtésnek is kialakultak a hagyományai. A XIX.– XX. század  fordulóján a göcseji fiúk fejükön süveggel, oldalukon fakarddal, a lányok a fejükön fehér koszorúval. Tanítójuk vezetésévelnótázva mentek ágakat vágni. Visszafelé énekeltek, a templomot háromszor megkerülve vitték be a barkát.
Virágvasárnapi jellegzetes leányszokás a magyar nyelvterület egy részén a kiszehajtás és a villőzés. A kisze többnyire menyecskének öltöztetett szalmabáb. A lányok énekszóval vitték végig a falun, majd a falu végén vízbe vetették vagy elégették. A bábu a tél, a böjt, a betegség megszemélyesítője lehetett. Virágvasárnap a délutáni litánia után kezdték el a kiszehajtást. Elöl mentek az eladósorban lévő lányok, utánuk a kisebbek négy-öt éves korig. A faluvégen nagyobb legények várták a lányokat, a kisze elégetésében ők is részt vettek. A zoborvidéki (Nyitra vm.) magyar falvakban a kiszehajtás után a lányok feldíszített, villőnek nevezett fűzfaágakkal sorra járták a házakat. A villőágakat felszalagozták, esetleg kifújt tojásokkal díszítették. A villő szó valószínűleg a szláv vila (vily) „tündér” szóval van kapcsolatban.
Nagycsütörtökön megszűnik a harangozás,  a közismert szólás szerint „a harangok Rómába mennek”, s legközelebb nagyszombaton szólalnak meg újra. Ezekben a napokban a gyermekek kerepléssel hívogatták a szertartásra a falu lakóit. Kisebb csoportokba szerveződve fölosztották egymás között a falut, és kerepelve szaladtak végig az utcákon.
Annak emlékére, hogy hajdan Jézus az Olajfák hegyén virrasztott, nagycsütörtök este az idősebb asszonyok a kálvárián vagy útszéli kereszteknél imádkoztak. A nagycsütörtöki keresztjáráskor Galgamácsán (Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.) ezt az éneket énekelték:
Ó szomorú Jézus, angyalok öröme,
Mi dolog, hogy szíved bánattal van tele.
Csontjaid átjárja a halál gyötrelme,
Jaj, mert reád rohant a halál félelme.
Nagypénteken, Jézus halálának emléknapján a passiójátékok már a középkor óta virágoztak. A nagypénteki passiók első hazai bizonyítéka a XV. századból való. A szentsír, az Úr koporsója állítása a katolikus templomokban sajátos hazai, illetve közép-európai szokás. A sír körüli díszőrségállás valamikor céhes, illetőleg jámbor társulati kiváltság volt. Csanádpalotán „jézuskatona” névvel illették az őröket. Gyergyóban, pl. Tekerőpatakon a legújabb időkig szokás a szentsír őrzése, ez a feladat a legények dolga. A nagypénteki ájtatosságnak része volt a kálváriajárás, a szentsír körüli virrasztás.
Nagyszombat fontos eseményei közé tartozik a keresztelővíz- és tűzszentelés. A szentelt tűz parazsát a szántóföldre, a szőlőbe is kivitték, hogy a termést ne verje el a jég.
Az ország több vidékén volt ismeretes Jézus keresésének szokása, amely még középkori liturgikus misztériumjátékokban gyökerezik éppenúgy, mint a betlehemezés. A Felső-Ipolyvidéken nagyszombat éjszakáján, éjfél előtt a templom bejáratánál gyülekeztek a hívek. A templom ajtaja elé térdeltek, és elkezdtek  imádkozni, énekelni Jézus szenvedéséről, haláláról, föltámadásáról, a kenetvivő asszonyokról. Majd a bűnösök megtéréséért, mindenféle károk távolmaradásáért, jó termésért könyörögtek. Énekelve mentek a legelső határkeresztig és onnan sorba minden kereszthez, ami a falu határában állt. A legtávolabbi és egyúttal a legutoljára hagyott keresztnél volt elhelyezve a feltámadt Krisztus szobormása, amelyet valóságos dia-dalmenetben vittek vissza a templomba.
A húsvétvasárnapi szertartásokhoz tartozott már a X. század óta az ételszentelés. A húsvéti sonkát, bárányt, kalácsot, tojást, sőt még a bort is a katolikus hívők szentelni viszik a templomba. A megszentelt húsvéti ételek megvédték a híveket a hosszú böjt után a mértéktelenség kísértésétől.
A víz tisztító, termékenységvarázsló erejébe vetett hit az alapja a húsvéthétfői locsolásnak. Valamikor vízbevető, vízbehányó hétfőnek nevezték ezt a napot, ami utal a locsolás egykori módjára: gyakran a kúthoz, vályúhoz vitték a lányokat, és egész vödör vízzel leöntötték őket. Eredete részint a keresztelésre, részint arra a legendára utal, amely szerint a Jézus föltámadását hirdető jeruzsálemi asszonyokat locsolással akarták a zsidók elhallgattatni, illetve a Jézus sírját őrző katonák vízzel öntötték le a feltámadás hírét vivő asszonyokat.
A locsolóverseknek sok változata ismert. A bukovinai székelyeknél Andrásfalván a református gyermekek jártak korán reggel köszöntőt mondani. A locsolkodás csak az első világháború után kezdett divatba jönni.
Én kis morzsa,
Gyenge rózsa,
Gyenge deákocska,
Én most jöttem hírmondani,
Krisztus királyt hirdetni.
Váltsák meg leányikat,
Egy szép piros tojásval,
Mind Krisztus Urunk megváltotta
Széles e világot vérivel.
Április 24-e a sárkányölő Szent György ünnepe, aki évszázadokon át a lovagok, lovas katonák, fegyverkovácsok, szíjjártók, vándorlegények és utóbb a cserkészek patrónusa volt. Legendája szerint legyőzte a sárkányt és kiszabadította fogságából a királylányt. A néphagyomány ettől a naptól számítja az igazi tavasz kezdetét. Szent György napja volt a pásztorok, béresek szegődtetésének ideje, a szerződés általában Szent Mihályig volt érvényben.
Április 25-e Márk evangélista ünnepe. Ennek a napnak jellegzetes szokása a búzaszentelés. Mise után a hívek kereszttel, zászlókkal, Palócföldön a feltámadt Krisztus szobrával megkerülték a templomot, majd kivonultak egy közeli búzaföldre, ahol a pap megszentelte a vetést. A szentelt búzát nagy becsben tartották. Az imakönyvbe tett búzaszálnak gonoszűző erőt tulajdonítottak.

FORRÁSOK
Tátrai Zsuzsanna – Karácsony Molnár Erika: Jeles napok, ünnepi szokások. Planétás Kiadó, 1997.
Bálint Sándor: A parasztélet rendje. In: A magyar nép., Singer és Wolfner, 1943.