TANULMÁNYOK

Vanyó László

Az élet, amelyet Jézus ad, győz a halál fölött;

Jézus saját halála az új élet (Jn 11,1-54)

Már a cím megfogalmazza a paradoxont, amelyet a János-evangéliumban máshol is megtalálunk: „Én vagyok a feltámadás és az élet, aki bennem hisz, mégha meg is halt, élni fog. Mindaz, aki belém vetett hittel él, nem hal meg sohasem. Hiszed ezt?” (11,25) – kérdi Jézus. Mi is az, amit ezek szerint hinni kell az élethez? A következőket: Jézus a feltámadás és az élet; a benne hívő, ha meg is hal, élni fog; aki belé vetett hittel él, nem hal meg sohasem. Három állítás, amelyet közelebbről meg kell vizsgálni: az első jelen időben mondja, hogy Jézus, aki ott van Lázár sírjánál, maga a feltámadás és az élet, tehát nem csupán eszkatológikus szimbólum, itt nem utal valami jövőbeli dologra. A kijelentésben nem is biztos, hogy minden további nélkül azonosítani kell a két fogalmat, a feltámadást és az életet. Jézusban a kettő egybeesik, de nem biztos, hogy mindenki másban is. A második állítás szerint, a benne hívő, ha meg is halt, élni fog. A testi halál nem végső határa az életnek. Az igazi halál a hit után következik, a hit megtagadásával áll be. Ez az élet lehetséges lesz Máriának, ha hisz. Jézus pedig hatalmával feltámasztja Lázárt, hogy alapot adjon hozzá. A harmadik állítás azokra vonatkozik, akik már Jézusba vetett hittel élnek, őket nem érintheti az örök halál. Azonnal tegyük hozzá: mindez közvetlenül Jézus kereszthalála előtt hangzott el. Azt is meg kell jegyeznünk, hogy a feltámadást az evangélium sehol nem írja le úgy, mint Jézus Krisztus szenvedését és halálát. Ennek oka nem csupán abban van, hogy senki nem nézte végig a sírban, hogyan kelt életre az agyonkínzott holttest, hanem az is, hogy szenvedésének mikéntjében már az élet és feltámadás történeti előfeltételét ismerték fel. A feltámadás nem más, mint a szenvedés tartalmának, jelentésének kinyilatkoztatása.
Azt, hogy ez így van, igazolhatjuk a többi jánosi iratra való hivatkozással. A Jelenések könyvében Jézus Krisztus a hűséges és igaz tanú, vértől ázott ruhában jelenik meg a mennyben. A Bárányon ott vannak a sebek! A megdicsőülés nem annyit jelent, hogy eltűnnek róla az áldozati jegyek. Jó néhány nappal a feltámadás után is meg tudja mutatni Tamásnak a szegek és a lándzsa helyét. Mindezek arra vallanak, hogy az apostoli egyház nem egyszerűen valamilyen fizikai-biológiai folyamatként értette Jézus Krisztus feltámadását. A szenvedésnek és halálnak egyformán nagy jelentősége volt. A feltámadás Isten dicsősége Krisztuson, de éppen János evangéliumában Jézus halála dicsőíti meg Istent.
A szinoptikusoknál még megőrződött a hagyományos kérdésfeltevések emléke: „Mester, mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?” Ez a kérdésfelvetés arról árulkodik, hogy a Jézushoz járuló alaposabb eligazítást remélt Jézustól a törvény megtartására vonatkozóan, de csalódottan kellett távoznia, mert Jézus mindene feladására, és követésére szólította. A tendencia jelen van, amely János evangéliumában már egyszerűen így fogalmazódik meg: „Én vagyok az út, az igazság és az élet” (Jn 14,6). Az életre vivő út fontos volt a zsoltár szavai értelmében: „az élet útját mutatod meg nekem” (Zsolt 16,11). A gazdag ifjú és a többiek az élet törvényelőírta útját várták Jézustól. Nem véletlen, hogy a meghalt és feltámadott Jézusra alkalmazza ezt a zsoltárt Péter pünkösdi beszéde. János evangéliumában Jézus három dolgot azonosít magával: út, igazság (azaz ítélet), és élet, ami a feltámadás. Már a prológusban az Ige az, akiben élet volt, és „az élet volt az emberek világossága” (Jn 1,4). A Nikodémussal folytatott beszélgetésben mondja: „hogy aki hisz, annak örök élete legyen” (Jn3, 15-16). „Aki nem hisz a Fiúban, az nem lát örök életet” (Jn 3, 36).
Az élet, amelyet Jézus magában felajánl mind az Atyának, mind az embereknek, döntés dolga. Az ítélet ezért már a világban működik. A János-evangéliumban az élet-halál, a jelen-ítélet, hit és feltámadás fogalmai szinte egymásra torlódnak, áthatják egymást.
A kereszten két fontos mozzanatot említ ez evangélium: 1. Jézus lehajtotta fejét, és kiadta (átadta) lelkét; 2. a katona lándzsával átszúrta oldalát, ahonnan vér és víz folyt ki. (A görög szöveg „paredóken to pneuma”-t mond [19,30].) Az élet két princípiuma a hagyományos zsidó felfogás szerint a vér és az élet lehelete. Feltámadása után leheli a tanítványokra a Szentlelket: „Vegyétek a Szentlelket” (Jn 20,22). A felsorolt mozzanatok azt mutatják, hogy az élet és Lélek megadása szoros kapcsolatban van az élet odaadásával, Jézus kereszthalálával és áldozatával Szent János evangéliumában. Jézus halálának és feltámadásának pneumatikus tartalmát már azért is meg kell vizsgálni, mert a Szentlélekkel kapcsolatban annyi népszerű elgondolás terjeng, de ezt az oldalt figyelmen kívül hagyják. A fenti sorok alapján röviden úgy fogalmazható: Jézus kereszten áldozatul adott teste és élete árasztja a Szentlelket, a feltámadott Krisztus tevékenysége pedig éppen a Szent Lélek visszaadása. Ez a pneumatikus dimenzió eleve más fényben mutatja az Úr halálát. Történetileg külső esemény, amelynek célja pontosan az ellenkezője: a halál a bűnösség bizonyítéka, és büntetése, kiragadás az élők földjéről, kitaszítás az emberi közösségből, Isten népének közösségéből. Az egész halálnemet annak bizonyságául szánták neki, hogy nem Isten fia, hogy még emlékét is ki kell törölni a nemzedékek gondolatvilágából. Tudta ezt Krisztus, amikor azt mondta: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.” Tudta Szent Pál, hogy mit ír le: „Halálodat hirdetjük, Urunk, és hittel valljuk feltámadásodat, amíg el nem jössz!” Homlokegyenest más lett a kereszthalál jelentése úgy, ahogyan Jézus vállalta és halta, és ahogyan azt kiróni akarták.
Ez a paradoxon tovább él és tükröződik az ókeresztény írásokban, amikor a keresztény életet „halhatatlanságban való életként” (1Kel 35,2), vagy Krisztust egyszerűen „a halálban igazi életnek” nevezi Antiochiai Szent Ignác (Ef 7,2), az egyházat pedig az „élet egyházának” nevezi a 2. Kelemen-levél (14,1).
Mielőtt hozzálátnánk ennek bemutatásához, röviden számot kell vetnünk néhány szemponttal. Az élet és a halál dialektikus fogalmak, ami annyit jelent, feltételezik egymást, egyik magában foglalja a másikat. Ezzel együtt jár, hogy magától értetődőnek veszi a közgondolkodás mind az életet, mind a halált egészen addig a pontig, amíg valakit közelebbről nem érint. Akkor megszűnik magától értetődősége, és kérdéssé válik. Az élet fogalma hasonlóképpen felületes és lapos, elég üres is. Biológiai mozgásforma, a legmagasabbrendűen szervezett anyag funkciója. Szellemi tartalma nincs. A halál fogalma ma is homályos, mert nem közölhető élmény. Mindig más halálaként éljük meg, így érint minket. Ha szembesítjük magunkat ezzel a kérdéssel, azonnal világossá válik, mily keveset mondhat a keresztény igehirdetés alapténye: Krisztus feltámadott. A feltámadás a halott test megelevenedését juttatja mindenki eszébe, biológiai működéseinek helyreállását. Ennél azonban sokkal többet jelent.
Tisztáznunk kell röviden, hogy mit jelent az élet és a halál biblikus nyelvhasználatban. A Biblia és Jézus is a „zoé” kifejezést használja az életre. Ez a görög szó minden megkülönböztetés nélkül álltja az elevenséget növényről, állatról, emberről, és csak egyes számban használták. Az élet egyetlenségét, azonosságát így fejezi ki: egy és ugyanazon erő hatja át az egész élő világot. Felöleli az összes mozgásformát, a helyváltoztatástól kezdve a minőségi változásokig, sőt az emberi életformákat sem különbözteti meg. Legalább olyan általános princípium, mint a „pneuma”, nem véletlen, hogy a pneuma és pszükhé lett az élet hordozó alanya. Az ember világáig bezárólag beszélve az életről, a „zoé” természetes megszűnése és vége a halál. Nehézség akkor jelentkezett a görögöknél, amikor a „zoé” fogalom alapján próbálták közös nevezőre hozni az embereket és az isteneket, mert a „zoé” átruházása a „halhatatlan lényekre” kizárta a halált, megkívánta a gondolkodás és boldogság tartalmát. Az újszövetségi korban – sajátos értelemben – a „zoé” mellett a „biosz”-szal is jelölték az életet. A meghatározott egyéni életformát nevezték „biosz”-nak. A görög nyelvhasználatban ez annyit jelentett: a differenciálatlan „zoé” az emberi létformában öltött megkülönböztetett alakot. A „biosz”-nak feltétlenül volt etikai minősége, amennyiben elképzelhetetlen volt „éthosz” nélkül. Itt számot kell vetni egy igen fontos tényezővel, nevezetesen a „biosz”-ban a határtalan „zoé” folyamata lehatárolttá válik, az egyéni élet korlátozottságát juttatja elsősorban kifejezésre, miközben tartalmát az ember szándékától, akaratától, döntésétől és választásától teszi függővé. Így a korlátozottságot és az élet szellemi karakterét, etikai minőségét egyszerre fejezi ki. Összepréselődik benne a szellemiséggel az örökkévalóság és a mulandóság. A választás függvényeként az élet megnyerhető és eljátszható. Az egyéni életnek mindig van tragikus lehetősége a pogány görög gondolkodásmódban, ez elől csak úgy menekülhet meg, ha a választás eleve adott típusokra irányul, és nem kísérli meg a soha nem volt egyéni sors megvalósítását.
A „biosz”-t az Újszövetség csak elvétve használja, az evilági élet eredményeinek, a szerzett dolgok összességének jelölésére, így nem egy helyen az élethez szükséges javakat, a gazdagságot jelenti. Szinte állandóan a másik fogalommal élnek az újszövetségi írások, a „zoé”-val, amely alkalmas az ember és az Atya-Fiú-Szentlélek közösségének jelölésére.
Az „élet” fogalmának tartalmát az Ószövetség felfogása birtokában érthetjük meg az evangéliumokban is. A bölcsesség jobbjában a hosszú életet, baljában a vagyont és gazdagságot kínálja (Péld 3,16). Az életet a legnagyobb jónak tartotta Jób is, annyira, hogy az életért mindent feláldoz (Jób 2,4). Az élet még silány formájában is jobb a halálnál, mert amíg él az ember, addig van reménye. A silány élet és a halál úgy viszonyul egymáshoz, mint élő kutya és döglött oroszlán (Préd 9,4). A hívő zsidó számára az élet nem egyszerűen természeti folyamat – itt eltér gondolkodásmódja a korabeli görögökétől –, hanem elsősorban Isten ajándéka. Az élet isteni eredetét a Ter 2,7 úgy fejezi ki, hogy az Isten lehelte az emberbe. Ez a hely azért is fontos, mert itt nem a vér, hanem a lehelet az élet hordozója. Az ősatyák utáni nemzedékek élettartama mind rövidebb, ami kifejezi: amilyen mértékben növekednek bűneik, olyan mértékben fogy ki belőlük az élet lehelete, míg végül az ember csak test lesz (Ter 6,3). Megjegyzendő: a Teremtés könyve még nem fogalmazza meg tételként, hogy a halál a bűn büntetése, mint teszi, pl. Szent Pál. Csak annyit mond, a bűn büntetése az élet megkeseredése, ez a keserves élet a földbe való visszatérésig tart. Az viszont világos, hogy az embert Isten szava, parancsa választás elé állítja: „Vegyétek fontolóra ezeket a szavakat... Mert nem üres szóbeszéd, hanem maga az élet számotokra!” (Mtörv 32,47). „Íme ma szemed elé tártam az életet és az üdvösséget, a halált és kárhozatot” (Mtörv 30,15). Az engedelmes ember az életet választja, az engedetlen a halált, „az Úr igéje táplálja az életet, megvetése a halál” (Mtörv 8,3 Ám 8,11). Ezen az alapon vonták le a következtetést, hogy aki valami okból hamar meghal, azt Isten bünteti. A halál a bűnösség jele lett. Az élet kegyelmi karaktert kapott, azonosult Isten parancsának élésével. Párhuzam az Újszövetségből, éppen János evangéliumából: „Az én eledelem az, hogy annak akaratát teljesítsem, aki küldött engem” (Jn 4,34). Jézus kijelentése az élet fogalmának hallatlan spiritualizálódásáról tanúskodik. Ennek a kijelentésnek az érvényét halálában is keresni kell, ahogyan azt utolsó vacsorai rendelkezésében is látjuk.
Az életet nem tartotta határtalannak az ószövetségi ember, de annak tartotta a halált. Az életnek akkor is örült, ha végessége eleve beárnyékolta boldogságát, de a halál félelemmel és irtózattal töltötte el. Ez az iszonyodás a haláltól jelen van Jézus magatartásában is a Getszemáni kertben, de lépten-nyomon kiolvasható Szent Pál kijelentéseiből is. Az életre sokkal árnyaltabban reflektált a bibliai ember, mint a halálra, már azért is, mert mindennemű halotti kultuszban való részvétel tilos volt számára. Így a halottakat is csak igen nehezen tudta teológiai szemléletébe bevonni. A halál legsúlyosabb tehertétele, hogy kizár Izrael népéből, az Istent dicsérők közösségéből. A halott „mint felhő tovaszáll, eltűnik a távolban, nem tér vissza, akit az alvilág elnyelt” (Jób 7,9); „Hol van egy élő is, aki  nem lát halált, aki az alvilág markából megmentheti lelkét” (Zsolt 89,49); „Mert az alvilág nem dicsőít téged, és a halál nem magasztal; akik a sírgödörbe szállnak, már nem bíznak hűségedben” (Iz 39,18). A megmentésért így imádkozik a zsoltáros: „Fordulj felém, Uram, és ments meg, irgalmasságodban szabadíts meg! Hiszen a holtak közül ki gondol még rád, a holtak országában ki dicsőít téged” (6,5-6). Nagyon fontos az éppen csak felsejlő gondolat, hogy a halál miként lehet Isten dicsőítése, avagy hogyan szakadhat meg az Úr dicsőítése a halállal, sőt: felveti a kérdést, van-e hatalma a halál országán is Istennek.  A „halál sarlója”, a „halál fullánkja” mindig bántotta a bibliai embert, Szent Pál is úgy élte meg, hogy „tüske adatott testembe, a Sátán angyala”(2Kor 12,7). Fejlődést hozott ezen a téren a követelmény: Isten igazságosságát ki kellett terjeszteni a holtak birodalmára is. Az isteni mindenhatóság tudatosulásának jele az Ezekiel 37. fejezetében leírt látomás, a csonthalmaz megelevenedése. Az Isten által adott életút nem torkollhat a halálba, amiről a 16. zsoltár énekel: „Nem adod lelkemet a holtak országának, s nem hagyod, hogy szented meglássa a sírt. Az élet útjára tanítasz engem. Színed előtt az öröm teljessége, s jobbodon a gyönyörűség mindörökké” (Zsolt 16,10-11). Nem véletlen, hogy Péter Krisztusra alkalmazva idézi a zsoltárt pünkösdi beszédében. Még tisztábban fejeződik ki a halálon túli, Istennél való élet gondolata a 73. zsoltárban: „szándékod szerint vezetsz majd engem, s végül felveszel a dicsőségbe. Különben ki lenne a mennyben? De ha nálad vagyok, nem kívánok semmit sem a földön. Testem és szívem elenyészik, de sziklám és osztályrészem örökre az Isten. Lám, elvésznek, akik elszakadnak tőled, megsemmisíted mind, akik hűtlenül elhagytak” (Zsolt 73, 24-27). Az élet a halálon túl élet Istennél, Isten színe előtt, élet Isten házában, szüntelen dicséret a mennyei templomban, szentélyben. A gondolatok áthatják a Jelenések könyvét és a Zsidókhoz írt levelet, amelyekben az áldozat Krisztus, a Bárány, Isten trónján ülő, vagy a mennyei szentélybe bevonuló áldozat-főpap. Az élet ezen fogalma igen közel áll már ahhoz a felfogáshoz, hogy az Isten akarata szerinti életnek nem árthat a testi halál. Ezzel függ össze, hogy a halál nem az életre kívülről leselkedő veszély, hanem belülről fenyegeti, mint erkölcsi ártalom. Jézus figyelmeztetése a tanítványokhoz ezt a felfogást szólaltatja meg: „Ne féljetek azoktól, akik a testet megölik, a lelket azonban nem tudják megölni. Inkább attól féljetek, aki a kárhozatba vetve a testet is, a lelket is el tudja pusztítani” (Mt 10,28). Egyértelmű: a halálnak nem fizikai, hanem erkölcsi jelentősége van. Az ember az életet csak Isten szavára hallgatva, annak engedelmeskedve tarthatja meg, ha engedetlen és elveti, akkor tulajdonképpen halott.
Mindezekből világos, hogy a bibliai élet-halál fogalom igazi tartalma nem természeti, hanem erkölcsi és kegyelmi. Az emberben az isteni élet lehelete, a „zoé” mindaddig töretlenül megvan, amíg hűségesen aláveti magát Isten akaratának. Ha ez megszűnik, akkor testileg ugyan élőnek számít, de szellemileg már halott. Az Újszövetségben ilyen értelemben van szó életről és halálról, nem mint természeti törvényről. Az élet az Isten uralma alatti létezést jelenti, és Jézus Krisztus így élt és így halt meg, ennek fényében kell átgondolni halálát, mint az élet forrását.
Jézus saját halálát a prófétai sors beteljesüléseként értelmezte. Ahogyan Jeruzsálem megölte azokat, akik hozzá küldettek, úgy lesz ez sorsa neki is. Ez a küldetésért vállalt halál. Ezt az értelmezést az ősegyház is ismerte, amit István diakónus beszéde is tanúsít (ApCsel 7,2-53). Ugyanakkor halálát áldozatnak is tekintette, mint az utolsó vacsorán mondott szavai igazolják. A küldetés és a halál áldozatának vállalása Jézus halálát Isten uralma megvalósulásának kérdésévé teszi, így Isten országa kérdésévé is. Isten országa eljövetelének alapvető kérdése a Lélek jelenléte vagy nem jelenléte. Ezért nem lehet kielégítően beszélni az Úr szenvedéséről, haláláról és feltámadásáról ezen pneumatikus jelleg figyelmen kívül hagyásával. Idézzük csak emlékezetünkbe néhány újszövetségi állítást: „Isten országa igazságosság, béke és öröm a Szentlélekben” (Róm 14,17). „Boldogok a lélekben szegények, mert övék a mennyek országa” (Mt 5,3).
Milyen pneumatikus jelleget fedezhetünk fel Jézus kereszthalálában? A kereszthalál első látásra azt mutatja, hogy Krisztus emberi létlehetőségei végképp szinte nullára szűkültek, testi, fizikai értelemben a megsemmisülés szélén áll. Itt a lélek edénye, a test, teljesen összetörik, egyetlen egzisztálási lehetőség marad, és ez a kitartás az engedelmességben. A kereszten Jézus csak beszélni tudott egy darabig, amíg fulladozni nem kezdett, utána már azt sem, csak gondolkodni. A test fizikailag elhalt, de a haldokló testben rendkívül aktív maradt a Logosz, az Ige, aki áthallatszik Jézus szavaiból. A lehetőségek polarizáltan jelentkeznek és fordított arányban: nulla emberi szempontból, teljes lehetőség isteni szempontból. Ez a „semmi vagy minden” helyzet az utolsó próbatétel.
Miben áll a próbatétel kísértés-jellege?
Megkeresztelkedéskor az Atya szózata így szólt: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik”. Utána azonnal következett ennek a próbája a megkísértésekor, amikor a kísértő minden egyes kérdése ezt az atyai kinyilatkoztatást igyekezett lerombolni Jézusban, ezért kezdi így kísértéseit: „Ha Isten Fia vagy…” Ez a kísértés és próbatétel végigkíséri az Úr Jézus egész nyilvános működését, mert az írástudók hasonló szellemben tették próbára. Végül perében a halálos ítélet indoklása így szól: „Nekünk törvényünk van, és a törvény szerint meg kell halnia, mert Isten Fiává tette magát” (Jn 19,7). Az ellenfelek számára a törvény beteljesülését jelenti Krisztus kereszthalála, érvényét, erejét bizonyítja. Az Atya szózata után az őt megkörnyékező szellem ismét jelentkezik a kereszt alatt, nem szalasztva el az utolsó lehetőséget, hogy az emberileg legkiszolgáltatottabb helyzetben megpróbálja érvényesíteni javaslatát. Most a nép ajkára adja kétkedő kérdéseit: „Ha Isten Fia vagy, szállj le a keresztről…szabadítsd meg magadat!... Mentse meg, ha akarja, hiszen azt mondta, hogy az Isten Fia vagyok!” Erről van szó tehát, a bizonyosságról, hogy Isten fia-e, hogy Isten atyjának bizonyul-e most, amikor ők éppen az ő törvényét hajtották végre rajta. Egész küldetése, működése, egész életműve itt a tét. Az a szellem, amely megkeresztelkedése után megkísértette, ismét itt van, egész tömeget mozgósított. Hol van azonban az a másik Lélek, amely a Jordánban, vagy a megtestesüléskor szállt le rá, és amelyről a Szentírás azt mondta, hogy „rajta maradt”? Az ellenkező szellem a dicsőséges Messiást követelte, a Jordánnál az alámerülő szeretett Fiú azonos az Iz 53 „az én szolgám” alakjával. Ezt kellett tanúsítania Jézusnak akkor, a kísértés idején, és most, a végső kísértésben. Ha valaha, akkor most megmutatja, hogy vele van az a Lélek, nem hagyták el Őt, hogy a halálban csak testté váljon, mint az első ember a bűn után. Ha ez a Lélek jelen lesz halálában, akkor ez a halál nem az Istentől való elhagyatottság állapota, hanem ellenkezőleg, az Istennel való legszorosabb egység kifejeződése lesz. Ha ezt meg tudja tenni, akkor hatalma van a halál fölött is. Ha ezt meg tudja tenni, akkor választ ad a zsoltáros kérdésére a halálban ki dicsőít téged? Az Isten Fia ott is dicsőít.
Mi a jele annak, hogy a Lélek jelen van? „Mivel Isten fiai vagytok, a Fia Lelkét árasztotta szívünkbe az Isten, aki őt így szólítja: Abba, Atya!” (Gal 4,6). „…az örök Lélek által saját magát adta áldozatul Istennek, hogy az élő Istennek szolgáljunk” (Zsid 9,14). Szent Pál is a fiúság Lelkéről szól, amely Istenhez kiált. A Jordánban Jézusra azért szállt le, hogy az Atya tanúsításának biztosítéka legyen, a kereszten, a szenvedésben azért kell jelen lennie, hogy a fiúság Lelkeként az Atya mellett tanúskodjon. Ami a kereszten történik, annak hűségnyilatkozatnak kell lenni az Atya mellett. Szent Pál szerint a Lélek által szólítjuk Istent Atyánknak (Róm 8,15). Krisztus szava „Beteljesedett!” a küldött prófétáról szóló jövendölések beteljesedésére vonatkozott. Imájában „Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet!” – ami a haldokló izraelita imádsága – nem kétely, nem bizalmatlanság, hanem az Atya iránti teljes bizalom nyilvánul meg. A kereszten sem próbálja magának megszerezni életét, hanem önként adja Atyja kezébe, szabad kezet adva neki. Itt nyilvánul meg a legjobban a Lélek jelenléte. Az Atya és a Fiú kapcsolatát nem rombolta le a halál sem, ezen a ponton sem zavarta meg viszonyukat és egységüket a kísértő. Ebben a halálban nincs jelen a Sátán, ellenkezőleg, az isteni élet princípiuma és biztosítéka, a Szentlélek van jelen. A kereszten testileg haldokló Krisztus Istent imádó szavaiban egzisztál, él, ebből a szempontból nem hal meg. A kereszten történt utolsó kísértés és próbatétel után angyalok jönnek és szolgálnak neki, hogy tenyerükön hordozzák, nehogy kőbe üsse lábát. Ott vannak a sírban, ott vannak a mennybemenetelnél, ott lesznek a második eljövetelnél is. A halált nemcsak elszenvedte, hanem átélte, tudatosan beteljesítette, jelenvalóvá tette benne Istent. Ezért hitte az apostoli egyház, hogy Krisztus életet ad halálával, hogy halála győzelem a bűn és a démoni hatalmak fölött. Krisztus a kereszthalálban, mint az Atya tanúja, örök példa az apostolok és vértanúk számára.
Ha ilyen közel kerül, sőt azonos Krisztus halálával az élet, akkor mi értelme van a feltámadásnak? A feltámadás pontosan azt mutatja meg, hogy mi ment végbe a kereszten. A feltámadás értelme nem csak, és nem elsősorban a testi élet restaurálása, hanem Krisztus igazként való tanúsítása az emberek előtt. Az első zsoltárban olvassuk: „A bűnösök nem állnak meg az ítéletkor, sem a gonoszok az igazak közösségében. Isten ugyanis őrzi az igazak útját, de a gonoszok útja pusztulásba visz” (Zsolt 1,5-6). Krisztus felkelt, feltámadt, felállt az ítéletre! Hogy beszél Péter pünkösdkor? „Tudja meg hát Izrael egész háza teljes bizonyossággal, hogy az Isten ezt a Jézust, akit ti keresztre feszítettetek, Úrrá és Messiássá tette” (ApCsel 2,36). „Nekünk törvényünk van, és a törvény szerint meg kell halnia, mert Isten Fiává tette magát” – szólt az emberi ítélet. Ennek érvénytelenítését halljuk Péter ajkáról a Lélek által, hogy Jézus feltámadása Úrrá és Messiássá tételét jelenti; a kereszten tanúskodó Krisztus mellett a feltámadásban tanúskodik az Atya. Ennek a Léleknek a tanúságtétel a szerepe. „Ha eljön a Vigasztaló, akit az Atyától küldök, az Igazság Lelke, aki az Atyától származik, ő majd tanúságot tesz rólam” (Jn 15,26). „Amikor eljön, meggyőzi a világot a bűnről, az igazságról és az ítéletről. A bűnről, amiért nem hittek bennem. Az igazságról, hogy az Atyához megyek, s többé nem láttok. Az ítéletről, mivel a világ fejedelme ítélet alá esett” (Jn 16,8-11).
Ezt a Lelket „árasztotta” megtört edényként Krisztus kereszten összetört teste, ahol az engedelmesség áldozatában áradt ki a lélek: „Lehajtotta fejét és átadta lelkét”. A feltámadt Krisztus hatalomként osztja ezt a Lelket. „Rájuk lehelt… Vegyétek a Szentlelket!”

Dr. Vanyó László (1942) a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karának professzora, a Teológia című folyóirat főszerkesztője.