ARCOK VALLOMÁSOK

„Add meg, Uramisten, mindennapi élő kenyerünköt!..”

Beszélgetés Ferencz Éva népdalénekessel

„A kenyér, amelyet én adok,
az én testem, a világ életéért.”
(Ján 6,51)
Ferencz Éva A szentírási vers Ferencz Éva legújabb lemezének vállalt mottója. A felvételen „Testi-lelki kenyerünk” címmel eleink teljes bizalommal elmondott-elénekelt évszázados imái, kérései hangzanak föl ég és föld örökkévaló Urához. Ők még együtt éltek a természettel és még jól tudták, hogy mindenben, ami körülvesz bennünket, Valaki ezt súgja felénk: „Vagyok!”. „Hiszen azt, ami láthatatlan Benne: örök erejét valamint istenségét tapasztalni lehet a világ teremtése óta, mert az értelem a teremtmények révén fölismeri.” /Róm1,20/  Az érzékeny tudatossággal összeállított lemez ezt a hatalmas, teremtő Istent magasztalja, elkérve Tőle mindennapi munkánkat, kenyerünket, majd hálát adva értük, s életünkért...
    Fölfelé figyelő elcsöndesedésre hívnak a dallamok. S aki vállalkozik erre a csöndességre, s tudatosan kizárja életéből a külvilág erőszakos harsogását, az a mindenkori énekes megélt boldogságából is kaphat, tanúja lehet a dalok születésének, ég felé szárnyalásának, s hallgatásukkor megtisztító magasságokba szárnyalhat ő is.
    – A felejthetetlen népdalénekes, Török Erzsi (1912–1973,/ emlékének ajánlottad ezt a szépséges összeállítást, akivel – pályakezdő riporterként – személyesen egyszer én is találkozhattam. Ma már tudjuk, az volt utolsó rádiónyilatkozata. A fölvétel után kicsit még beszélgettünk, s kérdésemre, hogy az akkori fiatalok közül kit tart utódjának, téged nevezett meg, de feltételes módban. Azt mondta, te lehetnél, mert te vagy a legtehetségesebb, de úgy látszik, látványosabb zenei területet választottál, elkapott a reflektorfény. Akkor nem mertem neked elmondani, hiszen a fiatalság mindent akaró lobogásával egyszerre többfélét is próbálgattál. Visszanézve pedig csodálom, hogy a Művésznő milyen biztos szemmel látta meg benned az adottságokat... Az ő jó szemét igazolja, hogy visszatértél – végérvényesen és kizárólagosan – a népdalokhoz...
    – Vissza kellett térnem. S ezt teljes meggyőződéssel, Isten iránti hálával mondom. Ha nem is tudtam Török Erzsi véleményéről, ami így évtizedek múltán is végtelenül boldoggá tesz, áttételesen az ő művészetének is része van visszatérésemben. Mert miközben a fiatalság lendülete valóban szinte minden zenés műfajt kipróbáltatott velem, ott élt a szívemben az ő már klasszikusnak számító, fölemelő szereteténeklése, amely mindig valami megnevezhetetlen és mással nem pótolható tisztaságot varázsolt hallgatósága köré. Igaz, volt sok sikerem, de azidőben a ma már érzett békességet, hogy a helyemen vagyok, soha nem érezhettem. Ha visszatekintek, meggyőződéssel mondhatom, hogy az én életutam is bizonyítja a bibliai tanítást: a Jóisten mindannyiunk számára a legmegfelelőbb életutat gondolja ki. De nem erőszakolja ránk. Hagyja, hogy merjük fölismerni, s vállalni a vele járó szolgálatot. Kellett a sok küszködés, az állandó nyugtalanság, el-elkanyarodás, mert segített, hogy mára teljességükben megérthessem eleink örömeit, bánatait, amelyeket sokszor a görög sorstragédiákat túlszárnyaló tömörséggel fogalmaztak meg, s adtak át egymásnak nemzedékről nemzedékre.
    – Még indulásodkor elmondtad, hogy otthonról hoztad a népdalok, a népművészet szeretetét...
    – Igen. Szüleim gyergyószárhegyiek. A háború sodorta őket Magyarországra, s én már Szolnokon születtem. Édesanyám sokat énekelt nekünk, édesapám pedig, ahogyan öcsémmel cseperedtünk, egyre többet beszélt az otthoniakról, Erdélyről, s a népdalokon túl történelmet, verseket is tanított nekünk. Jól ismerte az akkori erdélyi művészeket, köztük Török Erzsit, Jancsó Adrienne-t, akiket kicsi koromtól csodálattal hallgattam a rádióban, s később az Egyetemi Színpadi estjeiken. Apa ígérte is, hogy bemutat majd Török Erzsinek, csak tanuljak még. Végül erre nem kerülhetett sor, édesapám már a „Röpülj páva” versenyt sem érte meg, 49 évesen szívroham vitte el szegényt. A forradalmat követő börtönév, majd utána a nehéz családfenntartás véglegesen tönkretette a szívét... A verseny után én mutatkoztam be a csodált művésznőnek, s estjei után a sok rajongó között néha bemerészkedtem az öltözőjébe. Szívmelengető emlékként őrzöm egy-egy mosolyát, biztató szemhunyorítását...
    – A kívülállók nem vették észre az említett „küszködéseidet”, hiszen egy-egy újságcikk mindig csak a sikereidről adott hírt. A Magyar Televízió 1970-ben rendezett „Röpülj páva!” népzenei versenyének Budapest-díját sok népzenei föllépésed követte. Mellettük a Színművészeti Főiskolán Operett Tanszakot végeztél, majd Szeged, Békéscsaba, Szolnok színházai következtek, s hét év zajos sikerei Ausztriában. Azután ismét hazajöttél, Debrecenbe, ahol rögtön nívódíjjal jutalmazott a közönség. Mégis otthagytad a rivaldafényt, s végérvényesen a népművészetet választottad.
    – Édesanyám halála után, amikor emberileg minden besötétedett számomra, nem találtam helyemet sem a világban sem a színpadon, s nem láttam a kiutat sem, Isten utánam nyúló szeretetét éreztem abban, hogy egyik napról a másikra teljes fordulatot vehetett az életem. Sok év után ismét találkoztam Erdélyi Zsuzsannával, aki megkérdezte, volna-e kedvem előadásait illusztrálni. Ettől hirtelen minden egyértelművé vált. Már tudtam, hogy a legnagyobb sikerek között sem érzett művészi békességet ebben a műfajban fogom végre megtapasztalni. Itt a helyem. Erdélyi Zsuzsanna fölkérése egyébként is a legnagyobb megtiszteltetés az énekesek számára. Immár több mint tíz esztendeje járhatom vele az országot, csodálhatom hatalmas tudását, tanulhatok tőle. Ajándékaként első lemezemre vihettem adventi összeállítását „Világ békessége” címmel, 1997-ben. Egy év múlva a húsvéti tárgyú „Világ váltságáért” gyűjtéseket adtuk ki CD-n. 2000-ben pedig a millenniumi pályázatra – már saját válogatásban – készíthettem el az „Idvezlégy bódog Szent István  királ!..-t. Sorrendben a „Tündérvilág” következett, amelyet szerkesztőként mondhatok sajátomnak, mivel Borsi Ernőnek és Timaffy Lászlónak, Szigetköz-Rábaköz gyűjtőinek anyagából állítottam össze. A lemezzel még életében köszönthettük Laci bácsit, munkásságának a Magyar Örökség Díj Aranykönyvébe kerülése alkalmából.
    – Most pedig „ testi-lelki kenyerünk”-ről válogattál – a történelmi Magyarország néphagyományából – imákat, fohászokat, énekeket...
    – Az én hitvallásom is, hogy múltbéli értékeink továbbéltetése egyben záloga nyelvünk, nemzetünk megmaradásának. Ez az újabb válogatás is ezért született. Régi, dédelgetett vágyam volt, hogy teljes lemezt állítsak össze a kenyérről, mindennapi kenyerünkről. Már címével jelezni akartam, hogy többről van szó. A ma embere könnyen megáll a teste táplálásánál. Amikor Jézus kezébe vette a kenyeret, minden alkalommal hálát adott érte, tehát megbecsülte a testi eledelt, de látta az emberben a sokszor leplezett, mégis kiáltó „lelki kenyér” utáni vágyat is. Ezért biztat: „A kenyér, amelyet én adok, az én testem, a világ életéért.”/Ján6,51/  Elénk élte a szolgáló életet, s helyettünk „megtöretett” a keresztfán. Ha ezt a tényt hitünkkel megragadjuk, akkor a mennyből alászállott kenyér életet adó kenyérré válik számunkra. Ahogyan az ősi, csángó Miatyánk ezt kéri is: „Add meg Uramisten, mindennapi élő kenyerünköt...” 
    – Az összeállítás gyönyörűen tükrözi, hogy népművészetünkbe milyen mélységesen belegyökerezik annak tudata, hogy életünk minden eseménye a teremtő Isten jelenlétében történik meg velünk...
    – S ezzel a lelkiséggel követi a válogatás – egy nap hajnalától alkonyáig – a mindennapi kenyerünkhöz kapcsolódó munka pillanatait, s a mindennapi munkát kísérő, kicsinységükben is fontos gondokat, örömöket. Töredékekben az egészet. A napfelkelte az egészséges lelkű embert azonnal a Teremtő felé fordítja. „Uram! Adj kedvet, bátorságot és erőt!/Hogy mindennap valami hasznosat és jót cselekedjek.. Adj reménységet és alázatosságot, hogy a véghezvinnivalókat végezhessem!..”. Eleink jól tudták: Isten szeretetből adta számunkra a munkát:  „az embert... az Éden kertjébe helyezte, hogy művelje és őrizze meg.”/Ter2,15/ S csak amikor az ember szembeszállt Isten akaratával, akkor  kellett hallania: „...átkozott legyen a föld miattad! Fáradozva élj belőle...Arcod verejtékével edd kenyeredet”/Ter3,17,19/  A lemezen – bölcs, népi szemlélettel – egy csíkmadarasi történet magyarázza meg a telhetetlen ember büntetését, aki nem elégedett meg egyetlen barázdával, ami pedig Isten szerint elegendő lett volna számára: „Szánts ezután annyit, amennyi neked tetszik. Adok én es annyit, amennyi nekem tetszik. Ezóta biza sokat dolgozik az ember, de azért az Isten mégis csak annyit ád, amennyit Ő akar.” S mindezek tudatában, gyönyörű csángó ének köszöni meg a munkát, áldást kérve: „szenteld meg mezeinket”.
    – A több mint egyórás válogatás végül hatalmas ívvel jut el a pirkadattól a béesteledésig, a hálaadásig.
    – Szeretetteljes anyaggyűjtésre emlékezem vissza. Minden kenyérrel kapcsolatos kiadványra rányílt a szemem, figyeltem a tanulmányok apró jegyzeteit, honnan is származik az anyag, s utánjártam, továbbkutattam, gyakran személyesen is fölkerestem az illető néprajzkutatót...
    – A lemezkísérő füzetecske végén egy csaknem negyven nevet fölsoroló „dicsőségfal”  meg is örökíti azokat, akiktől segítséget, biztatást kaptál...
    – Köztük van Olasz Ferenc filmrendező, aki megengedte, hogy a lemezre vegyem drága emlékű felesége, Judit aszszony édesanyjától gyűjtött gyönyörű, zala megyei imádságát. Budai Ilonától egy csíkmadarasi legendát kaptam, miután meghallotta, hogy két éve gyűjtögetem az anyagot. A mi pályánk azért is szép, mert művésztársaimmal nem érezzük, hogy vetélytársak lennénk. Örülünk egymás sikereinek, közreműködőként ajánljuk egymást, s hívjuk is egymást műsorainkba. Így természetes, hiszen megszámlálhatatlanul tarka és gazdag a népművészet. Mindannyian más-más színt képviselünk belőle.
    – Lemezeid mindegyikét, ezt is, nemcsak szerkesztetted, hanem teljes küllemét is te tervezted. Erre ritkán vállalkoznak az előadóművészek.
    – Ezért külön is hálás vagyok Istennek, hogy kirendelte számomra – mindig a megfelelő pillanatban – a legmegfelelőbb kedves segítőket. Nekik pedig köszönöm, hogy vállalták a talán sokszor nehézségekkel is járó  feladatot. Szelényi Károly például feleségével, Arankával, az én kedvemért indult el vidékre, búzamezőt fényképezni. Férjem a felső borító fotóját készítette nagy műgonddal és szeretettel. Mindenben mellettem áll, lemezsorozatom nélküle nem készülhetett volna el. Amikor meg-megtorpantam, Erdélyi Zsuzsanna és Erdősi Katalin lendített tovább biztatásával. S nem utolsósorban, nagy hálával gondolok Bajzák Erzsébet, M. Eszter nővérre, aki az egyházi iskolák Pedagógus Továbbképzőjének vezetője, s szeptemberi konferenciájukra Maczkó Mária „Énekkel dicsérlek” című szép, új lemezéből, s az én tematikus lemezeimből ajándékozott a résztvevők számára. Hozzásegített ezzel a most megjelent CD kiadásához, s egyben előző munkáim is célhoz értek, hiszen azért született mindegyik összeállítás, hogy minél több fiatalhoz eljusson, s kedvet adjon a dalok továbbénekléséhez... Nem elég magyarnak lennünk, tudnunk is kell mi a magyar, ismernünk kell zenei anyanyelvünket, hogy ugyanúgy, mint eleink életében, egészséges világlátásával ismét mindennapjaink természetes részévé válhasson.
    – Ezt sugallja a „Testi-lelki kenyerünk” is...
    – Azzal a dalokba rejtett látásmóddal együtt, melynek a legsötétebb helyzetben is ugyanaz az üzenete: hogy mindig van remény, hiszen csak egyetlen imádságra van tőlünk – a kegyelem.