TANULMÁNYOK

Kovács Sándor

Kárpátalja – a kuruc szabadságharc bölcsője

„Itt tűzé föl piros zászlaját a
Szabadságnak Zrínyi Ilona?
A szabadság hősinek tanyája
Íme, íme most rabok hona.”
Petőfi Sándor: A  munkácsi várban,
Munkács, 1847. július 12.
Csodavilágba téved, aki Kárpátalját járja. A Kárpátok bérceinek friss fuvallata, a kristálytiszta vizű, rohanó patakok csobogása nemcsak a honfoglalás emlékét őrzi. A törökvilág által szétszakított ország egyesítésére tett törekvések legdicsőségesebbikének volt tanúja itt minden fa és bokor, hegy és szikla, csermely és folyó. A megszámlálhatatlan pusztítástól agyongyötört, s egykorvolt szépségüket már csak részleteikben sejtető várak, kastélyok, templomok a kuruc kor dicsőségét hirdetik még ma is. De nemcsak a munkácsi, az ungvári, a huszti vár volt szabadságharc bázisa, hanem az itt élő nép, a beregi-ugocsai parasztok és a fejedelem „gens fidelissimá”-ja (a leghűségesebb nemzete) – a ruszinok talán még a váraknál is erősebb támaszai voltak Rákóczinak. E a táj minden zeg-zuga Rákóczi talpasainak szellemét, kitartását, a mindent túlélni képes szívósságát, a haza és az ősök emlékéhez fűződő hűségét hirdeti még ma is.
     Utazásra invitálom a kedves olvasót, egy képzeletbeli (hogy ne használjam a manapság szinte kötelezővé vált virtuális szót) barangolásra időben és térben, a szavak, a történelmi ismeretek, az esetleges úti élmények szárnyán.
    Kárpátalja ugyanis a kuruc szabadságharc bölcsője.
    1703 márciusában a beregi-ugocsai kurucfelkelők követei, Papp Mihály és Bige György a lengyel földön bujdosó II. Rákóczi Ferencnél jártak és felkérték, álljon a felkelők élére. A fejedelem elfogadta a felkérést, és májusban az újabb küldötteknek, akiket Esze Tamás vezetett, piros selyemből varrott toborzózászlót és felhívást adott át. A tiszaháti felkelőket a fejedelem saját hadinépének tekintette. Május 21-én Tarpán és Váriban, 22-én pedig a beregszászi piactéren toborozták a legényeket. Ezekre az eseményekre emléktáblák hívják fel a figyelmet.
    Na de keljünk most útra e vidéken. Először az Ung folyó völgyét célozzuk meg.
    Ungvár a mai Kárpátalja székhelye. Bercsényi Miklós, a szabadságharc egyik fő szervezője, Drugeth Krisztinával kötött házassága révén Ung vidékének birtokosa, majd Ung vármegye örökös főispánja lett. Általa vált az ungvári vár híressé. A szomszédos munkácsi uradalom birtokosát, a fiatal Rákóczit a közös vadászatokon beoltotta a szabadság és függetlenség eszméjével. A szabadságharc kibontakozása idején, 1703. szeptember 17-én a nagybereznai ruszin Beca Iván az Ung völgyében toborzott „gubás hada” elfoglalta Ungvár városát, és félévi ostrom után, 1704. március 16-án a várat is bevette. Így vált Ungvár és a vár a szabadságharc egyik legfontosabb támaszpontjává. A fejedelem 1707-ben az év nagy részét az ungvári várban töltötte. Intézte a kuruc szabadságharc diplomáciai ügyeit, fogadta a külföldi követeket, a hadvezéreit. Ungvár várának a kuruc szabadságharcban betöltött szerepére utal az a tény is, hogy csupán Munkács vára volt képes tovább ellenállni a császáriaknak. 1711. május 15-én gróf Pálffy János, a császári seregek fővezére, ostrommal foglalta el.
    Bercsényinek és személyén keresztül a szabadságharcnak a hálás utókor hamvai hazahozatalakor, 1906-ban Ungváron utcát szentelt. Az ungvári várban felavatott Bercsényi-emléktáblát sajnos, a cseh érában az idegen hatalom eltávolíttatta, a szovjet rendszer pedig még az utcát is átkeresztelte. A szovjet korszak után az utca visszakapta eredeti nevét, és Bercsényi Miklós tiszteletére az utcában emléktáblát avattak. 2003 nyarán az ungvári várban Bercsényi emléktábla felállítására kerül sor.
Ungvár után az Ung völgyében a nevickei vár romjai és ép falai között pihenünk meg. Itt 1939. június 29-én a következő szövegű emléktábla került felavatásra:
    „Ezt az emléktáblát II. Rákóczi Ferenc hűséges vezérének, gróf Bercsényi Miklós emlékezetére, az elszakított északkeleti Felvidék visszatérésének esztendejében emelte a Magyar Turista Egyesület.”
    Sajnos, az emléktábla a szovjet időben szúrta a pártfunkcionáriusok szemét, ezért eltávolították. Az Ung egyre jobban összeszűkülő völgyében továbbhaladva még egy Bercsényi nevét viselő faluval is találkozhatunk, a mai Dubrinics egykoron Bercsényifalva volt.
    Induljunk most a Latorca völgyébe.
    Ha Latorca, akkor természetesen Munkács. Egykori birtokosa, II. Rákóczi Ferenc ilyennek látta:
    „Munkács ugyanis sziklán épült, melyet csak kevés föld takar, e sziklahegy rónaságból emelkedik föl úgy, hogy egy jó mérföldnyire nincsen közelében semmi magaslat. Csak ily távolságban kezd emelkedni a vidék, egész a magas Beszkid-hegyekig. A Tisza felől a mely ide négy órányira foly: nincsen egyéb rendkívül sűrű erdőségnél, a melyben bámulatos terjedelmű-magasságú és egyenességű tölgyek találtatnak, avagy roppant mocsaraknál, a melyeket a munkácsi hercegséggel határos máramarosi hegyekről lefolyó vizek képeznek: e vízeknek folyása beléjök dőlt fáktól meglévén akadályozva, annyira átszivárogják a földet, hogy az utak csak kemény télben járhatók.  A Latorcza folyó, mely a Beszkid-hegyekből ered, egy puska lövésnyire folyik a munkácsi várhegytől.”
Kárpátalja sematikus térképe
    Munkács várát Zrínyi Ilona tette halhatatlanná, amikor az osztrák túlerővel szemben 1685 és 1688 között hősiesen védelmezte. Erről Herczeg Ferenc a Pro Libertate! című művében így írt:
    „Minden héten egyszer magára vette a páncélját, hogy gyermekei és Radics várkapitány kíséretében körüljárja a várfalakat. Nem kérkedésből tette, hanem okos számításból, hogy a várőrségben a lelket tartsa és az ellenséggel tudassa rendületlen elszántságát.
    Három év folyamán már három császári generális hagyta ott katonai hírét az alváros békalencsés árkában. Most hol Caraffa marsall, hol Caprara tábornok törte a várat. A császáriakat mérhetetlenül felbőszítette a hétről hétre ismétlődő kihívás. Valahányszor Zrínyi Ilona megjelent a vár fokán, valóságos golyózáport zúdítottak feléje. A tudat, hogy egy szép asszony ellen bömböltetik ütegeiket, arcukba kergette a szégyen pírját és a szégyen a dühöngésig szította haragjukat.
    Ebben a pillanatban is sűrűbben morogtak odalent az ágyúk. Egy-egy füstlabda elbúgott Rákócziék feje fölött, olykor egy mélyebben járó teke megzökkentette lábuk alatt a falat.
    Az asszony ajkán ott mosolygott a Zrínyiek, a kereszténység legvitézebb katonáinak harcias büszkesége. Gyermekei görcsösen fogták a kezét és szakadatlanul édesanyjuk arcát nézték, mintha annak látásából merítenék a biztonság érzetét.
    A várbeli hajdúk és pattantyúsok a süvegüket lengették és köszöntve suhogtatták kardjukat asszonyuk felé. Íme, köztük járt a bátorság és győzelem egy tündérszép nő képében! Ez némileg kipótolta száraz kenyerük mellől a hiányzó szalonnát. Szilaj kiáltás hullámzott végig a bástyákon és szökdelt föl a tornyokra:
    – Vivát Rákóczi! Vivát a szabadság!”

    A vár feladása után sem hosszú időre hátrált meg a kurucmozgalom, mivel 1703-ban már újabb csatározásokra került sor. 1703 júniusának elején még a szatmári főispán katonáival rátámadt a kuruc legényekre. A kuruccsapat szétszéledt az erdőben, de később összeverődve Esze Tamással az élen folytatták útjukat, és június derekán végre a Vereckei-hágónál találkoztak Rákóczi Ferenccel. A rosszul felfegyverzett, de annál lelkesebb kuruclegényeket a fejedelem itt, a Latorca völgyében tanította meg a hadviselés legelemibb szabályaira. Az idő sürgetése miatt a gyakorlatozás élesbe fordult. 1703. június 26-án birtokukba vették Munkács városát és a Rákóczi-birtok fő udvarházát, a Fejér-házat. A Nagyságos Fejedelem Munkácson hadba szólító felhívást tett közzé. A császári Montecuccoli-ezred, amely korábban eltávozott Munkácsról, visszafordult és felvette a harcot a felkelőkkel. Június 28-án a fejedelem féltve gyengén felszerelt, harci tapasztalattal még egyáltalán nem rendelkező csapatát, heves harcok árán, saját testi épségének kockáztatásával a biztos menedéket nyújtó hegyekbe vonta vissza csapatát.
    A város főterén, a Munkácsy-mellszobor mellett mai is áll a Fejér-ház. A jelenlegi kétszintes épületet valamikor tornác vette körül. A Rákóczi-szabadságharc leverése után, az udvarház az egykori fejedelmi uradalommal együtt a szabadságharc leverését pénzelő Schönborn család birtokába került. 1911-ben a bejárattól balra, az emeleti ablakok között díszes, kőkeretes emléktáblát helyeztek el. A kőkeret tetejét a fejedelem domborműve díszíti. Az emléktáblán felül a Rákócziak címere volt látható (sajnos, ez a Trianon utáni korszaknak esett áldozatul), alatta pedig az utóbbi időben felújított szöveg olvasható:
„II. Rákóczi Ferenc
vezérlő fejedelem dicső emlékének!
Kibujdosása kétszázados évfordulóján
emelte Munkács város közönsége.
1711–1911
Eszményképe maradsz Rákóczi a honszeretetnek,
Szellemed él köztünk s védi e drága hazát.
Ős hajlékod előtt kegyelettel jár a magyar nép.
Munkács béke ölén nagy neved áldva virul.”
    A főutcán, a római katolikus templom mögött a magyar tannyelvű középiskola II. Rákóczi Ferenc nevét viseli. Az iskola udvarán láthatjuk Kárpátalja jelenleg még egyetlen Rákóczi-szobrát. A mellszobor Lavotta Géza, sárospataki művész alkotása. A Vezérlő Fejedelemről nevezték el a munkácsi magyarság művelődési körét is.
    1704 februárjában Rákóczi kurucai ostrommal vették be a munkácsi várat. A következő években Demoiseux, francia hadmérnök a fejedelem felkérésére korszerűsítette a vár védrendszerét. A falak és a bástyák jelenlegi architektúrája is ebből az időből való. Ez a vár volt a szabadságharc és egyben Rákóczi utolsó támasza. 1711 februárjában Rákóczi Ferenc innen indult el, hogy szövetségesével, I. Péter orosz cárral személyesen tárgyaljon. Az 1711. május 1-jei majtényi fegyverletétel után több mint két és fél hónappal, július 23-án került a vár császári kézbe. Ma a várban Rákóczi- és Zrínyi Ilona-emlékszoba valamint egy Zrínyi Ilona-emléktábla őrzi e vidék történelmének legfényesebb lapjait. 2003 nyarán kerül sor Zrínyi Ilona és a kis Rákóczi Ferenc szobrának felavatására.
    Munkácsról a Latorca völgyében haladva Beregszentmiklóson (ma Csinagyijevo), az egykori Szentmiklósi-uradalom központjában állunk meg. Az omladozó falú, U alakú várkastély többször átépült, keletről a Latorca, másfelől vizesárok és töltés védte. A várkastély mellett felidézzük a XVII. századot. Az 1670-es Wesselényi-féle összeesküvés után, az indulatok elcsendesedéséig itt húzta meg magát I. Rákóczi Ferenc. Özvegye, Zrínyi Ilona pedig először itt találkozott a „kuruckirály”, Thököly Imrével. Ez nem csupán egy találkozás volt – ez két, a haza sorsa, függetlensége iránt elkötelezett ember igaz egymásra találása volt. A köztük lángrálobbant szerelem egy életre megpecsételte sorsukat, átsegítette őket a nehézségeken, és kiutat mutatott a kilátástalan helyzetekből.
    A szabadságharc alkonyán  II. Rákóczi Ferenc Lengyelország felé újra ezen az úton haladt. 1711 februárjának végén a fejedelem Vay Ádám kíséretével a jeges áradás miatt nem tudott átkelni a Pinye folyón, ezért rövid ideig  Szolocsina faluban időzött, amely később Királyfiszállás névre lett átkeresztelve.
    A Vereckei-szoros bejáratánál, ahol a hegyek szinte teljesen összenőttek, ahol csak a Latorca töri meg az irdatlan hegyek tömegét, fekszik Podpolóc. Eszünkbe jut az 1703. június végi munkácsi csatavesztés, mely után a szabadságharcosok erre vonultak vissza.  Rákóczi Ferenc ebben a faluban, Duzsarj István kenéz házában töltötte az éjszakát. A ház legméltóbb helyén, egy kőrisfából készült asztalon készítettek számára fekhelyet. Az asztalon való alvás nagy megtiszteltetésnek számított. Az asztalt a környékbeli ruszinok zarándokhelyül tisztelték. Itt rótták le a fejedelem iránt tiszteletüket, kegyeletüket. Az asztalt 1882-ben a helyiek tiltakozása és sírása közepette a sárospataki Rákóczi Emlékmúzeumba szállították. 1889-ben Romanóc és Podpolóc falvak egyesítéséből létrejött falut ezen események emlékére Vezérszállásnak nevezték el.
    Másnap reggel Rákóczi Zavadkára ment, hogy találkozzon Bercsényivel. Itt rendezték a soraikat, csatlakozott hozzájuk az a 80 huszár, akik a császári seregből megszökve a felkelés oldalára álltak. Időközben megérkezett Bercsényi Miklós gróf is, aki segítségül 2 század dragonyost, lengyel és moldovai román katonát hozott. Ez a szabadságharcosok számára lélektanilag is fontos szerepet játszott.
    1709. május 2-án és október 12-én II. Rákóczi Ferenc és Bercsényi Miklós ebben a faluban tárgyalt De Salenes francia márki tábornokkal.
    1711 tavaszán az itteni görög katolikus lelkésznél várta be bujdosó társait II. Rákóczi Ferenc. Katonái a dombon vertek sátrat. Március 3-án búcsút véve népétől lengyel földre ment. Távozása előtt a nagy számú rutén nép előtt lehajolt, megcsókolta az anyaföldet és sírt. Felkelvén földet vett a kezébe és ezt mondta:
    „Ezt a kevés földet magamnak viszem. Ez lesz az én második imádságos könyvem. E mellett fogok imádkozni, és imámban kérni fogom a nagy Istent: áldja meg ezt a földet, melyet el kell hagynom. Lehetséges, hogy soha többé nem fogom látni kedves hazámat. De ti hű népem itt fogtok élni, e föld fog benneteket táplálni, legyetek továbbra is oly jók és hűek e földhöz, mint voltatok eddig”.
    A rutének zokogva, templomi zászlókkal kísérték a Vereckei-hágóra, a lengyel határig, ott letérdelve imádkoztak és egyházi énekeket énekeltek, amíg csak látni lehetett a Nagyságos Fejedelmet.
    1889-ben Zavadka és Pereszirova falvak összevonásával létrejött Rákócziszállás község, melynek neve talán nem is igényel indoklást.
Az 1703. júniusi visszavonulás után, erőt gyűjtve a szabadságharcosok nem a Latorca völgyében ereszkedtek le a síkságra. 1703. július 7-én egy másik völgyben keltek át, és a Borzsa folyását követték.
    Keljünk át mi is a Borzsa folyó völgyében, ahol szintén sok érdekességet találunk.
    1703. június 7-én Esze Tamás kuruc csapatával a Latorca völgyébe igyekezett, hogy találkozzon Rákóczival. A kuruc legények a Borzsa folyó partján fekvő Dolha községnél ütötték fel táborukat. Károlyi Sándor, szatmári főispán lovasaival rájuk támadt. Az összetűzésben megszerezte a Rákóczi által adott 3 toborzózászlót is, melyeket diadalmasan mutatott be Bécsben a császári udvarnak. Elismerés helyett azonban kigúnyolás volt a jutalma, ezért elfordult a császártól, és később a kurucok oldalára állt át. A faluban, ahol az összecsapás több mint félszáz kuruc áldozatát eltemették, a hely megszentségesítésére 1911-ben templomot építettek. A Szűz Mária Mennybevitele templom ma is szolgálja az ortodox híveket. 1903-ban, az összecsapás 200. évfordulóján a falu főterén emlékoszlopot emeltek, melynek tetejét turul ékesített, a talapzatára pedig egy kuruc dal ruszin változatát rótták. 1923 áprilisában ismeretlen tettesek az emlékoszlopot megrongálták, az oszlop tetejéről a turulmadarat leverték. Csak a 2000-es években sikerült helyreállítani az emlékoszlopot, és azon egy magyar nyelvű feliratot is felavatni:
„Istennel a hazáért és a szabadságért! –
A II. Rákóczi Ferenc szabadságharcának első csatájában
1703. június 7-én elesett kuruc vitézek emlékére.
Kiontani vérem apámért, anyámért,
megöletni magam szép gyűrűs mátkámért.
Meghalok én még ma Magyar Nemzetemért.”
    2003 nyarán a turulmadár visszaállítására is sor kerül.
    Tovább követve a Borzsa folyót Salánkra érünk. Ez már a történelmi Ugocsa vármegye. Esze Tamás történész  „II. Rákóczi Ferenc tiszántúli hadjáratában” így írt:
„Ugocsa kezdettől fogva kuruc vármegye, a legkurucabb valamennyi között: olyan kemény és öntudatos kuruc jobbágyok még Beregben sem igen akadtak, mint a Perényiek nagyszőlősi, Károlyi anyósának Koháry Juditnak salánki jobbágyai.”
    1711. január 13-án a fejedelem egy hónapra fegyverszünetet kötött a császárral. Január 31-én gróf Pálffy János császári tábornagy átnyújtotta neki a békefeltételeket. A békefeltételek megvitatására Rákóczi a vadászatok alkalmával megismert salánki kastélyba hívta össze tanácsosait és szenátorait. E kastély a szatmári főispánból kuruc generálissá lett Károlyi Sándor anyósa, Barkóczyné Koháry Judit birtokában volt. A fejedelem 1711. február 10-én érkezett a tanácskozás színhelyére. Ezt a tanácskozást a helyiek Rákóczi utolsó országgyűléseként tartják számon. A tanácskozás döntésével elutasította a Habsburgok békefeltételeit. I. Péter, orosz cár segítségnyújtásával kapcsolatban Rákóczi személyes találkozást tartott fontosnak, amelyre lehetőség kínálkozott a cár lengyelországi tartózkodása alkalmával. A fejedelem távolléte idejére Károlyi Sándort nevezték ki a kuruc seregek főparancsnokává. A tanácskozás kidolgozta Munkács várának védelmi tervét is. Február 18-án Rákóczi elutazott Salánkról Munkácsra. A tanácskozás színhelye az 1717-es utolsó tatárbetöréskor tűz martaléka lett, helyén az egykori borospince még ma is megtalálható. Ezért 1935-ben, Rákóczi halálának 200. évfordulóján a salánki református templomban avattak emléktáblát:
„II. Rákóczi Ferenc fejedelem
salánky ország gyűlésének és utolsó itt tartózkodásának emlékére
1711. Febr. 11–18
Halála 200 éves évfordulóján
1935. Ápr. 8.”
    A falu ma is féltve őrzi a kuruc emlékeket. Az egyik utca a fejedelem nevét viseli. Egy másik pedig Mikes Kelemen születésének 300. évfordulóján Mikes Kelemen utcának lett elnevezve. Egy dombot is a kuruc íróról neveztek el, az oldalában fakadó forrás pedig a Mikes-kút, vagy ahogyan a helyiek nevezik a Nyikes-kút. A szovjet rendszer alatt a kutat eltüntették, s csupán 1991. május 26-án, a tanácskozás 280. évfordulóján sikerült újjávarázsolva felavatni.
    Az emlékhelyet viski kőfaragók munkáját dicsérő obeliszk egészíti ki, melyen Rákóczi és Mikes Kelemen domborműportréja látható. Sajnos, nem sokkal az avatás után az emléktáblát ellopták, a kutat pedig megrongálták. Az új emléktábla a falu lakosságának közadakozásából készült, az emlékhelyet pedig társadalmi munkával állították helyre.
    1703 júliusában a felkelők a Borzsa völgyében Bene községhez érve, átkeltek a Borzsán. A falu határában van egy hely, melyet a falubeliek „Zászlóbontásnak” neveznek. Esze Tamásék toborzókörútjaikra ezen a helyen gyülekeztek. A benei Kelemen-hegyről Vitéz Nagy János Testamentuma fiához azt állította, hogy a salánki „országgyűlés” után a Rákóczi család „temérdek kincsét” e hegy belsejében rejtették el. Többen is keresték a kincseket, de nem bukkantak nyomára.
    1703. július 14-én II. Rákóczi Ferenc a Borzsa és a Tisza találkozásánál fekvő Váriban (Mezővári) töltötte az éjszakát. Ott, ahol 1703. május 21-én Tarpa után másodszor bontották ki Rákóczi toborzó zászlaját. Ennek az eseménynek állít emléket e református templom falán felavatott emléktábla:
„1703. május 21-én
Tarpa népének példáját követve
Esze Tamás kurucai Vári piacterén is
kibontották a nagyságos fejedelem zászlaját.
Ringató bölcsője ezért e föld az 1703–1711-es
Rákóczi-szabadságharcnak
Állíttatta Vári népe 1989-ben.”
    A Tisza túlsó, tiszabecsi partján a nemesekből álló csapat akadályozta a felkelők előrenyomulását. Július 15-én megelőzve a nemesek és a Munkács felől közeledő Montecuccoli -csapat egyesülését, a kurucok Tiszaújlak és Tiszabecs között 4 óráig tartó heves ütközetben átkeltek a folyón. Ez volt a szabadságharc első győztes csatája. A tiszai átkelőt sikerült meg is tartani, sőt a kurucok megkezdték győzedelmes menetelésüket.
    Tiszaújlakon, a jelenlegi ukrán–magyar határon, Tisza-hídon átkelve, a település szélén láthatjuk a legmagyarabb folyót, jelenlegi, országokat, sorsokat elválasztó „pozícióját” betöltvén: ugyanis a hídtól jobbra a Tisza határfolyóvá válik. A hídfőnél a Tiszújlak–Tiszabecs nemzetközi közúti határátkelő mellett emelkedik a kurucok dicsőségét őrző Turul-emlékmű. Az emlékművet 1906-ban, II. Rákóczi Ferenc hamvainak hazahozatalakor állították. Évtizedekig a környék fontos emlékhelye volt. Jelképes volt maga az emlékoszlop is, jelképes volt a szájában kardot tartó turulmadár (a legenda szerint, a fáradni látszó, szorult helyzetbe került fejedelem számára a turul egy kardot hozott, mellyel valamennyi ellenségét azonnal lekaszabolta), s jelképes volt maga a mesterségesen emelt domb is. A dombot Magyarország 38 megyéjéből hozott földből emelték, hirdetvén ezzel is a magyarság együvé tartozását. 1945-ben az emlékművet lerombolták, a dombot buldózerrel széttolták. 1987-ben Bíró Andor, a péterfalvai kolhoz akkori elnöke, Ukrajna Legfelsőbb Tanácsának hosszú ideig egyetlen magyar képviselője kezdeményezte az emlékmű helyreállítását. Sokáig húzódott az ügy. Már megvolt a területi tanács engedélye az eredeti emlékmű visszaállítására, de ez még kevésnek bizonyult. Engedély kellett Kijevből is. A hatalom nem akart turulmadaras emlékművet, csak egy kuruc lovas szobrot. Aztán a különböző hivatalokat, hivatalnokokat Bíró Andornak a saját csapdájukban sikerült megfognia. Mivel a már aláírt engedélyt sehogyan sem tudták megváltoztatni, 1989. július 16-án sor kerülhetett az újjáépített emlékmű, Keisz Gellért ötvös és Lezu Vladimir építész alkotásának felavatására. Emlékeztetőül a magyar nép dicső múltjára, azóta minden nyáron emlékünnepséget rendeznek itt: valódi zarándokhellyé vált az emlékmű környéke.
    Az egykori kisváros, Tiszaújlak a Rákóczi-szabadságharc kibontakozásának színhelye volt. A városka életét meghatározó sóház császári őrségének kegyetlenkedése a környék népével mindennapos jelenséggé vált. Esze Tamás, a hegyaljai felkelés résztvevője, ebben az időben sókereskedéssel foglalkozott. A katonák az ő portékáit és állatait is elvették, őt pedig elkergették. Ekkor állt Esze Tamás a bujdosó kurucok közzé, akikkel aztán elfoglalták a sóházat. A hálás utókor ennek tiszteletére az egykori sóhivatal falán emléktáblát állított, a következő szöveggel:
    „Ebben az épületben sóház volt, melyet 1703. május 24-én reggel 7 órakor 2 gyalogos csapattal és 40 lovassal Esze Tamás kuruc vezér megtámadott. A 14 muskétásból és egy hadnagyból álló őrségből négyet levágtak, a többi közéjük esküdött.”
    1703. május 22-én a megyeszékhely, Beregszász piacterén is kibontották Rákóczi zászlaját. Ennek emlékére a tér ma a II. Rákóczi Ferenc nevet viseli, a téren lévő posta falán pedig Esze Tamásnak állítottak emléktáblát. A Nagyságos Fejedelem 1705. december 21-én Beregszászból rendelte el a személyenkénti felkelést. Erről tanúskodik a Grófudvar falán elhelyezett emléktábla:
„II. Rákóczi Ferenc
(1676 – 1735)
fejedelem emlékére, aki többször járt itt
és 1705. december 21-én
Beregszászból rendelte el a személyenkénti felkelést.”
    A Grófudvar falát egyébként egy Mikes Kelemen-emléktábla is ékesíti. A Rákóczi-szabadságharc bukása után a várost megfosztották városi címétől és minden kiváltságától.
    Elhagyjuk Bereget és Ugocsát, barangolásunkat Máramarosban folytatjuk.
    A Nagyág folyó és Tisza találkozásánál fekszik a történelmi Magyarország egyik legfélelmetesebb váráról közismert Huszt. „Bethlen Gábor király … oly erős várrá tette, hogy ki éjnek idején meglátja, az ajka is remeg.” – írta róla Evlia Cselebi török világutazó az 1660-as években. Ezért igyekezett minél előbb tájékoztatni I. Péter cárt követe arról, hogy 1703 augusztusában a Vezérlő Fejedelem bevette Huszt várát. A vár bevételéről több legenda is született, ezek közül az egyik legismertebb Jókai Mór tollából származik, melynek címe: A huszti beteglátogatók. Tény, hogy a vár fondorlatos úton került Rákóczi kezére. A fejedelem oldalára átállt máramarosi nemes, Ilosvay Imre álruhában jutott be a várba. Fellázította az évek óta elmaradt zsoldjuk miatt elégedetlen őrséget, akik a sikkasztó parancsnokot megölték, és a várat feladták. A vár és császári helyőrsége már nem állta útját, hogy a vármegye nemessége hűségesküt tegyen a Nagyságos Fejedelemnek. A vár a szabadságharc idején Rákóczi nagyon fontos támasza volt. A szabadságharc idején, 1709-ben a várhegy alján állt Rákóczi-házban országgyűlést tartottak. Az épületet, melynek falán emléktábla hirdette a neves eseményt, érthetetlen okok miatt 1978-ban lebontották, és helyére kazánházat építettek. 1711-ben Rákóczi Ferenc a lengyelországi Sztrijből helyettesét, Károlyi Sándort azzal bízta meg, hogy a rendek gróf Pálffy békefeltételeit Huszton összeülve vitassák meg. A fejedelem nem tudott személyesen részt venni a rendi gyűlésen, melyet Károlyi végül is Szatmárba tett át, ahol április 20-án a rendek elfogadták a békefeltételeket. 1711. május 12-én báró Acton a császári csapatok élén bevonult a várba. A huszti vár a szabadságharc után a császári helyőrség állomáshelye volt.
    Haladjunk most Huszttól észak felé a Nagyág völgyében. Alsóbisztránál, az 1956-ban épült vízerőműnél, ahol a Nagyág és a Talabor folyók a legközelebb folynak egymáshoz, húzódik a Bovcár-hegy (Vovcsárszkij Verch). Neve a Nagyságos Fejedelem emlékét őrzi, bovcár – ugyanis ruszinul azt jelenti: itt volt a cár. Rákóczit a ruszinok cárként tisztelték. A hegy túloldalán, a Talabor völgyében húzódik meg szerényen Égermező (Vilsányi). Égermező külső része egykoron egy kis tíz-tizenkét házból álló önálló település volt, a neve – Bovcár volt.  Ez a ruszin falucska is Rákóczi iránti tiszteletből vette fel nevét. Itt találjuk azt a kristálytiszta vizű forrást, melyből II. Rákóczi Ferenc is ivott. A forrásnak a nép a Bovcár-forrás nevet adta. A millennium évében, 1896. október 18-án a forrás fölé kockakövekből emlékfalat építettek boltívvel, rnely befedte a forrást. A fal közepébe egy vörös márványtáblát helyeztek el, arany betűs felirattal:
 „Itt volt II. Rákóczi Ferenc fejedelem
1711. február hónap 18-án – 1896”.
    Bár kissé kopottan, de az emlékhely még ma is látható.
    Utazásunknak talán nem is szabhatnánk határt. A szinte megszámlálhatatlan kuruc – és Rákóczi – emlékhely közül megpróbáltuk a legérdekesebbeket kiragadni. A legszívmelengetőbb azonban nem kézzel tapintható, hanem a vidéket járva érzékelhető. Ez pedig nem más, mint a Verhovina népe, a ruszinok szívében évszázadok múltán is mindenütt élő Rákóczi-szellem. A vonzalom e nép és a fejedelem között kölcsönös volt. Rákóczi talán az egyetlen alakja a történelemnek, aki megértette és igaz tiszteletet tanúsított e sokat szenvedett, és minden hatalom által megalázott nép iránt. A ruszinok a Nagyságos Fejedelem, a cár ereklyéit, eszményét nemzedékről nemzedékre átmentették, a podpolóci asztal kisajátításából pedig okulva, a tárgyi emlékeket az egyszerű nép mélyen elrejtette. A XX. század idegen hatalmainak magyar- és ruszinellenes megnyilvánulásai e két népet a Nagyságos Fejedelem  szellemében kovácsolták sorsközösségbe.

Kovács Sándor gimnáziumi tanár, kárpátaljai ismeretterjesztő, több Kárpátaljával foglalkozó könyvnek és tanulmánynak, valamint Kárpátalját népszerűsítő cikknek szerzője, Kárpátalja kétnyelvű térképének megalkotója.