SZEMLE
Na, gyere ide, édes
fiam… – Nagyszékely István elbeszélés-füzére
Kinek mi jut eszébe a cím hallatán? Nekem például
óriási nyaklevesek, mert a szólításra ellenőrzőt
mutattam, melyben egyszerű intőn át a megrovásig és
elégtelenek halmaza tódult apámra, akinek pedig „csak”
az lett volna a dolga, hogy aláírja és kész.
Nagyszékely István nem ilyen apa. És az ő apja aztán
végképp nem volt ilyen.
Nem kell egy szót sem tudni, érteni a modern
genetikáról, a fölfedezett, „olvasható” géntérképről,
s az olvasó mégis tudja: ez egy irodalmi család, dinasztia
, az Apa, Takács Tibor, aki nemrég ünnepelte hetvenötödik
születésnapját, s aki remekbeszabott történelmi
regények után pár éve visszatért a vershez,
s olyan erővel ír, hogy – ha nem is hivatalos irodalmi kánonnak,
de sok hozzáértőnek – az elsők közt van a mai magyar költészet
hierarchiájában. Az unoka, Székely Szabolcs a „féltizenhat”
éves ifjú (ez az apa, Nagyszékely megfogalmazása),
kijőve a kamaszkorból már kötetet tett le az asztalra.
Kész költőként jelentkezett, mesterség, megformáltság,
a forma és a tartalom egyensúlyával. A Na gyere ide,
édes fiam… ez a Nagyszékely-könyv aranyos. Na, de nem abban
az értelemben, ahogyan a meginterjúvolt Weöres Sándor
mondta annak idején, még az „átkosban”. Az idős költőt
arról faggatták, hogy milyen filozófusokon nőtt fel.
Mire Weöres, utánozhatatlanul vékony hangján így
válaszolt: Arisztotelész, Szent Ágoston, Aquinói
Szent Tamás (és fölsorolta az öszszes, a rendszer
által gyűlölt és indexre tett idealistát), mire
a szpíker: – Na, és Marx, Engels, Lenin? – Weöres válasza
lakonikus volt: – Hát… ők is aranyosak voltak! Nos, azóta aranyosak,
akiknek megy ugyan bármi mesterség, de valahogy nem az igazi…
Nagyszékely könyve tehát ilyen értelemben nem aranyos.
Sokkal inkább ez a szó illik rá: bájos.
Nagyszékely István egy nagy mackó.
Még inkább: vén, tengeri medve. Tényleg. Tengerész.
Ő most is az. De az volt Döbrentei Kornél, Deák Mór
és a leghíresebb: Dobai Péter. Ők abbahagyták.
Nagyszékely ma is járja a tengereket, s közben ír.
Ez a negyedik könyve. Hogy mi a hivatása? Inkább a tengerészet?
Inkább az írás? Vagy összeolvad a kettő és
szintézist alkot? Nehéz a válasz. Csak ő tudja. Ha…
Azt írja szerzőnk a hátsó borítón,
hogy „…alapanyagát egyrészt apai élményeim, másrészt
gimnáziumi emlékeim adták.” Nagyszékely varázsolni
kezd a papíron. Mert inkább Szabolcs fiának élményei
ezek az írások, mai kifejezések sorjáznak, cédé
és internet, mai és régebbi, de búvópatakként
föl-föltörő szlengek tarkítják oldalait, mulattatva
az olvasót. Már a könyv felütése ilyen. Az
apa hívja a fiát, a mi leszel, ha nagy leszel című kötelezővel,
de a fiú csak álmodozik, „elhajlik” a válasz elől, és
kijelenti, hogy vágóhídra nem megy, az egyszer biztos.
Meg is kérdezi apját: „– Papa, ugye te sem bírod a vér
szagát? – kérdeztem, mert láttam, hogy kérdően
néz rám a fotel mélyéről.
– Hogy jön ide a vér, mi? Reménytelen
eset vagy, édes fiam!” A következő novellában már
ez a fiú az apa és abból a bizonyos fotelból
ő faggatja fiát, ugyanúgy, szinte szóról szóra.
A fiú éppúgy unja, mint az apja annak idején
a nagyapa kérdéseit. A vége ugyanaz. A vér szaga,
és a reménytelen eset vagy édes fiam. Nem ugyanígy
vagyunk mindnyájan, kinek apja volt és apa lett? Hogy majd
nem úgy nevelem ám, mint engem az apám! Aztán
ugyanúgy. Sőt…
Apa és fia középiskolás élményvilága
eggyé olvad. Van itt is osztálykirándulás, „bringatúra”
és a szokásos családlátogatás (e sorok
írójánál szintén a frászkitörés
szinonimája volt), és olyan szellemes címek, mint a „Kengurumama-kór”,
vagy a „Szétrúgok mindenkit” nem is olyan veszélyes
dühe. Irónia és önirónia ebben az önéletrajzi
ihletettségű, szellemes, lehetetlen kötetben. Bánáti
Oszkár az író alteregója még naplót
is ír. Ezzel zárja könyvét. Majd hajóra
száll és átszeli az óceánokat… (Bába
és Társai Kiadó, Szeged, 2001.)