SPIRITUALITÁS

---

Jó, hogyha mindenekelőtt azt az ősi forrást vizsgáljuk meg, amelynek az angyalokról szóló keresztény elképzeléseket a maguk gazdagságában és sokaságában köszönhetjük - a Biblia angyalokról szóló történeteit. Ha valóban készek vagyunk belépni üzenetük világába, felismerjük, hogy csak akkor beszélhetünk az angyalokról, ha ugyanakkor merünk Istenről is beszélni. Hiszen az angyalok teljes mértékben Isten felé forduló lények. Létük Rá irányuló, szerető kontemplációban, soha el nem múló dicsőítésben, és az egész kozmosz, ezen belül különösen az ember szolgálatának gyakorlásában telik. (…)

Az emberekhez küldött angyalok

Az emberekhez küldött angyalokban - erről tanúskodik a Biblia - Isten úgymond szemmel láthatóan lépi át létünk horizontját. Úgy lesz láthatóvá, hogy ez a látás nem öl meg minket, hanem bánatunkat örömmé, nélkülözésünket bőséggé, halálunkat életté változtatja.
    A bibliai angyaloknak nincsen olyan ismertetőjegyük, amivel igazolják kilétüket. A vendég, aki eljön hozzánk, lehet angyal - így olvassuk a Zsidókhoz írt levélben. Ezen sorok írója valószínűleg az ószövetségi Ábrahám történetét tartotta szem előtt, mely szerint maga Isten volt Ábrahám vendége.
    Isten ezen különös megjelenése - az emberek vendége lesz - nem csak a Biblia lassan kialakuló Isten-képét jellemzi. A három angyal az újszövetségi-keresztény Szentháromság-hit előképe: Isten titkáé, aki a Szentháromságban ajándékozza magát az embernek.
    Az Úr megjelent neki Mamre terebint-jénél, amikor a meleg napszakban sátra bejáratánál ült. Fölemelte szemét és íme, három férfi állt előtte. Mihelyt meglátta őket, sátra bejáratától eléjük sietett, földig meghajolt és így szólt: „Uram, ha kegyelmet találtam színed előtt, ne kerüld el szolgádat. Hoznak vizet, mossátok meg lábatokat és telepedjetek le a fa alatt. Közben én hozok egy falat kenyeret, hogy felüdítsétek magatokat, aztán tovább mehettek. Hiszen ezért ejtettétek útba szolgátokat.” Azok így válaszoltak: „Tedd, amit mondtál.”(Ter 18, 1-5)
    Talán emlékszünk a történet folytatására: Ábrahám a véletlenül arra járó vendégeket csaknem fejedelmeknek kijáró vendégszeretettel, hódoló, szeretetteljes gondoskodással fogadja. A bibliai mesélő Ábrahám életének ezen eseményéről sziporkázó, keletiesen színes nyelven szól.
    Szemünk előtt nem pusztán a buzgó sürgés-forgás bontakozik ki. Fülelve, odafigyelve Ábrahám kortársai lehetünk és vele együtt lassanként mi is megérthetjük, ki is tért be hozzá a vibráló déli hőségben: Isten! Isten, három követ képében. Mint csaknem minden bibliai történetben hirtelen és váratlanul lépnek be az emberi világba; hétköznapi ruhában jelennek meg az emberek mindennapjaiban.
    Csak az általuk hozott üzenetben, szinte csak amikor már utánuk néz, akkor ismeri fel Ábrahám az angyalokban az isteni vendéget.
    Itt, az ábrahámi történetekkel összefüggésben, nemcsak követként fordul elő az angyal, aki Istentől küldetve egy új élet ígéretével mutat rá a jövőre, hanem őrangyalként is. A Teremtés könyvének 16. és 21. fejezete arról mesél, hogy egy emberhez egészen konkrét szükségében egy angyal érkezik. A várandós Hágár, Ábrahám fiatal mellékfelesége, úrnője Sarai keménysége elől a pusztába szökik. Itt találkozik az „Úr angyalával”. És ebben a találkozásban, amelyben az angyal megígéri Izmael születését - Jishma-el annyit tesz: Isten meghallgatott -, a fiatal Hágár megérti, hogy Isten maga figyel rá, gondoskodik róla. Hálás csodálkozását ezekkel a szavakkal fejezi ki: „Te vagy az Isten, aki látott engem”. Hágár bátran tér vissza Ábrahám sátraihoz.
    Még egyszer meg fogja tapasztalni, hogy Isten nem feledkezik meg róla és fiáról. Amikor végleg kitaszítják a gyermekkel Ábrahám nemzetségének biztonságából és a pusztában csaknem szomjan hal, ezt olvashatjuk:
    Isten meghallotta a gyermek hangját, s az Isten angyala az égből megszólította Hágárt és azt mondta: „Mi van veled, Hágár? Ne félj, mert Isten meghallgatta a gyermek szavát ott, ahol van. Kelj föl, vedd a gyermeket és tartsd erősen a kezedben, mivel nagy néppé teszem.”Azután Isten megnyitotta a szemét, és meglátott egy vízforrást. Odament, megtöltötte a tömlőt és inni adott a gyermeknek. (Ter 21,17-19)
    Amikor Hágár Isten angyalával találkozik, megnyílik a szeme, és meglátja a menekülést jelentő kutat. A biblikus hagyomány megőrizte Istennek ezt a megtapasztalását. A kútnak a „Lahai-Roi-kút” nevet adta, vagyis „annak a kútja, aki él, és látott engem”.
    Ahogyan Isten Izmaelre figyel, ugyanúgy figyel Izsákra is, az „ígéret fiára”, akit ő maga ajándékozott Ábrahámnak, mint a jövő zálogát.
    Még azok az emberek is, akik előtt a Biblia csukott könyv, tudnak a bizalomnak arról a próbájáról, ami elé Isten Ábrahámot állítja. „Áldozd föl nekem az egyszülött fiadat, akit szeretsz.” És Ábrahám? Bízik, és mindenét, a jövőjét, egyetlen fiát, akit szeret, Isten kezébe helyezi. S amikor már a kés után nyúl:
az Úr angyala rászólt az égből és azt mondta: „Ábrahám, Ábrahám!” „Itt vagyok” - felelte.
Az folytatta: „Ne nyújtsd ki kezedet a fiú felé és ne árts neki. Most már tudom, hogy féled az Istent és egyetlen fiadat sem tagadtad meg tőlem.” Amikor Ábrahám fölemelte szemét, látott egy kost, amely szarvánál fogva fennakadt a bozótban. Ábrahám odament, megfogta a kost, és feláldozta égőáldozatul a fia helyett. Ábrahám így nevezte a helyet: „az Úr gondoskodik” ezért mondják mind a mai napig: „a hegyen, ahol az Úr gondoskodik.” (Ter 22,11-14)
    Egészen más hangnemű az a történet, ami arról szól, hogyan nyúlt bele Illés, Izrael korai története nagy prófétájának életébe az angyal. Illés, aki buzgó szavakkal, tűzzel és karddal lépett föl Isten ellenségei ellen, elfáradt: fáradt és csüggedt. Amikor ebben a csüggedtségében eléri Izebel királyné halálos fenyegetése, elmenekül. A pusztába megy. Nemcsak a földrajzi pusztába, hanem a mély depresszió pusztaságába is. A Biblia a következő szavakkal mesél erről:
    Illés behúzódott egynapi járásnyira a pusztába. Amikor odaért, leült egy borókabokor alá és a halálát kívánta. Azt mondta: „Most már elég, Uram! Vedd magadhoz lelkemet! Én sem vagyok különb atyáimnál” Ezzel lefeküdt és elaludt. Egyszer csak angyal érintette meg, és így szólt hozzá: „Kelj föl és egyél!” Ahogy odapillantott, lám, a fejénél egy sült cipó meg egy korsó víz volt. Evett is, ivott is, de aztán újra lefeküdt aludni. Ám az Úr angyala másodszor is megjelent, megérintette és azt mondta: „Kelj föl és egyél! Különben túl hosszú lesz neked az út.” Fölkelt, evett, ivott, aztán negyven nap és negyven éjjel vándorolt ennek az ételnek az erejéből, egészen az Isten hegyéig, a Hórebig. (1Kir 19,4-8)
    A küldöttel való találkozásban, az étel és ital elfogadásával, akkor, amikor kitör a rezignációból, Illés újra az élet mellett dönt - és ezzel Isten mellett.
    Most már találkozhat Istennel, aki hagyja magát megtalálni. Nem a tűzben és nem a földrengésben vagy a viharban lesz része az Istennel való találkozásban, hanem az „elszálló hallgatás hangjában”(Martin Buber). Az Istennel való találkozás a küldött által életre keltett Illést magát is követté teszi; újra igénybe veszi, és az emberekhez küldi.
    Az itt említett angyal-történetek mellett az Ószövetség olyan történetet is ismer, melyben az angyal a szabadulást hozó gyermek csodálatos születését adja hírül. Egy gyermekét, aki nemcsak egy gyermektelen asszony személyes szenvedésének vet véget, hanem az egész törzs, sőt egész Izrael szenvedését váltja meg.
    A Simon születése körüli titokzatos események, melyeket a Bírák könyvének 14. fejezete mesél el, figyelmünket azokra az angyalokra irányítják, akik Jézus és az újszövetségi közösség életében magyarázólag, segítőleg, vagy vigasztalóként vannak jelen.
    Ezen a helyen Rafael alakjára szeretnék még rámutatni, aki a keresztény hagyományban minden őrangyal prototípusa. Aligha akad még egy olyan alak, mint Rafael, aki festőket és költőket arra inspirált, hogy Isten a mindennapok embere felé irányuló szerető gondoskodását kifejezzék.
    Azt mondhatjuk, hogy az újszövetségi írók az ószövetségi angyal-történetekben megtalálták azt az „anyagot”, akinek segítségével a saját korukban Isten üdvözítő tevékenységét leírhatták.

Angyalok Jézus életében

Mindig is egy angyal volt az, aki a szabadító gyermek csodás születését megjövendölte - hogyan is lehetne ez most másként? Hogyan is hiányozhatna az angyal, ha arról a gyermekről van szó, akiben Isten visszavonhatatlanul az egész világnak a szabadulást akarja adni?
    Természetes, hogy az angyal ott van Jézus életében: hírül viszi megváltó születését Máriától, a szűztől, a mi időnkben. Szavaival megnyugtatja a Mária hűségében kétkedő Józsefet.
    Sőt: angyalok világítják be a szabadító gyermek születésének éjszakáját, és a pásztoroknak hirdetik az Üdvözítő eljövetelét. Egy angyal ébresztő, figyelmeztető szava menti meg a gyermeket az emberi számítás istenellenes hatalmától.
    Csendben és tolakodás nélkül maradnak jelen az angyalok Jézus földi életében:
    Őt szolgálták a pusztában, amikor a földi hatalom és nagyság kísértése ellen harcolt. Vigaszt és erősítést hoztak, amikor az Olajfák hegyén az „Atya akaratára” adandó feltétel nélküli Igenért küzdött.
    Halkan és feltűnés nélkül beszél maga Jézus is az angyalok létezéséről az Ő és a mi életünkben. Pétert azzal inti, amikor előhúzza kardját, hogy az Atya „tizenkét légió angyalt” küldene, ha Jézus kérné…
    És bátorít is minket, amikor az angyalokról szól, akiket Isten minden ember mellé odarendelt, s akik „az égben szüntelenül látják a Mennyei Atya arcát”. Ez az elsősorban gyerekeknek ígért védelem azonban nem csak rájuk korlátozódik. Bízhatunk Jézus szavában: Isten a mi üdvösségünkért egy mély és felbonthatatlan kötelékkel maga kapcsolt össze minket az angyalunkkal.
    Jézus ugyanakkor szól az „ítélet angyaláról” is, aki - amikor beteljesedik az idő - hangos harsonaszóval összegyűjti a kiválasztottakat a szélrózsa minden irányából.

Angyalok az újszövetségi közösségben

Ahogyan Jézus életében, úgy az újszövetségi közösség életében is jelen vannak az angyalok, akik segítenek, figyelmeztetnek, vigasztalnak.
    A sírnál ráirányítják az ijedt asszonyok és az apostolok figyelmét a feltámadásra, és felkészítik a szívüket arra, hogy találkozzanak a feltámadt Krisztussal.
    Bátorítják a tétovázó apostolokat, hogy hagyjanak föl a terméketlen múltba tekintéssel, és legyenek Jézus tanúi „egészen a föld végső határáig”. Az Apostolok Cselekedetei pedig újra és újra szól arról, hogy Isten angyalai által hogyan nyúl bele megmentőleg Jézus tanítványainak az életébe.
    Nem lehet szó nélkül elmenni azok mellett a helyek mellett az újszövetségi levelekben sem, ahol angyalokról és szellemi lényekről van szó. Ezek mind az angyalok „jelenlétéről” tanúskodnak a keresztények életében.
    Az angyalokról szóló különböző szövegek kijelentései a korai közösség nagyon is konkrét kérdéseire és tapasztalataira felelnek. Ha jól odafigyelünk, kulcs és mérce lehetnek ahhoz, hogy képben s szóban - vagy akár a saját szívünkben - találkozzunk az angyalokkal.
    Álljon itt a legfontosabb szövegrész, ami egyértelműen megvilágítja az angyalok rangját:
    Ő a láthatatlan Isten képmása, minden teremtmény elsőszülötte. Mert benne teremtett mindent a mennyben és a földön: a láthatókat és a láthatatlanokat, a trónusokat, uralmakat, fejedelemségeket és hatalmasságokat. Mindent általa és érte teremtetett. Ő előbb van mindennél, és minden benne áll fenn. (Kol 1,15-17)
    A mennyei szellemi lények ezen körülírásával fordítsuk figyelmünket az „emberekhez szóló angyaloktól”, akik segítően, figyelmeztetően, vagy vigasztalóan mellettünk állnak, a nagy, sőt ijesztően nagyszerű mennyei lények felé, akik tevékenységüket nem a mi hétköznapjainkban fejtik ki.
    Dániel könyvének egyik részlete, amelyben a látnok az angyal hatalmasságával való találkozástól még mindig reszket, közelebb hozza hozzánk a magyarázó angyal alakját:
    Az Uláj felől pedig emberi hangot hallottam, amint szólt: „Gábriel, magyarázd meg neki a látomást!” Erre odajött, ahol álltam. Amint közeledett, olyan rémület vett rajtam erőt, hogy elvágódtam. Megszólított: „Értsd meg, emberfia, hogy a végső időkre vonatkozik a látomás.” Míg beszélt hozzám, mély kábulatban hevertem arccal a földön. De ő megfogott, és fölsegített…
Amikor körülnéztem, egyszerre egy gyolcsruhába öltözött férfit láttam. Derekát színarany övezte. Teste ragyogott, mint a drágakő, arca, mint a villám, szeme, mint a lobogó tűz, karja és lába, mint a csiszolt érc felülete, szavának hangja meg, mint a tömeg zúgása. (Dán 8,16-18; 10,5-6)
    Gábriel elmagyarázza a látnoknak a látomás értelmét. Saját történelmi idejének zűrzavarán keresztül kap kitekintést a föld népei által óhajtott békeidőre, amikorra Isten országa egy terebélyesen hívogató fává nőtt, melynek árnyéka békét jelent.

Angyalok Isten trónja körül

Az angyal, aki megjelenik Dánielnek, az Isten trónja körül összegyűlt angyalok seregéhez vezet el minket.
    A látnokoknak és prófétáknak újabb és újabb képekben nyilatkoztatja ki magát a Biblia Istene, hogy megerősítse és felkészítse őket a rájuk bízott feladatra: az őrködésre és a figyelmeztetésre, a büntetésre és a vigasztalásra.
    Ilyen bibliai látomása, melyekben angyalok és hatalmas szellemi lények élő fény- és színtengerként teszik láthatóvá Isten láthatatlan dicsőségét, Dánielen kívül Izajás és Ezekiel prófétának is volt ugyanúgy, mint Jánosnak, az újszövetségi látnoknak is.
    Egyvalami azonban mindegyik leírásban közös: A látomás, melyben az ember az Úr dicsőségével találkozik, Isten szolgálatába állítja, követévé teszi őt. Ez különösen Izajás próféta meghívásának történetében lesz jól látható:
    Abban az esztendőben, amikor meghalt Uzija király, láttam az Urat. Magas és fönséges királyi széken ült, és uszálya betöltötte a templomot. Szeráfok lebegtek fölötte: mindegyiknek hat-hat szárnya volt. Kettővel befödték arcukat, kettővel befödték lábukat, s kettővel lebegtek és harsány hangon mondogatták egymásnak: „Szent, szent, szent a Seregek Ura, dicsősége betölti az egész földet!” Még a küszöbök alapjai is megrendültek harsány hangjuktól, és a templom tele lett füsttel. Erre így szóltam: „Jaj nekem, végem van, mert tisztátalan ajkú ember vagyok, és tisztátalan ajkú nép között élek, mégis szememmel láttam a Királyt, a Seregek Urát.” Akkor az egyik szeráf odarepült hozzám, a kezében izzó parazsat tartott, amelyet csípővassal az oltárról vett. Megérintette vele az ajkamat és így szólt: „Nos, azáltal, hogy ez megérintette ajkadat, eltűnt gonoszságod és bocsánatot nyert a bűnöd.”
Aztán hallottam az Úr szavát, amint így szólt: „Kit küldjek el? Ki megy el nekünk?” Így válaszoltam: „Itt vagyok, engem küldj el!” Erre így szólt: „Menj, mondd meg ennek a népnek: Hallván halljatok, de ne értsetek, látván lássatok, de ne fogjátok föl. ”(Iz 6,1-9)
    A szerető imádattól égő szeráfok, akikről Izajás számol be, és a titokzatos kerubok, akiket Ezekiel lát, már nem „követek.” A késő-biblikus és kora-keresztény hagyomány értékőrzőkként ismeri őket, a Paradicsomba vezető út őreiként és Isten trónjának hordozóiként is.
    Isten dicsőségének fényéből lépnek elő, ugyanakkor védőzónát is képeznek az Istent megérinteni akaró emberi vágynak, hogy Isten elemésztő fényessége ne eméssze el az embert.
    Olyan lények, akik megrázzák a szívet, és felébresztik az emberben azt a bizonyosságot, hogy Isten elviselhetetlen fényességében és kifürkészhetetlen mélységében elveszne. Ők nem szépítőleg, hanem „izzó parázzsal” válaszolnak az ember kiáltására: „Jaj nekem, tisztátalan ajkú ember vagyok.” De aztán, ha az izzó parázs megérintette az ajkunkat, akkor egész lényünkkel - nem csak az ajkunkkal! - be tudunk kapcsolódni a „Szent az Úr!”-ba
    Ennek a tapasztalatnak a nyomaival találkozhatunk a szentmise sanctusában. A hódolat (jóleső) borzongása töltheti el a tudatunkat. Akkor egy pillanatra megnyílik az  „ég” és a mennyei liturgiába kapcsolódhatunk be, mely Isten és a Bárány véget nem érő dicsőítésében kapcsolja össze az embereket és az angyalokat.
    János, a látnok, ezt a valóságot állítja a szemünk elé, amikor így ír:
    Amint néztem, hallottam a négy angyal szavát a trón, az élőlények és a vének körül; és leborultak és imádták az Istent és a Bárányt mondván: „Ámen, áldás, tisztelet és bölcsesség és hála és dicsőség és erő és hatalom az Istennek örökkön örökké. Ámen!”(Jel 6. fejezet)

________________________
* Renate Becker: Im Angesicht der engel will ich dir lobsingen. Zur Bilderwelt in der Krypta von Marienberg. Tyrolia-Verlag. Innsbruck-Wien. 1994. 13-24. old.