TANULMÁNYOK

Rászlai Tibor

A misztikus és mártír Szent Gellért

A legendák történeti értéke, még inkább értelmezése adja a lehetséges Szent Gellért-portrék különbözőségének kontúrjait. Életéről egyetlen monográfia: a Karácsonyi János egyháztörténész fogalmazta (1887) áll rendelkezésünkre. Adatai - melyek közel sem oly megbízhatóak, mint művében állíttatnak - a recipiens történetírásban kritikátlanul vannak jelen. A részlettanulmányok szerzőinek sokasága - Csóka Lajos, Györffy György, ifj. Horváth János, Fr. Kaindl, C. A. Macartney, Madzsar Imre, Bodor András, Gabriel Silagi, Mezey László, Szegfű László1,… - éppen a Karácsonyi-kínálta kérdőjelek felette nehéz megválaszolása miatt, tartózkodóbb s egyben kritikusabb álláspontot képviselnek.
    Szent Gellért életét nem a néphagyomány őrizte meg számunkra. Amit róla eddig tudtunk, vagy ezután még talán meg fogunk tudni, írott forrásoknak köszönhetjük. Azok pedig a következők:
    a) néhány sor Kézai Simon krónikájából (XIII. sz.);
    b) a Képes Krónika értesülései (XIV. sz.);
    c) a szentünkről szóló ún. Nagyobb Legenda (XIV. sz.); az ún. Kisebb Legenda (XII. sz.);
    d) Szent Gellért verses zsolozsmája (XIII. sz.);
    e) Siculus Iulius Simonis a Gymnasium Romanum-ban tanító szörényvári c. püspök szerkesztette, 1519-ben kinyomtatott Legenda;
    f) végül a XVIII. sz. vége óta ismert, 1978-ban Gabriel Silagi által kiadott, kritikai szöveggondozásban hozzáférhető egyetlen fennmaradt Szent Gellért-mű: a Deliberatio.
    Az eltérő álláspontok ismeretében általánosan is megfogalmazható közös nézet: Gellért püspök életét nem a Nagy Legenda segítségével ismerhetjük meg leghívebben. A benne szereplő, nyilvánvaló történeti kronológiai ellentmondások, a forráskritikára nyílt szeműeknek is azonnal nyilvánvalóak. Ugyanakkor az is igaz, hogy az igazolható - falsifikálható - részletek meglehetősen gyéren állnak rendelkezésünkre.
    A Kisebb Legendáról ismeretes - mint Kaindl és Macartney is megállapította -, hogy az egy régebbi, teljesebb és első Vitá-nak (= életrajznak) a kivonata, mely a középkori zsolozsmarend szerinti matutinum I. és II. nocturnusi olvasmánya - azaz liturgikus célra készült. Bizonyítja e tényt, hogy a középkorvégi, már nyomtatott magyarországi breviáriumokban (esztergomi, zágrábi, pálos, pannonhalmi) és a XIV. sz. végéről való kalocsai-bácsi kéziratos breviáriumban2  e Kisebb Legenda még inkább karcsú változataival találkozunk.3
    Ugyanígy értékelhető Gellért középkori liturgikus tiszteletének terjedelmesebb s csak Mezey Lászlótól kellően értékelt ún. verses historia, azaz zsolozsma.4  Ám az a kevés esemény, amit Gellért életéből versbe foglalhatónak tartottak, nem megy túl a Legenda minorban található, hitelesnek mondható értesüléseken.
    Az eddig említett források névtelenek. A Mohács előtti évekből való a kor színvonalas humanista latinságával megírt Gellért-legenda Siculus Iulius Simonis-tól. A Borsa Gedeontól felfedezett új életrajzi forrás megbízhatóságát tekintve azonban közelebb áll a Nagyobb Legendához - és talán még annál is megbízhatatlanabb. Nagyobbrészt a Sagredo család életével foglalkozik - amit Szegfű László mindezek ellenére a „Szent Gellért családjáról” írt dolgozatában nem aknázott ki.5
    A legendák és a verses zsolozsma Gellért életét a kívülállók szemével látva mutatják be, többé vagy kevésbé hitelt érdemlő módon. Ezeknél biztosabban tájékoztat tulajdon életéről maga a Szent. Fennmaradt műve: a Deliberatio supra hymnum trium puerorum. A tüzes kemencébe vetett három zsidó ifjú hálaéneke csodálatos megmaradásáért Dániel próféta könyvében olvasható /3,1-5/. Gellért püspök már Csanádon kezdte írni az inkább kontemplatív, misztikus elmélkedéseit, semmint teológiai traktátusát, „Nene dicite omnia opera Domini Domino” kezdettel - a legutóbbi időkig, a zsinati liturgikus reformig - a vasárnapi hajnali órákban imádkozott szentírási énekhez. Nyolc könyvbe foglalt fontolgatásait Gellért csak az ötödik versig viszi. Műve befejezetlen. Talán a Szent István-i örökség körül támadt mentális zavarok miatt, talán éppen vértanúsága következtében. A freisingi dómkönyvtárból 1804 után Münchenbe került kódex nem véglegesített szöveget őrzött meg, hanem viasztáblákra („tabellis”) és pergamen darabkákra („scedulae”) lejegyzett fogalmazatot. A jegyzetelő írás maga és igen sokszor a másoktól származó önkényes rövidítés csak elmélyült paleográfiai ismeretekkel - Silagi Gabrielével - oldható fel. A Gellért által használt szóanyag elemzését Ibrányi Ferenc és Ivánka Endre elkezdte - az ún. Batthyány-kiadásra támaszkodva. Ebből a filológiai aprómunkából derülhet csak ki Gellért szellemi habitusa, iskolázottsága, az őt ért szellemi és spirituális hatások történetisége, életét és halálát befolyásoló ereje.
    A Deliberatio nem annyira biográfiai forrás, mint belső életének, lelki alkatának, egyéniségének felvázolásához nélkülözhetetlen sajátos közlése. Az ősi Vita Gerardi - ami elveszett - az őt felhasználó későbbi szövegek szerint a könyvet ismerte, mert az útbaigazító, feltevésünket lehetővé tevő egyes adatok és kifejezések csak a Deliberatio-ból származtathatók le. Például a verses zsolozsma Gellért püspökké tételéről szólva ezt mondja: „… tökéletes lesz, (de) alázatossá (is) válik - Templa struit, sed perfectus, humilis cognoscitur…”. A Deliberatio-ban6  az apostolokat és követőiket nevezi így. Ők viszont általában a tökéleteseket jelölik, akik „hármas lépéssel járnak az Egyházban: érvelve (arguendo), kérlelve (obsecrando), korholva (increpando)7”.  A perfectus ily értelmű használata Gellért fő mesterétől: Pseudo-Dionysiostól kerülhetett szókincsébe. A „Mennyei hierarchiáról” szóló művében az Ál-Areopagita arról beszél, hogy Isten munkatársakat választ magának, akik „szent módon tökéletesítettek” (hieros teloumenoi, sancte perfecti)8.
    Egy másik dionysiosi kifejezés - a Deliberatio-ban és a Legenda Maior-ban egyaránt előforduló - a dux verbi, az Ige vezére, a gellérti applikációban Krisztusra vonatkozik.9  Gellért alighanem a görög ismeretében10  a Logos-t Verbum-nak fordítja. Ez is azt igazolja, hogy Gellért görögül nemcsak nyelvi értelemben tudott, hanem Pseudo-Dionysios hatására gondolkodott. Látásmódja, világképe a Pseudo-Dionysios által allegorizáló Szentírás-értelmezés kizárólagosságát tükrözi.
    Ma erre fokozottabban lehetünk érzékenyek. Majd évezreddel Gellért missziós itt-létét követően a posztmodern szofokrácia Egyházunkban is dominánsan jelenlevő szövegei a dialektika játékszereivé deformálódnak. Az Egyház valóságos tradíciójától független magisztériumokra - így a különféle teológiai iskolák látványos képviselőinek „magisztériumaira” - hivatkoznak.11  Akik a Tanítóhivatal rendezte krisztusi örömhírt a dialektikus gondolkozásban testet öltött önérvényesítő szabadság nevében elvitatják a Pápa és a püspöki kollégium autencitását.
    A Szent Gellért-i „sensus mysticus” formálta Szentírás-értelmezés oly nevekkel - Poppo, II. Bovo, Anselmus Peripateticus, Notker Labeo, vagy éppen Gerbertus (a későbbi II. Szilveszter pápa) - küzdött meg, mint parttalan dialektikusokkal, akik számára fontosabbnak bizonyult a dogmatikai vitákban kiemelkedő Én, mint az elérhető Igazságban való hűség.
    Gellértnek e küzdelemben méltó társa volt Szent Fulbertus, vagy egy generációval később pedig Damiani Szent Péter bizonyult igaz örökösének.12  Gellért antidialektikus mivolta az „insensatissime” adverbiummal érzékelhető attitűdben rejlik. A „gymnosophistae”, a szavak értelmével mintegy tornagyakorlatot bemutató dialektikusok a fides incerta = az elbizonytalanító hit képviselői. Inkább akarnak ők a sztoa, Platón és követői, az epikureisták követői lenni, ha kell, ha az egyes helyzetek úgy kívánják az Egyház ellenében, mint a rétori csillogástól elszakítván magukat, lemondván a dialektikusokat oly igen jellemző szófacsarászatról.
    Gellért ebbéli álláspontjának szellemi-lelki támasza az egyházatyák orthodoxiát sugárzó sora: Szent Justinus, Polycarpus, Papias, Ireneus… A görögkatolikus Fenczik István méltatlanul felejtésre ítélt doktori értekezése tárja fel e küzdelem radikalitásának gyökereit.13
    A via Annián a Szentföldre igyekvő Gellértet Muraszerdahelynél valami keleti irányba fordította el Szent Gaudentius tanácsa, mely arról szólt, hogy Gellért számára a szent föld, a krisztusi rendben kialakítandó táj Pannónia legyen. Ezért fordult a határ elérése után a Dráva mentén a legközelebbi püspöki székhely: Quinque Ecclesiae-hez közeli pécsváradi bencés apátsághoz.
    Gellért műveltsége a kortársi Itália átlagos színvonalán lehetett - valószínűsíthetően nem érte el a generációval őt követő antidialektikus Petrus Damiani színvonalát. Ám éppen stiláris értelemben nem retorizáló volta, szövegeinek bizonyos fegyelmezetlensége is arról árulkodik, hogy oly nyelv birtokosa volt: az „exstatikusé”, mely mondandóját ihletettsége révén fölé helyezte a teologikus fegyelmezettségnek. Nagy teológusnak - a rendelkezésünkre álló források szerint - aligha fogják Gellértet mondani, de a lelki élet mesterének igen. Olyannak, aki nem teoretikus volt, hanem saját és mások lelki életét ténylegesen, hatékonyan rendben tudta tartani. Tökéletességre törekvő volt - a dionysiosi kifejezéssel élve „perfector”.
    Gellért remetéskedése - Szent Imre melletti nevelőségével ellentétben - nem vonható kétségbe. Az életrajzi adat hitelességét erősíti egyrészt a bencés remetét már Velencében körülvevő monasztikus stílusirányzat, másrészt a Legenda Minor és a historia rhytmica egybehangzó tanúsága. Ez a források közti összhang megállapítható abban is, amit Gellértnek István király által a „marosi egyház”, a csanádi - ma: szeged-csanádi - élére állításáról mindnyájan tudunk. A teljes elmélkedésben halála napját váró bencés = „summa meditatione diem expectantes mortis”14  - ahogyan Gellért szerzetes eszményét a Deliberatio-ban elénk állítja - 1030-ban lesz püspök. (Egész életéből ez az egyetlen adat, ami minden történeti szkepszisen felül áll.)
    Püspökké lételéből szokásos visszaszámítani a remetéskedés hét évét. Velencében még számos társára számíthatott az Ördög elleni küzdelemben. Bakonybélben a test és lélek pszichomachiája immáron magánharc. Magasba akar szállni s „a magasba szállónak két szárnya: az Isten szeretete és a világ megvetése”15.  A remeteség így áll előtte - magasbaszállás és a megnyugvás: a lelki béke. Nyugtalan a szíve - mint Augustinusé -, és az Istenben akar elcsitulni lobbanékony, Istenre éhes természete. A „deserta Avarorum” táján megtalálja az ő „deserta valles”-ét. A remete-eszmény azonban nemcsak az ősegyház spiritualitása, István udvarában is találkozott ezen eszmény képviselőjével: Szent Güntherrel, II. Henrik császárnak, Szent István sógorának rokonával, a renchnachi remetével, aki az uralkodónak a bakonyi remeteség megalapítását sugallta.
    Az első évezredfordulón - ami 1033-ra esik, Krisztus halálának millenniumára - hatalmas erővel lobbant fel a közeli Úrjövetvárás (parusia). A végítélet közeledésének tudata mind hozzájárult ahhoz, hogy a zsenge magyar kereszténységben az „Istenszeretet és világmegvetés” szelleme gyökeret verjen - lehetővé tette egyben a remete-eszmény megvalósulását. A Vág melletti Szkalkán Zoerard és Benedek élnek a vadonban16  - s a bakonyi erdőség mélyén is épül az első remeteség - Bélben.
    Az egyéni élet és a közös élet ellentéte keres a Szent Gellért-kori remeteintézményekben békés megoldást. Szent Romuald intézménye: a kamalduli remeteség (1012) a monostort szétbontja apró házacskákra, cellákra, melyek közül csak a templom emelkedik ki. A cellákban egyedül élnek a remeték. Éjjel-nappal imádkoznak, elmélkednek, kis kertjüket művelik. Egy testületet alkotnak. A cellák tömege fallal övezett. Csak istentiszteletre és közös ügyeik intézésére jönnek össze. Az élet irányítója Szent Benedek szabálya. Ugyanezen szabályzat alapján áll a Szent Gualbert János alapította vallambrosai remeteség is (1038), miként a montserrat-i bencés apátság is - mely Pannonhalmával egyidős (996) - szintén remeteség volt. Szent Bruno karthauzi remetesége is rímel Romualdéra, de önálló szabályzattal. A kalandozó magyarság még értetlenül veszi tudomásul a reclususok, a bezártak intézményét Sankt-Gallenban - s megölik 926-ban az ily életet folytató Szent Wiboradot.17
    Egy évszázaddal később azonban már körükben is elfogadott, sőt esetenként vágyott életforma lesz a „bezártak”-é.
    A remeték ősi otthona a barlang. A cella - már kultúrát jelent. A barlangot maga az őstermészet formálta ki. Ily feltételek elfogadója volt a Vág mentén Szórád és Benedek - Szent Gellért szentté avatásának choristái. De a század derekán (1055) felépült Tihany monostora is a már meglévő sziklabarlangból hívja magához nagyobb tökéletességre törekvő tagjait.18
    Szent Gellért tehát kitaposott ösvényen járt, amikor is a legenda szerint „a népsokaságot kerülve a béli remeteségbe vonult, ahol hét évig egyfolytában a böjt, imádság, vigiliák (= virrasztások) gyakorlatában szilárdan kitartott. Cellát épített magának.”19 „Futva menekültem és a pusztában maradtam”, „Elongavi fugiens et mansi in solitudine”. Vágyott arra az ígéretre, amelyet Joel próféta által közölt az Úr: „Az Úr a magányba vezet és a szívhez szól”. Ott, a béli völgy mélyén messze volt a világtól. Elzárta a látóhatárt a Köröshegy, a Tönkölyös; a Somhegy, a kis és nagy Gáthegy. Ezek az erdőborította magaslatok a szemnek, a léleknek nem adtak más távlatot, csak fölfelé - a kék égre, a csillagok végtelen perspektívájára. Ki nem lehetett látni a béli völgyből, a Gerence is eltűnt szűk medrében a szem elől.
    Ám akik a magánykeresésben szárnyul Szent Gellért módjára a contemptus mundi-t veszik, hamar rátalálnak a természet szépségére. Rá is kellett találniuk; hisz' e lelkület másik szárnya az amor Dei. Míg felnéznek az égre, feléje, utána, feltárul előttük a teremtés csodája. Megelevenedik előttük az ég és a föld. Az Alkotó tapintható inspirációjától lábuk alatt a porszem is jelentőssé válik. (Megjegyzendő, hogy a Deliberatio-ban a porszem a kárhozottak jelképe.)20  Szent Ágoston módjára kettős ismeretet kívánnak: „noverim Te, noverim me” - Isten és önmaguk ismeretét. S e kettő által - e kettős tükörben - megismerik a természetet. Különös útja ez a természetszemléletnek, de inkább célhoz visz, mint bármely korunkbéli ökológia.
    Ugyanis a mai ökologikus gondolkodás partikuláris - elvesztette a szerves és a szervetlen világ holisztikus vízióját. Távcsövekbe szorítja az eget, obszervatóriumokban nyújtja meg a látás hosszát - a nyitott szem formálta rend befogadása helyett. Mikroszkóppal nézi s megnagyítja a parányit - ám közben nem gondol Arra, aki - nagyítás nélkül - igazán Nagy és Végtelen. Törvényt, okot, összefüggést keres rációja élével, ugyanakkor figyelmét elkerüli az örök Eszme, az örök törvény és az Ősok.
    Míg a mai tudós gondosan vigyáz arra, hogy műszerei útján az alanyiságnak, a tudati létnek utolsó nyomait is kiküszöbölje vizsgálatából és ezért érzékszerveit is feláldozná (helyettük műszerrel nézne és hallana, ha lehetséges volna), addig a kantianus filozófus s a II. Vatikánumtól kezdve a teológus is éppen az alanyiságtól nem akar szabadulni. Sehogysem találja meg azt a hidat, mely a tudata világából átvezetne a természet tárgyi, objektív világába. A pók ki tud menni hálójából, de Kant óta a modern bölcselet képtelen kilépni a tudatból, az énből - a tárgyig, a természetig, a természetesig, a Ding an sich-ig. E modernitás hívei szerint a természet nem más, mint képzet, mint a képzetek vetülete. S az egész világot az „én”-ből szövögetik, miként a pók hálóját a potrohából. Aztán kínlódnak, hogyan jussanak ki a tudat világából, ebből a pókhálóból, hogyan realizálják a képzetet, a tudattartalmat.
    És még ők sajnálják le a középkori embert - hogy zárt volt a világa. Hogy a természetet lenézte, megvetette. Hogy Istentől eltelve elfeledte a világot. Ők, akik a távcsőtől nem látják az eget, csak Galilei-problémákat, vagy a mikroszkóptól a megismerhető természetet, annak egészét.  Igaz, zárt volt a középkori embernek - mondjuk Szent Gellértnek - a világa; zárt, mint a hegyek övezte bakonybéli völgykatlan; de ebben a zárt világban széles távlatok nyíltak felfelé, befelé és kifelé - az áttűnő egek irányában keresett Istenre, az én által eltakart Istenre, az evilág efemer céljaitól elvesztett Istenre.
    Módunk van rá, hogy éppen a Deliberationesből kövessük a béli remete pillantását. „Aki Teremtőjét, tudatlanságától gátolva, nem érzi, nem tudja fölfogni, nézzen fölfelé és azáltal tanulja meg, mily nagy és mily hatalmas, mily rettenetes, aki mindezt a semmiből teremtette. Hogy senkinek se legyen mentsége: Istent nem ismerhetem, azok számára bizonyságul is, vigasztalásul is - megalkotta az ég világát. Azt akarta, hogy mindenki filozófus legyen, a lehető legjobb, legcsodálatosabb ismerettel. Mert ha azt kérdi valaki, mily ragyogóan fényes az Isten - nézzen a Napba, melyet alkotott. Lássa meg, hogy fénylik Ő, akitől fényes a Nap; elviselhetetlen, kimondhatatlan fény. Ha az érdekli, mily nagy és nem tudja felfogni nagyságát -- ami lehetetlen is -, vizsgálja az eget és a föld széles tereit; ha pedig mindezt meg nem méri még a lángelme igyekvése sem, akkor fontolja meg alkotójának végtelenségét.”21
    Gellért sokszor bámult a fényes Napra és a ragyogó csillagokra, de a béli völgy fölött sokszor borult el az ég. S ez megéreztette a remetével azt, hogy a természet tele van titkokkal, rejtéllyel, misztériummal.
    „Nagy misztérium - a beborult ég; mélységes rejtélyek borítják el és a magasságos szózatok felhői… Nagyon felhős az ég, titkába senki sem hatolhat a Szentlélek tanítása nélkül.”22
    A természet, a kinyilatkoztatás, a Szentírás is telve van rejtéllyel - csak a hit világosságával lehet e rejtélyekbe behatolni. Gellért meg van győződve arról, hogy az „Isten minden alkotása kifürkészhetetlen”23  és éppen ez a meggyőződése ösztökéli, hogy hite fényével keresse a természetben a természetfölötti árnyékát, nyomát, szimbólumát.
    Előtte a forrás, zord sziklák közül számtalan ér hozza az édes víz üdítő hatását. Az nemcsak felüdíti, le is hűti, oltja szomjúságát. Ám ő, a remete - titokba néző szemmel - mást is lát, mást is érez ebben a vízben. A kálvária köveiből eredő tiszta vízre gondol; a keresztség megváltó vizére, „mely által méltók lettek az apostolok prédikációja révén Isten kegyelmére, akik a keresztség forrásába szálltak”.24
    A forrás hamar beviszi vizét a Gerencébe, a Gerence megtermékenyíti a völgyet, amerre megy és a síkságot, amerre kiér. Ez is szimbólum számára. „Kicsodák a patakok? Az apostolok a patakok, ezek a bővízű erek; akkor áradtak túl, midőn tüzes nyelveken a Szentlélek szállott rájuk… Túláradtak a patakok, elágazásaik megsokasodtak. Ily áradásból sokasodtak meg az isteni erek; az Egyház kifogyhatatlan nemzedékei.”25
    Gellért is ily bővizű patakja Istennek - e bővizű pataknak rendeltetése, hogy az avarok pusztaságát, „a deserta Avarorum” Isten termőföldjévé formálja. Hiszen meggyőződése szerint a kinyilatkoztatás minden igéje - használható. Édes víz.
    Bakonybélben ma is harmatosak az esték és a hajnalok a Gerence völgyében. Nyáridőben gyakorta töményen zúdul e tájra a zápor. Az ősz színeit a permetező eső teszi különös csillanásúvá. Harmat, eső, zápor - a természet oly rejtélyei, melyeken Gellért szenzitív lelke áthatol. „Mindenkinek saját adománya van az Istentől. Midőn kedveskedik Isten a bűnösökkel, olyan, mint a harmat. Mikor a megértőnek, a bűnösségét belátónak bocsánatot ígér, mint a csendes eső. Ám a lázadónak, a megátalkodottnak örök kárhozatot ígér - veri is, mint a zápor… Akarod tán hallani, mily zajjal jön ránk a zápor? Bizony mondom nektek - úgy mondá az Úr -, ha meg nem tértek, mindnyájan együtt elvesztek.
    Vagy tán a harmat hullását akarod érezni? ,Ne félj kicsiny sereg - úgymond -, mert úgy tetszett az én Atyámnak, hogy megadja neked országát.’ Vagy inkább arra vagy kíváncsi, hogy hízeleg az eső harsonája?
    ,Nem azért jöttem, hogy az igazakat hívjam, hanem a bűnösöket bűnbánatra.’ Ily permetezéssel vidul a sarjadó fű és a pogányság avarja megtermékenyül.”
Szent Gellért ereklyéje a Belvárosi Templom kegyoltárában
    A nagy természetben nem csak a harmatnak, a csendes esőnek permetezése köti le figyelmét és indítja misztikus reflexiókra. Fölötte és körülötte áll az állandó küzdelem a madár- és állatvilágban. Megbámulja a verebet, amint magasba száll, s a galambot, melynek szárnyaival ő is szeretne repülni. „Aki vágyával az égbe száll, nem fél a kányától, karvalytól, nem a rettentő sastól.”26  Ezek leskelődnek a tyúk szárnya alá búvó csirkékre, büszkélkednek a magasban és széttépik a szelíd galambot. De még a sasnak is van ellensége. Ugyanígy győzi le Krisztus a sas által jelképezett gonoszlelket, a kevélység szellemét.
    „Bárhova mész, magadat mindenüvé magaddal viszed” - mondja Kempis Tamás. Gellért menekülni akart ettől a világtól, de önmagát nem tudta - eddig szerzett tudásával, világképével, érzéseivel - István király udvarában hagyni. Gellért a szentek tudományát az istváni örökségben antidialektikusan képviselte. Nem csak megélte hitét, hanem az átadás: a tradíció biztosan érzett célját a történelem kényszerének föl nem adta. „Áldás e világ feladata, a magasztalás az (örök) országé.” „A szentek sanyargattatásuk közben dicsérik az Urat…”27
    A Deliberatio tematikusan idézett gondolatai talán megismerhetővé tették Gellért lelkiségét. Ám a Deliberatio misztikus poiézisét a kelenhegyi dráma hitelesíti. Az ő vére Krisztusé, megváltójának adattatott - de az ő vére, mai Vatákon is: rajtunk…
    Legalább történetiségében tekintsük át, a számadás lelkületével. Szent István politikai testamentumának örököse Orseolo Péter. Gellért is mellé állt. Mellé kellett állnia, mert a magyarság életében elkezdett új rend: a keresztény integráció polarizálta a csak erőnek engedelmeskedőket. De nemcsak a Csehországban lekötött császári erők támogatását kellett nélkülöznie Péternek, hanem a pápaság történetének toszkán korszakát, skizmáktól szabdalt fenomenónját is tudomásul kellett vennie. Az 1040-es éveket a pápák jövése-menése inkább jellemezte, mint spirituális főhatalmának hatása. IX. Benedek botrányaival, családi manipulációival 1044-ben Róma városát is maga ellen fordította. A feslettséget tovább nem tűrő rómaiak a pontificali catedra, a sede sua, de suo pontificatu eltávolították. A római évkönyvek beszámolnak arról is, hogy 1045. január 7-én újfent megakadályozták, hogy székhelyét elfoglalja. Sabina János püspököt pedig hirtelen elhatározással III. Szilveszter néven a pápai trónra emelték. Előtérbe kerültek általa a Crescentiusok, akik súlyos szemrehányást tettek a pápának, hogy magas méltóságához nem ingyen jutott és non tamen vacua manu, mindenesetre az egyházi normák ellenében került méltóságába. Azaz ellenpápaként. IX. Benedek azonban 1045 márciusára sikerrel fosztotta meg ellenfelét a pápai hatalomtól - aki a Crescentius-család védelmét élvezve, kiközösítése ellenére gyakorolhatta püspöki hivatalát.
    Ám a csak hatalmi játékot űző IX. Benedeknek maga a pápaság már nem is volt olyan fontos. A mindmáig vitatott alku következtében 1045 májusában Johannes Gratianus, a IX. Benedekhez és családjához közelálló római archipresbyter - VI. Gergely néven - pápává választatik. S így a toszkán IX. Benedek és III. Szilveszter között fennálló skizma átalakult VI. Gergely és az új római püspökök közti skizmává. IX. Benedek állítólag önmagát ítélte meg bűnösnek, s méltatlanságának felismerésében saját maga mondta ki letételét. Ami per cartulam meg is történt,28 s végnapjait magánbirtokán élte meg. Ugyanakkor az is tény, hogy VI. Gergely nemcsak elődje lemondása folytán, hanem a római nép támogatását is élvezve töltötte be a pápai főhatalmat. Petrus Damiani, az egyházi reformok hangadója, örömmel üdvözölte, s egyben felszólította: lépjen fel erélyesen a szimónia vétke ellen. Az 1046-os esztendő III. Szilveszter lemondásával meghozta a több mint egy éve fennálló skizma végét - így is maradt egészen III. Henrik római hadjáratáig, melynek célja az utóbbi évek mindhárom pápájának elvetése. A német király ugyanis magát VI. Gergelyt is úgy tekintette, mint a toszkán nemesi klikk Róma városi pápáját. Márpedig e klikk hatalmát és befolyását meg kell törnie.29
    Ez volt az a morális és szellemi háttér, amire az erőtlen, de de iure Szent István-i lineát képviselő Péter „támaszkodhatott”. A színlelt keresztények pedig erőre kaphattak. III. Henrik „védőszárnyai” Pétert nem óvhatták - korábbi fiaskójával ellentétben. 1046 őszét, annak kényes hatalmi egyensúlyát a Deliberatio híven érzékelteti: „Ó jaj, most sokan nyüzsögnek az Egyházban…, és senki sincs, aki ostobaságaikkal szembeszállna. Ó hányról érzem, hogy az ördög fia, akiknek nem is szólhatok; ebben az időben nálunk vak indulattól ösztönöztetve valamennyien káromolták az Isten fiát: Jézus Krisztust, a mi urunkat is. Eddig soha nem hallott eretnekség visszakövetelni a holtak lelkéért keresztény szokás szerint az Egyház javára tett felajánlásokat. Ne gondold, szeretett testvérem, hogy ez az üldözés és eretnekség kisebb a régieknél! Hitemre és igazságomra vallom: erőszak kényszeríti őket arra, hogy tűrhetetlen hazugságokat szórjanak Isten papjaira. Az ördög gonoszsága pedig megcselekedte azt az egyet, amire képes volt, ti. elvette mindazt, amire Isten törvénye szerint megtanítottuk a boldog megvilágosultsághoz újonnan sereglőket. Mindnyájan szinte egyhangúlag tagadják a test feltámadását - ennél a bűnnél semmi nagyobb bűnt nem lehet elkövetni e földön.
    Eltiltanak bennünket már a szólástól is, holott püspök a nevünk; adó alá is vetnek bennünket, akikre az isteni parancs egy egész világot bízott. Mert egyeseknek - ha nem csalódom - az a szándékuk, hogy a Methodus-félék közreműködésével az Egyház hatalma és tekintélye nálunk is végre-valahára az eretnekek kénye-kedve szerint teljességgel meggyengüljön. Miért van ez? Megmondtam már: mert az ördög fiai, akik a sötétség hatalmasságai, uralkodnak és parancsolnak mindenütt.”30
    A történész szakma egyetért abban, hogy az iménti idézet Aba Sámuel királysága ellenében fogalmaztatott. Gellért püspök Aba-ellenes fellépéséi s az idézettek között koherens kapcsolat van. Hóman Bálint szerint Aba Sámuel pogányul tobzódott a királyi hatalom birtokában.31  Idézetünk kétségtelenül bizonyítja, hogy Aba királysága alatt a politikai értelmű és célzatú pogányság ülte torát. Tervszerűen, azaz céltudatosan juttatott magas pozíciókba pogány velleitásokat. Ilyetén Aba Sámuelt semmiképpen sem tekinthetjük a Szent István-i vonal folytatójaként.
    A Gellért püspök vezette Csanád egyházmegye, mely Vata Békés megyéjével érintkezett, tiltotta keresztényeinek, hogy a szomszédos Vata és Janus nemzetségekből feleséget vegyenek.32  Így érthető, hogy Gellért püspök meggyilkolása közvetlenül a Vata nemzetség lázadó tagjaihoz köthető. Miként a Marosvár püspöki székhelyet elfoglaló „csanádi” összeesküvők is Vatáékkal azonosíthatóak. S az a tény, hogy „mialatt a pogányok Gellérten körülményesen kitöltötték bosszújukat, addig két püspöknek sikerült egérutat nyernie”33 , világosan mutatja: Vatáék fő ellenségüknek Gellért püspököt tekintették.
    Kétségtelen, hogy „a pogányok”: Vatáék számlájára írandó Szolnok comes megölése is34 , aki szintén Péter híve volt - és buzgó keresztény. Szolnok megye első, névadó ispánja Gellérttel együtt indult el Fehérvárról végzetes útjára… Szolnok megölésével Vatáék keresztények általi bekerítettségükből lélegzetvételnyi időre kitörtek - ám a történelem sajátos paradoxonaként a Vazul (Vászoly)-ág Szent Lászlóval az élen befejezte a Szent István-i ideát: a keresztény Magyarország fölépítését.
    1083-ban a szent királyok nemzetsége megalapíttatik: István, Imre herceg, Szórád és Benedek, Gellért püspök vérkeresztségével. Szolnok comes, könyörögj érettünk a Te Uradnál, a mi Urunknál…

1 Csóka J. Lajos: A latin nyelvű történeti irodalom kialakulása Magyarországon a XI-XIV. században. Bp. 1967.; uő.: Szent Benedek fiainak világtörténete I-II. Bp. 1969, I.: 270-3., 276-9., 303-5.;
uő.: Szent Gellért kisebb és nagyobb legendájának keletkezéstörténete. In: Középkori kútfőink kritikus kérdései. Szerk.: Horváth János és Székely György. Bp. 1974, 137-147.;
Györffy György: Budapest története. I-V., Bp. 1973, I.:     ;
uő.: István király és műve. Bp. 1977;
R. Fr. Kaindl: Beiträge zur älteren ungarischen Geschichte. Wien, 1893;
uő.: Studien zu den ungarischen Geschichte-Quellen. Arch. f. ö. G. 31 (1902);
C. A. Macartney: The medieval Hungarian Historians. Cambridge, 1952;
a Madzsar Imre gondozta Gellért-legendák a Szentpétery Imre szerkesztette Scriptores Rerum Hungaricarum I-II.-ben (Bp. 1934): SRH II.: 463-470.;
Bodor András: Szent Gellért Deliberatio-jának fő forrásai. Századok 1943: 173-227.;
Gabriel Silagi: Untersuchungen zur „Deliberatio supra hymnum frium puerorum” des Gerhard von Csanád. München, 1967.;
modern bilingvis (latin-magyar kiadása Karácsonyi Béla és Szekfű László nevéhez fűződik Szeged, 1999;
Mezey László: Gellért-problémák. Vigilia 45 (1980) No. 9.: 590-599.;
uő.: Gellért-problémák. In: Doctor et apostol. Szent István-tanulmányok. Szerk. Török József. Bp. 1994,       213-229.;
Rónay György: Szent Gellért és legendái. Vigilia 45 (1980) No. 9.: 577-590.;
uő.: Szent Gellért Pannóniában. Vigilia 48 (1983) No. 8.: 570-583.;
Szegfű László: Szent Gellért családjáról. Szeged, 1983 - klny. az Acta Universitatis Segediensis József Attila nominatae Acta Historica-ból, tomus LXXV.;
uő.: Még egyszer Szent Gellért prédikációiról. Aetas, 1999/3.: 12-22.;
Karácsonyi János: Szent Gellért csanádi püspök élete és művei. Bp. 1887;
ifj. Horváth János: Árpád-kori latin nyelvű  irodalmunk stílusproblémái. Bp. 1954, 158-187.;
uő.: A Gellért-legendák keletkezése és kora. In: Középkori kútfőink…;
Borsa Gedeon: Az 1519. évben nyomtatott Gellért-legenda. MKSz 96 (1980): 377-384.

2
Csontosi János: A kalocsai főegyház könyvtárának kéziratai. MKSz 1883: 275-308.; továbbá Radó Polycarpus OSB: Libri liturgici manu scripti Bibliothecarum Hungariae. Bp. 1947, 38., 69., 75., 81., 90., 100., 116., 127., 128., 155., 156.
3 Joh. Horváth iuv.: Quellenzusammenhänge der beiden Gerhard Legenden. Acta Antiqua, 1960, 439-454.
4 Mezey László: Szent István XIII. századi verses históriája. In: Magyar Századok. Horváth János Emlékkönyv. Bp. 1948, 41-51.
5 Ld. 1. j.
6  Ld. Karácsonyi-Szekfű Deliberatio-kiadásban: 28/3; 28/6; 122/9; 122/20; etc. 724. p-n lévő index verborum alapján.
7 Ivánka Endre: Szent Gellért görög műveltségének problémája. Értekezés a Nyelv- és Széptudományok Osztályának Köréből 26 (1942), 3. füzet.
8 Endre von Ivánka: Das „Corpus Areopagiticum” bei Gerhard von Csanád († 1046). Traditio 15 (1959): 205-222.
9 Ibrányi Ferenc: Szent Gellért teológiája. Szent István Emlékkönyv I-III. Bp. 1938, I.: 49-556.
10 Ivánka Endre: Szent Gellért görög… i. h.
11 Yves Congar dolgozata - Mérleg, 1980/3. - a teológusoknak is (Aquinói Szent Tamás helytelen interpretálására támaszkodva) egyfajta ma-gisztériumot óhajt!
12 J. A. Endres: Die Dialektiker und ihre Gegner im XI. Jahrhundert. Phil. Jahrb. 1906, 20-33.
13  Fenczik István: Szent Gellért helye a filozófia történetében. Bp. 1918.
14   Deliberatio… 290.
15  Kühár Flóris OSB: A lélek szemével. Bp. 1930, 147-170.
16  SRH II.: 357-360. - Ford. Csóka J. Gáspár. In: Árpád-kori legendák és intelmek. Bp. 1983, 13-15.
17  Puskely Mária: Virágos kert vala híres Pannonia. Bp. 1994, 21.
18  Csóka J. Lajos OSB: Szent Benedek fiainak világtörténete. I.: 284.
19  Kühár: i. m.
20  Deliberatio… 438.
21  uo. 190.
22  uo. 76.
23 uo. 70.,76.
24  Kühár: i. m.
25 Deliberatio… 455.
26 uo. 428.
27 uo. 140.
28  Hubert Jedin: Die mittelalterliche Kirche. I/1. Freiburg im Brisgau, 1979, 309.
29 Szántó Konrád: A katolikus egyház története I-III. Bp. 1983-87. I.: 180.
30 Kristó Gyula: Megjegyzések az ún. „pogánylázadások” kora történetéhez. Szeged, 1965, 28-29. idézi a Deliberatio-t (98-99. p-t a Batthyány-kiadás alapján!)
31 Hóman Bálint - Szekfű Gyula: Magyar Történet I-V. Bp. 1935, I.: 289.
32  SRH I.: 338.
33 ifj. Horváth János: A Gellért-legendák forrásértéke… i. m. 73.
34  SRH I.: 342.


Rászlai Tibor (1949) tanár, kutató, eszmetörténész. Az Aquinói Szent Tamás Társaság moderátora.