IRODALOM

Kelemen Erzsébet

A büntetés

- Bocsánatot szeretnék kérni! Megbántam, amit tettem! - állt meg illedelmesen a tanítónő előtt a férfi. Szeme éjfekete komolysággal csillogott: „Most őszintén beszélek, higgyen nekem!” Sötétbarna homlokán izzadságcseppek fénylettek. A sietség vagy talán a szorongás verejtékei. De lehet, hogy ez is csak a korral jár. Tizenegy gyermek apja. Már nem fiatal.
A tanítónő egy pillanatra megtorpant -  bocsánatkérésre nem számított (nem is tudott mit kezdeni vele) -, de a tervezett forgatókönyvet, jól tudta, mindez nem boríthatja fel:
     - Azt hiszi, ezzel fátylat boríthat mindenre?! - szegezte a szülőnek a kérdést előre elszánt lendülettel.
     - Nem akartam megbántani - ismételte a férfi.
     - Tiszteletlenül beszélt rólam! - folytatta a tanítónő. - Az iskolaudvaron a gyerekek előtt kiabált! Megszégyenített! Pedig jól tudta, minderre nem szolgáltam rá!
     - Elveszítettem a fejem, tanárnő! A fiam hazaszaladt. Panaszkodott. S én mindent elhittem neki.
     - De most már tudja, mi az igazság! - csattant fel erélyesebben. - Rengeteg problémám van a fiával!
     S még sorolni kezdte aprólékosan, a hiányos iskolai felszereléstől kezdve a feladatlap repülővé hajtogatásáig, arcáról a vörösség végigfutott a nyakán. Talán a testét is borította, mint valami gyógyíthatatlan bőrkór. De az emberi indulat elszáll (előbb, vagy utóbb), s a nyakon kiduzzadt erek is lassan visszahúzódnak nyugalmi állapotukba.
     - S az osztálytársait is állandóan veri, mert ő a király - fejezte be valamivel csendesebb hangon a tanuló bűnlistáját.
     - Király? - csodálkozott az apa, s akaratlanul is végignézett szakadt, zsíros ruháján, még a sáros, kopott cipőjére is rápillantott: lehet, hogy ő egy király apja?!
     - Mindig azzal dicsekszik a gyermeke, hogy otthon ő a király - folytatta a tanítónő. - A napközis nevelőnek előbb kell hazaengednie az ön kisebbik fiát, mert máskülönben a királybáty útközben összeverné.
     - Erről nem is tudtam!
     - Egyik gyerek se mer panaszkodni, mert félnek tőle. Még az én fiamat is, aki már felső tagozatos, megfenyegette, hogy agyonveri.
     - Azóta ilyen ez a gyerek, mióta mellbe szúrták a vasvillával - magyarázta az apa. - Akkor történt vele valami. Tudja, tanárnő, még kórházba is vitték. Ide szúrtak neki - mutatott a mellkasa felé. - De majd otthon előveszem! - intett kezével fenyegetően, még a fejével is bólintott rá. - A sötétségben fog kint térdepelni. Fél, ha kizavarom. Attól retteg.
     - Minden büntetés hatástalan nála -vette át a szót a tanítónő. S nem is gondolt arra, hogy egy mozdulatnyi simogatás, egy leheletnyi szeretet is elég lenne csupán… - Ha már végképp nem lehet vele bírni - folytatta, kissé elgondolkodva az apa szavain -, kiküldöm a folyosóra, hogy üljön a kispadra s csillapodjon le egy kicsit. Egyedül nem mer kimenni. Láthatóan fél. Ilyenkor megígéri, hogy jó lesz. De csak öt percig tart az elhatározása.
     Az apa a fejét csóválja:
     - Megbüntetem - erősködött elszántan. - Meglátja, keményen megbüntetem!
A tavaszi ragyogás már kezdi melengetni az átfagyott földet. De az esték még hidegek. A tél múló köpenyének hűvösségét a föld makacsul őrzi. A kutyák ugatása, kísérteties vonítása időnként megtöri a csendet. A gyerek fogvacogva remeg. Szinte zihál a félelemtől. Már megint kint kell térdepelnie a hátborzongató sötétben.