IN MEMORIAM ARAD 1849

Báró Jeszenák János életének utolsó órái

Részlet Székács József (1809-1876) evangélikus püspök naplójából

1849. október 9-én 12 órakor délben láttam el az Úrvacsorával báró Jeszenák Jánost, ki halálra volt ítélve. „Én mindenre kész vagyok” ez volt első szava, midőn beléptem hozzá. „Ily találkozást egyikünk sem hitt volna! Én nem magamat sajnálom, hanem Önöket, én szabad leszek, ha kivégeznek, Önökre halálig tartó, 's a hazára örökös rabság vár.” Kérdeztem, óhajt-e az Úrvacsorával élni? „Igen, úgymond, mert az szerzette, kinek küzdelme az életben és kimúlása hasonlít a miénkhez.” Teljes buzgósággal vette fel az Úrvacsorát 's könnyei csak akkor indultak meg, midőn imádságunkba befoglaltuk nejét, gyermekeit, családját, ekkor igen keservesen zokogott, de férfiasságát megtartotta akkor is. - Az Úrvacsora után megöleltem 's egymás karjában sokáig zokogtunk. - Legbajosabb az volt, hogy tanúk nélkül nem lehettünk, minden szögletben egy fegyveres 's azonkívül egy tiszt, ki bemenetelem előtt magyarul beszélt vele; nyílt és bizalmas beszélgetésről szó sem lehetett. - Végre azt kívánta eszközölném ki, hogy feleségének írhasson, kinek egyszer'smind üzeni, hogy javai tekintetében Luka Ferencz tanácsával éljen. „Az én javaim mind elvétetnek, de a régibb törvények szerint ártatlan gyermekeim anyai javait úgy hiszem, nem bántják” - aztán egy forró kézszorítással elválván, a felesége végetti óhajtását az illető tiszteknek elő adtam, kik ígérték, hogy ezt a hadi törvényszéknél azonnal bejelentik. - Még azt is meg kell jegyeznem, hogy a Staabsprofoss szobájában egész egy óráig várakoztattak, míg beeresztettek, azt adván okul, hogy nem tábori pap vagyok, míg végre azon tiszt jelent meg, aki nálam volt és meghívott a siralmas functióhoz. Timát köszöntötte, köszönte neki szíves látogatásait, szeretett volna vele most is szólani, de megtagadták neki, úgymond, a vele szólhatását.
     Ugyanaz nap 5 óra tájban kiváltképpen azon okból mentem a profoszhoz, hogy megtudjam, vajjon az engedelmet, hogy nejének írhatnia, megnyerte-é, egyszer'smind, hogy Tima üzenetét megvinném neki, leginkább pedig, hogy a kivégzés óráját megtudjam. Nagy örömömre itt azt hallottam, hogy nemcsak levelet írhatott, hanem hogy gyermekei is bent voltak nála, sőt, hogy testvére éppen most van benn, s miután az őrködő tiszt azt tanácsolá, hogy most már ne mennék be hozzá, s ezt én parancsnak vevém, a kivégzés órája felől tudakozódtam, míg nagy nehezen sikerült megtudnom, hogy másnap, azaz oct. 10-én reggeli hat órakor fog megtörténni.
     Oct. 10-én reggeli öt órakor Luka úr és egyházfim társaságában indultam el hazulról. Sokáig várakoztam, míg mintegy háromnegyed hatra beeresztettem hozzá. - Ekkor már egészen felöltözve volt. „Hála Isten, hogy Ön eljött hozzám” úgy szólított meg. „Lássa én egészen el vagyok készülve, de nem tagadhatom nehezen esett, hogy az utolsó perczekben egy szemet sem láttam, melyből legkevesebb részvétet olvashattam volna ki. Most boldogabb vagyok, s igazi jótéteménynek tartom, hogy éppen Ön, ki engem ismert, kit én tisztelek, s.a.t. jutott legvégső lelki-atyai társalgásomul.” Az őrt álló tiszt mellettünk volt, s helyfoglalásra szólított fel. Leültünk az asztal egyik sarkán, ő egyik, én másik felől, a tiszt pedig a közel álló ágyra ült, nemcsak szemmel tartva bennünket, de beszédünk közé vegyülve is. Többek közt kérdezte, hogy fia mióta szolgál, hogy mi hamar tisztté lett, hogy ő mennyi év óta szolgál és mégis csak hadnagy. S ismét: az úrnak fia tán szerencsésebb lesz mint apja. - „Szerencsésebb meglehet, vajjon belsőképp boldogabb-é, kétlem.” Ezt oly jellemző kifejezéssel és oly komolyan mondta, hogy imádkozásra szólítottam fel, s örömest hajlott kívánságomra. Teljes buzgósággal és minden szót csaknem hallhatólag kiejtve imádkozott. Imádságunk alatt a tiszt felkelt, s távolabb állott, legalább az imádság végeztével nem ült az ágyon, hanem fel, s alá járkált. Használva ezen körülményt, közel hajolva hozzám mintegy így szólott: „Ön hivatva lesz rólam, s végső órámról tanúságot tenni a haza előtt. Mondja meg azoknak, akiket illet, hogy én azt, amit tettem halálom óráján sem bántam meg; hogy egyet sem tagadtam meg azon elvek közül, melyekért nemzetem annyi áldozattal és vérontással küzdött.” Ekkor a tiszt ismét közeledett, s a tárgy ugyanaz maradt, de némi tartózkodással folytattatott. Elismerte, hogy sok hibát tettünk, Kossuthot vádolta azon kicsinyes bosszantásokért, melyeket Görgein elkövetett, Görgeit vádolta, hogy személyes nehezteléseinek feláldozta a haza ügyét. - „Jól jegyzi meg Ön, hogy a forradalom ritkán, vagy soha sem éldelheti gyümölcsét azon elveknek, melyekért küzdött, s Kossuthnak egyik hibája éppen az volt, hogy ő a gyümölcsöket szerette volna éldelni. - Én menekülhettem volna, mert az oroszok ótalmat ígértek, s hiszem meg is tartották volna szavukat. De egyfelől nem hittem, hogy az osztrákok felülmúlni engednék magukat az oroszok által emberiség tekintetében, másfelől pd. azt hittem, hogy ha önként kezeikbe adom magamat, ezzel ítéletemet könnyebbíteni fogom. Nem reméltem, hogy ily keserűen fogok csalatkozni. - Egyébiránt én azon hitben halok meg, hogy a haza sorsa jobbra fordul, mert Európában fel kell a lelkiismeretnek ébrednie, s ez a külső nemzeteket kényszeríteni fogja, megtenni nemzetünkért azt, mit ezúttal nem, vagy meg nem tehettek, vagy megtenni elmulasztottak.” Ekkor a tisztre függesztettem szemeimet, s ez kiolvasta belőlük kívánságomat, s elég emberséges volt, hogy egészen kiment és magunkra hagyott. Az alkalmat használandó elő akarám adni azokat, miket neje és rokonai szívemre kötöttek. De észrevevén, hogy jól esik neki a szólhatás, s hogy használni kívánja a tiszt távollétét, ünnepélyes, az érzelemtől átrezgett, könnyektől kísért, de mindig férfias méltósággal folytatott ily szavakat intézett hozzám, koronként kis szünettel: „Ön látni fogja azokat, kikkel én csak az öröklétben fogok találkozni. Vigye meg nekik utolsó kívánságaimat. Mondja meg nőmnek, hogy azon húsz éven keresztül, meddig együtt éltünk, nem emlékezem egy pillanatra is, melyet keserűvé tett volna; a mi házasságunk folytonos boldogság volt. Ezt köszönöm neki, s arra kérem, fordítsa mindazon szeretetet, mellyel irántam az életben viseltetett, halálom után gyermekimre; ne koczkáztassa férje feletti fájdalma által egészségét, s életét, mert mi nyugodtá teszi halálomat azon hit, hogy ő élni fog, s az ő kezei között gyermekeim jövendőjét biztosítva látom. - Mondja meg testvéremnek, hogy fogadja helyettem testvérül nőmet, s ruházza át ő reá azon gyengéd résztvevő szeretetet, mellyel engemet első gyermekségünk óta boldogított. - Mondja meg gr. Forgácsné kedves napamnak, hogy bocsánatot kérek tőle, ha fiúi kötelességeimet nem teljesítettem volna iránta, noha igyekeztem mindég őt mint anyámat szeretni. Megvallom Önnek, hogy reménységem nagy részét benne helyezem. Jószágaimat elveszik, s gyermekeimnek csak anyjok javai maradnak, én igyekeztem magzataimról gondoskodni, de ily körülmények között ő tehet érettök legtöbbet, s ő meg fogja tenni, mert nemes szívét ismerem. - Gyermekeimnek atyai áldásomat küldöm, s azon kérelmemet, hogy maradjanak meg az erény útján. Ha lehet, alkalmazzák nézeteiket az uralkodó nézetekhez, de ha ki nem békülhetnek velök, vonuljanak vissza és őrizzék meg lelköknek nyugalmát. Anyjokat szeressék és legyenek neki engedelmesek. - Samu sógoromat kérem, legyen helyettem gyermekeimnek atyja. - Gyermekeimnek nevelője iránt fejezze ki köszönetemet, szeretném, ha tovább is családomnál maradna.” Ekkor az ajtó megnyílt s beszéde félbeszakadt, tolongás és fel és alá futkosás volt a folyosón. Én ez alkalmat használva míg magunk lehetnénk, elmondtam neki neje és testvére üzeneteit, melyet oct. 9-én estve bíztak rám. Nagy illendőséggel hallgatta, s ez alatt kezét kezemen tartva koronkénti szorítás által adta tudtomra, mily édesen hatottak szavaim reá. Alig végeztem szavaimat, s vettem válaszát - melyet híven közlöttem nejével később - belépett két tiszt és az auditor. Mi felkeltünk. Az auditor kérdezé, nem volna-é még valami kívánsága, szólna nyíltan, s ő azt jegyzőkönyvbe foglalná. Ekkor zsebébe nyúlván kivett két ötven forintost, az egyiket hagyta legszegényebb fogolytársainak, a másikat és még 45 krajczárt az őröknek és a profosznak; „mein Scharfrichter wird das seinige (zsebére mutatva) hier finden.” Végre hozzám fordulván: „Önnek, - úgymond - fizessen meg az Ég, melynek nevében nálam megjelent, midőn elzárattam minden kedvesemtől, s melynek számára elkészítette lelkemet stb.” Ezzel kimentünk, s egy katonák által képzett négyszögbe léptünk. Karját karomba fűzte, s Csányi is lelkészével hozzánk kísértetve megindulánk. A két férfi találkozása szívreható, de férfias méltósággal, s nemes elszántsággal teljes volt. Nem magukat sajnálták, hanem minket és a hazát. A vesztőhelyre érvén először báró Jeszenák szólíttatott, a vas levétetett róla, az ítélet felolvastatott, s ő a hóhéroknak átadatott. A lépcső legalsó fokán e szavakat mondá: „Csak azt akarom mondani: Isten áldja meg a magyar hazát!” A lépcső legfelső fokán pedig ezt: „Megbocsátok ellenségeimnek!” Három másodpercz múlva megszűnt lenni.
     Oct. 10-én, tehát a kivégzés napján - történt pedig a kivégzés egynegyed hétre - s mintegy 7 órakor Jeszenák nejéhez, most már özvegyéhez hivattam, s vigasztaltam őket, amint lehetett. Estve hat órakor a kórháznak egyik szobájában titkon beszenteltem a testet. Kilenc óra után ismét Telekynéhez hivattam, hol gr. Forgácsné, br. Jeszenák napa érkezett meg, kinek ismét el kellett beszélnem veje utolsó óráját. Ugyanakkor arra kértek meg, hogy másnap menjek ki Gyömrőre, hol Jeszenáknak egy 18 éves beteg lánya volt.
     Oct. 11-én tehát vasúton Gyömrőre indultam déli 12 óra után. Három órakor megérkeztünk és ott találtam az egész Teleky és Jeszenák családot. 4 órától hatig velök voltam. Vacsora után pedig mindegy tízig. Ekkor elmentem tőlük.
     Oct. 17-én br. Jeszenákné ismét hivatott, s ekkor adta át emlékül férje azon gyűrűjét, melyet ez ipától gr. Forgácstól halálos ágyán kapott, s melyben „† am 9. April 18.3”, ezen halál napját jelenti. A boldogult e gyűrűt kivégzése előtt egy nappal küldte át nejének, ki férje haját belé zárva nyújtotta át nekem.