TANULMÁNYOK

Dr. Sebestény Sándor

Az önkéntes szlovák felkelés

(2. rész)

1848. szeptember 18-án ért Pest-Budára az újabb aggasztó hír: Északnyugat-Magyarországon Jozef Miloslav Hurban szlovák nacionalista vezér Morvaország felől jelentős számú fegyveressel átkelt a Kárpátokon, és betört Nyitra vármegyébe.
     J. M. Hurban szlovák nacionalista vezér Beckón (Beckov) 1817-ben született és Pozsonyban végezte az evangélikus teológiát. Lubokán (Hlboké) volt lelkész. Már a teológián L´udovit Štur befolyása alá került, eleinte a cseh-szlovák kulturális egység megteremtését hangoztatta, írt egy brosúrát is, Cesta Blováka ku bratrum slavenskym na Moravé a v. Cechach1  címmel cseh nyelven, de azután áttért az önálló szlovák irodalmi nyelv megteremtésének útjára. 1846-ban kiadott másik füzetében2  a reformátusok és az evangélikusok uniójának tervét torpedózta meg. 1848. május 10-én részt vett a Liptószentmiklóson (Liptovsky Mikuláš) tartott magyarellenes élű nacionalista találkozón, s jórészt ő fogalmazta meg a Mit kíván a szlovák nemzet című memorandumot. E kiáltvány a választójogi cenzus eltörlését, a sajtótörvényben előírt óvadékfizetési kötelezettség felszámolását követelte. Az ország lakosainak képviseletét pedig úgy kívánta megoldani, hogy az egyes nemzetek (ebből már egyenesen következett, hogy a szlovákot is ismerjék el hivatalosan nemzetnek) saját törvényhozó testületük létrehozása mellett, országos hatáskörű országgyűlést alkossanak, ahol saját tárgyalási nyelvüket használnák. A szlovákok, elkülönülten a magyaroktól, szervezetileg is önálló nemzetőrséget kívántak felállítani. A közel 40 fős tanácskozáson a fő vita a 11. pont körül folyt, melyben jogos és túlzó követelések hangzottak el: Hurban ugyanis javasolta, hogy követeljék a földesurak által a parasztoktól 1848 előtt önkényesen elvett irtásföldeket, és egyéb birtokterületek viszszaszolgáltatását, továbbá a majorsági jobbágyok felszabadítását és a földesúri regáléjogok eltörlését. Michal Miloslav Hodza, a másik nacionalista vezér viszont ellenezte, mondván, nem politikus dolog „az urakat még jobban elidegenítni tőlük”. Az elnöklő Štur is Hurbant támogatta. A petíció elkészülte után Hurban azt javasolta, hogy Liptó vármegye megyeházája előtti piacon, népgyűlés keretében ismertessék azt a helyi és környékbeli falvak szlovákjaival. Ezt követően pedig körözzék a petíciót a szlovák lakosságú vármegyékben, s gyűjtsenek támogató aláírásokat, s azt követően juttassák el a címzettekhez. Hodža az aláírásgyűjtő kampányt szintén helyeselte, de a másnapi tömegdemonstrációtól visszahőkölt. Ez utóbbiban felülkerekedett a józan meggondolás.
     A szlovák nacionalista szervezkedés vezetői hamarosan Csehországba szöktek át, június 12-16. között a prágai felkelésben vettek részt. Égtek a vágytól, hogy a rettenetesen sok nehézséggel küszködődő magyar nemzetet hátbadöfjék.
     Az osztrák kamarilla a nyár elején titokban Bécsbe hívatta Hurbant, ahol közölték vele, „jóindulatúan elnézik”, hogy önkéntes csapatot toborozzon a magyarok ellen, sőt fegyvert is rendelkezésére bocsátanak. Sikerült is összeszednie előbb kb. ötszáz pánszláv érzelmű embert, szlovákokat, cseh önkéntesekkel kiegészítve, közöttük szép számmal nyugalmazott császári tiszteket, akiket Brezován (Brezovica) gyülekeztetett. 1848. szeptember 17-én, Hurban a legalább kétezer-ötszáz főre felduzzadt, három részre osztott szabadcsapatával megkezdte az előrenyomulást előbb Nyitra- majd Pozsony vármegyében.
     A magyar kormány báró Jeszenák Károlyt, Nyitra megye főispánját bízta meg az ellenállás megszervezésével, támogatására Zmertych Károly, senicei országgyűlési képviselő (szénásfalvai választókerület) hazautazott. Megszervezték a nemzetőrséget, sorkatonaság eleinte csak Szenicén volt, két század Wallmoden vasaskatona, a bácskai születésű Vojnics Lajos őrnagy parancsnoksága alatt. Csak később érkezett meg Knőhr vezérőrnagy parancsnoksága alatt Pozsonyból a Csekopieri porosz hercegezred, mely a Ferenc József vasasokhoz tartozó egységekkel együtt, a felvidéki nemzetőrök összevonásával készült a harcra.
     A beérkező pozsonyi, nagyszombati, tallósi, diószegi, kosúti nemzetőröket, egy század Csekopieri vasaskatona támogatásával, Knőhr a lázadókkal rokonszenvező Nádasdon (Trstené) és Jabláncon (Jablonica) helyezte el, a többiekkel Ótura (Stará Tura) felé vonult. Hurban kémeitől értesült, hogy gyenge és kis létszámú a magyar nemzetőrség a két faluban, ezért úgy tervezte, hogy közel 2 ezer fős egységével ellenük fordul. Derékhadával az inkább szlovák lakosságú Jablonicára támadt. A nemzetőrök részben puskákkal, részben dzsidákkal és kaszákkal voltak felfegyverezve és gr. Kotulinszky parancsnoksága alatt álló a Csekopieri sorezredbeli katonákkal vállvetve már az első hullámban sikeresen viszszavetették az ellenforradalmár betolakodókat. Rövid csata bontakozott ki, Petrovits Dániel kosúti közbirtokos nemzetőr lelőtte a szlovákok egyik parancsnokát, mire menekülni kezdtek a betolakodók fel a hegyekbe.
     Hasonlóképpen jártak Szenicen (Senica) is, itt Vojnics Lajos őrnagy kétszázadnyi Wallmoden vasaskatonáival a másik szlovák csapatot szórta szét. (Néhány nap múlva Vojnicsot Morvaországba helyezték át katonáival!)
     De Hurbanék Nyitra vármegyéből átszivárogtak a szomszédos Pozsony vármegyébe is, közben folytatták a tagtoborzást. Szeptember 22-én már közel 4 ezer fős szabadcsapatuk volt, Szentjánosházát (Hloža) és Malackát (Malacky) sikerült is megszállniuk.  Mindenütt fekete-sárga és szlovák zászlókat tűztek ki, és a népet feleskették azzal az ígérettel, hogy addig nem rakják le a fegyvert, míg Szvatopluk országát vissza nem szerzik. A Szlovák Nemzeti Tanács nevében kiáltványokat adtak ki, s előszeretettel alkalmazták a hármas halmon álló, kettős kereszttel ellátott pecsétmintát. Hurban császárhű ezredesnek tituláltatta magát. A felkelőkhöz jelentős számmal irtványosok csatlakoztak a helyi lakosok közül. Pozsony vármegye két járásának szlovák lakossága rokonszenvezett bizonyíthatóan a nacionalista izgatókkal. A szlovák ellenforradalmá-rok előrenyomulása Galánta térségét közvetlenül veszélyeztette, ezért megható példája felvidéki magyarjaink ragaszkodásának lelkiatyjukhoz, akik hírvivőt menesztettek Pestre, országgyűlési képviselőjük, Sebestény László galántai plébánosuk hazahívására. Kérésük a képviselőnél azonnal meghallgatásra talált, aki nyomban csomagolt. Útját unokabátyjával, Ignáccal tette meg, mert őt szeptember 18-án Bars vármegye újoncozási kormánybiztosának nevezték ki. Külön érdekessége kalandos életüknek, hogy Ignác kormánybiztosként újabb Sebesténybe „botlott”, mert Újbánya polgármestere Sebestény Zsigmond volt (a helyi kaszinó felállítása is nevéhez fűződik, meg is hurcolták a forradalom után), persze hogy rendben folytak a sorozások.
     Sebestény László katonás egyéniség volt, nem véletlenül hívták haza, valóban felcserélte egy időre a reverendát nemzetőrtiszti egyenruhára. A magyar országgyűlés LXXIV-ik ülésének jegyzőkönyve rögzíti, hogy Sebestény László képviselő halasztást kérő kérvényét 1848. szeptember 26-án bírálta el a ház, amelyben „honmaradásra haladékidőt kér, míg a zavar elfojtva nem lesz”. Pázmándy Dénes elnök nyugodt hangon jelentette be, az engedély „megadatott.” Igazán meghatóak igaz hazafiságról tanúskodó vallomásos szavai, melyek egyúttal papi hitvallásának szép bizonyítékai: „… a galád árulóktól környékezett szegény hazájának nem tehet jobb szolgálatot, mint lelkesíteni a jókat a kitűrésre, felvilágosítani az elámítottakat és a nép iránta mutatott bizalmát, felhasználni, így hazám megmentésében némi részt vehetni, melynél dicsőbb kötelességet és pályát nem ismerek.”
     S nagy szükség volt rá, mert Hurban szeptember 26-án ismét rendezte sorait, s a vakmerő Szenice ellen fordult, ahol a minap puskatussal fogadták. De már a város előtt visszaverték a nemzetőrök. Erre a kis erővel védett Ó-Turára hátrált, megrohanta önkénteseivel és felgyújtatta a községet. Másnap, azaz szeptember 28-án majdnem teljesen elpusztították Kosztelna falut is, roppant kár okozva és gyújtogatva. Ekkor már talpon volt az egész nemzetőrség, a sorkatonaság is megmozdult, ennek hírére Hurban tanácsosabbnak látta csapataival visszahúzódni Brezovára (Brezovica) és Miavára (Myjava), eltorlaszolva az utakat.
     Knöhr tábornok a hírre csapatai egy részét Szenicről Miava ellen vezényelte át, míg ezrede másik részét Jablonicról Brezova elfoglalására utasította. Mindkét helyen szeptember 29-én volt a döntő csata, amely a magyarok győzelmét hozta. A szabadcsapatok a miavai hegyekbe rémülten menekültek, mások lerakták a fegyvert, illetve gyors ütemben elhagyták hazánk területét. Hurban is megsarkantyúzta alvezérei társaságában apró rusznyák lovát, és eltűnt az erdők sűrűjébe. Hamarosan átszökött morva területre. A magukat Szlovák Nemzeti Tanács csapatainak tartott egységek vezetői valójában bábfigurák voltak a császári nagypolitika rejtett zugaiban, a felkelés alatt a császári csapatok megszállták a magyar-morva határt, nehogy a szlovák irtványosok mozgalma átterjedjen morva területre. Átengedték a határon a martalócokat, de az osztrák császári katonaság lefegyverezte őket.
     Szégyenfolt a Szlovák Nemzeti Tanács történetében, hogy képviseletében, 1848. szeptember 30-i keltezéssel, Hurban, Štur, Hodza, F. Zach és Timót Rossak levelet intézett Knöhr tábornokhoz, melyben azt bizonygatta, „az osztrák birodalom épségben tartása mellett” vannak. S az ezt veszélyeztető „magyar szakadárság ellen” léptek fel azért, mert a „nem magyar ajkú népek leigázását tűzte ki célul”. Azt állították, hogy az uralkodó is támogatja őket, „ezért volt lehetséges, hogy önkéntes csapatunk, fegyverrel és lőszerrel bőven ellátva, külön vonaton, katonai díjszabás szerint indult el f. hó 17-én Bécsből”. Knöhr tábornok válasz nélkül hagyta a levelet, elküldte a Honvédelmi Bizottmánynak. Nem sokkal később, Bécsből titkos parancs érkezett számára, mely utasította, hogy csatlakozzon a Bécs felé visszavonuló Jellasics egységeihez ezredével. Knöhr október 6-án, miután megneszelte, hogy kiszivárgott a parancs, személyes holmiját is Pozsonyba hagyva, sietve katonáival Marcheggbe menekült, ezzel cserbenhagyta a magyar ügyet. Magyarázata csak ennyi volt, a katona teljesíti a parancsot.
     A szlovák pusztítás után Jeszenák János báró kormánybiztosi felhatalmazással „pacifikálta” a térséget, kellő eréllyel, de mértéktartóan helyreállította a törvényes állapotot. A Honvédelmi Bizottmány amnesztiát adott a félrevezetett szlovák irtványosoknak.
     A szlovák felkelés sikertelensége, az osztrák kormány csalárdsága a felkelés egyes résztvevőit - elsősorban a cseh radikális demokratákat - arra indította, hogy felvessék a magyarokkal való megegyezés gondolatát. A prágai szlovák emigrációban két álláspont ütközött: Michal Miloslav Hodža, cseh támogatással meg akart egyezni a magyarokkal, a másik táborban Hurbanék viszont az osztrákok melletti küzdelem folytatását látták egyedüli járható útnak. L´udovít Štur, ekkor Hurban mellé állt, és hamarosan segítségével, 750 önkéntest toboroztak Prágában.
     1848. december 4-én Hurban és társai ismét betörtek hazánkba, de ez már az osztrák haderővel egyeztetett és végrehajtott támadás volt. Frischeisen császári ezredes parancsnoksága alatt egy zászlóaljnyi gyalogos katona a Palunbini-féle ezredből, három század más ezredből, egyszázadnyi vértes lovaskatona és néhány ágyúból álló tüzérség a Jablunkai szoroson át betört magyar földre. Az intervenciós egységeket követte a szlovák szabadcsapat. Az osztrák katonák a Csácánál (Čadca) álló magyar nemzetőröket visszaszorították, és a községet elfoglalták. Két nappal később a Szlovák Nemzeti Tanács és a császári csapatok a községben közös kiáltványt bocsátottak ki, felkelésre és csatlakozásra hívták fel a felvidéki szlovákokat. Szerény sikerrel járt felhívásuk, alig félezer szlovák, főként parasztlegény csatlakozott hozzájuk.
     Hurban rábírta az osztrák parancsnokot, hogy folytassák a hadműveleteket. A 40. honvédzászlóalj (Trencsén) Querlonde Nándor alezredes parancsnoksága alatt, és Beniczky Lajos kormánybiztos irányítása mellett, a Felső-Vág völgyében volt ösz-szevonva, mintegy háromezer főből és négy ágyúból állt. A szlovák önkéntesekkel és császári katonákkal az összecsapásra 1848. december 11-én sor is került Budetinnél (Budatin), Zsolna (Źilina) városával átellenben a Vág és a Kisuca folyó összefolyásánál. A magyar haderő jobbszárnyán két reguláris század állt, melyhez Blaudek és Zach vezetése alatt mintegy kétszáz szlovák önkéntes is csatlakozott. A magyarok, áthúzódtak a Vág folyó mögé, és a hidat lerombolták. Frischeisen kockázatosnak tartotta az átkelést a Vágon, emellett a hátvédet sem látta biztosítottnak a gerillaszervezkedés miatt, ezért visszafordult. December 12-én már ismét a Jablunka szorosnál állott, és másnap Teschenigbe ért. A Morvaországba és Sziléziába vezető hegyszorosokat ismét magyar csapatok szállták meg.
     Találóan írja Bánlaky József hadtörténész, „így végződött a híres tót nemzeti felkelés, mely eredetileg a nagy horvát betörés pendantja (kiegészítője) akart lenni.” Ne feledjük el, a felvidéki nemzetőrség soraiban szép számmal harcoltak oldalunkon szlovák ajkúak, s a magyar nemzet nagylelkűségét bizonyítja, hogy J. M. Hurban, aki fegyverrel tört önkénteseivel 1848-ban hazánkra - az osztrákok haditörvényszék elé állították, de 1860. november 4-én végleg felmentették - Lubokán (Hlboké) szolgálhatott tovább evangélikus lelkészként, és ott is hunyt el 1888. február 23-án.

1. A szlovák útja a morva- és csehországi tesvérekhez. Pest, 1842.
2. Unia cili spojenie Lutheranu s Kalviny v. Uhrach - Unió vagy a lutheránusok és kálvinisták egyesülése Magyarországon. Buda, 1846.