Jeles napok, ünnepi szokások

Min­den­szen­tek nap­ja, a IX. szá­zad óta kö­te­le­zõ ün­ne­pe az Egy­ház­nak. Min­den­szen­tek ün­ne­pé­nek és a ha­lot­tak nap­já­nak (no­vem­ber 2.) hát­te­ré­ben a ka­to­li­kus egyház­nak az a ta­ní­tá­sa áll, hogy az élõ és meg­holt hí­vek ti­tok­za­tos kö­zös­sé­get al­kot­nak. A ha­lot­tak em­lé­ké­re meg­tisz­tít­ják, fel­dí­szí­tik a sí­ro­kat, és ha­lot­tak nap­ja elõ­est­éjén, vigiliáján, gyer­tyát gyúj­ta­nak. Er­dély­ben a ha­lot­tak na­pi te­me­tõi gyer­tya­gyúj­tást vi­lá­gí­tás­nak ne­ve­zik. A nép­hit sze­rint ilyen­kor ha­za­lá­to­gat­nak a ha­lot­tak, ezért sok­fe­lé szá­muk­ra is meg­te­rí­te­nek, ke­nye­ret, sót, vi­zet tesz­nek az asz­tal­ra. A sze­ge­di tá­jon mindönszentök ka­lá­csa, kóduskalács né­ven üres ka­lá­csot sü­töt­tek, amit a te­me­tõ ka­pu­já­ban vá­ra­ko­zó kol­du­sok­nak ad­tak, hogy õk is meg­em­lé­kez­ze­nek a csa­lád ha­lot­ta­i­ról.  
No­vem­ber 11-én van Szent Már­ton­nak, a kö­zép­kor egyik leg­nép­sze­rûbb szent­jé­nek ün­ne­pe. Pan­nó­ni­á­ban szü­le­tett 316-ban, és Tours vá­ro­s püs­pö­ke­ként halt meg 397-ben. Tisz­te­le­té­nek nagy­sá­gá­ra jel­lem­zõ, hogy a ka­to­li­kus vi­lág a Bol­dog­sá­gos Szûz után az õ tisz­te­le­té­re ál­lí­tot­ta a leg­több temp­lo­mot. Kul­tu­sza ha­zánk­ban is vi­rág­zott, em­lé­két hely­ne­vek, ol­tár­ké­pek õr­zik. – Szent Már­ton nap­ján a pász­to­rok ves­­szõt ad­tak aján­dék­ba a gaz­dák­nak. Kö­szön­tõt is mond­tak, pl. Gyöngyösfalun (Vas vm.) a ka­nász meg­ko­pog­tat­ta az ab­la­kot a kö­vet­ke­zõ sza­vak­kal: „Jó es­tét kí­vá­nok! El­hoz­tuk Szent Már­ton püs­pök ves­­sze­it. Úgy sza­po­rod­ja­nak a ser­té­sek, mint en­nek ahány ága-bo­ga van!” Ez­után a gaz­da bélesadót vagy rétespénzt fi­ze­tett. A Szent Már­ton lúd­ja ki­fe­je­zés a nap jel­leg­ze­tes éte­lé­re és az egy­ko­ri föl­des­úri já­ran­dó­ság­ra utalt. A li­bák azért is van­nak kap­cso­lat­ban Már­ton-nap­pal, mert a le­gen­da sze­rint Szent Már­ton a lu­dak ól­já­ba bújt, hogy püs­pök­ké vá­lasz­tá­sa elõl ki­tér­jen, de a lu­dak gá­go­gá­sa el­árul­ta rej­tek­helyét. Már­ton-na­pon or­szág­szer­te la­ko­má­kat ren­dez­tek azért, hogy egész esz­ten­dõ­ben bõ­ven ehes­se­nek, ihas­sa­nak. Már­ton nap­ján ál­ta­lá­ban meg­forr az új­bor. A bor­nak Szent Már­ton a bí­rá­ja – tart­ja a mon­dás.
No­vem­ber 19-e Er­zsé­bet nap­ja. Árpádházi Szent Er­zsé­bet a ka­to­li­kus egy­ház egyik leg­tisz­tel­tebb nõi szent­je. Ha­zánk­ban Erzsébet a leg­gya­ko­ribb nõi ne­vek kö­zé tar­to­zik. Ne­ve gyak­ran sze­re­pel a pün­kös­di éne­kek­ben, gyer­mek­já­ték­ok­ban, kü­lö­nö­sen az ún. várkörjáró já­ték­ban. Ha Er­zsé­bet-na­pon ha­va­zik, azt mond­ják: Er­zsé­bet meg­ráz­ta a pen­de­lyét.
No­vem­ber 25-e Ka­ta­lin nap­ja. Szent Ka­ta­lin ki­rály­lány az egyip­to­mi Ale­xand­ri­á­ban halt már­tír­ha­lált 18 éve­sen, a 305. esz­ten­dõ tá­ján. Bát­ran ki­állt hi­té­ért, a le­gen­da sze­rint egy­ma­gá­ban vi­tat­ko­zott a csá­szár ál­tal ös­­sze­hí­vott öt­ven bölc­­csel, és okos­sá­gá­val le­gyõz­te õket. A csá­szár ha­rag­já­ban ki­vé­gez­tet­te a lányt. Ka­ta­lin az egye­te­mek, tu­dó­sok, di­á­kok vé­dõ­szent­je volt. A Ka­ta­lin-na­pi idõ­jós­lás köz­is­mert: ha Ka­ta­lin ko­pog, ak­kor ka­rá­csony lo­csog, vi­szont ha Ka­ta­lin lo­csog, ak­kor ka­rá­csony ko­pog.
No­vem­ber 30-a Szent And­rás apos­tol­nak, a ke­le­ti egy­ház vé­dõ­szent­jé­nek ün­ne­pe. A ha­gyo­mány sze­rint át­ló­san ácsolt ke­resz­ten halt már­tír­ha­lált, ezért ne­ve­zik az ilyen ke­resz­tet and­rás­ke­reszt­nek. And­rás nap­ja a leg­je­len­tõ­sebb há­zas­ság­jós­ló, va­rázs­ló nap. A lá­nyok­nak több­nyi­re ma­gá­nyo­san, ti­tok­ban kel­lett eze­ket a prak­ti­ká­kat el­vé­gez­ni­ük. Pél­dá­ul egész nap böjtöltek, a pár­ná­juk alá fér­fi ru­ha­ne­mût tet­tek. Er­re utal a haj­dú­szo­bosz­lói mon­dás:
Aki böj­töl And­rás nap­ján / Võ­le­gényt lát iccakáján.
A kö­zös jós­lá­sok több­nyi­re a fo­nó­ban tör­tén­tek, ólom­ön­tés­sel, gom­bóc­fõ­zés­sel. A gom­bóc­ba egy-egy fér­fi­ne­vet rej­tet­tek; ame­lyik el­sõ­nek jött föl a víz te­te­jé­re, az lett az il­le­tõ fér­jé­nek a ne­ve. Az ólom­ön­tés­nél az önt­vény alak­já­ból a jö­ven­dõ­be­li fog­lal­ko­zá­sát igye­kez­tek meg­jó­sol­ni.
A fo­nó a nõi társasmunka leg­fon­to­sabb al­kal­ma volt. Több­nyi­re az õszi be­hor­dás­tól a far­sang vé­gé­ig tar­tott. A fo­nó több hó­na­pos éle­tét be­fo­lyá­sol­ták az ün­ne­pek, a je­les na­pok is. Így pél­dá­ul Ka­ta­lin-na­pig éne­kel­tek, tán­col­tak, ád­vent­tõl ka­rá­cso­nyig csen­de­sebb idõ­szak volt, majd far­sang ide­jén ér­te el a fo­nó­be­li szó­ra­ko­zás a csúcs­pont­ját, ami­kor kü­lön­fé­le dra­ma­ti­kus já­té­ko­kat ad­tak elõ. Vol­tak ti­lal­mas na­pok, ame­lye­ken ti­los volt a fo­nás (Bor­bá­la nap­ján, de­cem­ber 4-én és Lu­ca nap­ján, de­cem­ber 13-án). Ál­ta­lá­ban til­tot­ták a fo­nást szom­ba­ton is.
A fo­nás leg­ré­gibb esz­kö­ze a gu­zsaly. Sok­szor a le­gény fa­ra­gott, gaz­da­gon dí­szí­tett gu­zsalyt aján­dé­ko­zott sze­re­tõ­jé­nek. A XVIII. szá­zad vé­gén je­lent meg a ke­re­kes gu­zsaly, a rok­ka, de csak las­san szo­rí­tot­ta hát­tér­be a gu­zsalyt. Kor­cso­port­ok sze­rint meg­kü­lön­böz­tet­he­tõ as­­szony­fo­nó, lány­fo­nó, va­la­mint as­­szony- és lány­fo­nó. Volt, ahol egy idõ­re kö­zö­sen bé­rel­tek há­zat, egye­bütt min­den es­te más ház­nál fon­tak. A fo­nó­ba já­rás kö­te­le­zõ volt, az el­ma­ra­dó­kat föl­ke­res­ték, ki­ko­lom­pol­ták, ta­li­gán húz­ták el a fo­nó­ba. A fo­nók­nak meg­ha­tá­ro­zott rend­je volt, ez ér­vé­nye­sült az ülés­rend­ben is. A bor­so­di fo­nó­ban pél­dá­ul a fal mel­lett he­lyez­ked­tek el az új fi­a­ta­lok, a szé­len az aj­tó­nyi­to­ga­tók, ki­tün­te­tett he­lyet kap­tak a szor­gal­ma­sok vagy a me­sé­lõk.
A fo­nó volt a té­li szó­ra­ko­zás és já­ték fõ szín­te­re. A fo­nó­ban he­lye volt a me­se­mon­dás­nak, bal­la­dák, his­tó­ri­ás éne­kek elõ­adá­sá­nak, da­lok ének­lé­sé­nek, ta­lá­lós kér­dé­sek­nek, s fõ­ként a já­té­kok­nak. 
A fo­nók­nak rend­kí­vül nagy je­len­tõ­sé­gük volt a fi­a­ta­lok tár­sas éle­té­ben. A le­gé­nyek az ún. le­gény­já­ró na­po­kon ke­res­ték fel a fo­nó­kat. A le­ány­fo­nók­ban alig vár­ták a le­gé­nyek ér­ke­zé­sét, ezért min­den­fé­le prak­ti­kák­kal igye­kez­tek oda­csa­lo­gat­ni õket. A fo­nó­ban a má­sok elõtt va­ló ölbeültetés és csók meg­en­ge­dett volt, ho­lott a ha­gyo­má­nyos fa­lu­si szo­ká­sok sze­rint az ut­cán még jó­for­mán egy­más mel­lett sem me­het­tek a lá­nyok és a le­gé­nyek. A fo­nó­be­li ud­var­lás ked­velt for­má­ja volt az or­só le­ve­ré­se. A le­esett vagy le­vert or­sót csók­kal kel­lett vis­­sza­vál­ta­ni. Ha el­ma­radt a csók, a le­gé­nyek bos­­szút áll­tak, pél­dá­ul a bor­so­di fo­nó­ban a fo­na­lat le­mo­tol­lál­ták, a szöszt vi­zes vá­lyú­ba dob­ták. Ezt idé­zi a kö­vet­ke­zõ dal (Lövéte, Ud­var­hely vm.):
Vi­rá­gos ken­de­rem ki­ázott a tó­ba,/Ha nem sze­retsz, ba­bám, mért jársz a fo­nó­ba?/El­ej­tet­tem or­sóm, nincs aki fel­ad­ja, /Bá­na­tos szí­ve­met ki meg­vi­gasz­tal­ja./

FOR­RÁ­SOK:
Tát­rai Zsu­zsan­na – Ka­rá­csony Mol­nár Eri­ka: Je­les na­pok, ün­ne­pi szo­ká­sok. Pla­né­tás Ki­adó, 1997.
Schütz An­tal: Szen­tek éle­te. Pantheon, 1995