TANULMÁNYOK

Dúl Géza

Evangelizáló Egyház - cigányközösség

Az utóbbi években az ország különböző pontjain egyre több helyen föl-fölbukkannak egyházi kezdeményezések, amelyek a cigányság sorsát, egyházba vezetését vállalják fel. Vannak, ahol segítik az iskolai felzárkóztatást, alkalmankénti vagy rendszeres ruhasegélyt szerveznek, munkahely-keresésben vagy a közélet eligazodásában segítik a hozzájuk fordulókat.

Ugyanakkor sok esetben nehézkesnek tűnik az evangéliumi igazságok hirdetése. A lelkipásztor azt tapasztalja, hogy az evangéliumi igazság kevés érdeklődést vált ki a pl. keresztelés alkalmával hozzá forduló, gyermeke keresztelését kérő szülőben.

Felmerül a kérdés: Mi a cigánypasztoráció feladata? Megelégedhetünk-e a szociális segítséggel, a kulturális, iskolai felzárkóztatással, a társadalmi integráció elősegítésével? Elegendő-e, ha tettekkel teszünk tanúságot az Evangéliumról, vagy kell-e ragaszkodjunk szóban való hirdetéséhez is? Igazuk van-e azoknak, akik csak tettekkel akarnak tanúságot tenni, és nem akarnak mindenáron ragaszkodni az Evangélium szóbeli hirdetéséhez?

A cigánypasztoráció az egyházban nem csupán valamiféle természetes népi életmód utáni nosztalgia, sznob, múltba tekintő romantika, hanem a krisztusi küldetésparancs teljesítése “minden néphez”1. Minden embernek, minden nép fiának az istenképiség alapján egyformán emberi méltósága2, isteni hivatása van, egyaránt hívva van a Szentháromságból forrásozó isteni közösségre. Ez a közösség nem látható mindig azonnal. A szentek élete megjeleníti ezt az Istenben való öszszetartozást, a pasztoráció pedig az a “művészet”, ami a láthatatlan valóságot kifejezi, láthatóvá teszi, s ebbe a communioba belevonja az embereket.

Az előbbi kérdéssel valójában azt vetettük föl, hogy akarunk-e egyházszerető, hitükben öntudatos cigány embereket, világiakat, papokat, szerzeteseket, akik elkötelezetten hordozzák az Egyház küldetését, az Evangélium fényét. Akik majd felelősséget éreznek cigány testvéreikért, és maguk végzik a cigánypasztorációt, vagy pedig örökös “segítségünkkel”, segélyezésünkkel mi magunk tartjuk őket másodrangú szerepben. Akarunk-e velünk egyenrangú hívő cigány testvéreket az egyházban? Ha igennel válaszolunk erre a kérdésre – mással nem is válaszolhatunk –, nem elégedhetünk meg cigánypasztoráció címén pusztán szociális segély osztásával. Nem korlátozhatjuk tevékenységünket pusztán iskolai felzárkóztatásra, és nem hagyhatjuk ki az evangélium hirdetését valamilyen szakszerűnek látszó indokkal. Így mi magunk fosztanánk meg cigány testvéreinket a lehetőségtől, hogy nagykorú keresztényként teljes értékű testvérré, partnerré váljanak az egyházban. Az Egyházban való egyenrangú testvériség csak a cigányság hitbeli képzése, az elkötelezett keresztény életre való fölkészítése által lehetséges.

A cigánypasztoráció kiindulásában természetesen komolyan fel kell, hogy vállalja a cigányság helyzetét. Az Egyház mellé kell álljon a többségi társadalommal szociális, kulturális feszültségben élő cigányságnak. Szükséges tehát, hogy a pasztorációban tevékenykedők foglalkozzanak segélyek beszerzésével és szétosztásával, a gyerekek iskolai felzárkózásának szolgálatával, beadványok, kérvények megfogalmazásának segítésével stb.

A pusztán segélyosztásra korlátozódó “pasztoráció” azonban – bár alkalmas arra, hogy tartósan a cigányság “jótevőjének” adminisztráljuk magunkat, és a társadalmi környezet sok elismerését elkönyvelhetjük –, mégsem éri el igazi célját. A cigányságot az egyházban másodlagos szerepre kárhoztatja. Ugyanakkor a cigányság emberi méltóságának megsértése volna, ha velük szemben lemondanánk a teljes Evangélium hirdetéséről. A cigány lélek alkalmas, sőt különösen érzékeny az evangéliumi élet, az egyházi communio befogadására.

Az evangélium hirdetése és a szociális tevékenység nem zárják ki egymást, hanem éppen ellenkezőleg: kiegészítik és feltételezik egymást!

A Katechézis Általános Direktóriuma hat szakaszban rajzolja elénk az evangelizáció ívét. Elkezdi a nép kultúrájának befogadásánál, mint kiinduló pontnál, folytatja a tanúságtevő szeretet, az irgalmasság testi és lelki cselekedeteivel, majd az első hirdetés pillanatán és a hitbe bevezetés szakaszán át halad a megszerzett hit évtizedes táplálása felé, és megérkezik a hit továbbadásához, a missziós küldetés elkötelezett felvállalásához. Az evangelizáció hat szakaszából csak háromban van kifejezett, rendszeres és módszeres igehirdetés: a hitbe való bevezetésnél, a kommunió táplálásánál, és a missziós fölkészülés szakaszaiban. Az egyház tehát nem úgy teszi fel a kérdést, hogy vagy igehirdetés vagy szociális munka, hanem éppen ellenkezőleg: egy és ugyanazon folyamatnak két különböző szakaszaként mutatja be a tanúságtevő szeretetet, és az evangélium hirdetésének testet, lelket fölemelő eseményeit.

A cigánypasztorációnak a cigányság társadalmi helyzetéből kell kiindulnia. A tanúságtevő szeretet követeli a szociális segítséget, az iskolai felzárkózás szakszerű segítését, a kulturális és a mindenféle társadalmi integráció támogatását. Ez nem zárja ki az evangelizációt, hanem éppen ellenkezőleg, már az evangelizációnak egyik szakasza akkor is, ha ebben a szakaszban az Isten szava esetleg még szóba sem kerül.

Szeretném kiemelni az evangelizációnak egy másik, igen rövid, de nagyon fontos mozzanatát, az első hirdetést. Mit jelent az első hirdetés pillanata?

Akkoriban induló csoportunkkal mi még soha nem imádkoztunk közösen. Először találkoztunk egy másik, a hitben már régebben jártas csoporttal. Egy nagyon szép napot töltöttünk együtt: táncokat, verseket, tanúságtételeket láttunk, hallgattunk, jól éreztük magunkat. A nap végén arra gondoltunk, hogy jó volna egy közös szentségimádással zárni a napot. Az egyik lélekben ekkor jött el a nagy pillanat, megtörtént a csoda, az Isten megérintette a lelket. Hátul ült a templomban, nézte az imádkozókat, és egyszer csak föltámadt benne a vágy “Ezek is cigányok. Az én fajtám, és milyen szépen imádkoznak, hogy szeretik Istent! Én is szeretnék olyan lenni, úgy élni, mint ezek az imádkozók!” Elkezdődött egyfajta párbeszéd, megszólította Krisztust. Felnőttként jelentkezett elsőáldozónak, és rendezte házasságát. Azóta az egyházközség aktív, építő tagja.

Ez az első hirdetés pillanata, amikor az Isten megérinti a lelket. Ilyenkor nagyon fontosak lehetnek a tanúságtevő testvér szavai. A bölcs szavak a hit ébredését segíthetik elő. Az Isten lelkének indítására, kisebb-nagyobb küzdelmek, vívódások után jelentkezik a hittanuló a szentségek fölvételére, aki az Isten melletti elköteleződésre vágyik.

Ekkor máris átléptünk a hitbe bevezetés hosszabb evangelizációs szakaszába. Nagy hiba lehet, ha valaki hamis kímélettel le akarja egyszerűsíteni, meg akarja rövidíteni a hit teljes tartalmának átadását. Az erkölcsi, a liturgikus és a közösségi nevelés teljes tartalmát közvetíteni kell a hittanuló felé, a roma hittanuló felé is. Az Isten érintésétől “megsebzett” lélek csak ettől a “gyógyszertől” gyógyul. Természetesen a kulturális felkészültséget is figyelembe vesszük. Ez után az erőfeszítés és várakozás után boldog felszabadulást jelent a szentség fölvételének ünnepélyes pillanata. A szentségekre fölkészülést az egyház évezredes pedagógiával a katekumenátusa írja le.3

Az ige magvai a cigány kultúrában4

Igen érdekes és igen fontos az evangelizáció folyamatának egy másik pontja, a kiindulópont: a kultúra megújítása. Arról van szó, hogy egyes népek kultúrájában az evangelizáció megkeresi azokat a fogódzópontokat, az Igének azokat a magvait, amelyek összecsengenek az ige hirdetésével. Az egyes kultúrák körében – jelen esetben a cigány kultúrában – az igehirdetés azzal kezdődik, hogy párhuzamokat, egybecsengéseket keres az evangéliumot hirdető egyház képviselője. Tehát fogódzópontokat keresünk a cigány kultúra és az evangélium között. (“Similis simile gaudet!” – mondja az ősi latin szólás.) A II. Vatikáni Zsinat ezt az eseményt az inkulturáció5 folyamatába helyezi el. Az ige magvainak nevezi a megközelített kultúrának ezeket a jegyeit. Az igének milyen magvait, milyen fogódzó pontokat, rokon vonásokat találhat az igehirdetés a hagyományos cigány kultúrából érkező személy gondolkodásmódjában?

A cigányság az évszázados vándorlás alatt már sok keresztény hitigazságot, tanítást befogadott saját hitvilágába. Más gondolatok, szokások pedig párhuzamot mutatnak az evangélium tanaival. A cigányság keresztény környezetben vándorolva az évszázadok alatt tételes tanításával is nagy mértékben hatott a cigányságra. Az örök élet hite tagadhatatlanul találkozás a keresztény tanítással. A Mária-tisztelet mélyen behatolt a cigányság kultúrájába. Nyilván szükség van arra, hogy a pasztoráció az egyház teológiai és spirituális gazdagságából még sok mindennel bővítse, továbbnemesítse a már meglévőt, de mindenesetre jó kiindulópont a további pasztorációhoz, amire lehet építeni. A víz rituális megtisztító szerepe egyfajta párhuzamot mutat a keresztséggel stb.

A cigány kultúrának ezeken a keresztény hatásokat mutató, sokszor már a tételes tanítás jegyeit is magán viselő vonásain túl a hagyományos cigánytársadalom közösségszerkezete olyan tapasztalat a cigány ember számára, amely különösen érzékennyé, alkalmassá teszi a cigány közösségből érkezőket az egyházi közösség befogadására. Ismét fogódzópont lehet a pasztoráció számára.

Milyen a cigány ember közösségi élménye?

A szekták nem éppen a tanítás bölcsességével, világosságával gyakorolnak nagy vonzást a cigányságra, hanem egyfajta emberi közelséggel, a közösség ígéretével vonzzanak. Ez is a cigányság érzékenyebb közösségi tapasztalatának jelzéseként értelmezhető. Milyen sajátos közösségi tapasztalatból jön a cigány ember? Miben “másfajta” a cigányságban a közösség tapasztalata?

Előrebocsátandó, hogy Magyarországon az ötvenes, hatvanas évek óta a kényszerű letelepedett életmód miatt nincs már hagyományos cigány közösség. A család azonban valamilyen módon mégis metakommunikálja a nemzedékekkel korábbi tapasztalatait. A nagyszülők élménye tovább él, és közvetítődik a gyerekek és unokák felé. Vizsgálat alá vettek olyan zsidó embereket, akik családjában soha nem beszéltek a nagyszülők koncentrációs táborban szerzett iszonyatos élményeiről, sőt azok nem is tudtak róla. Hatását mégis ki lehetett mutatni az unokák álmaiban viselkedésében. Szavak nélküli közléssel “átszivárgott az információ”, elérte és formálta az unokák személyiségét. Ma már a magyar társadalomban sehol nincs hagyományos vándorló cigányközösség, mégis az unokák zsigereiben ott működik a nagyszülők élményvilága. Ezért a hagyományos cigányközösség szerkezetét megértve jobban megértjük a mai cigányok gondolkodását.

Milyen volt a hagyományos cigányközösség?

Néhány sajátos mozzanat:6 A vándorló cigányközösség, a kumpánia 3-4, néha 20-30 kis-család együttese, nem feltétlenül vérségi alapon. Ez a vándorlás más, mint a nomadizálás!7 A nomádok állatokat tenyésztettek és legelőről legelőre vándorolva táplálékot kerestek az állatoknak. A cigányok sosem voltak állattenyésztők, az ő vándorlásukat a szakemberek kóborlásnak nevezik, mert a megélhetéshez szükséges munka követelte meg a helyváltoztatást (kovácsok, kereskedők, akik termékeiknek kerestek piacot). Együttlétük nem önellátó, mint a törzsi jellegű társadalmaké, mert a cigányság mindig együtt élt fejlett társadalmi formákkal, és nem is a vérségi kötelék az összetartó erő.

A cigány társadalomban egész más a tulajdon szerkezete, mint más társadalmakban. A legnagyobb különbség, hogy nincs a szó szoros értelmében vett magántulajdon. A hagyományos cigány társadalom önfenntartó tevékenysége árutermelés volt a fejletlenebb társadalmakhoz hasonlóan. Nem csupán saját szükségletre termelt, mint a primitív társadalmak (ősközösségi, törzsi, rabszolgatartó). Nem érthetünk egyet azokkal a véleményekkel, amelyek a primitív társadalmakkal állították párhuzamba a cigány társadalmat. Azonban a cigány társadalom árutermelő tagjai nem voltak képesek fölhalmozható értéktöbbletre szert tenni – mindig csak szegényes megélhetésért termeltek. A hagyományos szokások szerint vándorló kumpánia tagjai tehát a legegyszerűbb személyi tulajdonnal rendelkeztek csak: a ruha, ami rajtuk van, közvetlen személyes használati tárgyak. A termelési eszközök pedig közös tulajdonban voltak pl. a kohót, a lovat, a szekeret a kumpánia bármely tagja használhatta, ha szüksége volt rá. Mivel nincs igazi magántulajdon, a lopás fogalmának ezért nincs értelme. A közös tulajdonban lévő tárgyak használata ezért nem vont magával erkölcsi minősítést.

A téves közhiedelem ellenére a cigány társadalomnak nem választott vezetője a vajda. A vajda tiszte csak a többségi társadalom késztetésére született, azért, hogy a többségi társadalom számára kezelhető legyen a cigányközösség. A cigányok maguk között a tekintélyes öregekre hallgatva hozták döntéseiket. Ha vitás kérdések adódtak, összehívták a tekintélyesek tanácsát, a kriszt-et8 és ennek döntése mindig fellebbezhetetlennek számított. Sok esetben a vajda a kriszt valamelyik tagja volt.

Ösvények a cigányközösségből

az egyházi communióig

Mindebből talán egészen világos, hogy a cigányközösségből érkező ember számára miért érthetetlen az individualista szemlélet. Nagyon fontosak számukra a közösségi összetartozás érzelmi kifejezései: az ének, a közös zarándoklatok, a közös ünneplés, minden megnyilvánulás, amely megtapasztalhatóvá teszi a lelki összetartozást.

Senkinek, de a cigány embernek különösen nem elég valamiféle elvi közösség emlegetése, a “metafizikai közösség” tanítása. Kézzelfogható, látható, életszerű, személyes, konkrét közösségre, érezhető összetartozásra van szükség. A lelkipásztorkodás a metafizikai közösséget megtapasztalhatóvá teszi. Olyan közösségre van szükség, ahol egymás gondját fölvállaljuk, segítő magatartással egymás mellé állunk. A keresztény közösség az első jeruzsálemi közösség óta, a remete közösségeken, majd Szent Ferenc fiain át a történelemben mindig nagyon is konkrét volt: vagyonközösséget éltek, ami a tulajdonviszonyokat is érintette. Az isteni agape, a communió behatolt az életbe. A cigány közösségből érkezők számára fontos, hogy a kommunió ne csak elvi összetartozást jelentsen, hanem kézzelfogható legyen. Ennek a kézzelfoghatóságnak jelzései az iskolai segítő programok, a szociális helyzet fölvállalása, a segítség a munkahely keresésében, eligazítás a társadalmi érintkezésben: a beadványok, a kérvények megfogalmazásában, mind-mind az összetartozásnak, a közösségnek a megnyilvánulásai lehetnek.

Sok párhuzam, rokon vonás mellett azonban az egyháznak, a communió közösségének vannak olyan jellemzői, amelyek sarkalatos különbözőséget, eltérést, újdonságot jelenthetnek a cigány közösségből az egyház szorosabb közösségébe érkező megtérők számára.

Miben adhat a keresztény közösség többletet a cigányságból érkezőknek? A cigányság közösségszemlélete, “mi – tudata” a saját közösségére korlátozódik. Valamelyest minden nép befelé fordul, a “kohézió” fontos alkotó eleme minden közösségnek, de a cigányság életérzése még fokozottabban egymás felé fordulást, bezártságot hordoz: “Egész világ ellenségünk…” a cigányság világszemlélete szerint az ő társadalmukkal szemben nem egyes különböző nemzetek, hanem a gázsók világa áll. Az egyház közössége katolicitást, egyetemes küldetést hordoz! Minden embert magába fogadó, minden emberre kiterjedő, nemzetre, fajra való tekintet nélkül. Ha a katolicitás értékének hiteles közvetítésével találkozik a roma világból érkező, óriási élményt jelent számára, kitágíthatja a cigány ember szívét, és – mint minden embert – boldoggá teszi, amikor egyfajta bezártságból tágas szabad közösségbe érkezik.

Az egyházi, az isteni agapéból fakadó kommunió a cigányközösséghez képest többlettel szolgálhat a szabadság terén is. Szent Pál a szeretetet nevezi a “tökéletesség kötelékének” (Kol 3,14) vagy másutt: “a meghívásotok szabadságra szól, …szeretettel szolgáljatok egymásnak.” (Gal 5,13) Az Egyház közösségi összetartozásának szabadsága lehet újdonság, reveláció. A vándorló cigány ember szabad, de a cigányközösség összetartozásának alapja egyfajta létérdek, az egyén könyörtelen alávetettsége a közösségnek. Különösen a férfi-nő kapcsolatban érhető tetten ez a fajta szemlélet. Az Egyház létesítő elve nagylelkű, szabad válasz Isten hívására: az egyetemes testvéri szeretet, amely szabaddá tesz. A testvériség szabadsága új tapasztalat a cigány ember számára. Megnemesíti, kiteljesíti azt a szabadságot, amit saját életközegében már bizonyos formájában eddig is ismert, mert korábbi tapasztalataiban a közösség kényszerítőbb erejű kötöttségeivel találkozott.

Világiak, papok, püspökök a cigányokért

Tiziano: Cigány MadonnaAz elmúlt 50-60 évben született cigánypasztorációs kezdeményezések mindegyike besorolható az evangelizáció folyamatának valamelyik szakaszába. A hodászi cigányegyházközség gyökerei visszanyúlnak a negyvenes évekbe. Átvészelte a diktatúra éveit, amikor az egyház működésének szabadságát bizony súlyosan megnyirbálták. A diktatúra nyomásának terhe alatt született és növekedett az alsószentmártoni kezdeményezés. Az elmúlt 10 évben 40-50 kisebb-nagyobb kezdeményezésről tudunk. Mindegyiknek közös vonása, hogy nem valamiféle felső utasításra, rendeletre születtek, hanem a Szentlélek a körülmények által szólította meg az arra érzékeny papokat, világiakat, mint ahogy ez az egyház történelme alatt nagyon sok esetben megtörtént.

Elengedhetetlen azonban, hogy az egyház felső vezetése magáénak érezze a cigányok pasztorációját. A magyar Püspöki Kar Migrációs Bizottságának cigánypasztorációval megbízott vezetője Dr. Keresztes Szilárd püspök úr. Rendszeressé váltak már a cigánypasztorációs konferenciák, amelyek évenként egyfajta útmutatás jelentenek a pasztorációban részt vevők számára.

Fontos eszközök még a zarándoklatok, a találkozók. Nagy jelentőségű az 1997-ben Cefferino Gimenez Malla spanyol roma lókereskedő boldoggá avatására szervezett zarándoklat a Magyar Püspöki Konferencia irányítása alatt. 2000-ben a nagy jubileum évében a 40 ezer zarándok között kb. 150 magyar roma vett részt a Vándorlók és Útonlévők Pápai Tanácsa által szervezett pápai misén.

2003 – a cigánypasztoráció éve Magyarországon

2003 júniusában a Vándorlók és Útonlévők Pápai Tanácsa Piliscsabán, a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen rendezte meg az V. Cigánypasztorációs Világkongresszust. Nagy kitüntetés ez a magyar Egyház számára. Marchetto érsek, a pápai tanács titkára szerint azért helyezték először Vatikánon kívülre, Budapestre a világkonferenciát, mert ezzel a Vatikán el akarta ismerni a Magyar Katolikus Egyház cigánypasztoráció területén végzett tevékenységét.

Május 17-én pedig Budapesten 400 roma részvételével óriási örömben bonyolódott le az első Magyar Katolikus Cigánytalálkozó.

Októberben a közösségi lelkiségről és a világkonferencia nagy témáiról a Magyar Katolikus Egyház körülményeit figyelembe véve országos konferenciát rendezett a Migrációs Iroda. A Dr. Keresztes Szilárd püspök úr közreműködésével Leányfalun lezajlott konferencia a 95 résztvevő előtt kirajzolta a cigánypasztoráció következő lépéseit Magyarországon.

A 2003. évi roma zarándoklat különlegessége, hogy az utat nem a Magyar Püspöki Kar szervezte, hanem a Cigány Önkormányzat. A Püspöki Kar a felelős püspök személyében mellé állt a roma szívekben fölkelt vágynak, és vatikáni kapcsolatai révén lehetővé tette, hogy 2003. november 19-én II. János Pál pápa külön fogadja a magyar romák küldöttségét, és megáldja az Országos Cigány Önkormányzat által hozott keresztet, amelyet a tervek szerint majd Csatkán állítanak föl. Mivel az OCÖ nem vallási szervezet, szükséges volt, hogy cigánypasztorációval foglalkozó, ill. roma származású papok, szerzetesek, kántorok fölkészítsék az utazókat a pápai fogadásra. Ezért minden busszal utazott egy pap, ill. szerzetes és egy kántor, akik a lelki, szellemi, és protokolláris fölkészítést vállalták. A magyar cigányság küldöttsége kivételes bánásmódban részesült a Vatikánban, a Szentatya kitüntetett szeretettel fogadta őket. Az Országos Cigány Önkormányzat azt is elérte, hogy az Esélyegyenlőségi Minisztérium jelentősen hozzájárult az út finanszírozásához, továbbá repülővel az állam képviselői is elkísérték a delegációt. A parlament elől induló zarándoklat igen nagy médiavisszhangot kapott.

Aki cigánypasztorációval foglalkozik, lépten-nyomon konfliktusokba kerülhet. Kemény kritika érheti a többségi társadalom részéről, néha másfajta politikai, gazdasági érdekek által gerjesztett konfliktusokba is belekerülhet az ember. Újra és újra felmerülhet bennünk a kérdés, talán rosszul csinálunk valamit. Jó követői vagyunk a szeretet evangéliumának? Biztosan sok mindent lehetne jobban is csinálni. Az evangélium terjesztése, az Egyház megújulása azonban soha nem történt konfliktusok nélkül, sokszor ütközéseket provokált. A jó lelkipásztor tudja segíteni az embereket, hogy azok a legkényesebb evangéliumi követelményeket, igazságokat is jó kedvvel, örömmel, öntudatos döntéssel tudják vállalni. Vannak azonban olyan konfliktusok, amelyeket a legjobb akarattal sem tudunk és nem is szabad elkerülni, mert azok az evangelizálás, a teljes Evangélium fölvállalásának következményei. Krisztus nem egyezkedik a Gonosszal. A hazugság lelke sokszor sikeresen téveszt meg embereket. Jézus egy ilyen konfliktusban szenvedte el a megváltó kereszthalált. J. Ratzinger bíboros, a Hittani Kongregáció prefektusa mondta: “Mindenek felett nem lehet fenntartani egy olyan közösségi elképzelést, amelyben a konfliktusok elkerülése a legfontosabb lelkipásztori érték. A hit egyben kard is, és lehet, hogy a szeretetnek és az igazságnak éppen ezekre a konfliktusokra van szüksége. Az olyan egyházi egység, amelyben eleve kiiktatják a konfliktusokat, és a belső békét azon az áron teremtik meg, hogy lemondanak a tanúságtételek teljességéről, csakhamar gyengének fog mutatkozni.”9

1 “Aztán így szólt hozzájuk: Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtnénynek.” (Mk 16,15)

2 “Isten újra szólt: Teremtsünk embert képmásunkra, magunkhoz hasonlóvá. Ők uralkodjanak a tenger halai, az ég madarai, a háziállatok, a mezei vadak és az összes csúszómászó fölött, amely a földön mozog. Isten megteremtette az embert, saját képmására, az Isten képmására teremtette őt, férfinek és nőnek teremtette őket.” (Ter 1,26-27)

3 Felnőttek beavatása a keresztény életbe. Felnőttek Katekumenátusa. Budapest, 1999. Az MKPK kiadásában

4 Redemptor Hominis 11. vö Szent Jusztin: Apológia 46,14; 7,14.

5 Redemptoris Missio 52.

6 Szegő László: A hagyományos cigányközösség belső szerkezete

7 Szegő László: A hagyományos cigányközösség belső szerkezete 87. old.

8 U.o.

9 J. Ratzinger bíboros beszéde 1998. május 27-én: Az egyházi mozgalmak és helyük a teológiában