IRODALOM

Mikszáth Kálmán egyházi jogi karcolata


1887. október 12-én, a Pesti Hírlap kilencedik évfolyamának 280. számában jelent meg egy egyházjogi cikk Scarron névaláírással. Ez az álnév a nagy tollforgatót, Mikszáth Kálmánt rejtette.1 
Ebben az évben – az 1849-ben Szklabonyán született és késõbb jogot hallgató – Mikszáth már országgyûlési képviselõ, a Pesti Hírlap munkatársa és „Jókai mellett a legkedveltebb elbeszélõnk és humoristánk” volt.2  Ekkor írta képviselõtársa könyvérõl a következõ ismertetést, amelyet a szakirodalom így értékelt: „tõle szokatlan módon tudományos mûrõl írt, ugyan nem recenziót, hanem egy könnyed csevegést, amelyben úgy szólt a könyvrõl, hogy felkeltette iránta az érdeklõdést, úgy írt a szerzõrõl, hogy a társaságban forgó híreket újabbakkal tetézte. Arról a versengésrõl adott számot, amely a három egyházi jogász között a megürült egyházjogi tanszék elnyerése érdekében folyt.”3 
Érdemes felidézni és újraolvasni ezt a karcolatot, s esetleg közben el lehet ábrándozni és álmodozni azon, hogy voltak olyan szép idõk, amikor még három személy aspirált a jogi egyetem önálló kánonjogi tanszékének vezetésére!4 

PÁRIS ALMÁJA
(Roszner Ervin báró könyvérõl)

Sehol sem oly szerencsétlen a tudós, mint nálunk magyaroknál. Mert itt kinevetik a tudatlant is, aki kevesebbet tud, mint kell, de még jobban kicsúfolják a tudóst, aki többet tud, mint kell. A könyveken hízott elme olyan kevésbe vétetik, mint az arzenikummal hízlalt lúd. Annak azt mondják, nem elég ízletes a húsa. Itt azt kívánják az embertõl, hogy legyen esze és tudjon is mindent, de mint a boron kellemetlen a hordószag, ne érezõdjék tudásán a könyv-szag. Egyszóval ebben az országban, ahol többet is lehet valakinek tudni, mint amennyit kell, miután ez se jó ajánlólevél, többnyire olyan tudósaink támadnak, akik kevesebbet tudnak, mint amennyit kell. Mert ha egy érte a fizetség, ha mind a kettõ hiba, hát van az embereknek annyi eszük, hogy a két hiba közül azt szerzik meg, amelyikhez könnyebben hozzájuthatnak. Itt nem ritkán esik meg, hogy komoly nagy emberek is kénytelenek a tudományukat eltitkolni, ha hatni akarnak. Még Tisza is, aki pedig sokat olvas és sokat tanulmányoz nagy autorokból, mintegy mesterségesen eltakarja ismereteinek alapos voltát, s száz gondolkozó elmén átszûrt nézeteit úgy tudja elmondani, mintha naturalista lenne, akinek azok véletlenül éppen most ötlöttek eszébe.5 
Sõt nekem magamnak is onnan van az írói népszerûségem (már amennyiben van), mert soha semmi okos dolgot nem írtam, és soha semmiféle autort nem idéztem.
Most is a Roszner Ervin báró könyvérõl »A régi magyar házassági jog«-ról elmélkedve, nem lehetetlen, hogy szakszerû, komoly bírálatot is tudnék írni (mert ki tudhatja azt, mi lakik bennem), de érdekemben állván a hatás miatt eltitkolni, hogy értek hozzá, egyszerû csevegésre szorítkozom.6 
Egy ménkõ testes könyv fekszik elõttem 500 nagy negyedrét lap, rendkívül elegáns kiállításban, velin-papíron.7  Szinte feltûnõ, hogy nem a tudós szürke színetlen ruhájában jelenik meg Roszner Ervin, hanem mágnásos díszöltönyben. De mindegy, az egyszerû köntös nem okvetlenül szükséges a tudományos embernek.
Boldog isten! Ha külföldön ekkora munkát lát az ember, mennyire irigyli a szerzõjét, akirõl mindenfelé beszélnek, aki a nap hõse, keresett, magasztalt – nálunk sajnálkozva sóhajt fel a keresztény lélek, a szerzõre gondolva:
– Mennyibe kerülhetett ez annak! Milyen vastag könyv, milyen pénzpocsékolás! Aztán, hogy fogják ezt most ütni, szegényt a többi tudós kollégái.
De úgyis van. Egy fél élet tanulmányát befekteti valaki egy ilyen könyvbe, rákölt egy kis vagyont a kinyomatására, s mi az eredmény? Valamelyik kezdõ újságíró körülnézegeti, egy-két sort olvas benne, s aztán a szeszélye szerint megírja róla két sorban, hogy megjelent Roszner könyve. Ára ennyi vagy annyi. S még grácia tõle, ha odalöki, hogy »csinos munka«. Ez fölötte a bölcsõdal, de ez a nekrológ is. Ott eszi meg a penész a könyvesboltok polcán.
Pedig igazán nem hogy ügyes, de felette kiváló munka a Roszner könyve, melyet élvezettel olvashat végig a laikus is. Már maga a tárgy szélesebb olvasókörre számíthatna.
Szakavatottan kezeli tárgyát a fiatal tudós oly világos és jó magyarsággal, hogy az olvasó szinte belemelegszik, s éber figyelemmel kíséri végtõl-végig, hogyan nõsültek õsapáink és õsanyáink. (Hát biz a házasság, megsúgom, már akkor is nagy nyûg volt.) Visszamegyünk vele az õs hajdanba, a lányszöktetések regényes korszakába, aztán az adás-vevés idejébe, mígnem végre lejutunk a házasságtörésig. No, itt már otthon vagyunk.
Denique az asszonyok mindig ilyenek voltak. Csak a házassági jog volt más. A tudós szerzõnek öt ujjában van a tárgya, a régi institúciók tömkelegében nagy biztonsággal jár, s filozófiai erõvel mutatja ki azok rendeltetését, látja azokat a finom szálakat, amelyekkel öszszefüggésben voltak. Helyesen obszervál, kitûnõen analizál, s igen szerencsésen absztrahál. Ezek a Roszner kiváló tulajdonai mint tudományos írónak. S ez nem tréfadolog ebben az országban, ahol Pompéry János kedves bátyánk is nagy tudós hírében állt, de a nagy tudománya mellett mégis elkövette azt a renonszot, hogy egynek gondolta a két Pittet, s midõn tanulmányt ír róla, felette csodálkozik vala, hogy olyan öreg korában is milyen szép beszédeket tartott õlordsága. (Hanem biz az már akkor a másik Pitt volt.)8 
Kevésbé erõs és talán nem is a munkába való a gyakori polémia, melyet Roszner más szerzõkkel, de kivált Kováts Gyulával folytat, mert ehhez okvetlenül az lett volna szükséges, hogy a Kováts Gyula munkáját is hozzá nyomassa az övéhez. (Azt pedig tudom, nem teheti a tudós báró.)9 
Hanem fölötte érdekes aztán a »Függelék«, mely közel kétszáz lapot foglal el a derék, úgyszólván monumentális munka végén, s tele van régi, igen becses és jellemzõ házassági okmányokkal, melyek pompásan, rendkívüli ügyességgel vannak megválogatva. Õsanyáink sok skandaluma vagyon itt följegyezve. Fiatal leányok kezébe hát nem való. Azazhogy ebbe sincs igazam, mert ez a része majdnem kivétel nélkül latinul van.10 
Ennyi az, amit röviden akartam mondani e munkáról, mely Roszner Ervin számára kétségen kívül a tudósok közt is tekintélyt, az Akadémiánál pedig okvetlenül egy széket szerez.11 
Meg is érdemli mind a kettõt.
Sõt talán a harmadikat is – de ez még titok.
Minthogy azonban a leleplezések divatját éljük, talán nem leszek indiszkrét, ha elfecsegem az olvasóknak.
Ugyanis van az egyetemen egy üres katedra: a kánonjogi.12 
S az a nevezetes, hogy amíg más katedrákra többnyire úgy nevezik ki a professzort, hogy Trefort végiggondolva az összes ismerõsein, fölteszi találomra az egyikrõl, hogy beválik és azt nevezi ki, legtöbbször a tudatlanok közül választván a tudósokat, – addig az üresedési kilátással mosolygó kánonjogi katedra számára egyszerre három jeles fiatalember cseperedett fel a tudományos körök szeme láttára.13  Az egyik Timon Ákos, a másik Kováts Gyula, a harmadik Roszner Ervin. Egyforma derék ember valamennyi, egyformán emlegetett örököse a katedrának mind a három.
Ekkor fogja magát Timon Ákos, és ír egy vastag egyházjogi munkát.14 
Most már Timon Ákos lett a legerõsebb pretendens.
Nosza nekiiramodik Kováts Gyula, és õ is ír egy nagy egyházjogi munkát.15 
No, most már elmaradt a szegény Roszner Ervin.
Csakhogy Roszner Ervin se rest. Íme õ is elkészítette a maga egyházjogi munkáját.16 
Hollá! Megint egyenlõk a sanszok!
Timon Ákos a maga munkáját tartja a legjobbnak, a Rosznerét meglehetõsnek, a Kovátsét gyengének. Roszner a magáét a legjobbnak, a Kovátsét meglehetõsnek, a Timonét gyengének, Kováts ellenben a maga munkáját tartja a legjobbnak, de a többirõl nem tart semmit.17 
Egyszóval a sanszok egyenlõk. Miniszterek, tudományos körök hiába törik rajta a fejüket: kié legyen igazságosan a katedra.
De a tudósok nem pihennek. A versenynek folyni kell. Ha az egyik tesz valamit, nyomban utánacsinálja a többi.
Timon Ákossal eközben az történt, hogy megházasodott.
Ez szeget ütött a Kováts Gyula fejébe.
– Hátha az elõny lesz ennek az Ákosnak. Mert aki a házasságról ír egy nagy mûvet és maga nem házasodik, ráfoghatják, hogy bort prédikál, de vizet iszik.
S uccu, megházasodott Kováts Gyula.
Ezt látván Roszner Ervin, fogta magát hirtelen, õ is jegyet váltott, és most boldog võlegény.
Megint egyenlõk a sanszok!
Timon fellépett Karcagon képviselõnek.
– No, már ezt nem engedhetem – gondolta magában Roszner Ervin, és õ is fellépett Szécsényben.
Timon megbukott Karcagon – de már ezt az egyet Roszner nem akarta utánacsinálni, s félek, ez lesz majd ártalmára.18 
De a sanszok még azért mindig egyenlõk.
Mert Timont kárpótolni kell azért, hogy megbukott, Kováts Gyulát respektálni kell azért, hogy föl se lépett, Rosznernek pedig kedvezni kell azért, mert képviselõ.
Szegény jó kultuszminiszterünk, nem tudom, mit fog tenni, nagy gond, nagy feladat, kinek dobja oda az alma mater almáját.
Mert akárkinek dobja, egyenlõn igazságtalanul mellõzi a többi kettõt, noha igazságosan nevezi ki a harmadikat.
Hanem e zavarért, tudom, eléggé kárpótolja az a nagy lelki öröm, hogy ilyen három derék legény közt válogathat.19

Scarron
01 Gulyás Pál: Magyar írói álnév lexikon. Magyarországi írók álnevei és egyéb jegyei. Budapest, 1978, Akadémi-ai Kiadó. 388. p., OSZK Kézirattára: Fol. Hung. 2169/2 75–77. folio.
02 Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. 8. köt. Budapest, 1902, Hornyánszky Viktor Könyvkereskedése. 423. p.
03 Rejtõ István (szerk.): Mikszáth Kálmán összes mûvei. 75. köt. Budapest, 1981, Akadémiai Kiadó. 192. p.
04 A karcolathoz fûzött jegyzetek Rejtõ István és Szinnyei József mûveinek a felhasználásával készültek.
05 Tisza Kálmán (1830–1902): miniszterelnök, belügyminiszter, az 1887–92-es ciklusban Nagyvárad országgyûlési képviselõje.
06 Roszner Ervin báró (1852–1928): jogi író, egyetemi magántanár. A „Régi magyar házassági jog” címû könyve 1887-ben jelenik meg a Franklin Társulatnál. A tanulmányait a bécsi egyetemen, az egri érseki jogakadémián és a budapesti egyetemen végzi. Itt avatják 1876-ban a jogtudomány doktorává, ezt követõen a nagyváradi jogakadémián az egyházjog helyettes, majd rendkívüli és késõbb rendes tanára lesz. 1878-ban egyetemi magántanári képesítést szerez egyházjogból. Az 1887–92-es ciklusban Szécsény község kormánypárti képviselõje, ezért lemond akadémiai tanári állásáról.
07 Selymes tapintású, különlegesen finom papír.
08 Pompéry János (1819–1884): író, újságíró, a Magyar Tudományos Akadémia levelezõ tagja. Az iskoláit Miskolcon, Pesten és Eperjesen végzi. Itt szerez jogi képesítést, majd 1842-ben ügyvédi vizsgát tesz. Öt év múlva Marcaltõn ügyvéd, majd 1849-ben Túrkeve országgyûlési képviselõje. Késõbb a természettudományok közül a kémiát tanulmányozza, míg a Magyar Tudományos Akadémia 1859-ben levelezõ tagjai közé választja. Haláláig szerkesztõként és hírlapíróiként tevékenykedik.
William Pitt (1708–1778) angol államférfi, Chatham grófja. A másik William Pitt (1759–1806) angol politikus, aki kétszer is miniszterelnök. Mikszáth Kálmán ezt a tudományos anekdotát már korábban megírja – Pompéry János nevének említése nélkül – az Akadémiával kapcsolatos „Bis repetita placent” címû karcolatában.
9  Roszner Ervin munkája nyílt polémia Kováts Gyula „A házasságkötés Magyarországon” címû könyvével. Kováts Gyula néhány hónap múlva a „Felelet” címû munkájában bírálja Roszner Ervin új szerzeményét, s még a latin tudását is kétségbe vonja. Erre Roszner Ervin 1888-ban egy kis füzettel válaszol, mely „Néhány szó »Régi magyar házassági jog« címû munkám védelméül” címet viseli.
10  A munkát a szerzõ öt részre osztja. Az elsõ fejezetben az „Õskori elõzmények”-et tárgyalja, míg a második az „Eljegyzés és a házasságkötés”-t vizsgálja kánonjogi szempontból tizennégy alfejezetben. A harmadik szakasz „Az eljegyzés külön tana” cím alatt a speciális problémákkal foglalkozik, amit a kizáró okokról szóló rész „A házassági akadályokról” követ huszonkét alfejezetben. Az utolsó fejezet „A házassági kötelék felbontása” címen a kánonjog elõírásait foglalja össze. A mûhöz „Okmányfüggelék”-et csatol Roszner Ervin, amelyben kilenc fejezetbe csoportosítva speciális egyházjogi eseteket mutat be eredeti, latin nyelvû dokumentumok alapján.
11  Mikszáth Kálmán jóslata nem válik be. Roszner Ervin nem tudományos, hanem politikai karriert fut be.
12  Régóta betöltetlenül állt a tanszék.
13  Trefort Ágoston (1817–1888): közgazdász, a Magyar Tudományos Akadémia tagja, 1885-tõl elnöke, Pozsony szabadelvû párti képviselõje, 1872-tõl haláláig kultuszminiszter.
14  Timon Ákos (1850–1925): jogász, egyetemi tanár. A gimnáziumot Egerben és Budán végzi, majd a budapesti egyetemen 1876-ban jogi doktorrá avatják. 1877-tõl a Gyõri Királyi Jogakadémiára nevezik ki a jogtörténet és az egyházjog helyettes tanárának. Késõbb az akadémia rendkívüli, majd rendes tanára lesz. 1890-ben a budapesti egyetem jogtörténeti tanszékére kerül. Mikszáth Kálmán utalása „A párbér Magyarországon, jogtörténeti fejlõdése és jelen állása szerint” címû 1885-ben megjelent munkájára vonatkozhat.
15  Kováts Gyula (1849–1935): jogi író, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia levelezõ tagja. A középiskolai és a jogi tanulmányait Pesten folytatja, ahol 1872-ben doktorrá fogadják. Ezt követõen ügyvédi vizsgát tesz, majd 1883-ban az egyházjogból magántanári képesítést szerez. 1887-ben a királyi ítélõtábla rendes bírájává nevezik ki. 1888-ban az egyházjog rendes tanára lesz, majd az 1895/96. tanulmányi évben a jogtudományi kar dékánjának választják. A karcolatban szereplõ munkát 1883-ban írja „A házasságkötés Magyarországon” címmel.
16  A karcolat tárgyául szolgáló munka, amely a „Régi magyar házassági jog” címet viseli.
17  A három egyházjogásztól a korabeli sajtó több kritikus cikket közölt, amelyben egymás állításait személyeskedõ hangon cáfolják.
18  Szakirodalom nem talált hitelt érdemlõ adatot Timon Ákos karcagi jelöltségével kapcsolatban.
19 A kánonjogi tanszék professzora végül 1888-ban Kováts Gyula lett.

A bevezetõt írta és a jegyzeteket összeállította: Bóka Zsolt