TANULMÁNYOK

Udvarhelyi Olivér

A pálosok és a magyar iskolaügy

Az egyetlen magyar alapítású szerzetesrend eredete a magyar remetemozgalom kezdeteihez nyúlik vissza. 1250 körül Eusebius (Özséb) esztergomi kanonok misztikus élménytõl indíttatva összegyûjtötte a Pilisben szétszórtan élõ remetéket és õket a Szent Kereszt oltalma alá helyezte.
Özséb nagy tisztelõje volt a Boldogasszonynak, így a pilisszentkereszti templomban oltárt állítottak a Magyarok Nagyasszonyának is. Minthogy pedig a remeték Thébai Szent Pál remetét tekintették õs-példaképüknek, az újonnan alakult közösségnek az elsõ – név szerint is ismert – remete, Pál lett a védõszentje, majd a rend névadója is.
1308-ban V. Kelemen pápa követe Gentilis bíboros a Szentszék nevében átnyújtotta I. Remete Szent Pál Rendjének Szent Ágoston Reguláját, és ezzel megtörtént a pálos rend hivatalos elismerése, melyben jelentõs szerepet játszott Károly Róbert magyar király is. A rend gyorsan terjedt, XXII. János pápa 1328-ban különbözõ kiváltságokkal ruházta fel és ekkor már Szlavóniában, Dalmáciában és Isztriában is épültek monostoraik, sõt rövidesen megtelepedtek Palesztinában is, felvették a kapcsolatot a német-alföldi remetékkel, akik szintén átvették a magyar pálosok szabályzatát.
A végleges pápai jóváhagyást XI. Gergely adta meg 1371-ben, amikor is a pápa a Szentszék védelme alá rendelte a rend valamennyi monostorát, megerõsítette az ágostonos regula használatát, kivette a rendet a püspökök joghatósága alól és engedélyezte, hogy szabadon vegyenek fel újoncokat.
A XV. században elõször a portugál, a spanyol, az itáliai és a francia remeték is kérték, hogy a pálos rendhez csatlakozhassanak. A rend igen gyorsan terjedt, a magyar földi monostorok száma meghaladta az 50-et, sõt újabb alapítások történtek Ausztriában, Dalmáciában, Isztriában, sõt Rómában is.
Mohács után – mely végzetes csapást mért a pálos rendre – csak a lengyel és portugál tartományok maradtak épen. A történelmi források szerint a törökök a pálosok százait gyilkolták meg, vagy hurcolták rabságba, soha nem pótolható könyvtárakat, levéltárakat semmisítettek meg, lerombolták a budaszentlõrinci monostort is, szétszórták Remete Szent Pál ereklyéit – amelyet még Nagy Lajos ajándékozott 1381-ben a rendnek. A töröktõl megszállt területeken mindössze 10 monostor menekült meg a teljes pusztulástól.
A reformációnak a pálosok teljesen ellenálltak. A rend központja átkerült Lepogravába, majd a Pozsony melletti Máriavölgybe. Ezekben az évtizedekben a rend jeles személyeket ad a magyar mûvelõdéstörténetnek, így a teljesség igénye nélkül megemlítendõ Szombathelyi Tamás generális perjel, az elsõ latinul fogalmazó magyar író; Csanádi Albert költõ, a humanisták kedvelte veretes latin verselés elsõ jelentõs képviselõje, akinek munkássága azt példázza, hogy a magyar alapítású szerzetesrendben a keresztény hit és a kor mûveltségeszménye nem ellenségként, hanem testvérként viselkedtek. A kor kétségkívül legnagyobb hatású pálosegyénisége, írója és történésze Gyöngyösi Gergely. Neki köszönhetõen indult meg a rend belsõ újjászervezése, de meg kell említenünk a három részre szakadt Magyarország politikai és szellemi vezetõjét is Martinuzzi Fráter Györgyöt, aki szintén pálos volt, 1537-ben pálos misekönyvet, 1540-ben pedig zsolozsmáskönyvet adott ki.
A XVII. század elején Tomko apostoli vizitátor a megújulás jelei ellenére azt javasolta, hogy a megmaradt pálos monostorokat csatolják a domonkos rendhez. Steszewski Miklós generálisnak azonban sikerült elfogadtatnia (1643-ban) a trentoi zsinat szellemében átdolgozott Konstitúciókat, újjászerveznie a magyar és lengyel rendi továbbképzést és létrehozni a négy új tanulmányi központot. Még azt is kivívta, hogy a pálos fiatalok a jezsuiták római Német-Magyar Kollégiumában tanulhassanak. Ugyanakkor fiatalokat küldtek Bécsbe, Prágába, Olmützbe is. Ivanovics Pál generális elöljáró 1653-ban megalapította az elsõ pálos szemináriumot Nagyszombatban, ami késõbb rendi fõiskola lett. A rend elsõsorban magyar földön virágzott fel ismét, a pálosokat a magyar nép mindig sajátjainak érezte. Ebben a korszakban több püspököt és érseket is adott népünknek, sõt vértanúkat is (pl. Cseppellény György személyében).
A pálos rendbe lépõk a középkorral ellentétben, amikor valamennyi monostorban létezett novíciátus, az újkorban elõször a wondorfi, majd a sátoraljaújhelyi újoncházban nyertek bevezetést a szerzetesi életbe, a rend sajátos lelkiségébe. A teológiai tanulmányok elõtérbe kerültét segítette a Nagyszombat városában lévõ házuk, mert kezdettõl, vagyis 1652-tõl az ottani, Pázmány Péter által 1635-ben alapított egyetem teológiai karán mindig volt néhány pálos teológus. A tehetségesebb növendékeket – más rendekhez hasonlóan – õk is Rómába küldték felsõbb tanulmányokra. A XVI–XVIII. században félszáz pálos szerzetes fordult meg a római egyetemeken.
A komoly teológiai tanulmányok során számos szerzetesben kialakult az íráskészség és a hazai katolikus nyomdák – fõleg a nagyszombati – sorban közzétették a pálos írók mûveinek legjavát. A rendtörténetírás terén számosan ténykedtek, közülök kiemelkedett Andreas Eggerer bécsújhelyi szerzetes, aki 1663-ig folytatta a rendi krónikát, majd utána Benger Miklós 1727-ig. Sztreszka Márton ugyancsak pálos szerzetes folytatta 1727-tõl 1775-ig a fontosabb események ismertetését, ám ez már nem jelent meg nyomtatásban. Egy névtelenségbe burkolózó, az esztergomi érsekség területén mûködõ plébános egészítette ki 1786-ig, a rend eltörlésének évéig, a fõbb események említése mellett a pálosokat érintõ fontos dokumentumok másolatával. A tartalomból azonban kitûnik, hogy az utolsó rendfõnöki titkár, Gyuris Kajetán õrizte meg és egészítette ki Sztreszka mûvét a feloszlatásra vonatkozó okmányok másolatával.
Szintén mûvelõdéstörténeti szempontból rendkívül lényeges, hogy a pesti monostor déli szárnya 1722-re felépült, majd 1745-ben konszekrálták a templomot is.
A magyar tartomány központja Máriavölgybõl 1746-ra áttevõdött Pestre és a rohamosan fejlõdõ magyar nyelvû lakosság a templomban, míg a magyar kultúra pedig a monostor könyvtárában lelt otthonra. A szerzetesi visszavonultsággal némileg ellentétben állt, hogy a gazdag könyvtár komoly látogatottságnak örvendett. Az 1772–1779-es esztendõkben Ányos Pál, Virág Benedek,  Verseghy Ferenc vezetésével itt szervezték lelkes magyar arisztokraták a „Magyar Hazafiúi Társaság”-ot, amely a kezdõdõ reformmozgalom a magyar szellemi élet irányítója volt. A bécsi udvar megakadályozta intézményesülését, ám a Társaság így is a Magyar Tudományos Akadémia elõfutára, és a kezdeményezés vitathatatlanul a pálosoké. Közvetlenül a rend feloszlatása elõtt irodalmi kör szervezõdött a pesti pálos könyvtárban Dayka Gábor vezetésével és idõnként Kazinczy Ferenc is megjelent a szerzetesek, tudósok, írók, költõk társaságában. A bécsi udvari köröket ez még ellenségesebbé tette, részben ezért lett a rend sorsa a föloszlatás.
A XVIII. században a pálosok tevékenysége számukra szokatlan területen jelentkezett, ugyanis részt vállaltak a világi ifjúság oktatásában. Igaz, hogy már az 1577-es lepogravai káptalanon elhatározták az elemi oktatás megkezdését, ám az alkalom a protestáns iskolájáról híres Pápa városában adódott, ahol letelepedésük (1638) után egy évtizeddel már oktatták a gyermekeket, eleinte csak elemi hit- és egyéb ismeretekre. 1721-tõl négy, majd 1762-tõl hat osztályban tanítottak, s ez utóbbi komoly középiskolának számított. A pálos iskoladrámák ekkortájt keletkeztek, és szerzõik – Táncz Menyhért, Gindl József, Virág Benedek, Verseghy Ferenc és még többen – bizonyították, hogy a kor legkiválóbb oktató-nevelõ szerzeteseivel, a jezsuitákkal és a piaristákkal azonos, magas szintû munkát folytattak. A másik fontos oktatási intézményük Sátoraljaújhelyen mûködött 1646-tól 1786-ig, az utolsó évtizedeiben ötosztályos középiskolaként. Közben a pálosok újabb, utolsó kiváltságban részesültek. A jezsuiták feloszlatása miatt boldogtalan emlékû XIV. Kelemen pápa (1769–1774) 1770-ben kelt bullájában a monasztikus rendek közé sorolta a pálos rendet arra hivatkozva, hogy az már 1418-ban részesült a karthauzi rend valamennyi privilégiumában és a rendet elhagyni akarók csak a karthauzi rendbe kérhették fölvételüket.
A jezsuita rend 1773-ban történt eltörlése utáni években Horvátországban a pozsegai és a varasdi, Magyarországon az ungvári, székesfehérvári, szakolcai, szatmári és sárospataki gimnáziumokat a pálosok vették át és igyekeztek bizonyítani társadalmi hasznosságukat. A pálosok másokhoz hasonlóan jól érzékelték a jozefinizmus egyházpolitikájának elõretörését már a névadója színre lépése elõtt.
Visszatérve a pálosok iskoláira megállapítható, hogy a XVIII. században a hazai katolikus iskolaügyben a pálosok teljesen sajátos színt képviseltek, annak ellenére, hogy a rend sohasem tartozott az ún. nagy tanítórendek közé (jezsuiták, piaristák, ciszterciák stb.).
Egy jeles bencés történész Bakonyvári Ildefonz: A pápai kath. gymnasium története a pálosok idejében címû, Pápán 1896-ban megjelent könyvében rendkívül részletesen leírja ezen pálos gimnázium megalakulását, vezetését, törvényeit és mindezt Rosty Miklós pálos igazgató 1762-ben írásba foglalt, a pápai nagygimnázium tanulmányi rendjét szabályozó dokumentumból meríti.
A perjel volt a gimnázium igazgatója, az õ fennhatósága alá tartoztak a tanárok és a diákok. Bakonyvári álláspontja az, hogy Rosty Miklós pálos igazgató csak írásba foglalta a már meglévõ iskolai szokásokat és kibõvítette azokat a megváltozott viszonyoknak megfelelõen. Ez a tanrendszer nagyfokú hasonlóságot mutat a jezsuitákéval; sõt több kiváló tulajdonságai miatt – a szerzõ véleménye az hogy – még afölé is kell emelnünk. Míg azonban a jezsuiták gimnáziumaiban – folytatja a bencés tudós –  a történelem, a földrajz és a mennyiségtan alapfogalmain kívül minden idõt úgyszólván a latin és görög nyelvre fordítottak – amelyek mellett hazánk nyelvével a színdarabokon kívül alig törõdtek – addig a pápai pálosok évenként elõadni szokott 4-5 magyar színdarabon kívül az alsóbb osztálybeliekkel minden héten írattak magyar gyakorlatot is, és hogy a helyes és tiszta íráshoz hozzászokjanak, elhagyták a görögöt, hogy a latint annál szebben és alaposabban tanulhassák meg a növendékeik. A pálosok nagy súlyt fektettek a gyakorlati életben sokszor elõforduló és annyira hasznos geometriára és számtanra is, amelyrõl messze földrõl híresnek mondják iskoláikat. Ahogy a Bakonyvári Ildefonz szép magyarsággal megfogalmazza: s csakugyan ma sem tudnánk annak, aki e két tárgy alapfogalmait könnyedén s lépésrõl lépésre haladva akarná tanítványaival elsajátíttatni, alaposabb útmutatót a kezébe adni, mint a pápai pálos módszerkönyv.
Rendkívül tanulságos és megszívlelendõ az a tanítási cél, amit a pálosok iskoláikban elõírtak. Újra Bakonyvárit idézzük: „Iskoláikban az oktatást úgy intézték, hogy az itélõ képességet az emlékezõ tehetséggel már a gyenge kortól kezdve egyenlõ gonddal fejlesztették és folytonosan tökélyetesítették. E végbõl oly embereket akartak nevelni minél nagyobb számban, a kik ne csak sokat tudjanak és emlékezetükben tartsanak, hanem a mit tudnak, azt okosan és a józan észnek megfelelõen a közös haszonra tudják fordítani. Azért valamint az emlékezõ tehetségrõl a rendes iskolai olvasmányok által bõségesen gondoskodtak, ép úgy az itélõ tehetséget, a gyakorlatok és mennyiségtani elméletek által élesztették és élesítették. Nagyon jól tudták, hogy az akadémiákon is sokan azért nem tudnak a számtanból elõre haladni, mert annak alapjaiba gyermekkorukban nem vezették be õket: épen azért azt tartották, hogy az összeadást kivonást s a többi mûveleteket elsajátítani sem okoz nagyobb nehézséget, mint a betüket szótagokká, a szótagokat szavakká, majd mondatokká fûzni s azokat helyesen kimondani, ha ez a dolog okos vezetés és hozzászoktatás által történik, s ezeket az elveket nemcsak irásba foglalták, hanem cselekedeteikben is érvényesítették. Nem elégedtek meg azonban azzal, hogy tudós és gondolkodni tudó embereket neveljenek, hanem minden tanítványukat az egyház és a haza hû fiává akarták tenni s azt a szent szeretetet, a mely az õ keblükben mind a kettõ iránt lobogott, tanítványaiknak szívében is átönteni óhajtották. Az a rend, a melynek tagjai közõl egyiknek sem volt szabad magát másnak, mint magyarnak nevezni, nem nevelhette növendékeit másnak, mint igazi magyaroknak.”
A Rosty-féle gimnáziumi tanulmányi rendrõl szóló dokumentum részletes leírást tartalmaz a számoktatás menetérõl is. A számjegyek megtanulása után a legalsó osztályokban 10 000-ig gyakorolták a számolást; játékosan megismerkedtek a gyerekek az összeadással és kivonással, „a természetes ítélõképesség folytonos gyakorlásával”. Majd magasabb számokkal folytatják, s ekkor már az összeadás és kivonás elveivel is megismerkednek, mégpedig „különféle dolgok, mint pénzek, súlyok, különféle geometrikai mértékek, mint lábak, ujjak stb. különféle nemeibõl vett példákkal”, s megtanulták az Abacus Pythagoricus használatát is. Ugyanitt a II. osztályban ismerkedtek meg a mértan elemeivel is.
A III. osztályban így kellett folytatni: „A nevezetlen és nevezett számokkal való szorzás oktatandó, amelyek tárgyalásánál a Nepper-féle vonalak alakítása és használata is megmutatandó, amelyek segítségével az Abacus Pythagoricus nélkül is játszva el lehet végezni a szorzást és az osztást”. Végül a IV. osztályosokkal a „törtszámokkal való összeadás, kivonás, szorzás és osztás gyakorlandó, úgyszintén a négyzet- és köbgyökvonás, a hármas-, ötös- és hamisszabály példákkal világosítandók meg; a mértanból a kúp, henger, gúla és a geometriai lépcsõ.”
A V–VI. osztályban a tanulók „bevezetendõk a földrajz és a csillagászat alapfogalmaiba, evégbõl tárgyalandók a föld lakott részei határaikkal, a körülfolyó tengerek, azoknak elhelyezése, mindegyik földrésznek és országnak fekvése, összehasonlítva a többiekkel, a világ melyik tája felé fekszik egyik ország a másikra nézve, vagy bizonyos helytõl vagy várostól; a föld részei, a tartományok; a fõváros bármely országban; ezek merre fekszenek a szülõhelytõl; azután az éggömbön és a földgömbön használt pontok, vonalak, körök, övek stb.; megmagyarázandók a térképeken használatos egyenes és görbe vonalak, a keleti és nyugati hosszúsági és déli szélességi fokok”.
Ügyelni kellett arra is, hogy a tanárok „az egyes osztályokra elõírt történeti anyag betanulására gondot fordítsanak, de ne engedjék azt tanítványaiknak értelem nélkül elhadarni, ledarálni, hanem szoktassák õket a saját szavaikkal való szép elõadáshoz.”
Végezetül néhány érdekesség az iskolai szabályzatból: itt olvashatunk elõször arról, hogy az iskolát elhagyó tanulók bizonyítványának lebélyegzéséért 1 garast kell fizetni. Ebben az idõszakban az iskolában maradó, felsõbb osztályba lépõ tanulóknak nem adtak bizonyítványt, hiszen ismerték õket.
Májusban alighanem szokásban lehettek a tanítás utáni, rövidebb tanulmányi séták: „a tanárok májusban délután 4 óra után tanítványaikkal szabadon kimenetnek, anélkül, hogy ezt a perjel valamilyen fontosabb ok nélkül megtagadhatná.”
Bakonyvári elmondja azt is, hogy a gimnázium pálos korszakában tanulói létszámáról nem tud beszámolni, mert nem találta meg azt a Catalogus Discipulorum-ot, amelyben a tanulókat nyilvántartották. Annyi azonban bizonyosnak tûnik, hogy 1777-ben az elsõ osztályban 22-en, a másodikban 18-an, a harmadik osztályban 39-en voltak, az eltörlés évében aztán ez a szám fokozatosan csökkent, mely apadás a város lakóinak szûk anyagi helyzetén túlmenõen II. József császár által bevezetett tandíjjal és a kötelezõ német nyelvvel is magyarázható.
Részletesen leírja azonban, hogy mindegyik osztály tartozott évenként egy színi elõadást tartani. Az elsõ és második osztály egy-egy vígjátékot magyarul, a harmadik két deklamációt adott elõ magyarul. Ezenkívül akár a prefektus, akár a retorika tanára a farsangi napon egy, vagy két vígjátékot is elõadott. A színdarabokból fõpróbát nem tartottak, csak közönséges bemutatók voltak, melyeken a prefektus és a tanárok is jelen voltak. Sajnos a magyar nyelven elõadott színdarabokból egy sem maradt ránk, míg a latin nyelvûek közül hármat is részletez a szerzõ.
A pápai pálos kolostorban is kihirdették 1786. március 20-án II. József császárnak a rendet eltörlõ rendeletét. A tanárokat azonban megbízták azzal, hogy felsõbb intézkedésig vezessék az iskolát. Érdekes, hogy 1794. október 10-én kelt rendelet szerint a megürült igazgatói székre is elsõsorban pálosok pályázhattak, mígnem elérkezett 1826. október 25-e, Molnár Elek utolsó pálos helyettes igazgatótól Borsó Gellért, az elsõ bencés igazgató átvette az irányítást és ezzel a gimnázium életében is új fejezet kezdõdött.
Mûvelõdéstörténetünk és katolikus nevelésünk szempontjából összegezve megállapíthatjuk, hogy rendkívül jelentõs volt az a néhány évtized, amíg a pálosok gimnáziumokat vezethettek. Ahogy Bakonyvári Ildefonz szépen fogalmazza meg: „Ebben az idõben nevelõdtek azok a jeles férfiaink, a kik az igazi szívbõl fakadó vallásos buzgósággal az önzetlen hazaszeretetet tudták egyesíteni; a kik nem egyedül élni, hanem, ha kellett, halni tudtak a hazáért. Ezt a szép harmoniát, az igaz hit és a valódi hazaszeretet eme testvéries ölelkedését, csak vallásos neveléssel lehetett elérni.”

Felhasznált irodalom:
01 Kisbán Emil: A magyar pálos rend története (Pálos Kolostor kiadása, Budapest, 1938.)
02 Puskely Mária: Keresztény szerzetesség történelmi kalauz (Bencés Kiadó, Budapest, 1995.)
03 Török József–Legeza László–Szacsvay Péter: Pálosok (Mikes Kiadó, Budapest, 1996.)
04 Bakonyvári Ildefonz: A pápai kath. gymnasium története a pálosok idejében (Pápa, 1896.)
05 Hervay Ferenc: A pálos rend elterjedése a középkori Magyarországon. In.: Mályusz Elemér Emlékkönyv (Akadémia Kiadó, Budapest, 1984.)
06 Új Ember (2001. december 16.)
07 Új Ember (2003. március 23.)
08 Mészáros István: A katolikus iskola ezeréves története Magyarországon (Szent István Társulat Apostoli Szentszék Könyvkiadója, Budapest, 2000.)

Dr. Udvarhelyi Olivér (1948) ügyvéd. A 80-as évek közepétõl rendszeresen jelennek meg mûvelõdéstörténeti, néprajzi és mûvészettörténeti írásai. Tagja a KÉSZ-nek, a Magyarok Világszövetségének, és a Magyar Katolikus Újságírók Szövetségének is.