TANULMÁNYOK

Josef Schmitz C.SS.R.

A keresztény beavatás Szent Ambrus szerint* (2. rész)

2. A beavatási ünnep

A beavatási ünnepre1 (initiatio) Milánóban Ambrus idejében húsvét éjjelén került sor2. Más városokkal szemben ez volt az egyetlen keresztelési időpont az év folyamán; Ambrus arról beszél, hogy a püspök csak egyszer egy évben lépett be a baptisztériumba3. Az egyházatya nem említi, hogy a hívek hány órakor gyűltek össze. Többet tudunk meg tőle azonban az ünnep tartalmáról és lefolyásáról.

a) A keresztelés
A nyitás misztériuma

Az initiatio szombaton a „nyitás misztériumával” kezdődött, amit a titoktartás gyakorlata miatt a baptisztériumon4 kívül, a közeli bazilikában végeztek. A püspök megérintette (a keresztelendők) fülét és orrát. Ambrus magyarázataiból gyanítható, hogy ez az érintés nyál vagy olaj felhasználása nélkül történt.
Ambrus, aki elsőként említi ezt a szokást, a süketnéma meggyógyítására vezeti vissza a Mk 7,32-35-ben. A liturgikus aktus azonban nem mindenben felel meg Jézus tettének. A bibliai leírás szerint Jézus ugyanis a süketnéma fülét és száját érintette meg. Ambrus azzal indokolja a változást, hogy a püspök nem érintheti meg nők ajkát.
A fülek és az orr érintését a püspök egy mondattal kísérte, melynek szavait nem tudjuk egyértelműen meghatározni. A De misteriisben Ambrus azt írja, hogy a nyitás misztériumának végzésekor a következőket mondta: Effetha, quod est adaperire5. A szövegösszefüggésből nem derül ki, hogy a quod est adaperire a liturgikus megfogalmazáshoz tartozik-e, vagy egy Ambrus által a keresztelési katekézisek során bevezetett magyarázat volt.
Az orr érintésének magyarázata megegyezik a De sacramentisben és a De misteriisben: Képessé kell tennie a beavatandót arra, hogy a szentségek által közvetített kegyelmet befogadja és abból éljen. A fülek megérintését azonban Ambrus különbözőképpen értelmezi: a De misteriis szerint képessé kell tennie a keresztségre jelentkezőt arra, hogy a beavatási ünnepen feltett kérdéseket megértse, és az arra adott válaszokat egész életén át emlékezetében tartsa. A De sacramentis szerint arra szolgál, hogy megnyissa ezeket az érzékszerveket a prédikációra és a püspök bátorítására. Bizonyára téves úton járna, aki a két indoklás között ellentmondást keresne. Ambrus mindkét alkalommal valószínűleg csak egy részaspektust említ.
Bár az Effata-rítust Ambrus említi elsőként, feltételezhető, hogy nem ő vezette be a beavatási ünnepségeken. Továbbá felmerül a gyanú, hogy a ceremóniát nem a Mk 7,32-35 inspirálta. Az egyházatya világosan felismerhető igyekezete, hogy az orr megérintésének értelmes magyarázatát adja, sokkal inkább arra vezethető vissza, hogy egy már régebb óta meglévő, ismeretlen eredetű rítus értelmezését változtatták meg a Mk 7,32-35 segítségével6.
A nyitás titka után a püspök az asszisztenciával és a beavatandókkal - valószínűleg körmenetben – a keresztelő kápolnához vonult, amit ekkor nyitottak7 ki.
A keresztelővíz megszentelése

A keresztelő kápolnában, amit Ambrus a „szentek szent-jének” (sancta sanctorum) és az „újjászületés szentélyének” (regenerationis sacrarium) nevez8, először a keresztelővíz megszentelésére került sor, amit a püspök végzett9.
A szentelési ima két fő részből állt: exorcizmusból és konszekrációs szavakból. A konszekrációs szöveg maga is két részre volt osztható – a Szentháromság lehívására (epiklézis) és dicsőítésre –, melyek sorrendje nem világos.
Verocchio - Leonardo: Krisztus kereszteléseA szentelési imát bevezető ördögűző szavakról az egyházatya annyit jegyez meg, hogy „a víz teremtett szubsztanciájának megfelelő exorcizmus” volt10. Az utalás nyomán spontán az Exorcizo te, creatura aquae kifejezésre gondolhatunk, amivel a Római rituáléban (Rituale Romanum) 1614 óta a víz megszenteléséhez kapcsolódó exorcizmus kezdődik11. Mivel azonban Ambrus a tartalomról és a formáról hallgat, nem állapítható meg, hogy az ördögűzés itt a vízre vonatkozik-e, vagy az ördögre, akitől úgy gondolták, hogy a vízben lakozik. Ezért arról a kozmológikus szemléletről sem állapítható meg semmi, ami az ambrusi exorcizmus alapja.
Az ördögűzés után – folytatja Ambrus a De sacramentisben – „egy könyörgést mond (a püspök), azzal a kéréssel összekötve, hogy a keresztelő medence legyen megszentelve és a Szentháromság legyen jelen12. A De sacramentis 2,14-ből kiderül, hogy a „könyörgés” és „kérés” kifejezések nem a vízszentelő ima két különböző szakaszára utalnak, hanem egyetlen részét írják körül, amit „Szentháromság-epiklézisnek” nevezhetünk.
Az eucharisztikus ima analógiájára a vízszentelési ima ezen szakaszának magját nem a püspök által megfogalmazott szöveg adta, hanem Krisztus szava, mégpedig a keresztelési parancs Mt 28,19-ben. Az Írásból származó idézetek al-kalmazása mögött az a meggyőződés húzódott, hogy Krisztus szavának nagyobb a hatóereje, mint az emberi szónak13.
A dicsőítés Krisztus keresztjét magasztalta14, amiről szintén nem ismerünk részleteket.
A keresztelővíz megszentelésének jelentőségét Ambrus különbözőképpen írja le: hatására az Atya és a Fiú kiárasztja a vízre a Szentlelket15, és ezzel egyesíti a három tanút – a vizet, a vért (Krisztus halála), és a Lelket (vö. 1Jn 5,8) –, és így megteremti a keresztség szentségének alapját16.
Bár Ambrusnak az volt a meggyőződése, hogy Jézus keresztsége által minden víz megtisztult, és így képessé vált arra, hogy a keresztelés anyagaként szolgáljon17, az ókor számos más teológusával egyetértésben az ünnepélyes kereszteléskor (a szükségkeresztelésről nem beszél) elengedhetetlennek tartja a külön vízszentelést; véleménye szerint nem ad minden víz gyógyulást, „csak az a víz gyógyít, melyben Krisztus kegyelme lakozik”, ami a megszentelő ima által költözik bele18.
Ha összehasonlítjuk Ambrus kijelentéseit a keresztelővíz megszenteléséről és az eucharisztikus konszekrációról, a kettő jelentős analógiát mutat. Szerinte mindkét esetben a természet átalakulásáról van szó.
A keresztség előtti megkenés

A keresztség előtti megkenéskor19 valószínűleg az egész testet megkenték olajjal; ezt az atléták beolajozásával lehet összehasonlítani20. (A rítust) egy diakónus és egy presbiter végezte. Kísérő mondatok, úgy tűnik, nem voltak. A rítus értelme az volt, hogy a keresztelendőket felkészítsék a Sátán és a világ ellen élethosszig tartó harcra.
Ellenemondás a Gonosznak

Ahogyan a birkózók rögtön a bekenésük után az arénába léptek, úgy a keresztelendők is: A keresztség előtti megkenést az ellenemondás a Gonosznak (abrenuntiatio) követte, ahol a beavatandók szakítottak az ördöggel és a világgal21. Ehhez Nyugat felé fordultak, vagyis szembenéztek az ellenséggel22. Nyugat, ahol a Nap lemegy, az ókorban a sötét hatalmak és démonok birodalmának számított, ennek megfelelően a keresztényeknél a Sátáné volt. Az ellenemondás a következőképpen hangzott23:
Kérdés:
„Ellenemondasz-e az ördögnek és minden cselekedetének?”
Válasz:
„Ellenemondok.”
Kérdés:
„Ellenemondasz-e a világnak és csábításának?”
Válasz:
„Ellenemondok.”
Feltűnő a megfogalmazás kéttagúsága, ami az ősegyházban sehol máshol nem igazolható. A mindig kéttagú kettős-kérdés Milánóban Ambrus után még sokáig használatos volt24.
Minden látszat szerint az abrenuntiatio kérdéseit egy diakónus tette fel; Ambrus megjegyzi a De sacramentis 1,6-ban: „Gondold meg, hol és kinek tetted az ígéretet: Egy le-vitát láttál; ő azonban csak Krisztus szolgája. Az oltár előtt láttad szolgálni. Adósleveledet tehát nem a földön, hanem a mennyben őrzik.”
Az abrenuntiatio szövegének első tagja ellenemond „a világ fejedelmének”, „minden bűn szerzőjének”, akinek a művei a vétkek és a bűnök minden fajtáját magukba foglalják. A második részben a beavatandó ellenemondott az „ördög birodalmának” ahol gonoszság, kapzsiság és igazságtalanság uralkodik, ahol nincs más, csak kísértés. Aztán megígérte, hogy kerüli az élvhajhászást, a kéjsóvárságot, a pompát, a ki-csapongást, a zabolátlanságot és ehhez hasonló dolgokat.
Ambrus nyomatékosan hangsúlyozza, hogy az újonnan megkereszteltek ezzel az aktussal súlyos kötelezettséget vettek magukra, amit büntetlenül nem szeghetnek meg25.
Az abrenuntiatiot követően a beavatandók Kelet felé fordultak és Krisztus irányába néztek26. Ebben az irányban maradtak a most következő keresztelés egész idején.
A keresztelés

Miután a beavatandók Kelet felé fordultak, a püspök – valószínűleg egy diakónus kíséretében – a keleti oldalra ment, a vizes medence szélére, ahol a keresztelés helye volt27. Ezt követően egy presbiter és több (legalább két) diakónus is a keresztelő medencébe ereszkedett28, és a keresztelés helyére mentek. Ezután a keresztelendők egymás után léptek a vízbe29. Amikor odaérkeztek, a püspök – a korabeli szokásoknak megfelelően – három kérdést intézett hozzájuk30:
„Hiszel-e Istenben, a mindenható Atyában?”
„Hiszel-e a mi Urunkban, Jézus Krisztusban, és az ő keresztjében?”
„Hiszel-e a Szentlélekben?”
A keresztelendő mindhárom kérdésre azt válaszolta: „Hiszek” és megmerítkezett (mersio).
A keresztelési hitvallásban szokatlan a második kérdés kibővítése. A kereszt említése nyilvánvalóan az ambrusi liturgia külön szokása volt; az ókeresztény egyházban máshol nem találkozunk vele. Krisztus keresztjének (a keresztelendő általi) megvallása a keresztvíz megszentelésére emlékeztet, amikor az egyházatya a praedicatio crucis szükségességét hangsúlyozza. Ahogyan a vízszentelő imában a kereszt di-csőítő említése nélkül a keresztelővíznek nem lehet gyógyító hatása, úgy Krisztus keresztjébe vetett hit nélkül a keresztség sem hozhat üdvösséget. A keresztség ugyanis Krisztus keresztjében gyökerezik31, belőle nyeri üdvözítő erejét. Ambrus szerint a keresztség nem más, mint „a kereszt szentsége”32.
Ambrus így indokolja azt, hogy a keresztelési rítus nem csupán egyszeri, hanem háromszori hitvallást ír elő,: Azért, hogy a korábbi élet számos bűne bocsánatot nyerjen33. Ez az érv pedig a hármas szám szimbolikus jelentésén alapszik. A görög-római korban a „három” „sokat” jelentett. Ezért a háromszori hitvallás megfelelt a bűnök számosságának.
A keresztelés külsőségeit Ambrus a De sacramentis 3,1-ben a recipimur, demergimur és resurgimus kifejezésekkel, a De sacramentis 3,2-ben a mergis és a resurgis szavakkal írja le. Mergere, illetve demergi és resurgere a tulajdonképpeni keresztelésre vonatkozik, míg a recipi az ahhoz szükséges előfeltételt jelöli, vagyis azt, hogy a keresztelendő a keresztelő medencébe ereszkedik.
Ahogyan már fent említettük, a keresztelési ceremónia megkezdése előtt egy presbiter és több (legalább két) diakónus lépett a keresztelő medencébe. Ambrus nem említi, milyen célból mentek a víztartó medencébe, de fel kell tételeznünk, hogy a keresztelés alatt bizonyos feladatokat kellett ott elvégezniük, ami valószínűleg abban állt, hogy minden a püspök által feltett, a hitre vonatkozó kérdés után, amire a keresztelendő válaszolt, a presbiter a keresztelendő fejére tette a kezét, a diakónusok pedig a vízbe fektették, és ismét felemelték. A keresztelő medence méretei34 és a víz mélysége ezt az eljárást lehetővé tették.
Az a nézet, hogy Milánóban Ambrus idején a keresztelést megmerítkezés formájában szolgáltatták ki, különböző szerzők azon megjegyzésére vezethető vissza, hogy az Ambrus által épített Basilica maior baptisztériumában található medence vízmélysége maximum 80 cm volt. B. Kleinheyer így ír a medencében lezajlott keresztelés ezen módjáról: az archeológiai leletek alapján „a szakma egyöntetű véleménye arra mutat, hogy megmerítkezéssel és vízzel való leöntéssel (immersio és infusio) kereszteltek, de nem alámerítkezéssel (submersio); ilyen magas vízszintnél csak így volt lehetséges a méltó testtartás megóvása keresztelés közben”35. Ezzel szemben a következő mondható el:
(1) Az a felvetés, hogy Ambrus idején Milánóban úgy kereszteltek, hogy a vízben álló keresztelendőt leöntötték, nem egyeztethető össze az egyházatya utalásaival, melyek a keresztelés külsőségeire vonatkoznak.
(2) A néhány keresztény szektában még ma is alkalmazott keresztelési gyakorlat igazolja, hogy az alámerítkezés nem a víz mélységétől függ. Magas vízállásnál a keresztelendőket a keresztelő egyedül, alacsonyabb vízszintnél pedig segédek közreműködésével döntik hátrafelé a vízbe. Ezáltal még egyáltalán nem sérül a keresztelés méltósága.
(3) Kiegészítésként még hozzáfűzhető: csak ha a tényleges alámerítkezést feltételezzük, akkor lesznek érthetőek Ambrus magyarázatai az Írásról: „Por vagy, és visszatérsz a porba” (Ter 3,19)36, valamint arról, hogy Krisztussal együtt temetkezünk el37.
Ambrus néha ugyan megtisztító fürdőként tünteti fel a keresztséget, keresztelési katekéziseiben és egyéb írásaiban azonban mégis egyértelműen a képletes meghalás, a Krisztussal való keresztre feszítés, eltemettetés, és feltámadás áll az előtérben38. Ez már csak azért is figyelemre méltó, mert ő az első nyugati szerző, aki a keresztséget a Róm 6-ból kiindulva értelmezi. Ambrus ehhez valószínűleg Keletről veszi az indíttatást, ahol már korábban elkezdték a keresztelési ma-gyarázatok között a Róm 6-ot idézni.
A halál, a megfeszítettség és az eltemetettség hatása Ambrus szerint „a bűn vége”. A feltámadás számára a természet helyreállítását jelenti39.
A bűn vége, melyet a keresztelésben megélt halál idéz elő, egyenlő a bűnök bocsánatával, egy eseménnyel, amit a tisztulás, a régi ember levetkőzése vagy gyógyulás jellemez. A természet helyreállítását a feltámadásban Ambrus megújulással, újjászületéssel, az új ember felöltésével írja le. A keresztelendő megkapja a kegyelmet, ami új emberré alakítja és új életet ad neki: Ezen túl megvilágosodást ajándékoz neki. Az adoptáció útján a keresztelendő Isten gyermeke, Krisztus testvére lesz, ugyanakkor Isten örököse és Krisztus társörököse.
Bár Ambrus a keresztelésnél a Lélek jelenlétét és működését nyomatékosan hangsúlyozza40, sehol sem beszél arról, hogy a keresztség által a keresztelendők a Szentlelket is magukhoz veszik. Egy régebbi szokást követ, mely a Szentlélek vételét a keresztségi fürdő utáni rítushoz kapcsolja41. A keresztelés ezen kéttagúsága arra vezethető vissza, hogy a szentségtan még gyerekcipőben járt.

Átkelés a keresztelő medencén

Ambrus az izraeliták Vörös-tengeri átkelésének képét látja abban, hogy a beavatandók egymás után keltek át a keresztelő medencén (vö.: Kiv 14)42. „Az ünnepélyes keresztelés a pászka idején kézenfekvővé tette ezt a szimbólumot, mivel a zsidó pászka is a nevezetes egyiptomi kivonulásra emlékeztet.”43 Alexandriai Philohoz kap-csolódóan, aki a „pászkát” átalakulás értelmében vett átkelésként interpretálta44, Ambrus ezt a szót a De sacramentisben a „transitus”-szal adja vissza45. Mindenesetre nem úgy magyarázza mint Philo, erkölcsi értelemben – átkelés a szenvedélyből az erény gyakorlásába –, hanem szimbolikus értelemben, mint az ember láthatatlan és kegyelmi átváltozásának ábrázolását46.

1 Vö.: Explanatio symboli 9.
2 Vö.: Schmitz, J., Gottesdienst im altchristlichen Mailand. Eine liturgische Untersuchung über Initiation und Meßfeier während des Jahres zur Zeit des Bischof Ambrosius (†397), Köln 1975. 77–213; és Caprioli, H. Battesimoe Confermazione. Studio storico sulla liturgia e catechesi di S. Ambrogio, Varese 1977.
3 Vö.: De sacramentis 4,2. Úgy tűnik, ugyanez a szokás élt Antiochiában is, lásd Johannes Chrysostomus Ad illuminsndos catechesis 1 és 2, 1,2.
4 Vö.: De sacramentis 1,2 k.; De mysteriis 3 k.
5 De mysteriis 3.
6 Vö.: Kretschmar, G., Die Geschichte des Taufgottesdienstes in der alten Kirche: Der Taufgottesdienst (hrsg. von K. F. Müller/W. Blankenburg), Kassel 1970. 225 k.
7 Vö.: De mysteriis 5.
8 De mysteriis 5. A „szentek szentje” kifejezés előfordul Jeruzsálemi Cirillnél is, Mystagogicae catecheses 1,11.
9 Vö.: De sacramentis 1,18; De mysteriis 8. A keresztelővíz megszentelésének helyéről a beavatási rítusok sorában. Vö.: Schmitz, J., Gottesdienst 85–87.
10 De sacramentis 1,18.
11 Vö.: Ordo ad faciendam aquam benedictam (Rituale Romanum 8,2).
12 De sacramentis 1,18.
13 Vö.: De mysteriis 2,14.
14 Vö.: De mysteriis 14; De sacramentis 3,14; továbbá De sacramentis 2,13.
15 De Spiritu Sancto 1,89 k; De sacramentis 1,15.
16 Vö.: De mysteriis 20.
17 Vö.: Expositio Evangelii secundum Lucam 2,83.
18 Vö.: De sacramentis 1,13; De mysteriis 14; 19 k.
19 Vö.: De sacramentis 1,4.
20 A keresztség előtti teljes megkenésről tanúskodik – ugyan a Gonosznak történő ellenemondás után – Jeruzsálemi Cirill, Mystagogicae catecheses 2,3., és Johannes Chrysostomus, Catecheses ad illuminandos 1–8, 2,24. Ezenfelül ő még a homlok megkenését is említi, amit húsvét előtti pénteken végeztek. Vö.: Catechesis ultima ad baptizandos 7; Catecheses ad illuminandos 2,22 k.
21 Vö.: De sacramentis 1,5–8; De mysteriis 5–7.
22 Vö.: De mysteriis 7. A Nyugat felé végzett abrenuntiatiatiot Jeruzsálemi Cirill is ismeri Mystagogicae catecheses 1,2.
23 De sacramentis 1,5.
24 Vö.: Kirsten, H., Die Taufabsage. Eine Untersuchung zu Gestalt und Geschichte der Taufe nach den altkirchlichen Taufliturgien, Berlin 1960.
25 Vö.: De sacramentis 1, 5, 8. Ezenkívül Jeruzsálemi Cirill, Mystagogicae catecheses 1,5. Az ellenemondás ellenpontjaként Johannes Chrysostomus, Catechesis ultima ad baptizandos 6, valamint Catecheses ad illuminandos 2,21 Krisztus melletti igenről is tanúskodik.
26 Vö.: De sacramentis 2,17–19.7. Ugyancsak Jeruzsálemi Cirillnél Mystagogicae catecheses 1,9.
27 Vö.: De sacramentis 1,9 k.
28 Vö.: De sacramentis 2,16.
29 Vö.: De sacramentis 1,9 k; 2,16; De mysteriis 28.
30 De sacramentis 2,20; vö.: De mysteriis 21; 28. Egy kérdés-felelet formájú hitvallásra utal Jeruzsálemi Cirill is, Mystagogicae catecheses 2,4; míg Johannes Chrysostomus Catechesis ultima ad baptizandos 3, és Catecheses ad illuminandos 2,26, deklaráló keresztelési megfogalmazásról szól.
31 Vö.: De sacramentis 2,6.
32 De sacramentis 2,23.
33 Vö.: De sacramentis 2,20.
34 A két egymással szemközti oldal távolsága 5,16 méterre rúgott. Az oldalak hossza 2,14 m volt. Vö.: Mirabella Roberi, M., Il battistero di S. Ambrogio: ders. / A. Paredi, Il battistero ambrosiano di S. Giovanni alle Fonti, Milano 1974, 7–33.
35 Kleinheyer, B., Sakramentliche Feiern 1. Die Feiern der Eingliederung in die Kirche, Regensburg 1989.
36 Vö.: De sacramentis 2,17–19.
37 Vö.: De sacramentis 2,20.
38 Jeruzsálemi Cirillnél is megtalálható annak a gondolata, hogy a keresztségben részesei leszünk Krisztus Pászka-misztériumának, Mystagogicae catecheses 2,4; 6k; 3,2; valamint Johannes Chrysostomus Ad illuminandos catechesis 1 és 2, 1,2; Catecheses de iuramento 3–5; és Catecheses ad illuminandos 2,11; 7,21 k.
39 Vö.: Kretschmar, G., Die Geschichte des Taufgottesdienstes 93. 174.
40 Vö.: De sacramentis 1,15. 17–19. 22; 2,14 k; De sacramentis 9; 11; 13; 19; 22–24; 59.
41 Vö.: Kretschmar, G., Die Geschichte des Taufgottesdienstes 105 k. Jeruzsálemi Cirill a Lélek kiáradását a keresztség utáni felkenéshez kap-csolja; lásd: Mystagogicae catecheses 3,1–6. Másként vélekedik Johannes Chrysostomus: szerinte a Lélek a keresztelési aktusban magában száll alá; vö.: Catecheses ad illuminandos 2,25.
42 Vö.: De sacramentis 1,12.
43 Vö.: Dölger, F. J., Der Durchzug durch das Rote Meer als Sinnbild der christlichen Taufe. Zum Oxyrhynchos-Papyrus Nr. 840. 1930. 63–69.
44 Vö.: Dölger, F.J., Der Durchzug durch das Rote Meer, 63; Mohrmann, C., Pascha, Passio, transitus: dies., Études sur le latin des chrétiens 1, Roma 2. kiadás 1961. 214 k.
45 Vö.: De sacramentis 1,12.
46 Vö.: Jakob, C., „Arkandisziplin”, Allegorese, Mystagogie. Ein neuer Zugang zur Theologie des Ambrosius von Mailand, Frankfurt a. M. 1990. 212–218.

(*In: Fontes Christiani 3. kötet. Ambrus: A szentségekről.A misztériumokról. Herder Verlag, Freiburg. 1990.)

Fordította:
 Rochlitz Bernadett