ARCOK, VALLOMÁSOK


Angyalokkal táncoló

Emberi léptékkel gondolkodó agyunk olykor azt sugallja: a bennünk szunnyadó, s megszületni akaró ideát megtestesíteni már késő. Elmúlt az idő, túllépett az alkalmon, s mi úgy hisszük, többé már nem lesz rá alkalmunk, hogy álmainkat valóra váltsuk, a kapott talentumot megsokszorozzuk. Nem számolunk az isteni tervvel, melyben az időnek nincs jelentősége, a soha fogalma nem létezik. Tari Márta iparművész életútján keresztül olyan sorsot szeretnénk bemutatni, amely azt példázza, nincs késő soha semmire. Hatvanadik esztendejében járt, amikor sorsa úgy hozta, hogy az évtizedeken át benne szunnyadó, de elfojtott tehetség alakot ölthessen és eljuthasson mindazokhoz, akik képesek alkotásai üzenetének befogadására.

Madártávlatból, s ráhangolódásképpen is vessünk egy pillantást arra a helyre, ahonnan sorsa vétetett, s ahova rövid hazatérései számára mindig különös kegyelem.
ősz volt. Az októberi nap rézsútosan súrolta a part menti fák hegyét, különös fénnyel vonva be a délutánt. A széles homokföveny tetejét játékosan rendezte hullámokba a szél. Csend volt, a távolból csak ritkán erősítette fel egy-egy fácán távoli hangját az ártéri erdő. Langymeleg ölelte szelíden karjai közé a tájat, mint anya gyermekét, mintha még marasztalni akarná az időt, amely nyomaiban a nyarat őrzi még. Egészen fenn állt a homokos parton, ahonnan a tekintet befogja a két folyó találkozását. „Hazajöttem” – súgta, lehelte bele a levegőbe, amit tán csak ő hallott. Mintha imádkozna, úgy indult a Tiszához. Mintha örökre szóló öleléssel akarná magához vonni mindazt, ami számára a gyermekkort, az ifjúságot, az ismeretlent faggató szépséges-szabad éveket jelentette. Tari Márta hazaérkezett, s az emlékek, a táj időtlen szépsége egyetlen mozdulattal törölt le arcáról évtizedes fáradtságot – abban a pillanatban csak ő volt, s a szeretett otthon, ahonnan a sors szárnyaira vette, s messzire repítette: a szülőváros.
Azt mondják, talán a legszebb gyöngyszeme a Tiszának Csongrád. Az itt élők ősidőktől fogva többnyire halászatból, és kubikosmunkából éltek. Az erőszakos iparosítás, az értékek iránti érzéketlenség rút, nem gyógyuló sebeket ejtett a város testén, de Márta gyermekkorában a város még őrizte álmos-csöndes báját. Környéke értő kezek vallatása nyomán ma is legendákat mesél.
Angyali üdvözletOrvos édesapja, s a Hómann Bálint tanítvány latin-görög-történelem szakos édesanyja közösen döntöttek úgy: folytatják a számos ősre visszatekintő csongrádi létet, itt gyarapítják tovább a családfa dús lombjait, s szeretik szülőhelyüket, ahogy lehet. Házuk a város közepén állt egészen a hatvanas évek végéig, amikor is az Alföldtől, a várostól oly idegen, azt máig csúfító otromba tízemeletes házaknak nem kellett a hely. Akkor elbontották.
Az öreg ház kerítésektől zárt birodalma sajátos díszletül szolgált a gyermekkor szépséges világához, benne minden felfedezésre várt, a Tisza pedig mindig változatos arcával maga volt a paradicsom. Márta volt a legidősebb – László fivére fogtechnikus, Gábor világhírű sebész lett. Egyedül Tari Mártát vezérelte sorsa messze szülővárosától: Pestre ment tanulni. Elvégezte a Képzőművészeti Főiskolát, később férjhez ment, három gyermeke született, de házasságában sem a harmónia, sem a boldogság nem adatott meg. Egy külvárosi gimnáziumban tanított művészettörténetet, ahova a politika csupa kiváló, ragyogó szellemiségű tanárokat száműzött. Tanítványai soha nem tudták, miért ül olyan mélységes szomorúság az alapvetően derűs lelkű tanárnő tekintetében. Évtizedeken át őrlődik egy alapvetően tolerálhatatlan házasságban, melyből végül mégsem ő lép ki. Nehéz évek következnek: egyedül kell gondoskodnia a megmaradt családról, naponta küzd a puszta megélhetésért. Azután gyermekei szárnyra kapnak – mindhárman diplomával a zsebükben. Szülei már nem élnek, testvéreitől távol van – hatvan- éves ekkor. Az addig elfojtott alkotási vágy elementáris erővel tör fel lelkéből.
Nyugdíját kiegészítendő, ez időben óvónőképzősöknek tanít művészettörténetet és rajzművészetet. Közben fedezi fel, milyen nagyszerű, formálható anyaga van a mézes tésztának. „Játszani” kezd vele. Egy művészettörténész kolleganője felkérésére élete első önálló kiállítására készül, melyet a budai Angelika irodalmi cukrászda galériájában rendeznek meg. Pillanatok alatt születnek meg kezei nyomán a – stílusosan – bájos, derűt sugárzó, szeretnivaló kis angyalok. Oly kedvesek, egyediek és utánozhatatlanok, hogy akik láthatták, ösztönösen érezték: itt egy új stílus van születőben.
Ettől kezdve egy megállíthatatlan belső kényszer hajtja, hogy alkosson, az addig kényszerűen elfojtott teremtési vágy lávaként tör fel belőle. Lázas sietséggel, szinte önmaguktól formálódnak figurái, vagy ahogyan ő fogalmaz: csinálódnak. Megjelennek az Ó- és Újszövetség biblikus jelenetei, sorra a szentek, mind emberközelien: olykor esendően, de mindig derűsen és kedvesen. Néhol a jelenetek magukért beszélnek, másutt Ady, Kosztolányi, Babits idézetekkel is ékesíti őket. De van úgy, hogy csak egyszerűen lesöpri az ifjúkort borító feledés finom porát, és egymás után jelennek meg a hajdani csongrádi telek dunnát rázó angyalkák képében, míg a tavaszt, Chopint játszó ábrándos tekintetű lányka idézi fel, amint az ablakon kitekintve rácsodálkozik a virágba borult cseresznyefára. Másutt a tiszai nyarak, az önfeledt, szépséges gyermekkor dereng elő mezítlábas kis surbankó gyermek képében, aki boldogan majszolja aranyló mézzel meglocsolt kenyerét, s közben süt rájuk az áldott napfény. A szüretet mezítlábas, a szőlőt kádban vígan taposó, csáléra csapott kalapú legények jelenítik meg, s közben szinte hallik a messzi harang szava. Sodró iramban születnek egyre másra kezei között a mézestésztából készült gyönyörűségek. Szakadatlanul, mintha pótolni akarná az elvesztegetettnek hitt időt.
És Tari Mártát felfedezik. Kiállításai száma az ország határain belül meghaladja a százat, de jutott belőlük a közeli, távoli országokba is. Hollókőn sokáig volt állandó kiállítása. A Megváltó születéstörténete több alkalommal eljut a Vatikánba, s mézesből formázott Betleheme derűt lop az ottani szívekbe is.
Jézus bemutatása a templombanOrbán Viktor miniszterelnök és felesége megrendelésére készíti el Széchenyi István portréját, melyet a róla készült filmben Eperjes Károly jelenít meg. Az ő, Szami ötvenedik születésnapjára készül a személyes ajándék. A millenniumi karácsonyra megjelenteti Ady Endre Kiskarácsony című versét, melyhez tizennégy képben készít illusztrációt. Ady hitvallása mellett megjelenik Tari Mártáé is: az élet minden pillanatában megőrzött tiszta, gyermeki rácsodálkozás a világra.
A mézestészta alkalmatlan az „állandóságra”, idővel elporlik. Így a szemlélődőben felmerül a kérdés: mekkora alázat kell ahhoz, valaki úgy alkosson, hogy az idea megszületésének pillanatában ismeri alkotása sorsát, s tudja, hamar az enyészeté lesz. Mégis: alkot a pillanatnak, a pillanatért, és nincs arc, melyen ne derengene fel a mosoly, ha látja műveit.
Szemet-lelket gyönyörködtető alkotásait, mézes meséit bár hihetetlen, egy parányi konyha asztalának sarkán szövi. Szinte eszköztelenül – mondja. Alapanyaga a mézes tészta, díszítésként szegfűszeget, csillagánizst, szegfűborsot használ. Amikor munkához lát, fejében már készen áll a történet, kezei maguktól járnak, és így születnek meg azok a senkiével össze nem téveszthető tarimártás gyöngyszemek, melyek oly sok embernek szereztek derűs, szép perceket. Isten adta talentumával képes anyaggá formálni a szeretetet, miközben úgy látja és láttatja velünk, szemlélődőkkel az életet, ahogyan azt tiszta-szép pillanatainkban magunk is szeretnénk: tisztának, szépnek, nemesnek. Olyan tükröt tart elénk, melynek képét lelkünk legrejtettebb zugában őrizzünk: az éden őseredeti szépségét, harmóniáját, teljességét. Ez érint meg mindenkit, aki alkotásaival találkozik, mert lélektől lélekig hatol, s az ember ösztönösen ráérez: Tari Márta így imádkozik.

Lehoczky Leopoldina