TANULMÁNYOK


Soós Viktor Attila

Papgyilkosság a nyugati határ mentén

(I. rész)

Brenner János rábakethelyi káplánt 1957. december 14-éről 15-ére virradó éjjel betegellátás ürügyén egy 17 éves fiatalember kihívta a rábakethelyi plébániáról, és útközben máig ismeretlen tettesek harminckét késszúrással megölték.
Két bírósági tárgyalássorozat után két embert is halálra ítéltek gyilkosság vádjával, azonban később mindkettőjüket felmentette a Legfelsőbb Bíróság, és anyagilag rehabilitálták őket. Azonban a valódi elkövetők mind a mai napig hallgatnak. Nem tudjuk, hogy kik ölték meg a fiatal káplánt.
A gyilkosságot az 1956-os forradalom és szabadságharcot követő évben követték el, amikor országszerte több pap veszítette életét különös körülmények között. Ilyen ez a nyugati határ menti papgyilkosság is, hiszen Brenner János nem vett részt semmilyen politikai eseményben, nem tett olyat, ami miatt meg kellett volna ölni. Az Állami Egyházügyi Hivatalnak azonban feltűnt, hogy az ifjú pap kiválóan végezte feladatát, és mindenkivel jó kapcsolatot alakított ki. Ezért az ÁEH szombathelyi megbízottja, Prazsák Mihály el akarta helyeztetni a káplánt Kovács Sándor megyéspüspökkel, aki kikérte a fiatal pap véleményét, és mivel ő azt mondta, hogy nem fél és szívesen marad, ezért a megyéspüspök úgy döntött, hogy nem helyezi el. Erre azt a választ kapta az ÁEH megbízottjától: „Jó, akkor lássák a következményeit!”
A több mint három éve folyó kutatásomnak nem az a célja, hogy a gyilkosok után nyomozzak, őket felderítsem, hanem azt kívánom bemutatni Brenner János életén keresztül, hogy az '50-es évek elején milyen atrocitások érték az egyházat, és egy senkinek sem ártó fiatal pap, hogyan szúrt szemet a Párt embereinek.

Brenner János gyermekkora és diákélete

Brenner János 1931. december 27-én született Szombathelyen. Édesapja – Brenner József – szüleinek tizedik gyermeke. Szombathelyen a premontrei Szent Norbert Gimnáziumban érettségizett. Az érettségi után a Műszaki Egyetemen tanult Budapesten. Az ő édesapja – Brenner Tóbiás – Szombathely híres polgármestere volt. Brenner János édesanyja – Wranovich Julianna – tizenkét gyermekes család hatodik gyermekeként látta meg a napvilágot. A budapesti Sacre Coeur apácák intézetében nevelkedett, és itt végezte a gimnáziumot. Az érettségi előtt, amikor az első világháború következményeként a trianoni békekötés értelmében elcsatolták Magyarországtól a Felvidéket, vissza kellett térnie felvidéki otthonukba.
Wranovich Julianna és Brenner József Szombathelyen ismerkedett meg, és itt a székesegyházban kötöttek házasságot 1929. szeptember 23-án. A házasságkötésük után Szombathelyen éltek az ősi Brenner családi házban a nagyszülőkkel. Itt született a család legidősebb gyermeke László 1930. augusztus 16-án. őt követte János, majd a harmadik gyermek József, aki szintén Szombathelyen született 1935. január 10-én, de már az új családi házban, amelyet a nagyszülők segítségével 1933-ban építettek. A három fiúgyermek a papi hivatás mellett kötelezte el magát. László 1953. június 28-án Győrben részesült az egyházi rend szentségében. őt követte János, akit 1955. június 19-én szenteltek pappá Szombathelyen, ugyanitt szentelték pappá a család legfiatalabb gyermekét Józsefet is 1957. június 23-án.
Brenner János tanulmányait a szombathelyi Római Katolikus Püspöki Elemi Iskolában kezdte 1938 őszén, ahol az első három tanévet kitűnő eredménnyel fejezte be. Nem kis nehézséget jelentett a család számára, amikor 1940 őszén az édesapát áthelyezték a Pécsi Iparfelügyelőségre vezetőnek. Az újonnan felépített családi házból egy bérelt emeleti lakásba kellett költözniük, amely egyben az édesapa hivatala is volt.
János a pécsi Püspöki Tanítóképző Gyakorló Iskola harmadik osztályában folytatta a Szombathelyen megkezdett tanulmányait. Említésre méltó, hogy egyik tanítója vitéz Kádár Lajos, az ismert konzervatív politikus édesapja volt. János életében nagy esemény volt az első szentáldozás, amelyre 1941-ben Urunk mennybemenetelének ünnepén került sor.
A gyermekeken keresztül az egész család életét meghatározta a ciszterci renddel kialakított kapcsolat, hiszen az elemi iskola elvégzése után először László, majd őt követve János is – 1942. június 27-én – felvételt nyert a Ciszterci Rend pécsi Nagy Lajos Gimnáziumába. János, mint korábban, itt is kitűnő tanuló volt. Osztályfőnöke Felegyi Román – aki később, János atya halála után is tartotta a kapcsolatot a családdal – a többi ciszterci tanárral együtt nagyban meghatározta az ifjú János gondolkodását és hivatását.
A Brenner család 1944 novemberében, a közeledő front elől rövid időre visszatért Szombathelyre régi családi házukba, de az ottani gyakori bombázások miatt tovább kellett menekülniük Ausztriába. A háború után – 1945 novemberében – ismét Pécsre költöztek a már ismert lakásukba a Kossuth Lajos utca 27. szám alá. A család élete a korábban megszokott módon folytatódott.
Az édesapát 1946. október elején visszahelyezték Szombathelyre, így vele együtt a család is visszatért.
Brenner Jánost 1946. október 7-én felvették a Premontrei Rend szombathelyi Szent Norbert Gimnáziumába, az ötödik és hatodik osztályát végezte itt. A francia nyelv tanulásában, művelésében különösen is kitűnt.

Támadás a katolikus egyház intézményei ellen

A II. világháborút követő megszállás időszaka alatt (1945–1948) számos olyan rendelet és törvény született, amely belenyúlt az egyházak, főleg a Római Katolikus Egyház addigi helyzetébe, pozícióiba és jogállományába. Ezek a törvények nem közvetlenül a vallásszabadsággal és az egyházak jogállásával függtek össze, hanem inkább azok érvényesítésének lehetőségeit korlátozták. A Magyar Dolgozók Pártja és a proletárdiktatúra kinyilvánítása után az új hatalom, amely magát marxistának, és ami ezzel egyenlő, ateistának tartotta, 1948-ban napirendre tűzte az állam és az egyház elválasztását. Célul tűzték ki, hogy az egyházak működését a templomok falain belülre szorítsák, és a lelkipásztori tevékenységet száműzzék a közéletből.
A Római Katolikus Egyház kánonjai nem teszik lehetővé, hogy a már kinevezett és beiktatott egyházi személyeket akár az állam, akár a hívek közössége elmozdítsa hivatalukból, csak „súlyos okból és a jogban megszabott eljárásmód szerint következhet ez be” (193. kánon 1. §.). Püspökök esetében a személyi változásról csak a pápa dönthet, hiszen a kinevezés az ő jogkörébe tartozik. Bárkinek lemondani csak megfelelő okból és a Szentszék beleegyezésével lehet. Az állam mindössze javaslatot tehet egyházi személyek kinevezésére, de ebbe nem szólhat bele, mert ez a római pápa személyes hatásköre. Magyarországon nem ez valósult meg a gyakorlatban, hiszen az államhatalom igyekezett akár erőszak árán is  érvényre juttatni akaratát. Ennek elég széles eszköztára volt, az internálástól egészen a koncepciós perekig. Bármiféle állami intézkedés az adott egyházi személynek nem jelentett állapotbeli változást, csak feladatainak ellátásában akadályozták, hiszen az egyházjog előírja, hogy: „áthelyezést csakis az végezhet, akinek joga van betölteni az adott hivatalt” (190. kánon 1. §.).
A Magyar Katolikus Egyház élén 1945 őszétől Mindszenty József esztergomi érsek, hercegprímás állt. Következetes szilárdsággal és nem politikai kompromisszumokkal igyekezett védeni az egyház addigi pozícióit, jogainak és intézményeinek állagát.
Ortutay Gyula vallás- és közoktatásügyi miniszter 1948. február 14-én a kormány nevében tárgyalásokat kezdeményezett Mindszenty bíborosnál az egyházat ért sérelmek orvoslásáról. Rákosi Mátyás azonban már januárban bejelentette, hogy a párt ez év végéig le fog számolni a klerikális reakcióval (ezen Mindszenty volt értendő). A bíboros egyértelművé tette, hogy nincs tárgyalnivalója és nem hajlandó kompromisszumra sem.
Elkezdődött a hajsza Mindszenty József bíboros, a katolikus egyház és a hitoktatás ellen. Az iskolák államosítását célzó 1948. májusi kormányprogram ezen az állapoton csak rontott. Ortutay Gyula miniszter 1948. május 19-én ismét tárgyalásokat javasolt a hercegprímásnak az általános rendezésre. Mindszenty azonban azt szabta feltételül, hogy vegyék le a napirendről az iskolakérdést.
A Magyar Országgyűlés 1948. június 16-án szavazta meg a 33. törvényt: „a nem állami iskolák fenntartásának az állam által való átvétele, az azokkal összefüggő vagyontárgyak állami tulajdonba vétele tárgyában”, amelyet még ugyanezen a napon kihirdetett Tildy Zoltán köztársasági elnök. 6505 egyházi iskola került állami tulajdonba.
Az iskolák államosítása mellett a fakultatív hitoktatás bevezetése szolgálta az egyházak visszaszorítását. A kötelező iskolai hitoktatást 1949. szeptember 6-ával szüntették meg és egy törvényerejű rendelettel (1949. 5. tvr.) azt fakultatívvá tették.
Az 1950-es „megállapodáshoz” vezető tárgyalások jegyzőkönyveiből kitűnik, hogy a hatalom nem „modus vivendire”, nem kompromisszumra, nem békés egymás mellett élésre törekedett, hanem győzelemre és az egyház alávetésére az állam érdekeinek. A kommunista pártszervek által irányított állami bizottság, valamint a Magyar Katolikus Egyház küldöttsége, 1950. augusztus 30-án aláírt egy egyezményt, miszerint nyolc (négyosztályos) katolikus gimnázium működhetett. A négy szerzetesrend bencés, ferences, piarista és kegyes iskolanővérek  1950. szeptember 17-én nyitotta meg az új tanévet.
A papi utánpótlás akadályozása érdekében megszüntették és összevonták a szemináriumokat, és az egyetemekről leválasztották a teológiai karokat.

Megpróbáltatások Brenner János hivatása körül

Ilyen körülmények között kezdte meg Brenner János 1948. szeptember 1-jén a 7. osztályt az államosított Nagy Lajos Gimnáziumban. Az iskola légköre, a tanári kar teljesen megváltozott, a váltás a diákokat is nagyon megzavarta.
Az egyik magyar dolgozatát ezzel a mondattal fejezte be Brenner János: „Ép testben, ép lélek.” A magyar tanár aláhúzta a lélek szót és piros tollal kérdőjelet tett: „Hol van?” Az érdemjegyét pedig lerontotta. János érezte és felismerte, hogy az államosított iskola szellemisége és a tanárok életvitele nem az ő felfogásának való. Nyilvánvalóvá vált számára, hogy a megváltozott körülményekből kifolyólag veszélybe kerülhet a hivatása is. Döntés elé kényszerült. Mivel iskolája szelleme és a tanárokkal való benső kapcsolata által a ciszterci hivatása megérlelődött, ezért László bátyját követve Zircre ment.
Brenner László 1948. augusztus 29-én öltötte fel a ciszterci novíciusok fehér ruháját, és ezzel együtt a Tóbiás nevet kapta rendi nevének.
Zircen is államosították a ciszterci gimnáziumot. Ezért Endrédy Vendel ciszterci apát a helyi monostorban nyitotta meg a gimnázium négy felső osztályát, ahol az elbocsátott szerzetes tanárok tanítottak. Mivel az iskola hivatalosan nem működhetett, így a bizonyítványt és az érettségit államilag nem ismerték el.
A ciszterci apát a hivatások megmentése és ápolása céljából hozta létre ezt a rendi-teológiai előkészítő iskolát, a világi oblátusok intézményét. Ezzel az volt a szándéka, hogy az általános iskolát végzett, a ciszterci szerzetes-papi életre hivatást érző ifjakat erkölcsi és lelki szempontból megérlelje. Az oblátusok a monostorban éltek, de elkülönítve a többi szerzetestől.
A szerzetesek élete ebben az időszakban nem teljesedhetett ki az Istennek szentelt életben, mert állandóan figyelniük kellett az állampárt tevékenységét, hiszen 1950 nyara elején megindult a hajsza a szerzetesek ellen. A rendházak lakóit először a nyugati és a déli határ mellől hurcolták el, majd egy következő hullámban az ország belsejében lévő szerzetesközösségeket számolták fel.
A szentgotthárdi ciszterci szerzetesek elhurcolásáról a zirci perjel – dr. Horváth Konstantin – a szombathelyi püspökségről telefonon kapta az első értesítést 1950. június 10-én délelőtt: „Patres Cistersiensis ex Sancto Gotthardo hodie nocte ejecti sunt” – „A ciszterci atyákat az előző éjjelen kidobták Szentgotthárdról”. 1950. június 9-én a szentgotthárdi, a bajai és a pécsi rendház lakóit vitték el. A székesfehérváriakat és a budapesti Bernardinumot június 19-ére virradóra deportálták. Ezek után a zirci szerzetesek is felkészültek arra, hogy őket is bármikor elvihetik. Zircet azonban nem ürítették ki, hanem odavittek közel ötszáz szerzetesnővért. Ellátásukról, elhelyezésükről az állam nem gondoskodott. Ez a feladat Endrédy Vendel zirci apátra és a szerzeteseire maradt.
Az állam és a püspöki kar tárgyalásainak „eredményeként”, 1950. július 5-e után a püspökök felszólították az egyházmegyéjük területén levő szerzetesházak elöljáróit, hogy készüljenek fel az áttelepítésre. Ettől kezdve már előre értesítették a rendházakat a kiürítés időpontjáról, és valamivel több személyes holmit vihettek magukkal a kényszertartózkodási helyükre.
A zirci monostorból egyelőre nem vitték el a cisztercieket. Természetesen ezután sem volt könnyű és nyugodt az élet Zircen. Rengetegen költöztek be a monostorba. A mintegy 600 ember ellátása komoly nehézséget jelentett. A civil alkalmazottakat elküldte Endrédy Vendel, nehogy a szerzetesek miatt valami bántódásuk essen. Ezért minden munkát a ciszterciek végeztek.
Mindezek ellenére az oblációban eltöltött egy év során fokozatosan erősödött Brenner János hivatása. Befejezve gimnáziumi tanulmányait hivatásának megfelelően Zircen maradt, és 1950. augusztus 8-án jelentkezett novíciusnak.
A noviciátusi idő rendes körülmények között arra szolgált, hogy az Istenre figyelés, az Istenben való elmélyülés által csak a hivatásuk tisztázására koncentráljanak a növendékek. Ezért a külvilágtól és a családtól is elzártan éltek, sőt az örök fogadalmasokkal sem találkozhattak. A szülők is csak egy év múlva, a noviciátus idejének letelte után látogathatták meg őket.
Ahogy az oblációt is, úgy a noviciátust is lelkigyakorlat előzte meg. Ennek befejeztével az új novíciusok 1950. augusztus 19-én öltöztek be. A ciszterci szerzetesek élete, az adott körülményekhez képest, a szokásos napirendnek megfelelően alakult. Ettől kezdve a lelki életük vezetését magiszterükre Sigmond Lóránt atyára bízta a rend.
Brenner János is azon tizenkilenc fiatal közé tartozott, akik magukra öltötték a ciszterci novíciusok fehér ruháját. Ekkor kapta az Anasztáz szerzetesi nevet. Rendi védőszentje I. Szent Anasztáz pápa.
A Veni Sancte 1949. szeptember 18-án volt, előtte lelkigyakorlatot tartottak a növendékek számára. Az oblátusok létszáma az I. osztályban 16; a II. osztályban 4; a III. osztályban 6; és a IV. osztályban 3 fő volt.
Brenner János Anasztáz és társai mindössze csak néhány hétig élhették a nyugodt, Istennek szentelt szerzetesi életet, mert a szerzetesrendek elleni támadás Zircet sem kímélte. A szomorú hír, amely szerint a szerzeteseknek el kell hagyniuk Zircet, szeptember 1-jén érkezett meg, és ezt megerősítette a szeptember 7-én kihirdetett 1950/34. törvényerejű rendelet, amely a rend további működését is megszüntette. Ekkor 185 örökfogadalmas szerzetes pap és 44 ideiglenes fogadalmas növendék tartozott a magyarországi ciszterci kongregáció kötelékéhez.
1950. szeptember 7-e után mindenki mehetett arra, amerre látott. Komoly problémát jelentett a szerzetesek számára a civil ruha beszerzése, ugyanis a rendelet előírta azt is, hogy szeptember 21-e után a rendi ruhát nem viselhetik.
A ciszterci szerzetesek Zircet 1950. október 15-én hagyták el. Előző nap – október 14-én – este még összegyűltek, és emlékül egy szentkép hátulját aláírták. Ekkor együtt volt Vendel apát úr, Konstantin perjel úr, az örökfogadalmas szerzetesek és novíciusok közül jó néhány.
A Rendi Tanács úgy döntött, hogy a novíciusokat Budapestre menekíti, és ismerős családoknál helyezi el őket. Brenner János Anasztáz a budapesti Hittudományi Akadémia világi hallgatója lett két szemeszteren át, az 1950/51-es tanévben, miközben 'Sigmond Lóránt atya vezetésével titokban végezte novíciusi évét. A rend vezetése abban reménykedett, hogy nem tarthat sokáig a rend működési engedélyének a megvonása, ezért arra törekedtek, hogy a novíciusokat felkészítsék a szerzetesi életre az illegalitás körülményei között is. A novíciusok rendszeresen, de különböző helyeken találkoztak, hogy a hatóság figyelmét ne vonják magukra. Azok a szentképek, amelyeket Anasztáz testvér beöltözése, illetve szerzetesi nevének napja alkalmából kapott rendtársaitól, az összetartozásról tanúskodtak. Budapesten élő rendtagok tanították a novíciusokat, általában a Budai-hegyekben, vagy egy csendes, zavartalan helyen gyűltek össze néhányan, és ott hallgatták a teológiai előadásokat. Naponta vettek részt szentmisén, de mindenki egyedül ment más-más templomba, hiszen az illegalitásban működő novíciusoknak kerülniük kellett a nagyobb összejöveteleket, nehogy az államvédelem felfedje, és utána letartóztassa őket. Érdekes momentum Sigmond Lóránt életéből, hogy minden papírfecnit, amire valamit is feljegyzett – a felhasználása után – összetépett, és a kanálisba dobott. Tette ezt azért, ha letartóztatják, akkor ne találjanak semmilyen terhelő bizonyítékot nála.
Az illegalitásban élő novíciusok egymáshoz fűződő kapcsolata is figyelemre méltó. Kettesével laktak ismerős családoknál, és négy-öt jelöltnél több nagyon ritkán találkozott egymással. Sigmond atya azért is tartotta ezt fontosnak, mert ha valakit letartóztattak volna, akkor „csak” pár embert vitt volna el az államvédelem, és nem egyszerre az egész közösséget.
Egy év letelte után, 1951. augusztus 19-én Sigmond Lóránt helynök kezébe tette le első szerzetesi fogadalmát Brenner János Anasztáz, hiszen Endrédy Vendel zirci apát ekkor már börtönben volt.1 
Miután a rendi vezetés már látta, hogy a kommunista diktatúrának egyhamar nem lesz vége, ezért úgy döntött, hogy a novíciusok egy részét külföldre juttatja két csoportban. A menekülők egyik csoportját azonban Ausztriában, még a szovjet zóna területén az osztrák csendőrök elfogták és átadták a magyar hatóságoknak. Ezekre a fiatalokra börtönbüntetés várt. A másik csoport sikeresen Ausztrián át Rómába, majd az Amerikai Egyesült Államokba menekült, és ott a dallasi ciszterci közösségben folytatták novíciusi évüket.2
A rendi elöljárók azzal kívánták biztosítani a növendékek jövőjét, hogy felvételüket kérték egyházmegyei szemináriumokba, illetve hittudományi főiskolákra. Brenner János Anasztáz az 1950/51-es tanévet a budapesti Hittudományi Akadémián végezte civil hallgatóként. A tanév befejezése után felvételét kérte a szombathelyi egyházmegye kispapjai közé. Felvételi kérelmét Kovács Sándor megyés püspök, ismerve a családot, boldogan elfogadta. Azért, hogy szerzetes mivolta napvilágra ne kerüljön, Szombathelyre, az egyházmegyei szemináriumba rendelte, ahol 1951 őszén folytatta Budapesten megkezdett tanulmányait. Sigmond Lóránttal levelezés útján tartotta a kapcsolatot, aki óvatosságból dátum nélkül és egy „M” betű aláírásával küldte biztató leveleit.
A szombathelyi szemináriumban Brenner János az első vizsgáját 1951. december 21-én tette le. Ebben az időben különös helyzetben voltak a szerzetes növendékek. Fogadalmukkal és lelkületükkel az adott szerzetes közösséghez tartoztak; ezzel püspökük és elöljáróik tisztában voltak, viszont társaik legnagyobb része erről mit sem tudott. Szerzetesi elkötelezettségüknek semmilyen jelét sem mutathatták. Erre a titkolózásra azért volt szükség, mert ha valakiről kiderült, hogy szerzetes múlttal rendelkezik, azt azonnal eltávolították a szemináriumból.
Brenner János Anasztáz egész életén át hűséges tagja maradt a ciszterci rendnek, a lehetőségekhez mérten rendi testvéreivel tartotta a kapcsolatot. Az egy évre szóló szerzetesi fogadalmát ebben a helyzetben nem újíthatta meg, mint ahogy bátyja, László Tóbiás sem tehetett örökfogadalmat. ő a győri egyházmegyébe kérte felvételét.
Az Állami Egyházügyi Hivatal 1951 májusában alakult meg, amit május 18-án fogadott el az Országgyűlés (1951. évi 1. sz. trv.). Ez a törvény másnap hatályba is lépett. A pártközpont döntött az egyházpolitikai kérdésekben, azonban ezeknek a végrehajtása az ÁEH-ra tartozott. Az ÁEH munkatársai a püspökségeken is jelen voltak, ahol a levelezést és az egyházmegye működését felügyelték, ellenőrizték és irányították. A Hivatal munkatársai a kezdetektől fogva aktív munkát végeztek, felderítették, hogy kik rendelkeznek szerzetesi múlttal. A sikeres munka eredményeként a szemináriumokból az 1951/52-es tanév befejezése előtt elküldték azokat a kispapokat, akik valamilyen szerzetesrendből kerültek be az egyházmegyei szemináriumokba. Mivel nem volt írásos nyoma Brenner János Anasztáz ideiglenes fogadalmának, amit titokban tett, és erről az ÁEH-t senki sem értesítette, ezért a szombathelyi szemináriumban maradhatott.
A szemináriumok nagy részét 1952 júniusában feloszlatták, köztük a szombathelyit is. Az összevonás után 3-4 egyházmegye kispapjai kerültek egy papnevelő intézetbe.
Brenner Jánost – szombathelyi kispaptársaival együtt – 1952. szeptember 13-án felvették a győri szemináriumba. Győrben három egyházmegye – a győri, a pécsi és a szombathelyi – kispapjai tanultak együtt. A három Brenner testvér az 1952/53-as tanévben ugyanabban az intézményben készült a papi szolgálatra. László ekkor ötöd-, János harmad-, József pedig első éves kispap volt. Brenner Jánost az elöljárók a negyedik év elején az elsőévesek doktorává nevezték ki. A szombathelyi székesegyházban 1954. június 20-án szubdiakónussá, 1954. december 12-én diakónussá szentelte Kovács Sándor szombathelyi megyés püspök.
Ugyancsak Kovács Sándor megyés püspök szentelte pappá 1955. június 19-én a szombathelyi székesegyházban. A megyés főpásztor vele együtt szentelte pappá Nagy László, Seregély István és Szlávik Andor diakónusokat. Brenner János a szombathelyi Szent Norbert plébániatemplomban mutatta be újmiséjét 1955. június 26-án. Az első szentmisén bátyja, László már papként, öccse, József szeminaristaként asszisztált. János atya primíciás jelmondata a következő: „Az Istent szeretőknek minden a javukra válik.”

01 Endrédy apát úr 1950. október 25-én hagyta el Zircet, Budapestre utazott. Azt tervezte, hogy október 29-én meglátogatja unokaöccsét, azonban útközben titkárával együtt elrabolták. A vizsgálat legnagyobb részét az Andrássy út 60. alatt folytatták le. Bár Rákosi még a Püspöki Karral folytatott tárgyalások idején megígérte, hogy a zirci apátnak „egy haja szála sem fog meggörbülni”, a Grősz-perben mégis 14 évre ítélték. A bíróság 1951. június 28-án hirdette ki az ítéletet.
02 A kommunista diktatúra évtizedeiben 47 ciszterci szerzetest ért súlyos üldöztetés azért, mert nem alkudtak meg az állammal, és hű követői maradtak Krisztusnak.