SPIRITUALITÁS
Brenner János -
a magyar Tarzíciusz
Papgyilkosság a
nyugati határ mentén – címmel Brenner
János vértanú pap életével
ismerkedhetett meg az olvasó az októberi és novemberi számban, és
egyben bepillantást nyert arról, hogyan üldözték az Egyházat az ötvenes
években. Ebben az írásomban a mártír pap lelkiségét szeretném
bemutatni.
Egy édesanya nagyon
sokat imádkozott azért, hogy tizedik gyermeke pap legyen. Ennek
ellenére mégsem kapott meghívást az Istennek szentelt életre. Műszaki
pályát választott, házasságot kötött, és feleségével együtt
elkötelezett, buzgó keresztény életet élt. Az Úristen ezt a házasságot
három fiúgyermekkel áldotta meg, s ők mindhárman megkapták a papi
hivatás kegyelmét. Az édesanya imája tehát unokáiban nyert
meghallgatást. A középső fiú azt a kegyelmet is megkapta, hogy vérével
tegyen tanúságot hivatásáról, Krisztushoz való tartozásáról. ő volt
Brenner János.
Kiválasztottsága
talán már kisiskolás korában megfigyelhető. 1938 őszén hitoktatójuk
elmesélte nekik az Oltáriszentség vértanújának, a kis Tarzíciusznak
történetét, majd ajánlotta, hogy ebből egy kis színielőadást állítsanak
össze. Megkérdezte, kik vállalkoznának szereplőnek. Leginkább az
érdekelte, hogy ki vállalná a főszerepet, ki lenne Tarzíciusz? Az
osztálytársak viszszaemlékezéséből tudjuk, hogy a kis Brenner Jancsi,
aki okos, értelmes, mozgékony kisfiú volt, két kézzel jelentkezett a
főszerepre, hadd személyesítse meg ő a vértanú szentet. A megkapott
főszerepet mély átéléssel játszotta el. Ki gondolta volna, hogy nem
egészen húsz évvel később a szerepből élő dráma lesz. A Gondviselés
hasonló vértanúságot szánt neki is az életben.
Ránk maradt lelki
naplójából kitűnik, hogyan indul el a lelki élet útján. Mélyen átérzi,
hogy saját erejéből nem képes eljutni a lelki életre, a szeretet
magaslatára. Az alázatosság kegyelmét kéri az Úrtól. Lelki életét nem
érzelmekre építi, hanem szilárd alapokra, a meggyőződéses hitből fakadó
jócselekedetekre.
Az Isten akaratának
őszinte keresése és akár áldozatok árán való követése jellemezte már
ifjú korában. Ezt tükrözi lelki naplójának néhány sora: „Ha nehéz is az
út, felnézek szenvedő arcodra és követlek. Téged csak arra kérlek, hogy
amit hivatásomul elébem társz azt mindig a legpontosabban
teljesíthessem; bármilyen életet jelölsz ki számomra – akár egyszerű,
akár vezetői állást –, mindenütt nyomaidon haladhassak, és alázatos
gyermeki szívvel fogadjam a Te jóságos gondviselő kezedből. Maradhassak
mindig olyan egyszerű és alázatos szívű, mint amilyen Te voltál földi
életedben.”
Az Istennel való
bensőséges kapcsolat és szeretet kialakításához csendre van szükség.
Szép megállapítása: „Ha az ember beszél, akkor azon gondolkodik és arra
figyel, amit ő beszél, hogy mit mondjon a másiknak. Amikor Isten szavát
hallgatjuk, akkor arra figyelünk, mit mond az Isten. Melyik a
fontosabb? A magunk bölcsessége, vagy a jó Isten szava?”
Imaélete magától
értetődő valóság, alapja és tápláló gyökere egész lelki életének. Tudja
nagyon jól, hogy Isten segítsége nélkül semmire sem mehet, semmi sem
megy. Bizalommal imádkozik: „Oszlasd szét ifjúkoromnak sok tévedését,
vezess el a tökéletesség áldott hegyének szent magaslataira. Teljes
bizalommal teszem le kezedbe életemet, hogy Te kormányozd, igazgasd és
a mennyben felmagasztald.”
Már a szerzetesi
hivatás felismerésének kezdetén őszinte elhivatottságot érzett az
életszentségre, Isten akaratának elszánt, áldozatkész követésére. Ezt
így fejezte ki naplójában: „Szívem legmélyebb hálájával és szeretetével
köszönöm meg Neked, Istenem, azt a nagy-nagy kegyelmet, hogy
szolgálatodra rendeltél. Add, hogy életem méltó legyen hivatásomhoz,
hogy szent lehessek, mert én egyszerre mindent és egészen, fenntartás
nélkül akarok Neked adni.”
Legfőbb vágya volt,
hogy szent lehessen. Mária hálaénekéről, a Magnificatról elmélkedve is
ezt jegyzi le, már mint novícius: „Ó micsoda ujjongás és
Isten-dicséret! Soha senki nem tudott még ennyire ujjongani. Ó
Szűzanyám vezess el ehhez a lelkülethez, vezess el rövid időn belül az
életszentség magaslatára, hiszen most annyira szükség van rá.” Ma is
nagyon időszerű ez a kérés. Tudta, hogy a világot, s benne népünket,
nem a szenteskedők, hanem a szentek tudják megváltoztatni.
S ennek a kezdettől
fogva meglévő és megcsodált keresztény elkötelezettségnek már
természetes folyamata volt az ő buzgó papi élete. Minden áldozatra
készen állt a hívekért. Különösen rajongott a gyermekekért és az
ifjúságért. Tisztelte, szerette az embereket, nem volt személyválogató.
Mindenkihez volt egy jó szava: a szolgálatot teljesítő katonához
éppúgy, mint a tanítóhoz, de még az egyszerű cigányhoz is.
Brenner János élete
tiszta volt, ez sugárzott a tekintetéből is. A boldoggá avatási ügy
kapcsán számos tanút kerestünk fel: iskolatársakat, szerzetes társait,
kispap- és paptársakat, egykori híveit, hittanosait, s szinte kivétel
nélkül mind megemlítették tiszta tekintetét, sugárzó, mosolygó arcát.
„Emlékeimben úgy él, mint egy mindig mosolygó, kiegyensúlyozott, boldog
gyermek. János csupa mosoly, csupa derű, csupa jó szándék. A tekintete,
a belőle áradó szeretet ki nem mosható belőlünk. A tekintete mindig
felfelé húz, valamiképpen előttünk és fölöttünk volt. Az a vidámság, az
a nyugodt, boldog mosoly, ami mindig az arcán volt, nagyon él
emlékeimben. Valami sugárzott belőle. Ami a legjellemzőbb volt:
tekintetében mindig lehetett látni, hogy tiszta lelkiismerettel élt.”
Brenner János tisztán
látta a célt, az élet igazi értelmét, ő ezt az utat járta. Azt írja
lelki naplójában: „Minden vallásban lehet tiszta út, de az csak eszmény
marad, a kereszténység viszont erőt is ad az eszmény követésére. Ez a
kereszténység páratlansága.”
Vidám ember volt, de
mint lelki írásaiból kitűnik, többször foglalkozott a halállal. Valamit
érzett, mielőtt meggyilkolták. Tudott a személye ellen kiagyalt
vádakról, tudta, hogy ellenségei bosszút forralnak ellene. De nem
futamodott meg a reá leselkedő veszedelmektől. Püspökének
aggodalmaskodására azt felelte: „…nem félek semmitől, szívesen vállalok
minden áldozatot.” Naplójába pedig ezt írta: „Uram, tudom, hogy tieidet
nem kíméled a szenvedéstől, mert mérhetetlen hasznuk van belőle.” Ki
tudja, amikor ezt a mondatot leírta, talán már igenlő választ akart
adni Isten kitüntető kegyelmére, amellyel őt a vértanúság pálmájának
elfogadására meghívta.
„Az Istent
szeretőknek minden a javukra válik.”(Róm 8,28) János paptestvérünk
újmisés jelmondata rövid papi életének vezérgondolata volt. Ezzel a
lelkülettel élt és halt Krisztusért és a rábízottakért. Rövid, de
Istent szerető élete alatt minden a javára vált, még (vagy legfőképpen)
a halál is, hiszen az ő vére is a kereszténység magvetése. Jó pásztor
volt. „A jó pásztor életét adja juhaiért.”(Jn 10,11) János atya ezt
tette: életét adta egy nem létező betegért, életét adta a hivatásáért,
életét Krisztusért. Hős volt, mert a célért képes volt minden
áldozatra. Nem félt a fenyegetéstől, nem félt az üldözéstől.
Az, aki Jézus
elkötelezett követője, előbb-utóbb szembefordul a közszellemmel, a
világ mentalitásával. Így volt ez az első három évszázadban Jézus után,
de így volt ez a második világháború után a kommunista uralom alatt is.
Aki igazán keresztény volt, aki nem kötött kompromisszumokat, az szembe
került az ateista propaganda pribékjeivel, s üldözést, szenvedést,
meghurcoltatást, munkatábort… vállalt. Voltak, akik életüket is adták
Jézusért, mint Brenner János, aki szembeszállt a hitetlenséggel, és a
hit megvallásának vértanúja lett.
Több vádat is
felhoztak ellene a nyomozás során (szerelmi ügy, embercsempészet…),
keresve a gyilkosság okát, amit rábizonyíthatnak, de nem találtak
senkit, aki rosszat mondott volna róla. A nyomozás végén valaki
megjegyezte: „Lefolytatták Brenner János szentté avatási perét!”
Mindenki előtt nyilvánvalóvá vált az Isten ügyét hűségesen szolgáló,
tiszta lelkű, becsületes pap élete. ő nem embercsempész, hanem
emberhalász volt!
Császár István
|