SPIRITUALITÁS

Brenner János -
a magyar Tarzíciusz

Papgyilkosság a nyugati határ mentén – címmel Brenner János vértanú pap életével ismerkedhetett meg az olvasó az októberi és novemberi számban, és egyben bepillantást nyert arról, hogyan üldözték az Egyházat az ötvenes években. Ebben az írásomban a mártír pap lelkiségét szeretném bemutatni.
Egy édesanya nagyon sokat imádkozott azért, hogy tizedik gyermeke pap legyen. Ennek ellenére mégsem kapott meghívást az Istennek szentelt életre. Műszaki pályát választott, házasságot kötött, és feleségével együtt elkötelezett, buzgó keresztény életet élt. Az Úristen ezt a házasságot három fiúgyermekkel áldotta meg, s ők mindhárman megkapták a papi hivatás kegyelmét. Az édesanya imája tehát unokáiban nyert meghallgatást. A középső fiú azt a kegyelmet is megkapta, hogy vérével tegyen tanúságot hivatásáról, Krisztushoz való tartozásáról. ő volt Brenner János.
Kiválasztottsága talán már kisiskolás korában megfigyelhető. 1938 őszén hitoktatójuk elmesélte nekik az Oltáriszentség vértanújának, a kis Tarzíciusznak történetét, majd ajánlotta, hogy ebből egy kis színielőadást állítsanak össze. Megkérdezte, kik vállalkoznának szereplőnek. Leginkább az érdekelte, hogy ki vállalná a főszerepet, ki lenne Tarzíciusz? Az osztálytársak viszszaemlékezéséből tudjuk, hogy a kis Brenner Jancsi, aki okos, értelmes, mozgékony kisfiú volt, két kézzel jelentkezett a főszerepre, hadd személyesítse meg ő a vértanú szentet. A megkapott főszerepet mély átéléssel játszotta el. Ki gondolta volna, hogy nem egészen húsz évvel később a szerepből élő dráma lesz. A Gondviselés hasonló vértanúságot szánt neki is az életben.
Ránk maradt lelki naplójából kitűnik, hogyan indul el a lelki élet útján. Mélyen átérzi, hogy saját erejéből nem képes eljutni a lelki életre, a szeretet magaslatára. Az alázatosság kegyelmét kéri az Úrtól. Lelki életét nem érzelmekre építi, hanem szilárd alapokra, a meggyőződéses hitből fakadó jócselekedetekre.
Az Isten akaratának őszinte keresése és akár áldozatok árán való követése jellemezte már ifjú korában. Ezt tükrözi lelki naplójának néhány sora: „Ha nehéz is az út, felnézek szenvedő arcodra és követlek. Téged csak arra kérlek, hogy amit hivatásomul elébem társz azt mindig a legpontosabban teljesíthessem; bármilyen életet jelölsz ki számomra – akár egyszerű, akár vezetői állást –, mindenütt nyomaidon haladhassak, és alázatos gyermeki szívvel fogadjam a Te jóságos gondviselő kezedből. Maradhassak mindig olyan egyszerű és alázatos szívű, mint amilyen Te voltál földi életedben.”
Az Istennel való bensőséges kapcsolat és szeretet kialakításához csendre van szükség. Szép megállapítása: „Ha az ember beszél, akkor azon gondolkodik és arra figyel, amit ő beszél, hogy mit mondjon a másiknak. Amikor Isten szavát hallgatjuk, akkor arra figyelünk, mit mond az Isten. Melyik a fontosabb? A magunk bölcsessége, vagy a jó Isten szava?”
Imaélete magától értetődő valóság, alapja és tápláló gyökere egész lelki életének. Tudja nagyon jól, hogy Isten segítsége nélkül semmire sem mehet, semmi sem megy. Bizalommal imádkozik: „Oszlasd szét ifjúkoromnak sok tévedését, vezess el a tökéletesség áldott hegyének szent magaslataira. Teljes bizalommal teszem le kezedbe életemet, hogy Te kormányozd, igazgasd és a mennyben felmagasztald.”
Már a szerzetesi hivatás felismerésének kezdetén őszinte elhivatottságot érzett az életszentségre, Isten akaratának elszánt, áldozatkész követésére. Ezt így fejezte ki naplójában: „Szívem legmélyebb hálájával és szeretetével köszönöm meg Neked, Istenem, azt a nagy-nagy kegyelmet, hogy szolgálatodra rendeltél. Add, hogy életem méltó legyen hivatásomhoz, hogy szent lehessek, mert én egyszerre mindent és egészen, fenntartás nélkül akarok Neked adni.”
Legfőbb vágya volt, hogy szent lehessen. Mária hálaénekéről, a Magnificatról elmélkedve is ezt jegyzi le, már mint novícius: „Ó micsoda ujjongás és Isten-dicséret! Soha senki nem tudott még ennyire ujjongani. Ó Szűzanyám vezess el ehhez a lelkülethez, vezess el rövid időn belül az életszentség magaslatára, hiszen most annyira szükség van rá.” Ma is nagyon időszerű ez a kérés. Tudta, hogy a világot, s benne népünket, nem a szenteskedők, hanem a szentek tudják megváltoztatni.
S ennek a kezdettől fogva meglévő és megcsodált keresztény elkötelezettségnek már természetes folyamata volt az ő buzgó papi élete. Minden áldozatra készen állt a hívekért. Különösen rajongott a gyermekekért és az ifjúságért. Tisztelte, szerette az embereket, nem volt személyválogató. Mindenkihez volt egy jó szava: a szolgálatot teljesítő katonához éppúgy, mint a tanítóhoz, de még az egyszerű cigányhoz is.
Brenner János élete tiszta volt, ez sugárzott a tekintetéből is. A boldoggá avatási ügy kapcsán számos tanút kerestünk fel: iskolatársakat, szerzetes társait, kispap- és paptársakat, egykori híveit, hittanosait, s szinte kivétel nélkül mind megemlítették tiszta tekintetét, sugárzó, mosolygó arcát. „Emlékeimben úgy él, mint egy mindig mosolygó, kiegyensúlyozott, boldog gyermek. János csupa mosoly, csupa derű, csupa jó szándék. A tekintete, a belőle áradó szeretet ki nem mosható belőlünk. A tekintete mindig felfelé húz, valamiképpen előttünk és fölöttünk volt. Az a vidámság, az a nyugodt, boldog mosoly, ami mindig az arcán volt, nagyon él emlékeimben. Valami sugárzott belőle. Ami a legjellemzőbb volt: tekintetében mindig lehetett látni, hogy tiszta lelkiismerettel élt.”
Brenner János tisztán látta a célt, az élet igazi értelmét, ő ezt az utat járta. Azt írja lelki naplójában: „Minden vallásban lehet tiszta út, de az csak eszmény marad, a kereszténység viszont erőt is ad az eszmény követésére. Ez a kereszténység páratlansága.”
Vidám ember volt, de mint lelki írásaiból kitűnik, többször foglalkozott a halállal. Valamit érzett, mielőtt meggyilkolták. Tudott a személye ellen kiagyalt vádakról, tudta, hogy ellenségei bosszút forralnak ellene. De nem futamodott meg a reá leselkedő veszedelmektől. Püspökének aggodalmaskodására azt felelte: „…nem félek semmitől, szívesen vállalok minden áldozatot.” Naplójába pedig ezt írta: „Uram, tudom, hogy tieidet nem kíméled a szenvedéstől, mert mérhetetlen hasznuk van belőle.” Ki tudja, amikor ezt a mondatot leírta, talán már igenlő választ akart adni Isten kitüntető kegyelmére, amellyel őt a vértanúság pálmájának elfogadására meghívta.
„Az Istent szeretőknek minden a javukra válik.”(Róm 8,28) János paptestvérünk újmisés jelmondata rövid papi életének vezérgondolata volt. Ezzel a lelkülettel élt és halt Krisztusért és a rábízottakért. Rövid, de Istent szerető élete alatt minden a javára vált, még (vagy legfőképpen) a halál is, hiszen az ő vére is a kereszténység magvetése. Jó pásztor volt. „A jó pásztor életét adja juhaiért.”(Jn 10,11) János atya ezt tette: életét adta egy nem létező betegért, életét adta a hivatásáért, életét Krisztusért. Hős volt, mert a célért képes volt minden áldozatra. Nem félt a fenyegetéstől, nem félt az üldözéstől.
Az, aki Jézus elkötelezett követője, előbb-utóbb szembefordul a közszellemmel, a világ mentalitásával. Így volt ez az első három évszázadban Jézus után, de így volt ez a második világháború után a kommunista uralom alatt is. Aki igazán keresztény volt, aki nem kötött kompromisszumokat, az szembe került az ateista propaganda pribékjeivel, s üldözést, szenvedést, meghurcoltatást, munkatábort… vállalt. Voltak, akik életüket is adták Jézusért, mint Brenner János, aki szembeszállt a hitetlenséggel, és a hit megvallásának vértanúja lett.
Több vádat is felhoztak ellene a nyomozás során (szerelmi ügy, embercsempészet…), keresve a gyilkosság okát, amit rábizonyíthatnak, de nem találtak senkit, aki rosszat mondott volna róla. A nyomozás végén valaki megjegyezte: „Lefolytatták Brenner János szentté avatási perét!” Mindenki előtt nyilvánvalóvá vált az Isten ügyét hűségesen szolgáló, tiszta lelkű, becsületes pap élete. ő nem embercsempész, hanem emberhalász volt!

Császár István