TANULMÁNYOK

Kerényi Dénes

A székelyek őstörténete

A székelyek a magyarságnak egyik, magyarságát megtagadni nem akaró népcsoportja, amely – amióta tudunk róla – mindig magyarul beszélt, bár történelmileg nem volt mindig a többi magyarokkal egyforma sorsa, és ezért nem egy különleges sajátossága alakult ki (különleges történelmi tudat, szervezet, a jelenben is meglévő nyelvjárási és néprajzi sajátságok).  őstörténetüket kutatva a Kr. előtti III. század végéig kell visszamennünk.
Ebben az időben alakult ki a mai Mongólia és Szibéria területén a hunok első nagy birodalma, a keleti hun (kínaiul hiungnu) birodalom, amelyet a bátorságáról és kegyetlenségéről híres, Krisztus előtt 207 és 174 között uralkodó Mao-tun hozott létre. Az ázsiai hun birodalom Kr. e. 48-ban, a kínaiak győzelmét követően omlott össze. Több mint négyszáz év elteltével azonban a hunok újra jelentős tényezővé váltak a történelemben: a Kr. utáni IV. század végén megjelentek Európában. Az újra életre kelt hun birodalom fejedelmei Mao-tun utódjai voltak, amint az az óbolgár királylajstrom alapján megállapítható. [A királylista egy XV. századi cirill betűs, szláv kódexben maradt fenn, eredetileg görög nyelvű, hengeres oszlopra vésett felirat volt. Hóman Bálint is hivatkozik rá a Hóman-Szekfű: Magyar történet I. kötetében a 49. oldalon. Legújabb megfejtője és magyarázója Omeljan Pritsak (1955). Az ő feltételezése és görög írók alapján ismerteti Mao-tun családfáját Dümmerth Dezső: Az Árpádok nyomában című művében.]
Mao-tun családjából származott az európai hun birodalom legnagyobb uralkodója: Etele (Attila), aki önállóan 445-től 453-ig uralkodott. Etele halála után birodalma felbomlott, legkisebb fia, Irnik, a Kaukázus vidékére szorult hunjaival. Ezen a vidéken, a Fekete-tengertől északra fekvő területen, az V. század közepe táján tűnt fel az onogur nép. A görög Priszkhosz rétor beszámolója szerint már Etele idejében voltak onogurok a birodalom népei között. A vezetésre termett Irnik fejedelem összefogta a Fekete-tengertől és a Kaukázustól északra, az Al-Duna és a Volga közötti területen lakó onogur, hun és bolgár (azaz „keverék”) népeket, és ezzel megalapította az onogur-bolgár birodalmat. Ezt a birodalmat az avarok hódítása szüntette meg 568 körül. A következő században, 635 táján, Irnik egyik utóda, Kürt (Kurt, Kovrat) szabadította föl népét az avar uralom alól. Öt fiát ma már név szerint ismerjük. Batbaján, a legidősebb fiú, az Azovi-tengertől keletre fekvő területen maradt népével, közöttük a magyarság őseivel, akiket később Batbaján leszármazottja, Ügek fia Álmos vezetett a Kárpát-medencébe. Harmadik fia, Iszperik, szervezte meg az új (mai) Bolgárországot az Al-Dunánál. Negyedik fia, Küver (Kuber) 680 körül Pannóniába költözött népével, a mai székelyek valószínű őseivel.  
A Kárpát-medencébe érkező Küver eleinte békésen megfért az akkor még életerős avar birodalom kagánjával. A kagán őt tette meg az országában lakó idegenek – köztük görög származásúak – helytartójává. Később azonban összekülönböztek, és ekkor Küver vezér népének egy részével átkelt a Dunán, és délre vonult új hazát alapítani. A görögök ellen harcolva Thesszaloniké városát kívánta elfoglalni. Vállalkozása azonban nem sikerült, kudarcát nem sokkal élte túl, és sohasem tért vissza az otthon maradottakhoz.  A vele együtt kivonult nép is ott maradt Görögországban. Küver népének nagyobb része továbbra is avar uralom alatt maradt.
Küver sorsa nagyon emlékeztet „Csaba királyfi” sorsára, aki a székely monda és Kézai krónikája szerint népével Görögországba ment, de onnan nem tért vissza. A mondában Csaba Etele fiaként szerepel, a történeti források azonban nem tudnak Etele ilyen nevű fiáról. Ez természetesen nem zárja ki annak lehetőségét, hogy egy ilyen nevű (melléknevű, becenevű) leszármazottja lehetett a hun királynak. (A Csaba név jelentése Fekete Antal: Keresztneveink, védőszentjeink című könyve szerint nomád pásztor, esetleg ajándék.) Küver és Csaba azonossága nem bizonyítható, de gyanítható, hogy a görög forrásban szereplő Küver vezér sorsa indította el a Csaba monda keletkezését.
Az onogurok a Kárpát-medencébe érkezvén  azokon a területeken telepedtek le, amelyet az avarok még nem használtak. Az is valószínű, hogy a kagán az újonnan jötteket a határszélekre tömörítette. Kései avar kori régészeti leletek tanúsága szerint nagy számban voltak onogur települések az Alföldön, a Dunántúlon és Alsó-Ausztriában egészen az Enns folyóig. Az ezeken a helyeken található és a székelyekre, illetőleg valamelyik szervezeti egységükre utaló helynevek valószínűsítik, hogy az onogurok valóban székelyek, illetőleg a székelyek ősei voltak. Eszerint a székelyek azok a magyarok, akik László Gyula kettős honfoglalás elmélete szerint a 680 körüli években jöttek a Kárpát-medencébe. Régészeti és helynévi adatok alapján úgy tűnik, hogy a székelység az alsó-ausztriai határra települt a legerősebben. Alsó-Ausztriában is vannak oklevéllel igazoltan a honfoglalás előtti korból származó magyar helynevek (wangariorum marcha, Ungarbach).
Az alsó-ausztriai területen és a határvidéken lakó onoguroknak (székelyeknek) nagy valószínűséggel Nagy Károly idejében, az avarok és a frankok háborúskodása következtében, 791 és 799 között kellett elhagyniuk a nyugati határvidéket. Lehet, hogy az avar birodalom az ott dúló harcok során ürítette ki ezt a területet, de talán inkább kell föltételeznünk, hogy a székelység ott lakó ősei a terület föladása előtt menekültek el onnan Csigla mezejére, ahogyan azt Kézai krónikája említi. Elképzelhető, hogy a székelység nem egyszerre jött el a határvidékről, hanem több rajban. A Lajtán innen lakó székelyek nem váltak az első rémület áldozatává, így az Árpád-féle – második – honfoglalással beköltöző és letelepedő hétmagyarok itt találták őket.
Csigla mezeje nagy valószínűséggel az erdélyi Mezőséggel azonosítható. A csigla szó jelentése gáthely. A Mezőségen ma is sok csigla nevű domb van. Cholnoky Jenő írja Erdélyi képek című könyvében, hogy a Mezőségen még a bronzkori ember ma is fölismerhető kis keresztgátakkal halastavakat hozott létre. Valószínűleg ezeket a gátakat nevezték csiglának az ide költöző székelyek. A nyugati határvidékről elmenekült székelyek tehát a Kolozsvár és Torda között húzódó vonaltól keletre, a Beszterce és Marosvásárhely felé terjedő területen telepedtek le.
Az Anonymusnál szereplő, és a hét vezérhez hasonlóan princepsnek címezett Üsübü (Ösbő) a hétmagyarok megérkezése előtt valószínűleg a székelyek kendje (bírája) volt. Kézai szerint a Kárpát-medencében élő székelyek még akkor fölvették a kapcsolatot Árpád népével, amikor ezek még a Kárpátokon túl voltak. Üsübü ekkor mehetett népének követeként Árpádhoz, és ott is maradt  a magyar fejedelem szolgálatában. Bevonták a honfoglalási műveletekbe, és fontos diplomáciai feladatokat is bíztak rá. ő vezette a Menumorut (Mén-Marót) elleni háborút, és ebben a székelyek feltehetően éppen Üsübünek számukra jól ismert személye miatt csatlakoztak a magyarokhoz.
A székelység népi összetételét tekintve – ugyanúgy, mint a hétmagyarság – kezdetben török nyelvű vezető rétegből és nagyobb finnugor tömegből állt. Nyelvileg szinte azonosan együtt fejlődött a hétmagyarokkal: nincs és nem is volt soha külön székely nyelv, a székely nyelvjárások sem különböznek erősen az irodalmivá vált magyar köznyelvtől.
A székely nemek és ezeken belül az ágak nevét az írásbeliség korában jegyezték föl. Ezek közül a sajátosan székely  nevek vezetnek nyomra a magyarországi székely települések kutatása során. Ilyenek: Örlőc, Meggyes, Adorján, Ábrán, Szovát, Bod, Seprőd, Ecken, Dudor, Gyáros, Vaja, Telegd, Vácmán, Poson, Boroszló, Balási, Szomorú, Halond, Náznán és még sok más. Ezek közül nem egy török eredetű éppúgy, mint Árpád magyarjai szervezeti és személyneveinek jórésze is. Mindez azonban csak annyit valószínűsít, hogy a szervező vezető réteg török származású és műveltségű lehetett, de nem cáfolja azt, hogy a nép zöme finnugor eredetű volt.
A magyarországi helyneveket vizsgálva kiderül, hogy székely szórványok a történelmi Magyarország területén csaknem mindenhol lehettek. A később betelepülő, héthadú magyarok – László Gyula kutatásai alapján – azokat a területeket töltötték ki, amelyek még aránylag szabadok voltak a tágas országban. Ám úgy látszik, hogy a székelység lendületes vezető rétege Küver vezérnek és kísérőinek nagyratörő, de sikertelen thesszalonikei kalandjával lehanyatlott. Az avar uralom idején a székelység nem tudott szert tenni hatalomra, de nyelvét meg tudta őrizni. Az Árpádok idejében – saját testvéreiktől – a nyelv már nem különböztette meg őket, a királyok pedig az ország valamennyi lakóját olyan szervezetbe igyekeztek összefogni, amely az uralkodó réteg érdekeinek megfelelt. A beilleszkedés társadalmi átalakulást is jelentett, és ezzel a szórványok székelységének különleges öntudata elsorvadt.
Az erdélyi székelység sorsa azonban a magyarországiakétól eltérően alakult. ők, akik – úgy sejtjük – megjárták az Ausztriából menekülés keserves útját, megbirkóztak a mostoha körülményekkel, évszázadokig saját szervezetükben, elkülönülten élhették életüket.



Csigla mezején a honfoglalás idejében három székely had lehetett. A székelyek háromhadúságát alátámasztja az a körülmény, hogy az onogurok 10 tagú szövetséget alkottak (on törökül tizet jelent). Árpádék viszont csak 7 haddal jöttek, tehát három hadra való hiányzik. Másik érv, hogy a székelyeket a kései középkori okiratok egész sora trium generum Siculinak nevezi, vagyis három nemzetség- vagy fajtabelinek.  
Szent István Gyula legyőzése (1003) után a Mezőségben lakó székelység egy részét a tőlük nyugatra, a mai Kalotaszeg területén lakó blakokkal együtt a déli határszél felé telepítette át. Ezt valószínűleg azért tette, hogy a jövőben ne keletkezzék ezen a vidéken a Gyulákéhoz hasonló, kifelé kapcsolatot kereső és a kelet-római császársághoz húzó irányzat. A szé-kelység feltehetőleg már a Lajtán túli területen megbarátkozott a nyugati kereszténységgel, ezenkívül a Gyulák rendszerét nem támogatták. Ez lehetett az oka annak, hogy Szent István Erdélyben kedvezőbb álláspontúnak ítélhette meg a székelyeket, mint a Gyulák népét.
A blakok – a karluk törökök szövetségéből kivált népcsoport – a bolgárok pártfogását élvezték, és a bolgár uralom idején kerültek Erdélybe. (Krum bolgár kán 803 és 815 között hódította meg az erdélyi területet és a Nagy-Alföldet is a Duna vonaláig.) Téves elképzelés a blakokat a vlachokkal (azaz mai szóval románokkal) összekeverni.
A Csigla mezejéről délre vonuló székelyek derékhada Nagyenyed és Orbó környékén, valamint ettől délre telepedett le (orbai székelyek). A jobbszárny területe a későbbi Szászsebes vidéke lett (sebesi székelyek), a balszárny pedig a mai Medgyes és Szászkézd között kapott lakhelyet (kézdi székelyek). A székelyek kb. 200 évig élhettek ezeken a területeken. A Szászsebestől Szászkézd tájáig húzódó székelységet ugyanis II. András király 1223-ban a kunok betörése és pusztítása miatt lakatlanná vált területre, mai lakhelyükre, Háromszékbe telepítette. Az orbai székelyek foglalták el Kovászna környékét, ez lett az új Orbai szék. A sebesiek a mai Sepsiszentgyörgy körüli Sepsi szék, a kézdiek pedig a Kézdivásárhely központú Kézdi szék területén telepedtek le. Háromszékben valószínűleg blakok is kerültek a székelyek közé (Zágon neve például karluk török eredetű). Ezeket a blakokat a székelység később magába olvasztotta.
A mezőségi székelyeknek az a része, amely a délre település után visszamaradt – újabb ásatások és okleveles adatok alapján még ugyancsak Szent István idejében –,kelet felé vonult. Ezek a székelyek a Marosvásárhelytől keletre és délkeletre fekvő vidéket, a későbbi Maros és Udvarhely szék területét foglalták el, és így az akkor még a határon túl lévő Csíkországnak  közvetlen közelébe kerültek. A csík szó török jelentése határ. Valószínűleg a besenyők vagy az uzok nevezték el Csíknak a Hargita és a Keleti-Kárpátok közötti területet. Abban az időben az országhatár még a Hargita vonalán húzódott.
A XI. század közepén a kunok nyomása elől menekülő uzok hatoltak be Csíkországba, amelyen itt nemcsak a későbbi Csík vármegye területét, hanem Háromszék jórészét és még a Barcaságot is értjük. Mivel a kunok nyomása tovább tartott, az uzok megkísérelték, hogy mélyebben hatoljanak Erdélybe. Salamon király serege, amelyben Géza és László királyi hercegek is küzdöttek, Kerlés mellett megrohanta és legyőzte a Cserhalmon védekező uz sereget. (Az ehhez a helyhez fűződő Szent László monda – a magyar lány megmentése – rendkívül népszerű lett Székelyföldön. A középkorban 10 székelyföldi templomban örökítették meg ezt az eseményt.) A most már két oldalról fenyegetett uzok délre menekültek, az így lakatlanná vált Csíkországot pedig  a Hargitától nyugatra lakó székelyek népfeleslegéből betelepítették. Lehetséges, hogy Magyarország nyugati részéből is telepítettek ide székelyeket. Benkő Lóránd kutatásai szerint a csíki és kézdi terület székely nyelvjárása és az őrségi nyelvjárás között egyezés állapítható meg.
A csíki székely táj aránylag korai betelepítését az is alátámasztja, hogy Csíkmindszenten 1188-ból származó, kőbe vésett feliratot találtak. Jóideje megállapodott lakosságnak kellett lennie ott, ahol ekkor már kőtemplom, vagy legalábbis kőkápolna épült.
A  tatárjárás előtt alakult meg a Kárpátokon túl a kereszténnyé lett kunok püspöksége, a milkói püspökség, amelyet megfelelő magyar segéderővel láttak el. Ekkor települt az első magyar csoport erre a területre, ők lettek a csángók ősei. A tatárjárás után valószínűleg V. István király irányította  a tordai várbirtok embereit a szétzilálódott Kunországba, ezért néptelenedett el az Aranyos vidéke. A szervezetten a Kárpátokon túlra vonulók helyére jöttek az 1223. évi keletre telepítés után még Medgyes környékén maradt kézdi székelyek. (III. András királynak egy 1291-ben kiadott oklevele „az Aranyosnál lévő kézdi székelyeket” említi.) Az aranyosi székelyek az 1285. évi, a nogáji tatárokon aratott győzelmük jutalmaként kapták meg a torockói várat. Az aranyosi területen alkult ki Felvinc városa.
A székelyek középkori betelepüléseinek sora ezzel befejeződött. Az így kialakult székely területeket ma is székelyek lakják.  



A székelyek őstörténetére vonatkozóan mondottak nem tekinthetők végleges eredménynek, de valamelyest hajlanak a valószínűség felé. Az újabb korok eseményeinek kutatása is hozhat még eredményeket, és javíthatja ismereteinket. Az őstörténet leírásában nyilvánvalóan jónéhány olyan gondolat is fölmerült, amelyeket nem lehet a csalhatatlanság köpenyébe burkolózva további vizsgálat nélkül sem állítani, sem elvetni.

Balás Gábor: A székelyek nyomában
című műve alapján (Panoráma, 1984)

Dr. Kerényi Dénes (1927) villamosmérnök, a Magyar Tudományos Akadémián a műszaki tudomány doktora, címzetes egyetemi tanár. Számos önálló műszaki tanulmány és cikk szerzője. Három évtizeden át volt szerkesztője az Elektrotechnika című folyóiratnak. Nyugdíjba menetele óta több, nem szakmájába vágó, humán témájú könyv- és tanulmányismertetést írt a JEL részére, német és angol nyelvű könyveket fordított magyarra, néhány kisebb, humán tárgyú önálló dolgozata is megjelent.

A fotográfiák Szacsvay Imre Erdélyi utakon című könyvének második kötetéből származnak.