TANULMÁNYOK

Rászlai Tibor

A tomista életeszmény erkölcsi tartalma

Az erkölcstudomány akkor lép ki a „moralizálás” gyakran előálló csapdájából, ha az értelem segítségével fogalmi elemeire akarja bontani és egyben a meghatározott összetevők megjelölésével rekonstruálni akarja az ember erkölcsi világát és életét. Rátalálván annak belső természetére, lényegi összefüggéseire. S ennek birtokában olyan célokat akar kitűzni, amelyekhez az embernek – minden körülmények közepette is – igazodnia kell. Hogy ember maradjon akkor is, ha körülötte a sátáni manipuláció alanyai felmondták az emberi lét spirituális kötelékeit.
Az emberi gondolkodás története szerint különböző úton és módszerrel lehet ugyanazt az egy valóságot az értelemhez közelíteni. A természeti – lényeges jegyeiben változhatatlan, különben pedig változó arculatú – valóság tartalomgazdagsága egy aspektusból igen nehezen közelíthető meg. Sőt, valamennyi eddig adott, ismert szemponttal sem kimeríthető. Egy szempont egyoldalú hangsúlyozása, az ismeretelméleti álláspont előfeltételeinek hagyatéka és az erkölcstudományi szemléletbe való bekapcsolása a különböző módszereket áthidalhatatlan ellentétbe állíthatja. Viszont kétségtelen: minden új megtermékenyíti az emberi szellemet. A történelem nagyobb távlatában a különböző utat járók – ha rövid időre is – nagy gondolkodóikban olyan csúcson találkoznak, ahol a különböző utak összefutnak. Ahol világossá lesz: bár az új út más tájakat, más valóságmozzanatot és más vonatkozásokat láttatott meg, mégis ugyanannak az egyetlen valóságnak mélyebb, sokoldalúbb és átfogóbb ismeretére vezet.
Az etika világának legáltalánosabban ismert tudományos feldolgozása az ún. normatív etika. A nominalizmus bomlasztotta skolasztikát, miként a modern racionalista és empirista filozófiát Kantig a normatív attitűd jellemzi. A megismerés számára primer módon az emberi cselekvés erkölcsi minősültsége adottnak mondható. Egy személy erkölcsi minősültségét a moraliter jó megtétele által ismerhetem meg. Az ember erkölcsi tudatának – a cselekvés szempontjából való – elemzése pedig közvetlenül a norma, a szabály, a törvény fogalmához vezet, amely a cselekvő számára önnön akaratától függetlenül adott. Vagyis a normát a cselekvőnek fel, – és el kell ismernie. A normához igazodó cselekvés jó – a tőle eltérő pedig rossz. A norma az általánosabb vagy részlegesebb tartalmi mozzanat és a kötelező erő kapcsolata. Ez a normatív attitűd az etika számára megnyitotta annak a lehetőségét, hogy a külső és – az erkölcsi szabadságában – bensővé vált norma kapcsolatát és különbségeit, az egyetemes erkölcsi elvek és az emberi törvénnyel biztosított szabályok összefüggéseit – így a jog- és erkölcstudomány kapcsolatát – kidolgozza, a normák végső alapját kutassa, a törvények összefüggő rendszerét fölállítsa és az erkölcsi törvények kötelező erejét meggyőzően hangsúlyozza. Immánuel Kant erkölcstana kifejezetten a normatív erkölcstan vonalába esik. Etikájának központi gondolata a cselekvés szabályhoz: a kategorikus imperatívuszhoz igazodása. A norma feltételhez nem kötött kötelező erejének gondolata, illetve e norma tartalmi mozzanatát hibásan értelmező utilitarista és eudémonisztikus erkölcstannal szembeni tudományos kiemelése és egyoldalúsága, továbbá a transzcendentális módszer apriorizmusának alkalmazása – Kant erkölcstanát – a formalizmus zsákutcájába vezette. Königsberg elhíresült professzorának egyoldalúan elrajzolt, for-              malisztikus etikája magának az ún. normatív etikának – a felvilágosodás utilitarizmusa által amúgy is megrendült – hitelét még jobban kétségessé tette.
A kanti formalizmussal szakító erkölcstannak éppen a norma tartalmát, az „anyagi” elemet kellett kiindulópontul venni. Ugyanakkor el kellett kerülnie az empirista, illetőleg racionalista utilitarizmust és eudémonizmust is. Segítségül kínálkozott a Windelband kezdte, Rickert, Münsterberg által folytatott és kiépített, értékelmélet, továbbá a Brentano és Husserl nevéhez fűződő fenomenológiai módszer. Az axiológiai alapokra fektetett erkölcstan, melynek képviselői: Max Scheler és Nicolai Hartmann, vagy honi viszonyaink közepette: a kálvinista Böhm Károly. ők az értékek új rendjének felállításával, az egyes értékvonatkozások, továbbá a cselekvő személy és az objektív érték viszonyának tudományos vizsgálatával új területre vezették a formalizmusban megrekedt protestáns etikát.
Az axiológiai erkölcstan abból indult ki, hogy minden norma értéken alapul, abban gyökerezik. Érték nélkül nincs norma. Azonban az érték természetével az is együtt jár, hogy maga a megvalósítása is – mint ilyen – értékes. Ezen értékesség hordozója az a központ, amelyben a megvalósulás megtörténik, az emberi személy. A tárgyi érték a megvalósítás útján értékessé teszi a cselekvő személyt. Ez a gondolat vezet a személyi – erkölcsi – érték felismeréséhez, kiemeléséhez. Minden ember meg kell feleljen egyéni éthoszának, azt ki kell töltenie személyi létezésének sajátosságával. E személyi éthosz nem állhat útjában az általános értékeknek, nem forgathatja fel azok magassági rendjét sem, hanem annak széles és differenciáltságot tükröző, megengedő határai közé helyezi önvoltát. Az értékelméleti attitűd fontosabbnak tartja a személy erkölcsi értékességének szemléletét, mint a cselekvés jóvoltának vizsgálatát. Nem azt nézi elsősorban, hogy mit tesz, hanem milyen valaki. Az erkölcsiség lényegében nem valamely törvény teljesítése, nem egy határozott rend megalkotása. A jó és a rossz eszméje eredetileg nem a cselekvéshez, hanem a személy létéhez kapcsolódik. A normatív etika a cselekvés mellett figyelmen kívül hagyta az önértékű személyt, az erkölcsi értékek hordozóját. Továbbá csak általános normákat adott. E generális instrukció szükségképpen érzéketlen az egyes ember differenciált jelenségére, e differenciáltság hordozta értékekre. Ha az erkölcsiség nem áll másban, mint általánosabb – vagy kevésbé általános – törvénynek történő engedelmességben és a személyi különleges jelleg, amely az általánosabb – vagy kevésbé általános – törvénynek történő engedelmességben és a személyi különleges jelleg, amely az általános törvény keretén kívül esik, akkor egyszerűen erkölcstelen. Az értéketika szerint a világ végső erkölcsi értelme és célja a magas értékű személyek lehető léte. A scheleri értéketika nem tagadja a normát, de az erkölcsi személyt a norma elé helyezi, mivel nincs kötelességet jelentő szabály szabályozó személy nélkül. Deskriptív szenvtelenséggel ugyanez: nincs a normának anyagi helyessége a normát hozó személy lényegi jósága nélkül. Nincs kötelesség-norma, ha a személy – akire érvényessége vonatkozik – nem látja belülről kiindulva, hogy mi a jó. Nincs norma iránti tisztelet anélkül, hogy valaki ne tisztelné a normát szabó személyt.
Sessetta: Szent Tamás az oltár előttAquinói Szent Tamás etikája nem nevezhető normatívnak – az elnevezés egyoldalú értelmében. Most nem foglalkozhatom részletesen azzal, hogy az erkölcstan lefektetett elvei a Summa Theologiae-ben mennyire adják meg a fogódzópontot az erkölcsiség normatív kiépítéséhez, miként az axiológiaihoz is. Szent Tamás értelmezői és követői a Summa „bonum”-eszméjét minden erőszaktétel nélkül axiológiai értelemben is adaptálják. Az Angyali Doktornál is előbbrevaló az értékre-irányulás, mint a cselekvés normaigazodása. S hogy Szent Tamásnál mennyire kidomborodik az erkölcsi személyiség értékhordozó mivolta, az kitűnik már abból is, hogy az erkölcsi cselekvés – mint ilyen – immanens tény. Tehát nem megy át másra, hanem a cselekvőben marad, mint annak a tökéletessége. Szent Tamás az erény meghatározásánál azt a Szent Ágostont követi, akinél a cselekvés jelentősége kiemelkedik. Viszont speciális erkölcstanában Arisztotelész definíciójához tér vissza, mely a személy erkölcsi értékességét említi első helyen. A cselekvés – opus bonum – Szent Tamásnál az erkölcsi személyiség kiteljesedése, megvalósulása és kibontakozása.
Az értéketika elvezet az ember erkölcsi világának új szemléletéhez, a mintaképi erkölcstanhoz, ha formailag a dologi, állapotbéli, törvényi érték a maga teljességében, és megvalósultságában az erkölcsi személyben mutatkozik meg. Másrészt, ha az érték normaalapozó, akkor a tökéletes erkölcsi személyiség – amennyiben éppen tökéletes maga – a legfőbb erkölcsi norma. Az eszmei „kell”-t azonban – amely egy személyből, személy sugározta értékből indul ki – nem normának, hanem példaképnek hívjuk. A személyérték jogos „felstilizálása” szükségképpen átvezet a mintaképhez. Az egyoldalú normatív etika – mivel az erkölcsi személy értékét figyelmen kívül hagyja – a példaképet nem ismeri el erkölcsi tényezőnek. Kant voltaképpen ökörkövetkezetességű önmagához, amikor a példakép szerepét az erkölcsiség területéről kirekeszti. A mintaképi erkölcstan egy történeti, vagy elgondolt személy képét rajzolja meg, és e kép megmintázását feladatként jelöli meg. A modern etikusok közül főképpen a II. János Pál pápa által is favorizált Max Scheler dolgozta ki a példakép szerepét és jelentőségét, rámutatván arra az egyedülálló viszonyra, amelyben példakép és követő találkoznak.
Mindennapi tapasztalatunk igazolja, hogy erkölcsi világunk kialakulásának milyen hatalmas tényezője és jelentős mozgatója a mintakép. Rendszerváltoztatáskor, normarendszerek történeti megítélésekor akkor tudunk illő módon eligazodni, ha visszamegyünk a példaképrendszerre. Ahogyan például 1956. november 4-én a Parlamentben egyes-egyedül dolgozó államminisztert, Bibó Istvánt látjuk... A mintaképekben felfedezzük magunknak azt a szociális típust, aki a típus rendszerében is képes volt a személyest fölmutatni. Hetényi Varga Károly hatalmas keresztény-katolikus pannója a diktatúrával szembeni tanúságtevők láttatott és látható serege. S hányan vannak, akik a Mennyei Atya mindenekre kiterjedő könyvébe fértek be – láthatatlanul? Az ő zord történelemtől elmosott jeltelen létezésük biztosítja, hogy még feltehető a mintaképi etika kidolgozásának vágy-gondolata. A jövőért felelős pedagógus, a nemzeti hős, a haza bölcse mind-mind olyan személyi típusok, akik hatással vannak az egyes ember erkölcsi világának formálására.
A példakép – természetét tekintve – különböző, határozottan körvonalazott értékmozzanatnak a személyiség egységébe foglalt arányos egésze. A példakép nemcsak általában vett értékességet jelent, hanem meghatározott minőségű értékességet: ilyen-értékűséget. A példakép több, különböző tartalmi értékességet ölel fel. Ám a különböző értékmozzanatok egymástól nem idegen rétegekben adottak, hanem azokat a személyiség eleven egysége fogja egybe arányos egészbe. Mivel a különböző értékmozzanatok a személyiség plasztikus egységében állnak a követő elé, a példakép – mint erkölcsi feladat is – egységes követelményt jelent. A példakép fölötte áll a normának, mert az erkölcsi normát személyes életalakításban mutatja be – megvalósíthatónak prezentálva azt. A példakép – az erkölcsi értékek keletkezése, azaz az erkölcsi alakítás szempontjából – az a páratlan viszony, amelyben a mintakép-személy értékei közvetlenül hatnak egy másik személyre. Hogy benne hasonló értékek támadjanak. A követés, amelyben a hasonló értékek keletkeznek, a példakép megélt erkölcsi tartalma iránti szeretetből fakadó önátadás önnön erkölcsi személyiségünk alakításában. A követés alapja a követő személy és a példakép-személy értéktartalma közötti megélt viszony. A követőnek a példakép személyi értékét át kell élnie – mint neki szóló erkölcsi követelményt. A mondottakból is következik, hogy a követés nem külső utánzás. Értékmegélés a kiindulópontja. A követés torzképe, nevetséges fonákja a külsőleges utánzás. A követőnek nem azt kell tennie, amit a példakép tett. Saját személyiségét kell belülről alakítania – amint a példakép is belülről, önnön adottságai és igényei szerint alakított személy. A követő – erkölcsi személyiségének alakításában – hasonló feladat előtt áll, mint az alkotó művész. Saját megélése alapján és én-volta centrumából kiindulva kell ihlettel megalkotni valamit, ami még eddig nem volt, és ami soha többé nem tér vissza. A követőnek a példakép iránti odaadásban – belülről kiindulva – kell belenőnie a példakép vonásaiba. Ugyanakkor a követőnek tudomásul kell vennie a példakép sajátos személyi adottságait, a személyiséggel kapcsolt egyediségét. Egyszeri történeti helyzetét és a soha vissza nem térő konkrét körülményeket, amelyekben az erkölcsi értékmérő megmutatkozik. A példakép értéktartalmát úgy kell átélni, amint ezekben az egyszeri adottságokban elénk áll, a mintakép személyét a saját egyéni életéből kiindulva kell megközelíteni – hiszen a sajátos és egyszeri jegyektől elválasztva megszűnnék plasztikus személynek, példaképnek lenni. Vagyis éppen ezekben a konkrétumokban a példakép nem követhető. A követés azt kívánja, hogy a követő – különleges személyi jellegének megfelelően – a számára megnyíló életfeladatban, élete sajátos helyzetében és egyszeri körülményei között hasonlóvá legyen a mintaképhez. Úgy kell viselkednie, olyanná kell lennie, mint ahogy az ő körülményei között a példakép viselkedne. De még itt is figyelembe kell venni a példakép személyiségének sajátosságát, ami csak a példakép személyéhez van kapcsolva – a követőétől különbözik. Ezért a követés a lehetőséghez mérten tökéletes hasonlóságra törekszik és sohasem azonosságra. A hasonlóság az azonossággal szemben kidomborítja a különállást, a magaállást és differenciáltságot.
A teljes értelemben vett, a Katolikus Egyház által képviselt keresztény életeszmény erkölcsi tartalma kegyelemből fakad és a kegyelmi létrendbe emelt élet erkölcsi kabódja, aminek forrása a hitben elfogadott – azaz nem filologizált értelmű, hermeneutikai bázisokkal küszködő – újszövetségi szent iratok. Vagyis a normatív etika nyelvén azt keressük, hogy az Újszövetségben elhangzott parancsoknak, a kegyelmi rendben érvényes normáknak mi a tartalma.
Az érték-etika gondolatvilágában azt kérdezzük, hogy az újszövetségi erkölcsi megnyilatkozások mögött rejlő alapvető érték hogyan foglalja magában a többi kegyelmi értéket és az egész kegyelmi értékrend milyen viszonyban van a természeti erkölcsi értékrenddel.
A példaképi etika síkján azt kérdezzük: odaállít-e az Újszövetség valakit példaképül, és ki az?
Ha az Újszövetség erkölcsi vonatkozású kijelentéseit vizsgáljuk, amelyek személyes erkölcsi feladatunkat jelölik meg, azt is látni fogjuk, vajon elsősorban parancsokat, normákat ad-e, vagy főképpen értékekről beszél-e? Vagy pedig olyan példaképet állít elénk, aki elsősorban – amint a kinyilatkoztatás forrásaiban megtalálható – normatív vagy axiológiai kategóriák felülmúlásával a példaképi etika fogalmaival közelíthető csak meg?
Amennyiben az etika célkitűzés, illetve e célkitűzés kívánalmainak való megfelelés, úgy az az emberi jellemformálás irányításának gyakorlati feladata alól sem vonhatja ki magát. Még pedig úgy, hogy a példakép-személy értékének sajátosságait kiemelve, azokat tudatosítva, az értékélmény számára mindig forrásul szolgáljon.
Az evangéliumokban Jézus szájából parancsok hangzanak el, amiket cselekvési normáknak kell tekintenünk. Azonban a parancsok hátterében Krisztus Isten-emberi személye bontakozik ki, mint a történelemben egyedülálló, minden kor minden emberét utolérhetetlen módon ihlető mintakép. Nemcsak az erkölcsi eszményt kereső ember lelkében, szubjektív szemléletében rajzolódnak ki az Úrnak, mint mintaképnek a vonásai, hanem az evangéliumok tanúsága szerint az Isten-ember önmagát példaképnek tudta és követendő mintának állította azok elé, akiket az Atya meghívott és kiválasztott Isten országa számára.
Az evangéliumok öt apostol meghívásával kapcsolatban említik, hogy Jézus hívta őket, hogy jöjjenek utána. És a meghívottak azonnal, haladék és feltétel nélkül, teljes önátadással követték. Mikor a galileai tenger mellett járt, látott két testvért: Simont, akit majd Péternek hívnak és fivérét, Andrást, amint hálót vetettek a tengerbe, „így szólt hozzájuk: Jöjjetek utánam! Én emberhalászokká teszlek titeket. ők mindjárt ott is hagyták a hálót és csatlakoztak hozzá.” (Mt 4, 19-20) Zebedeus fiát és testvérét ugyanúgy, mint Mátét, a Lévi nevű vámost hívta – akik mindent elhagyva követték (vö. Mk 10,28). Az apostolok hivatkoznak is arra: ők követik Jézust. Péter apostollal szólva, „mi mindent elhagyunk és követünk Téged” (Mk 10,28). Hogy itt nem fizikai követésről, vele együtt való járásról-kelésről van szó, hanem valami másról, arra mutat az a körülmény, hogy Krisztus nem azt mondta: jöjjetek velem, hanem utánam! Péter és András és a többiek nem együtt mentek vele, nem társaságába szegődtek, hanem követték őt. Jellemző az a maradéktalan önátadás, amellyel az apostolok – szakítva egész addigi életükkel – azonnal követték Krisztust.
Hogy Jézus mennyire nem fizikai értelemben vette a követést, az kitűnik szavaiból: „aki nem veszi föl keresztjét s nem követ engem, nem méltó énhozzám” (Mt 10,38). Mint az apostoli élet új központja a legnagyobb szeretetet is meghaladó önátadást kíván követőitől. A példakép követése szempontjából a szeretet az erkölcsi értelemben vett követés feltétele és a példakép erkölcsi tartalmát megnyitó átélés kiindulópontja. A szeretet előtérbe helyezése után közvetlenül mondja: aki nem követ engem, nem méltó hozzám. A követés fizikai értelmét kizárja a szövegösszefüggés, melynek alapján az intelmek elmondása közben Jézus arra az időre gondolt, amikor fizikailag nem lesz köztük.
Más alkalommal, amikor tanítványainak már jelezni kezdte jövendő szenvedését, a még evilágian gondolkodó Péter félrevonta őt és szemrehányást tett neki: Isten mentsen Téged, Uram, nem fog ez megtörténni. Jézus új világot feltáró férfias keménységgel utasítja Pétert: Távozzál tőlem, kísértő, megbotránkoztatsz – mert nem Isten dolgával gondolsz, hanem az emberekével. Közvetlenül ezután mondta Jézus tanítványainak: „Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye föl keresztjét és kövessen engem!” (Mt 16,21-24) Krisztus követése csakúgy, mint az önmegtagadás és kereszthordozás – az erkölcsi személy feladata.
Máskor parancsot, normát, szabályt ad. A természeti értékeléssel szemben új értéket jelöl meg – majd pedig önmagára mutat, mint az új érték személyi megvalósítójára.
 Versengés támadt az apostolok között, hogy ki nagyobb közülük. Jézus rámutat arra a földhözragadt értékelésre, amely az apostolok sajátja – és ellenpontozza azt. „Közöttetek ne így legyen. A legnagyobb legyen olyan, mintha a legkisebb volna, az elöljáró pedig mintha szolga volna.” (Lk 22,26) A parancs elhangzása után rámutat önmagára, mint az új érték személyi megvalósultságára. És ezzel burkoltan, de teljes világossággal önmagát, mint Isten országa erkölcsi tökéletességének mintáját mutatja be: „Mert ki nagyobb, aki az asztalnál ül, vagy aki felszolgál? Nyilván az, aki az asztalnál ül. Én mégis úgy vagyok köztetek, mintha a szolgátok volnék.” (Lk 22, 27) Majdnem ugyanez a jelenet történt valamivel korábban, és Jézus majdnem ugyanezt mondta, mikor Zebedeus két fiának anyja hozzá járult és a földi messiási ország gondolatában azt kérte, hogy az egyik fia a jobbján, a másik a balján üljön országában. Jézus hamar kijózanítja a temporális gondolkodás képviselőit: „Köztetek azonban ne így legyen, hanem, aki nagyobb akar lenni, legyen szolgátok, és aki első akar lenni, legyen cselédetek. Az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és váltságul adja életét sokakért.” (Mt 20,28) Jézus tehát kifejezetten mintának mondja magát – „miként az Emberfia...” –, akihez a tanítványnak hasonlóvá kell lennie. Nem a cselekvés szabályozása, hanem az erkölcsi személyiség alakítása lebegett szemei előtt, amikor azt mondta: „Nem különb a tanítvány mesterénél, sem a szolga uránál. Elégedjék meg a tanítvány, ha olyan lesz mint mestere és a szolga, ha olyan, mint ura. Mert ki nagyobb, aki az asztalnál ül, vagy aki felszolgál? Nyilván az, aki az asztalnál ül. Én mégis úgy vagyok köztetek, mintha a szolgátok volnék. Mert ki nagyobb, aki az asztalnál ül, vagy aki felszolgál? Nyilván az, aki az asztalnál ül. Én mégis úgy vagyok köztetek, mintha a szolgátok volnék.” (Mt 10, 24) E szavak indirekté mondják ki: a tanítvány igazi feladata, hogy olyan legyen, mint a mestere.
Jézus követését nemcsak apostolaitól, a hozzá közelebb álló hetvenkét tanítványtól kívánta meg, hanem mindenkitől, aki elfogadja evangéliumát. Az utánamenést nem lehet fizikai értelemben venni, hiszen a szavak értelme szerint azok között, akik fizikailag együtt mentek vele, lehet olyan is, aki nem megy utána. Követését megelőzően hangsúlyozza a mindenekfölötti szeretetet: kell, hogy a tanítványa jobban szeresse őt, mint atyját vagy anyját. Sőt, önmagánál is. A mindenekfölötti szeretet nélkül nincs Krisztus-követés: „nem lehet az én tanítványom.”( Lk 14, 26) Jézus nyilvános működése elején, az apostolok kiválasztása és a Hegyi Beszéd elmondása után, félreérthetetlen szavakkal mindenki számára példaképnek mondotta magát: „Jöjjetek hozzám, mindnyájan, akik elfáradtatok és meg vagytok terhelve: én felüdítelek titeket. Vegyétek magatokra igámat és tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatosszívű – és nyugalmat találtok lelketeknek.” (Mt 11,28-29) Mindenkit felszólít, hogy tanuljon tőle. Tanuljon tőle amennyiben „szelíd és alázatosszívű”! Azaz nem tanítást elfogadva, hanem személyes vonásait magára mintázva. Tanuljon azáltal, hogy olyanná lesz, mint ő.
A Krisztus-követés nemcsak az apostoloktól, hanem mindenkitől feltétel nélküli követést – azaz teljes önátadást – követel. Nem nevezheti magát semmiképpen sem Krisztus tanítványának az, aki előbb mást akar, vagy még mást is – mint őt követni. Ha Krisztus követése és más kötelezettség ütközik, még a legtermészetesebb kegyelet kötelezettsége is, ha valaki ez utóbbit a másik elé helyezi, az nem lehet Krisztus tanítványa. „Aki az eke szarvára teszi kezét, és hátrafelé néz, nem alkalmas az Isten országára.” (Lk 9,26). Döbbenetesen kemény szavak ezek! Szinte fejbeverik a fogyasztói társadalom hedonista-beállítottjait. A személyi szempontokból erkölcsi alapot szétmállasztó, katolikus teológusok között is már megjelent liberalizmust, az ingatag, megbízhatóságot nem ismerőket...
Szent János evangélista és apostol kevesebbet szól a példakép-Krisztusról, mint a szinoptikusok. Ám ez a negyedik evangélium célja ismeretében már kevésbé meglepő. Ugyanis János az evangélium megírásával alapvetően Krisztus istenségét akarta bizonyítani. Az I. század végén Jézus személyével kapcsolatban támadt eretnekségek miatt többet foglalkozik Krisztus isteni természetével, az Atyához való viszonyával – mint emberi karakterével és emberekhez való viszonyával. Ám elég csak a lábmosás-jelenetre emlékeznünk. „Tudjátok, mit tettem veletek? Ti Mesternek és Úrnak hívtok, s jól teszitek, mert az vagyok. Ha tehát én, az Úr és Mester megmostam lábatokat, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát. Példát adtam, hogy amit én tettem, ti is tegyétek meg.” {Jn 13,12-15)
Szebben, világosabban nem jelenthette volna ki, hogy mindabban, amit tett, példát adott. És annak, aki az ő tanítványa akar lenni, úgy kell cselekednie, amint ő cselekedett – azaz ki kell dolgoznia önmagában Jézus vonásait. A tanítványnak nem azt kell tennie, amit a mester tett, hanem úgy kell cselekednie, amint ő cselekedett.
Az utolsó vacsorán, búcsúbeszéde közepette mondja Jézus: „Fiaim, már csak rövid ideig vagyok veletek. … Új parancsot adok nektek: Szeressétek egymást! Amint én szerettelek benneteket, úgy szeressétek ti is egymást.” (Jn 13,33-34)
E fundamentális paradigma szerkezete, hídja: amint én, ti is úgy. Szeretetben közeledni egy valaki előtt megnyilatkozó érték felé és ebbe a szeretetbe belefoglalt magaadás minden erkölcsi magatartás feltétele és kiindulópontja. A hitben megismert Isten mindenekfölötti szeretetéből – amely a felebaráti szeretetet is magában foglalja – indul el a természetfölötti élet, rajta nyugszik és hozzá tér vissza. A természetfölötti rend mindenkire nézve kötelező, viszonyunk ahhoz nem önkényes választás függvénye. Napi hangulataink ingadozásainak nem lehet az tárgya. A megigazulás gyökere: a hit is mindenkire nézve kötelező: „Aki hisz és megkeresztelkedik, üdvözül, aki nem hisz, az elkárhozik.”(Mt 16,16) És ebben – a természetfölötti erkölcsiség szempontjából fundamentaliter fontos – szeretetben hangsúlyozottan mintául jelöli meg önmagát: amint én – ti is úgy. S ha ő az Atyához vivő út, ekkor életének minta-igazságát önátadásunk szigorú szeretetének szépségében vállaljuk. „Nem szájjal – vállal.” (Széchenyi István)

Rászlai Tibor (1949) tanár, kutató, eszmetörténész. Az Aquinói Szent Tamás Társaság moderátora.