TANULMÁNYOK

Ferencz Csaba

Keresztény lovagok a XXI. század elején

Mottó:  „... egy nap az Úr előtt annyi, mint ezer év,
ezer év pedig annyi, mint egy nap.”
(2 Péter 3, 8)

Majd ezer éve már, hogy a kereszténység kebelében, a keresztény Európában megszületett a lovagi eszme. Fokozatosan alakult ki a szerzetesi élet egy új, sajátos ágaként, s máig hatóan átformálta először csak az európai gondolkodást és társadalmi viselkedési normákat, majd lassan az emberiség egész viselkedésének néhány vonását. Az ez ügyben közelgő millennium már önmagában elegendő ok lenne arra, hogy visszatekintsünk a lovagság kezdeteire, s vessünk egy pillantást a jövőre. Azonban az ok nyomósabb. Ma ugyanis még sok keresztény előtt is furcsának vagy anakronisztikusnak tűnik, hogy a lovagi eszme még él, hogy az egyházi lovagrendek léteznek, és sajátos öltözetükben, zászlóikkal feltűnnek itt nálunk pl. az augusztus 20-i Országos Szent Jobb-körmenetben az Egyház intézményei között. Nem gyakorló keresztény felebarátaink pedig, amennyire megítélhető, legtöbbször kifejezetten értetlenkednek. Talán szükségtelennek is látják, s legtöbbször azt várják, hogy a lovagok majd középkori páncélban, karddal, pajzzsal jelennek meg, leginkább lóháton... Vagyis a gondolataikban ez az egész nem illik a XXI. század elejére. Azt ugyan sokan látják, hogy a „máltaiak” szeretetszolgálata mekkora munkát végez nálunk is és másutt is a rászorulókért, s hogy a „stefaniták” is dolgoznak a szegény betegekért, a rossz helyzetbe került közösségekért, de az is felmerül, hogy mindez (talán?) megtörténhetne a lovagok nélkül is.
Nem kevesen úgy gondolják, hogy az egész csak hivalkodás. Támogatja e gondolatokat, hogy sok olyan, magát lovagrendnek nevező világi (nem egyházi) társaság, egyesület van világszerte, amely sokszor valóban csak a hívság, a cifraság megjelenése, vagy – ami sokkal nemesebb – hagyományőrzés. Míg az előbbi valóban elvetendő, addig az utóbbi fontos ugyan, de a múlt egy sajátos puszta őrzése, és nem a jövő gyökere. Mert a jövőt a múlt erényeit a napi életükben élő gyakorlatként hordozó intézmények jelentik, s az életet csak az Élet, azaz az Úr útján járók tudják valóban szolgálni. Világi hagyomány, a külsőségek tisztelete stb. ehhez túl kevés.
Az azonban tagadhatatlan, hogy a keresztény lovagi eszme és intézményei a XXI. század elején társadalmunkban jelen vannak. Ezért vegyük számba a születését, egy sajátos magyar vonatkozását és tekintsünk előre a jövőre.

1.  A lovagi eszme születése

A Kr. u-i első ezredforduló, a második évezred kezdete a Szentföldön keresztényüldözést, templomaink lerombolását, az iszlám fanatizmus tombolását hozta. E nehéz időszak 1017-ben a szabad vallásgyakorlás biztosításával ért véget. Ez időtől kezdve vált lehetővé az elüldözött keresztények viszszatérése, a templomok újjáépítése az akkor türelmesebb mohamedán fennhatóság alatt. A keresztények szentföldi életének újraéledésével természetes igényként merült fel, mint ahogyan ma is, a zarándoklás, azon helyek meglátogatása, ahol az Úr élt és működött, míg közöttünk élt, ahol megfeszítették, és ahol feltámadott. Egy szentföldi zarándoklat ma sem egyszerű, de ezer éve kifejezetten hosszú időt igénylő és nagyon kockázatos vállalkozás volt. A felelős vezetők látták az ebből adódó feladatot, míg az evangéliumi életforma minél teljesebb követésére hívást érzők közül sokan a feladatkört a hit cselekedetekben megélése jó, számukra legjobb útjának találták. Így igény is volt és mód is nyílt a zarándokokat segítő első ispotályok-zarándokházak (!) megalapítására, amelyeket akkor alakuló, induló szerzetesi közösségek „üzemeltettek”, míg a működés anyagi alapjait a társadalom az akkor szokásos és lehetséges formában királyi (Szent István király) vagy állami (Velence) adományként, alapításként biztosította. Ezen ispotályok-zarándokházak megalapítása és bennük az első ispotályos szerzetesi közösségek működésének megindulása a keresztény, egyházi lovagrendek kialakulásának kezdete. Ekkor még nem lovagi szerzetesi, hanem ispotályos szerzetesi közösségek, s ezekben alakul ki mintegy évszázad alatt a majd kiteljesedő keresztény lovagi eszme és életforma lényege, mindaz az új, amitől ma – és reményeink szerint a jövőben is – lovagságról beszélhetünk.
Az első lépések megtételénél mi magyarok is ott vagyunk. Ugyanis e templomépítési és újjáépítési mozgalom és a szentföldi zarándoklatok segítésének egyik elismert és meghatározó európai alakja Szent István, a magyarok királya, aki 1017-1018 között létesíti az első ispotályos zarándokházakat, bennük Szent Ágoston Regulája szerint élő szerzetesi közösséggel, mind a jeruzsálemi, mind a római zarándoklatok segítésére, közöttük a jeruzsálemi zarándokházat és ispotályt. – Később erre visszatérek. – Az 1020-as években létesül az első, Keresztelő Szent János tiszteletére szentelt zarándokház és ispotály Jeruzsálemben, benne Szent Benedek Reguláját követő szerzetesi közösséggel, amelyikből a Szuverén Máltai (Johannita) Lovagrend alakul ki. 1027-ben megindul Jeruzsálemben a korábbi keresztényüldözések alatt lerombolt Szent Sír-templom újjáépítése. A Szent Sír-templom körül is kialakul egy sajátos szerzetesi közösség, amelyik a templom újjáépítésének, majd őrzésének szenteli életét.
Ezek az alapítások felvirágoznak. Felvirágzásuk oka nem pusztán e közösségek nagy igyekezete az evangéliumi tanácsok szerinti élet minél teljesebb és tökéletesebb megélésére, hanem az a hatás, amit a rászorulók érdekében kezdenek kifejteni. Ugyanis a zarándokutak biztosítása összetett feladat, s az ezzel az összetett feladattal foglalkozók akkor is és most is szembetalálták magukat az összetettséggel. A zarándok, amikor beér egy ispotályos zarándokházba, akkor ellátást, védelmet és az úton szerzett betegsége gyógyítását is kéri és elvárja. Ráadásul olyan helyet keres, ahol biztonságban van, ahol mindenét, a vagyonát és életét is az ispotályosokra bízhatja, s e bizalmában nem csalatkozhat. Ha beteg, akkor a gyógyulását nemcsak testileg várja, hanem lelkileg is, hitében is, hisz azért indult el a zarándokútra, mert lelki épülésre is szüksége van, vagy valamely fogadalmát kell teljesítse. A tét igen nagy, bár manapság a nem gyakorló keresztények többsége ezt nehezen érti. Ugyanis az Úr előtt zajlik minden. Szent Ágoston Regulájából szabadon idézve: „Aki mindent lát, az elől ugyan mit titkolhatsz el?”
A zarándokok biztonság és védelem iránti igénye, s elsősorban az eközben felszabadított Szentföld állandó veszélyben léte még egy kérdés teljes részletességű vizsgálatát váltotta ki a zarándokházak ispotályosainál: világunkban nagyon sokszor nem az a kérdés, hogy magunkat megvédjük-e, hanem az, hogy a kiszolgáltatottakat, a ránk bízottakat, sőt – mind akkor a Szentföldön, mind ma, akár itt Európában is – a Hitet, az Egyházat megvédjük-e. A magunk védelméről lemondhatunk, de a ránkszorultakéról nem. Ha azt mondanánk, mondták volna elődeink, hogy a kiszolgáltatottakat nem védjük meg, hanem védje meg más, vagy az Úr maga, s nem a mi cselekedeteinkkel, hanem nélkülünk, ahogyan akarja, mert mi pacifisták vagyunk, akkor azonnal látható, igen nagy tévedésben vagyunk, és lettek volna elődeink is. Mások áldozata, nyomorúsága vagy éppen élete árán akarnánk így a saját remélt üdvözülésünket szolgálni. Ez azonban önzés, abból is az egyik legrosszabb változat. Jutalma nem az üdvösség, hanem a kárhozat. Mert tudjuk, hogy a legnagyobb áldozat az, ha valaki életét adja „barátaiért”, amint az Úr is életét adta értünk. – Tudjuk, hogy ez manapság formális (és felszínes) érveléssel kiélezett kérdés. Ennek részletezése helyett csak utalok arra, hogy az Egyház nem pacifista és soha nem is volt az, de mindig a békét, pontosabban az Úr békéjét és az Igazságot szolgálta, szolgálja. Azt majd az Úr eldönti, hogy egy-egy helyzetben a kiszolgáltatottak védelmét hogyan tudjuk ellátni. Lehet, hogy valamiféle fegyverrel. Lehet, hogy szóval. Lehet, hogy a puszta testünkkel, mint azt 1945-ben Győrött boldog Apor Vilmos püspök úr, máltai lovag tette, amikor semmi eszköze nem lévén magát vetette a részegen őrjöngő oroszok és a püspökség pincéjében bújó lányok és asszonyok közé. Az Úr elfogadta az áldozatát. De elfogadta Szent László királyét is, aki sok minden más mellett egy leányt is kimentett az őt elrabló katona karjaiból fegyverrel, sőt később, már a halála után Cserhalomnál az ország egész népét a katonai diadal meghozatalával, mint ahogyan életében is sokszor tette, s teszi, ha méltók vagyunk, még ma is. – Ma úgy fogalmazhatjuk ezt meg, hogy már e kezdeti időkben az ispotályosok megértették, hogy az Egyház és a kiszolgáltatottak védelme ránk emberekre váró feladat, s a többiről majd az Úr dönt. De álszentség lenne e feladatról tudomást nem venni, kitérni előle. Így körvonalazódott a három fő szerzetesi ígéret – a szegénység, a tisztaság és az engedelmesség – mellett egy negyedik, az Egyház (és a kiszolgáltatottak) akár fegyveres védelmének ígérete is.
Ezt a fejlődést Szent Bernát működése tette teljessé. ő ugyanis a XII. század elején az evangéliumi tanácsok szerinti (azaz szerzetesi) életformát választó főrangú nemes katonáknak (középkori világi értelemben vett „lovagoknak”) tanácsolta, hogy menjenek az akkor (átmenetileg) szabad Szentföldre és tárják fel, ismerjék meg az eredeti vagyis ószövetségi jeruzsálemi templom, vagyis a Templom titkait mind spirituális, mind építészeti értelemben. Ez a kezdetben kis közösség eleve szerzetes katonákból állt, s belőlük lett a Templomos Lovagok Közössége, megnyitva egyben az utat az ispotályos és a Szent Sírt védő közösségek előtt is, hogy ígéreteiket az Egyház (és a kiszolgáltatottak) akár fegyveres védelmével is kiegészítve szerzetes lovagi közösségekké alakuljanak. Így váltak lovagi közösséggé mind a Johannita (ma szuverén Máltai Lovagrend), mind a Stefanita (ma Szent István Lovagrend) ispotályos rendek, mind a Szent Sír-templom körül alakult közösség (ma Szent Sír Lovagrend).
E szerzetesi közösségek az előbb látottak következtében egyrészt magas erkölcsi szintet valósítottak meg, másrészt teljes mértékben részt vettek az ispotályok (házak) körüli napi életben, gyógyítással, gyámolítással, papjaikon keresztül papi szolgálatot biztosítottak, fegyverforgató tagjaikon át védelmet és biztonságot nyújtottak. Ennek máig ható következményei vannak. Ugyanis e szerzetes lovagok valóban a minél tökéletesebb evangéliumi életforma megvalósítását akarták elérni, s ezért mindent meg is tettek. Általában szűkszavúak voltak, s nem esküdöztek, hanem „igen”-t vagy „nem”-et mondtak valamire, s az úgy is volt. Tudták, hogy az Úrnál, amint azt a kánai menyegzőn történtekből tudjuk, a legfőbb közbenjáró az Édesanyja, a Szentséges Szűz Mária. Az ő közbenjárását kérték minden nehéz helyzetben, így ütközetbe indulásnál is mindig. E szerzetes lovagok tették közismertté a fohászt: „Auxilium Christianorum, ora pro nobis!” („Keresztények Segítsége, könyörögj érettünk!”) Ez pedig a Szűzanya feltétlen tisztelete mellett egyben a női eszmény, a női életforma, azaz a nemes értelemben vett nő-tisztelet megszületését és elterjedését jelentette azokon a vidékeken is, ahol a lovagrendek működtek, de nem volt meg a férfi-női szerepek olyan feltétlen azonosértékűségének valamely korábbi kulturális alapja, mint ami például a magyarok földjén már régi idők óta természetes volt.
E gyakorlatiasság, amely persze nemcsak a lovagrendek, hanem sok más mai betegápoló, tanító, elesetteket segítő szerzetesrendnek is sajátja, annak idején a napi életben való részvétel fokával együtt meghatározóan az egyházi lovagrendekre jellemző a már felsoroltak mellett, de azoktól nem függetlenül, több területen kiemelt szerephez juttatta az ispotályok közösségeit. Az ispotályok voltak az első közkórházak, ahova a rászoruló bemehetett, egyben a biztonságos szállás és pihenés helye is, ahol lelkileg is megnyugodhatott, s épülhetett is a zarándok. A környék ügyes-bajos dolgaiban kikérték a lovagok véleményét, s e rendházak biztonságuknál és önálló védelmüknél fogva vitás ügyek elrendezésének a lehetőségét is nyújtották. Vagyis „hiteles helyek” lettek a lovagok rendházai, ahol nemcsak a mértékegységeket lehetett ellenőriztetni, hogy ne csaljanak vele, hanem okmányokat lehetett őriztetni, birtokvitákat, egyéb ügyeket – akár országok közötti békekötés segítését is beleértve – elrendezni. (E funkciók két legfontosabbika ma a közjegyző és a nemzetközi jogi fórum.) A nemzetközi szerepkört e lovagrendek az Egyház egyetemességének köszönhették, annak a gyakorlati megjelenítői voltak, s az Egyház tekintélye állt (áll ma is) mögöttük, amelyhez feltétlenül méltónak kellett (és kell ma is) lenniük. A mai feladatokat ellátó intézmények gyakorlata és szervezeti szükségei a lovagrendek e téren megszerzett és a világi (uralkodói) hivatali működésbe átkerült tapasztalataiból, megoldásaiból származik.
Külön is említeni kell, hogy a keresztény szerzetes katona, a lovag a harctéren, a harcban is keresztény. Így gyakorlatukban megkívánták, hogy a lovag csak szemből támadjon, azaz szóljon, hogy támad (hadüzenet stb.), s cselvetést csak kötöttségek mellett alkalmazhat. Ha az ellenfél megsebesült, akkor azt is ápolni kell, mert akkor már sebesült felebarát. A harcban sem tehet meg akármit. Fegyvertelent nem támadhat meg. Ebből nemcsak az ún. lovagias magatartás fakadt, hanem az általános harctéri erkölcs, ami mára a vöröskeresztes szolgálatokig és a háborús bűnök elleni intézményes fellépésig fejlődött, de a gyökerei itt vannak a keresztény Európa kereszteslovagjai történetében.
Mivel a tisztesség, a magasrendű erkölcsiség mércéjévé lettek az evangéliumi életformát valóban megvalósító lovagok – tudjuk, mindig vannak ellenpéldák is, akik ezen az úton elbuktak, és sem akkor, sem ma nem az erény példaképei, de az összkép és az idea mégis a magasrendű erkölcsiség –, az uralkodók, akik közül többen valamelyik keresztény lovagrend tagjai voltak, például II. Géza királyunk stefanita, II. András királyunk máltai lovag volt, amennyire a fennmaradt forrásokból megítélhető, egyrészt szerették volna a világi környezetüket is e magas erkölcsi mérce szerint alakítani, másrészt az arra érdemes embereiket láthatóan ezen kategóriába emelni akkor is, ha ezek nem akarták vagy nem tudták vállalni a szerzetesi életformát. Így születtek meg a királyi alapítású világi lovagrendek és a kitüntetések, amelyek régebben sokszor valamiféle formális (azaz nem lényegi) csoporthoz tartozás deklarálását is jelentették. Ettől persze e világi formációk még nem váltak szerzetes lovagrenddé, nem jelentette mindez az evangéliumi életforma elterjedését, hanem a fogalmak és formációk alakultak át, s idomultak minden kor világi szokásaihoz. De megszülettek a birtok- illetve hatalomban részesedés adományozása nélküli, azaz ma is ismert kitüntetések. Még a rendjel szavunk eredete is ez, hiszen e szó forrása a valódi keresztény szerzetesrendhez tartozás világivá lett változata, ami eredetileg a szerzetes lovagrendhez tartozás jele volt (máltai kereszt, jeruzsálemi kereszt, Szent István-i kereszt, templomos kereszt).

2. A Stefaniták

Amint már láttuk, az első millennium után lehetővé vált a keresztény hit szabadabb gyakorlása és templomaink újjáépítése a Szentföldön. E templomépítési és újjáépítési mozgalom, valamint a szentföldi zarándoklatok segítésének meghatározó alakja Szent István király. Munkáját mind a legendák és a fennmaradt okmányok, mind a történeti kutatások igazolják. Királyunk már 1018-tól megnyitja és biztosítja a hazánkon átvezető zarándokutat nyugatról Jeruzsálem felé. Ehhez kapcsolódóan Hainburgban és Esztergomban is zarándokház, ispotály nyílott.1 
A szent király a zarándokok útját külföldön is megkönnyítendő, még legalább négy zarándokházat alapított: a római zarándokoknak Rómában és Ravennában, a jeruzsálemi zarándokok részére pedig Jeruzsálemben és Konstantinápolyban, bennük szerzetesi gyülekezettel. A zarándokok – Odilo clunyi apát levelének tanúsága szerint – már a király életében nagy elismeréssel méltatják az érdekükben kifejtett munkásságát. A zarándokházak és szerzetesközösségeik a későbbiekben is léteznek, virágoznak, amire korai tanú a Nagylegenda, amely Szent István királynak Szent László király uralkodása idején történt szentté avatására készült, s amelyben az alapítások virágzóként szerepelnek. Ezt más források is megerősítik.
Egyidejűleg a szent király más, nem magyar (nem saját) alapítású szerzetesrendek hazai működését is pártolta. Azaz a kezdetektől fogva jellemző – és szükséges – volt a lovagrendekké fejlődő nem-magyar és magyar alapítások egyidejű és kooperáló hazai (és nemzetközi) működése. Mai újraevangelizálásra szoruló Európánk és hazánk szükségletei sem kisebbek. Végül különös figyelmet érdemel az is, hogy mind Szent István király, mind fia, Szent Imre herceg rendkívüli tiszteletben részesítette a kettős keresztet, ami ma a stefaniták jele. E rendkívüli kettőskereszt-tiszteletről egyrészt korabeli krónikák tanúskodnak, másrészt szimbólumainkban és jelvényeinkben a kettős kereszt megmaradt. II. Géza királyunkról is feljegyezték 1152-ben orosz krónikások, hogy a nyakában a Szent Kereszt egy forgácsát befoglaló, Szent István királytól származó kettős keresztet viselt. A kettőskereszt Szent István király szentföldi és görög kapcsolatainak egy máig megmaradt, a magyarságtól már elszakíthatatlan emléke.
A zarándokházakban működő szerzetesi közösségek a XII. század elejére megerősödnek, megkezdődik lovagrenddé alakulásuk. A XII. sz. közepén így alakulnak meg a „keresztes” lovagrendek: a Johannita (ma Máltai) Lovagrend, a Templomos Lovagrend, a Szent Sír Lovagrend, a Hebron-völgyi Szent Ábrahám Rend, általában „hospitalis et militaris” jelleggel. A Szent István-i alapítású (stefanita) zarándokházakban is megerősödnek a szerzetesi közösségek. A jeruzsálemi (központi) szerzetesház XII. század első felében történt adományozásos megerősítéséről okmány is maradt fenn: 1135-ben Petronilla (magyar) zarándok asszony egy házat vett és adományozott Jeruzsálemben a stefanitáknak, s az adományozás tanúja a jeruzsálemi johannita magister. (Egyebekben is megalapozottan vélelmezhető a stefaniták és a johanniták szentföldi és hazai jó együttműködése.)
1150 és 1160 között – miközben Lukács esztergomi érsek – II. Géza királyunk, kit Szent László mellett a második lovagkirályként tart számon a keresztény világ, alapvető fontosságú lépést tesz. Az ispotályos közösségek már említett lovagrenddé alakulásakor, azokkal egy időben a zarándokokat segítő, magyar alapítású közösségeket ez irányú támogatásával a „Cruciferi Sancti Stephani Regis” rendje (mai fordításban Szent István Lovagrend), azaz a keresztes lovagok szintjére emeltette, amelynek anyaháza a Szent István király által alapított jeruzsálemi ház. A jeruzsálemi anyaházhoz tartozott a Boldogasszony-templom és a Szent István király-templom is. Az így megalakult Cruciferi Szent Ágoston Regulája szerinti szabályait Manfréd bíboros, pápai követ közreműködésével III. Sándor pápa őszentsége fogadta el. Jeruzsálem 1187-es végleges eleste után, még az évben III. Orbán pápa őszentsége új bullát adott ki a rend elismerésére, s ettől kezdve a Cruciferi Sancti Stephani Regis központja Esztergom illetve a közeli, szentkirályi ispotály, az ún. esztergomi Szent István-ház. (Az utóbbi pápai bulla eredetije túlélte történelmünk viharait és az Esztergomi Érseki Levéltárban található.) A Cruciferi rövid neve a Stefanita Rend vagy Stefaniták.
A jeruzsálemi, majd esztergomi Szent István királyról nevezett ápoló és katonai   (Keresztes) Lovagrend „hospitalis et militaris” rend, amelyik ápoló és segítő tevékenysége, ispotályok fenntartása mellett részt vett a kereszténység és Magyarország védelmében is. A csak a pápától függő egyházakat felsoroló Liber Censuumban 1192-ben Magyarországról a székesfehérvári ispotály, az esztergomi stefanita ispotály és a somogyvári francia apátság szerepel. Jeruzsálem újbóli és immár hosszú időre végleges elestével a többi lovagrend anyaházához hasonlóan a jeruzsálemi magyar ispotály is elenyészett. Azonban a rend élt és működött tovább Kis-ázsiától Rómáig. Míg a johanniták központjukat Rhodosra, majd Máltára, s végül Rómába menekítették, addig a stefaniták anyaháza természetszerűleg az esztergomi központi ház volt. A Szent István Lovagrend virágzott, filiái szaporodtak. Sok más között ismert volt a budafelhévízi ház is (a mai Margit-híd budai hídfője táján), s máig megmaradt a bodrogközi Karcsán a rend ottani temploma. A rendhez tartozott Torda is és a Cruciferiről kapta a nevét Torda mellett a Keresztes-mező. A rend feladata volt hosszú időn át az al-dunai flotta működtetése és a déli határ dunai felvigyázása.
A Szent István Lovagrend – más lovagokkal együtt – részt vett 1241-ben a Muhi csatában, nagy veszteségeket szenvedve. A tatárjárás súlyos veszteségeket okozott a magyarországi johannita és templomos tartományoknak is, de – amennyire ma megítélhető – egészen nagyokat a Stefanita Rendnek. A súlyos veszteségek ellenére a Stefanita Rend működik tovább, talpra állt a tatárjárás után. Azonban a török hódítással a Rend működése megszakadt. Az ország félezer éves szuverenitás-vesztettsége idején Szent István Király Keresztesei nem működtek.
Annak azonban igazolt jele maradt, hogy a török hódítás után, az 1700-as években egyházunk meg akarta újítani a stefaniták működését, de ennek gátja lett a szabadkőműves császárnő, Mária Terézia, aki Szent István Vitéz Rendje néven úgy alapított kitüntetést, hogy az sok mindenben a Cruciferihez tűnjék hasonlónak. A Cruciferi papi részéhez az esztergomi kanonokok tartoztak, s ezért a császárnő a főegyházmegye kanonokjainak is kitüntető címet és jelvényt alapított. Emiatt egyrészt sokszor vélik ma is úgy, hogy a ma működő Szent István Lovagrend a Mária Terézia-féle alapításhoz kapcsolódik.2

3.  Lovagság a XXI. század elején

A XX. század végén a kommunizmus pusztította tájakon a megújulás ígéretét a keresztény lovagok megjelenése, visszatelepülése mutatta. Elsőként a karitatív munka újult meg. Megjelent a Magyar Máltai Szeretetszolgálat, majd hazatelepült a Máltai Lovagok Magyar Delegációja. Ez a delegáció, azaz a Magyar Máltai Lovagok Szövetsége igen erős a renden belül. Ez nyújtja a reményt, hogy még nem múlt el véglegesen a magyar nemzet tisztességhez vonzódása, kereszténységhez tartozása, segítőkészsége, bár az egész nemzet szintjén mindez láthatóan igen meggyengült. Rövidesen a Szent Sír Lovagrend magyarországi működése is újraindul.
A Cruciferi Sancti Stephani Regis működésének megújítása a több mint négyszáz éves megszakítottság miatt speciális feladat. A történelmi háttérből is fakadóan csak Esztergom érseke és az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye mérlegelhette, hogy hozzájárul-e a megújítás előkészítéséhez, és dr. Paskai László bíboros úr pozitív döntése alapján a Szent István Lovagrend 1993. augusztus 20-val megkezdhette működését az Esztergom-Budapesti Főegyházmegyében egyházi magántársulás formájában. Ezt követi a feltételek megteremtése és a tényleges működés teljességének, az evangéliumi életforma Szent Ágoston Regulája szerinti minél teljesebb követésének helyreállítása.
Amint az előzőekben kiderült, a keresztény lovagi eszme és életforma nem avult el, teljesen korszerű. Arról még most nem esett szó, de itt említendő, hogy már igen korán, a stefaniták körében már a XII. században tudjuk, hogy a feladatok ellátásához férfiak és nők együttes munkájára volt szükség az ispotályokban. De Zsigmond király idejéből azt is tudjuk, hogy harmadrendi – azaz házasságban élő – és egyben nő lovag is volt magas poszton a rendben. Ma mindhárom említett rendben nők is működnek, s választhatják a férfiakhoz hasonlóan a teljes tisztaságot jelentő vagy a házasság szentségét magába foglaló életet. Az Egyház lovagrendjei tehát történelmükből is fakadóan korszerűek és rugalmasak. Működésükre ma is nagy szükség van. Kiemelt szükség a növekvő egyházüldözés, az európai keresztény gyökerek megtagadásának idején mind az újraevangelizálásban való hathatós közreműködés, mind pedig az Egyház, a Hit védelme, ma leginkább a legveszélyesebb fegyverrel, a szó fegyverével, s a rendíthetetlen helytállással. De nagy szükség van a hiteles helyekre és személyekre, akikké kellene válnunk mai lovagoknak, ha egyáltalán méltók szeretnénk lenni elődeinkhez. A nyomorúság, a rászorultság, a kiszolgáltatottság nem csökken, inkább egyre csak nő korunkban, amikor terjed a homály és a rémület mind a társadalom átalakulása, mind a földi környezet és általában is az életfeltételek átalakulása miatt. Amikor a kábulat és a halál kultusza akar elönteni mindent, s a ma uralkodói, a kormányok egyre kevésbé tudnak, sokszor egyre kevésbé akarnak ennek ellenállni. A leírtakból látható, hogy a lovagi eszmekör és a kapcsolódó gyakorlat, amely nélkül az eszme mit sem ér, hisz a hit cselekedetek híján meghal, oly értékeket hordoz, amik az emberi lét élhetőségének, emberivé minősíthetőségének az alapjait adják. Ez korfüggetlen. Csak a konkrét formák változtak – egy kicsit – az elmúlt ezer év alatt. Ezért a keresztény lovagság nemcsak változatlanul fontos, aktuális és korszerű, de a jövő fontos alkotóeleme is.
Erre gondoljanak, amikor augusztus 20-án az Egyház intézményeit, a régebbi és újabb szerzetesrendeket, s közöttük a valamelyik regula alatt álló és élő keresztény lovagokat látják vonulni. Az Egyház és intézményei nem a múlt egy darabja, hanem a jövő záloga, amely az Úr örökérvényű tanításából és a múlt egészséges gyökereiből táplálkozik, s amelyet a megszületett gyermekekben ébredő új hivatások jelentkezése és megerősödése tart fenn. – „Ezer év pedig annyi, mint egy nap.” A keresztény lovagság az elmúlt „egy nap” alatt, tegnapról mára nem avult el, nem is avulhatott el.

01 Itt egy megjegyzést kell beszúrnom: Az említett ispotályos zarándokházból lett az esztergomi Szent István-ház, amelyik létezése során mindenkor a Szent Ágoston-i Regulát követő stefaniták háza volt, és teljes tévedés azt a máltai testvérek házának mondani. Erről többet például Győrffy György munkáiban (István király és műve; s más publikációi) találhat az érdeklődő olvasó. Győrffy György is feltárta, hogy királyunk élete utolsó napjaiban az általa alapított esztergomi ispotályban betegeskedett; itt halt meg és valószínűleg e rendház templomában ravatalozták fel, mielőtt átszállították Alba Regiaba, végső nyughelyére.
02 A Jel-ben is megjelent 1996-ban ilyen értelmű írás Cser-Palkovics István OSJ tollából „A Szent István Lovagrend története”. Ez igen magas szintű és kiváló ismertetése a Mária Terézia-féle alapításnak, de ehhez nincs semmiféle köze a ma működő Szent István Lovagrendnek, amely elődjének a Cruciferi Sancti Stephani Regis-t, az eredeti Szent István-i alapítást tekinti.

Dr. Ferencz Csaba (1941, Csíksomlyó) villamosmérnök, a Magyar Tudományos Akadémián a műszaki tudományok doktora, a Budapesti Műszaki Egyetem habilitált doktora, címzetes egyetemi tanár, a The New York Academy of Sciences és a Magyar Mérnökakadémia tagja, több hazai és nemzetközi tudományos bizottság tagja. Az űrkutatás és a műszaki tudományok terén az elektromágneses hullámterjedés elismert szakembere. A Szent István Lovagrend lovagja és jelenleg nagymestere. Mérnöktársaival behatóan foglalkozott a Szent Korona vizsgálatával.