ARCOK, VALLOMÁSOK

Templomház a lakótelep közepén

Budapest IV. kerületében, a Duna bal partján, a váci vasútvonal mentén fekszik Káposztásmegyer. A múlt század 80-as éveiben az egykori Károlyi-birtokot jelölték ki arra, hogy a területén több ütemben megépülő lakónegyeddel a főváros egyre égetőbb lakásgondjait megoldja. Az eredeti tervek szerint „a megépülő 20–30 ezer lakásban mintegy 80 ezer ember talál majd otthonra”. A lakóépületek elhelyezése „a városon végigvonuló metróra épül olyanképpen, hogy a megállók közelében 12 emeletes, közintézményeket magába foglaló városközpontok létesülnek. A megállóktól távolodva a házak magassága fokozatosan csökken, a lakások zömét 3–5 szintes épületekben helyezik el, lehető-séget adva a kétszintes lakóházakhoz, majd a családi házas beépítésre.” Az alapkőletételre 1983 március 13-án került sor. Menetközben azonban megváltozott a koncepció, a városrész tervezésében „meghatározó tényezőként” figyelembe vett metróvonal nem épült meg, a lakások többségét tanácsi bérleményként utalták ki többnyire nagycsaládosoknak, illetve a Honvédelmi- és Belügyminisztérium dolgozóinak. Káposztásmegyer ilyeténképpen pár esztendő leforgása alatt a főváros legnagyobb szociális lakótelepe lett, ahol a panelépítészet szinte minden formaváltozata megtalálható a sorháztól, az előkertes, két-háromszintes, sátortetős blokkokon át a lapos tetős, nyolc- és tízemeletes tömbökig.
Ebben a „formagazdagságban”, a három- négyszintes lakóházak között egy külső megjelenésében egyszerű épület hívja fel magára a figyelmet.
A torony nélkül épült templom szerkezete világos, méreteinek aránya kiegyensúlyozott. A Templomház kertjébe belépve homokozóval, padokkal felszerelt kis játszótér fogad, a Ház bejáratának falán elhelyezett kőtábla feliratának tanúsága szerint „Ez a ház a Gondviselés és a testvéri szeretet emlékműve. Katolikus közösségünk, amely 1989-ben alakult, mindenekelőtt lelki templomot akart építeni. Hittük, hogy ez megvalósul, ha él bennünk a szeretet, ha Jézus nevében jövünk össze, ha megéljük a Szentháromság titkát: az egységet a sokféleségben.”
Itt fogad bennünket a Templomház plébánosa, Dr. Tomka Ferenc, aki egyházi és világi munkatársaival közösséget, lelki- és kőtemplomot épített itt, Káposztásmegyeren. A neves teológia- professzor és egyházszociológus így vall a kezdetekről:
 „Ezt a 25-30 ezer lelket számláló lakótelepet az elmúlt rendszer logikájának megfelelően templom és egyház nélkül tervezték. A fordulathoz közeledve öt itt élő keresztény házaspár elmegy a püspökhöz és kéri, küldjön ide papot, mert szeretnének lelki otthonra találni és esetleg templomot is építeni. Többszöri kérlelésükre a püspök atya eleget tesz kérésüknek, idejön két pap, akik tudatában vannak a helyzet nem könnyű voltának. Nincsen semmilyük, még lakásuk sincs. Az a hit hozza ide őket, hogy az evangélium éltet, tüzet jelent: Nem véletlenül jönnek ketten. Miként Jézus mondja: „Ahol ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok közöttük” (Mt 18,19). Ezzel a programmal érkeznek, hiszik, hogy ez valóság lehet, ezt a titkot, ezt a hitet szeretnék továbbadni az itt lakóknak.”
– Mi indította arra, hogy teológia- professzorként elvállalja ennek a közösségnek a felépítését?
Nem esett messze egymástól az elmélet és gyakorlat. Teológiai szakterületem pontosan a lelkipásztorkodás. Tankönyveimet az egész országban tanítják, sok érdekeset írtam erről a témáról. Hadd tegyem hozzá, a nyolcvanas évek közepétől már lehetett látni, hogy fordulat határán vagyunk, lehetett látni, hogy a holnap sok kérdést vet fel, hogy az egyház szembesül egy sor megoldásra váró problémával, példának okáért azzal, mi a teendője a negyven éven át templom nélkül létező városrészekben, lakónegyedekben. Amikor a püspök atya feltette a kérdést, ki vállalja a káposztásmegyeri plébánia vezetését, úgy éreztem, soha vissza nem térő alkalom, olyan kihívás, amelyre nem lehet és nem szabad nemet mondani.
– Könnyebb vagy nehezebb volt közösséget építeni úgy, hogy nem voltak hagyományok – sem jók, sem rosszak –, hogy mindent a legelejéről kellett kezdeni?
Nehéz erre röviden válaszolni. Utólag visszatekintve és mindent egybevetve úgy látom, hogy mindaz a nehézség, amit a hagyományok, szokások kialakítása jelent egy hagyomány nélküli közösségben, meghozza a maga gyümölcsét. Ma azt gondolom, hogy akinek van ereje hozzá, jobban jár, ha maga épít fel önmaga és kereszténysége által egységesen pozitívnak mondott hagyományokat, mintha átalakít, megreformál egy már meglevő, esetleg eltorzult, vagy más korban aktuális, de ma már idejét múlt szokásrendszert. Az első öt esztendőben szociológusként is átéltem a hagyománynélküliségnek a hihetetlen fáradságát, hogy mindent, mindig újra kell mondani. A hagyomány egyik nagy értéke az, hogy bizonyos dolgok automatikusan működnek. Most viszont hálát adok érte, hogy kezdenek részben úgy működni, ahogyan azt hitünk szerint az evangélium mondja.
– Feltételezem, érdekes volt szociológusként megfigyelni, hogyan épül fel egy közösség, hogyan alakulnak ki a vezetői?
Egyedülálló és egy kicsit félelmetes volt megtapasztalni a szociológiai szakirodalomban jól ismert jelenségeket, és a saját magam által leírtakat is. Ebből a témából írtam doktori disszertációmat és kandidátusi értekezésemet is. Érzem az intézményesülési problémát, nem is annyira a felnőtteknél, hanem az új generáció esetében. A nálunk, közöttünk felnőtt gyerekek már hagyományt vesznek át. Míg az első generációs ifjúság érezte a kaland kihívását, a mostaniakat már biztatni, lelkesíteni kell.
– Mikor fogalmazódott meg, hogy kőtemplom építésébe kezdenek?
Előre bocsátom, és becsülettel bevallom, noha én magam közösséget építő vagyok, hiszen folyton születtek körülöttem közösségek, de mindig sajnáltam a papi időt építkezésre vagy technikai dolgokra fordítani, hiszen annyi sok szükséglete van a léleknek. Mindazonáltal eleve úgy küldettünk ide, hogy építsünk templomot. Azt mondtuk a közösségnek és saját magunknak is, hogy elsődleges célunk, hogy megszülessék egy humánus, szeretetben – és számunkra ez azt jelenti – Krisztusban élő közösség. Hitünkből fakadóan élt bennünk a bizonyosság, ha van egy ilyen közösség, köréje fog épülni a kőtemplom. Ha nincsen közösség, akkor fölösleges templomot építeni.
– Hogyan fogadták a formálódó közösséget, a templomépítés tervét a lakónegyed polgárai?
Meg kell mondjam, alapvetően szeretettel fogadott bennünket a környezetünk; az iskolák tantermeket bocsátottak rendelkezésünkre, mert nem volt semmilyen helyiségünk a hitoktatáshoz, a Közösségi Házban helyet kaptunk a szentmisék megtartására. Oldódott az esetleges ellenérzés, amikor látták, hogy foglalkozunk az ifjúsággal, mozgássérültekkel, hogy erőnkhöz mérten megpróbálunk minden társadalmi szükségen segíteni. Nem tévedek, ha úgy hiszem, ezt nagyon értékelte a helyi közösség. A csatát azért keményen meg kellett vívnunk, ugyanis eredetileg a lakótelep peremén jelöltek ki területet a templom számára. Nem fogadtuk és nem fogadhattuk el, mert olyan messze esett, hogy sem a gyerekek, sem az idősek nem tudták volna megközelíteni, mi tehát a lakótelep közepén kértünk helyet. Erre határozott nem volt a válasz, mind a kerület, mind a főváros részéről. Aláírásgyűjtő akcióba kezdtünk, bekopogtunk minden lakóhoz. Kilencven százalékuk mellénk állt, és azt mondta, egyetért a templom építésével, és  helyeseli annak helyét. Ez a tulajdonképpeni reprezentatív fölmérés segített aztán, hogy a főváros két-három év huzavona után hozzájárult, hogy ott épüljön meg a templom, ahol ma áll.
– Milyen forrásból fedezték a költségeket?
A telket a főváros és a kerületi önkormányzat bocsátotta rendelkezésünkre, anyagi segítséget külföldről, elsősorban osztrák, holland, német, olasz katolikusoktól, európai katolikus segélyszervezetektől, sok-sok külföldi és hazai adakozótól, plébániánk híveitől kaptunk. Az építkezés során megtapasztaltuk Isten csodálatos gondviselését: pénzünk nem volt, a hívek nagy többsége anyagi gondokkal küzdő nagycsaládos, és mégis, lépésről lépésre megkaptunk mindent, ami az adott fázisban éppen kellett. Néha, pénz híján, már majdnem leálltunk a munkákkal, és akkor mindig érkezett annyi, hogy folytatni tudtuk. Egyhuzamban négy év alatt fel tudtuk építeni a teljes épületet.
– Milyen igénnyel keresték meg a tervezőket?
Nagyon pontos tervvázlatot, funkcionális elrendezésváltozatot adtunk, majdnem megrajzoltuk a templom alaprajzát, és erre írtunk ki tervpályázatot, amelyre sok neves építész pályázott. B. Greskovics Klára és Becker Gábor – már több templomot megépített – építészházaspár pályatervét fogadtuk el, mert valahogy ők érzékelték legjobban azt, amit megadtunk. Nem tagadom, ennek ellenére sokat csatáztunk, mire megtaláltuk a közös nevezőt.
– Mik voltak ezek a nagyon határozott elképzelések, amelyeknek köszönhetően nemcsak templom, hanem templomház született?
Az volt a vágyunk, hogy ne csupán olyan templom legyen, ahová be- és kilép az ember, hanem olyan HÁZ, ahol együtt zajlik a közösség élete, amely belső tagjai számára helyet tud biztosítani különböző ünnepeknek, a farsangtól az esküvőig. Fontosnak tartottuk, hogy a szentmise befejeztével a távozó még mindig otthon maradjon, és ne rögtön az utcára lépjen. Azért, hogy tudjon beszélgetni a másikkal, két tágas hallba lép ki a templomtérből, ahol a kezdetektől fogva félóra, óra múlva még mindig beszélgetnek emberek. Alapvető igényünk volt, hogy találkozások helye legyen a ház. Továbbá, hogy például a hittantermek olyan funkcionálisan kapcsolódjanak a nagyteremhez, hogy míg a mise folyik, a kisgyerekekkel lehessen külön foglalkozni. Vagy hogy a konyha is úgy kapcsolódjon az egész rendszerhez, hogy ellássa egyrészt az atyák lakását, másrészt a különböző közösségi rendezvényeket is.
– Milyen rendezvényeknek ad helyet a „többfunkciós” nagyterem?
A nagyterem szakrális és világi feladatokat is ellát, éppen ezért nincsenek benne padok, hanem könnyen öszszecsukható és elmozdítható székek. A szentmisén 400 embert tudunk leültetni és körülbelül ugyanennyi állóhely van. A székek egy pillanat alatt eltolhatók és máris átalakult a terem. Húsvétkor vagy Szilveszterkor a szentmise után pár perc alatt összetoljuk a székeket, behozzuk az asztalokat és máris kezdődhet az agapé, amelyre mindenki elhozza a vacsoráját, amit aztán jóízű beszélgetés közben közösen fogyasztunk el. Ugyanilyen „kétarcú” ez a terem egy ifjúsági ünnepen, farsangi bálon, a csodálatosan családias hangulatú közösségi esküvőn. Ilyenkor a közösség, a nagycsalád, az esküvői szertartás, szentmise után köszönti családjának tagját, a fiatal párt, és együtt ünnepel velük.
– Melyek a legfontosabb egységei a Háznak?
A legelőször is természetesen a szakrális tér, a kápolna és a nagyterem, azután az irodák, a beszélgetőszobák – gyónások, egyéni és csoportbeszélgetések zajlanak itt – az atyák lakásai, a hittantermek, vendégszobák, belső tér, ahol a tanácskozások, képviselőtestületi ülések, papi találkozók folynak.
Az eddig említettek mellett ugyancsak fontos szerep jut a közösség életében a Ház alagsorának és tetőterének. Ez utóbbiban vannak a vendégszobák, a másik szárnyban szociális nővérek laknak, akik családterápiás és egyéb gondozási feladatokat látnak el. Tőlünk teljesen függetlenül és munkánkhoz közvetlenül kapcsolódva is végzik tevékenységüket. Az alagsori részben Karitász-helyiség, Karitász-bolt, Antialkoholista klub, Idősek klubja – nálunk „korábban születetteknek” nevezik az idősebbeket – működik. A tornateremben kismama-torna, mozgássérültek tornái, idősebbek tornája, gyerektorna van heti rendszerességgel.
Ne feledkezzünk meg a ház előtti homokozóról sem. A fiatal mamák néha 20-30-an is eljönnek a gyerekeikkel, mert szeretik a légkört. Sok fiatal aszszony keresi az élete újabb, mélyebb értelmét. A beszélgetésekből aztán gyakran barátság születik, a barátságon át a közösséghez, és végül Isten megtalálásához is vezet az út. Szívesen látjuk őket a Baba-mama klubban, ahol a gyermeknevelés, család, házasság kérdéseivel is foglalkozunk. Sokan így lesznek a közösség tagjaivá közülük.

Szabó Katalin