IRODALOM

„Fogadj Fiadnak, Istenem”

József Attila születésének centenáriumára

József Attilával való kapcsolatom még öntudatlan gyermekkoromban kezdődött, mert nagyon sokszor hallottam híres Altató című versének refrénjét: „aludj el szépen, kis Balázs.” Jó sorsom úgy hozta, hogy évtizedekkel később káplán koromban megismerkedtem Ottó Ferenc zeneszerzővel, aki a szegedi egyetemen évfolyamtársa volt József Attilának, akinek kérésére írta ezt a verset, mert keresztfiát akarta vele köszönteni. Azt is tudom, hogy az eredeti kis Balázs Amerikába távozott, nagy termetű ember lett belőle.
Gyermekkoromtól olvasó- és irodalomkedvelő voltam, ennek ellenére az általános iskolában nem szerettették meg velem József Attilát, mert akkoriban csak a proletár és a kommunista költő voltát hangsúlyozták, ami családi neveltetésem okán bennem mindig viszszatetszést keltett. Jóval később tudtam meg azt is, hogy ösztönösen ráéreztem a féligazságra, mert a nagy József Attila- kutató Tverdota György híres tanulmányaiban kimutatta, hogy a párthoz való hűsége nem is volt olyan egyértelmű, sőt mint eltévelyedettet ki is közösítették. A piarista gimnáziumba kellett kerülnöm, hogy közelebb kerüljek József Attilához, mert ott élt Sík Sándor szelleme, aki szegedi egyetemi tanárként szinte elsőként felismerte József Attila tehetségét, és a Horger Antallal való összeütközése után, amikor a költő elhagyta az egyetemet – és nem kicsapták – utánament, találkozott vele és visszahívta az egyetemre. Akkor József Attila meg is ígérte Sík Sándornak, hogy viszszatér, de később nem tette, helyette a bécsi egyetemet választotta.
Vannak emlékezetes József Attila élményeim, a szerelmi költészetével és istenes verseivel kapcsolatosan. Lillafüreden járva, azon a helyszínen, ahol József Attila a világirodalom egyik legszebb szerelmes versét írta, egy részletét olvastam az Ódának, amit addig is ismertem, ott abban a tájban újraolvasva, szinte frenetikus hatást gyakorolt rám e vers örök szépsége. Ugyanilyen nagynak és egzisztenciálisnak tartom Judit című versét, amelyet Szántó Judittal való szakítása után írt.
Még mielőtt istenes verseinek hatására rátérnék, azt fedezem fel József Attila társadalmi vonatkozású verseiben, hogy mennyire időszerűek újra, a glo-balizáció és karvalytőke korában szinte ugyanazokkal a gondokkal küzdünk, ahogy ő a Bérmunkás-balladában is megírta, és ráismerünk a mai Budapestre. A Töredékek gyűjteményében olvasható ez a két sor: „Már sokszor alszom úgy a népligetben, / mint egyszerű hajléktalan.” Az is nagy újdonság számomra a Trianoni békediktátum évfordulóira gondolva, hogy mennyire fájlalta József Attila a magyarság széthullását, az ország feldarabolását, akiről az volt a közkeletű kép, hogy internacionalista költő, akit a magyarsághoz, a nemzethez való tartozás nem is érdekel.
Mint katolikus papnak és püspöknek, mondanom sem kell, hogy istenes versei a legkedvesebbek és legszívhezszólóbbak, amiről általában nem szoktak beszélni. Ottó Ferenctől tudom, hogy József Attila egyetemi jegyzetének borítójára ezt a mondatot írta: „Az Isten mindig mosolyog.” Ady Endrét szoktuk a XX. század legistenesebb költőjének nevezni, ám ha jobban megismerjük József Attila költészetét, akkor talán már nem is lehet rangsort felállítani. A költők mindig megelőzik korukat, olykor ötven vagy száz évvel, éppen ezért annyira revelációszerű az ő Istennel való viaskodása, istenszeretete és istenkeresése. A XX. század második felében és most a XXI. században már teljesen világossá vált, hogy nem beszélhetünk keresztény Európáról, benne keresztény nemzetekről, illetve pogány Ázsiáról és Afrikáról. A hit és hitetlenség határa mégcsak nem is a családokban húzódik, hanem a mi a szívünkben, mert a hívő ember megkísértetté válik az istentagadástól, míg az ateista az istenhittől. Nem kétséges, hogy a költő számára az Isten személyes létező, az Evangélium szerinti Atya, akivel azonban többször perben állt élete folyamán. Imádság a megfáradtaknak című versében ezt írja: „s mi, Atyánk, a te gyerekeid vagyunk / Hiszünk az erő jó szándokában. / Tudjuk, hogy kedveltek vagyunk előtted, / akár az égben laksz, akár a tejben, / a nevetésben, sóban, vagy mibennünk.” Ez a nagy Végtelennel való találkozás szűrődik át Isten című verséből is. A Csöndes estéli zsoltárban egyszerű szavakkal vallja be: „Ó, Uram, nem bírom rímbe kovácsolni dicsőségedet.” A bensőséges elmélyülés és szolid könyörgésében ő az „egyszerű rabszolga”, csak azt kéri az Úrtól: „Ajándékozd meg csekélyke magammal engem!” Istenszeretete fel-felcsap az éteri magasságig: „Istenem, én nagyon szeretlek,” „Az Isten legszebb gondolata, lelkem!” „Én az Istenem úgy szeretlek, hogy a szívemet földbe vetem,” „Szeress nagyon, hogyan, tudod Te jól azt.” A költő szerint az élet célja, valahogy megközelíteni az Istent, aki végtelenség. Az élet értelmét ő adja: „Óh boldog az, akinek van Istene.” Nem lehet kihagyni istenes verseiből az 1923-ban írt nagy visszhangot keltett Lázadó Krisztus című versét, amely miatt a szerzőt bíróság elé állították. Valóban istenkáromló vers ez, avagy csak a  blaszfémia határát súroló, önmaga felnagyítását, észrevétetését követelő költő hegyke lázadása? A vers keletkezése előtt a Fohászkodó énekben már megfigyelhető az elbizonytalanodás, feszült tétovázás: „Isten, ha vagy – és Benned hinni kell…” A Lázadó Krisztus keletkezési körülményeire rávilágít Pünkösd előtt című verse, ami szerint: „Szent éhes lelkét” tépi „vének irigy ujja” s fél attól, hogy végül „mégis lenyilazza az Éhség.” Ugyanez a belső feszültség fokozottabban tárul elénk a már idézett Lázadó Krisztusban, ahol a szegények és a gazdagok Krisztusát idézve, magát „fáradtnak, baromnak,” „nagy roskadt léleknek” nevezi. A Bűn című versében az ateizmustól megkísértetten, szkeptikusan hirdeti a költő: „Én istent nem hiszek, s ha van, ne fáradjon velem; majd én feloldozom magam.”
Hitben kétségeskedő versnek mondható a Keserű nekifohászkodás is. A kétségek között küszködő költő felkiáltása: „ne haragudj hát Isten, nem hiszek” Azonnali töredelmes kérés követi: „szeress nagyon… odaadom a vérem is, ha kéred.”  A Tovább én nem bíromban Istenhez fordul, tőle kér más ajkat, lelket és agyat. Gondolatvilágában is tetten érhető a kettősség, elismeri Isten nagyságát, ugyanakkor még mindig kétkedéssel veti fel a kérdést: „Ó, rettentő Isten nagy vagy, ha vagy …” Ez a dacos kétkedés azonban méginkább megtörik az Uram! című versében. Itt az Úr megjelenik előtte, tündököl, és letöri a költő büszkeségét, aki végül belátja bűneit és hittel hirdeti: „elődbe küldöm lelkem szűzi pőrén.” Szelíd remeteként visszavonultan akar élni, ezért könyörög az Úrhoz: „fogadj fiadnak, Istenem ne legyek kegyetlen árva.” Az ódai hangvételű szonett koszorúban A Kozmosz énekében azonban már tisztán és egyértelműen kikristályosodik: „minden lélek az Úrba szabadul,” mert „minden világ a Mérhetetlen része.”
Gyakran alkalmaz vallásos motívumokból sarjadó képeket: „te vagy Máriaként asszonyok asszonya,” „Fejem forró, de büszke templom,” „S mint ki vágy Krisztus sebébe nyúlni…,” „Rossz mellünk verve sírni miatyánkot,” „Nagy bánatomnak égő csipkebokrán,” és sok ehhez hasonlót. Jelképként használja fel az „örök életű Szent Jobbot” is, amelynek látása vallásos látomásra serkenti: „Ott fenn jobb lesz élni majd, ha bús fejünk felett az Úr hatalmával vigyáz a Szent Jobb.” Más későbbi verseiből is bölcseleti elvontságban feltárulnak az Istent igenlő verssorok, amelyek hatásosan igazolják, hogy a lélek milyen izzó kemencéjében égette ki a költő a szavak zománcát. Mennyire tömör, mennyire megkapó vallomás: „az Isten legszebb gondolata lelkem.” Másutt „Gőg, akarás sokakat vitt el, / tán próféta vagyok én, / s minek a fegyver, küzdjünk hittel!” 
A szeretet hitvallását is Istenbe veti, szava időszerűen rezonál mai fülünkbe is: „az Isten szava most újra szól… minket hív, emberek valahol.” Igen az Úr szava hív bennünket, és most a születésének 100. évfordulóján is figyelmeztet, amelyen sokat kellene elmélkednünk versein „s tudom is, miért szeret engem: tetten értem az én szívemben.” 
Ezekben a versekben, mi az Istent kereső, Istent megtaláló és Istenben megnyugvó költőt érjük tetten.
Juhász Gyula, aki József Attilát útbaindította és akit a költő fiúi szeretettel tisztelt egyik öngyilkossági kísérlete után Az Ismeretlenhez című versében ezt írta: „És láttalak egy revolvergolyóban, / Mely jobb volt hozzám mégis, mint az élet. / Mert akkor is téged kerestelek!”
Én remélem, hogy József Attila ajzott idegállapotban történt öngyilkossága is valami hasonló lehetett: Istent kereste, aki jobb volt hozzá, mint az élet.
Bábel Balázs
a Kalocsa-kecskeméti Egyházmegye érseke