TANULMÁNYOK

Dolhai Lajos

A világ vége mint beteljesedés



November a halottak hónapja. Az esztendőnek és az egyházi évnek az a része, amikor gyakrabban gondolunk az emberi élet és a világ végességére és mulandóságára. A katolikus teógiában a dogmatika egy része, az eszkatológia foglalkozik a világ és az emberi élet végén bekövetkező végső eseményekkel.
Az eszkatológia, a szisztematikus teológia utolsó nagy fejezete, a végső dolgokat tárgyalja a kinyilatkoztatás fényében. Ebben a hagyományos dogmatika az életünk végén (halál, külön ítélet) és a világ végén bekövetkező végső eseményeket (Jézus második eljövetele, utolsó ítélet, feltámadás, a világ átalakulása), és végső állapotokat (mennyország, pokol, purgatórium) foglalta össze. A biblia alapján szinte egy „előzetes beszámolót” adott a világ végén bekövetkező eseményekről. A szentírásból kiindulva „puzzle”- szerűen igyekezett tájékoztatást adni ezekről a végső dolgokról. Régebben a dogmatikusok hajlottak arra, hogy a kinyilatkoztatás hiányos adatait a következtető emberi gondolkodás segítségével pótolják. Ennek következménye, hogy szinte tökéletesen felvázolták az örök élet „kronológiáját” és a túlvilág „geográfiáját.” A végső kérdésekről szóló tanítás, a „metafizika” tulajdonképpen a „végső dolgok fizikája” lett. Eléggé háttérbe szorult az örök élet misztérium jellege, illetve az a keresztény magatartás, hogy most „még csak tükörben és homályosan látunk, akkor majd színről színre” (1Kor 13,12).

Az eszkatológia megújulása

A paruziával kapcsolatos kijelentéseknek ilyen „túlzó realista” értelmezése ellenhatásaként R. Bultmann (+1976) az eszkatológiában is meghirdette a mítosztalanításnak (Entmythologisierung) és az eszkatológiai kijelentések egzisztenciális értelmezésének a fontosságát. Szerinte Jézusnak és követőinek a szándéka az apokaliptikus képekkel és az eszkatológiai kijelentésekkel csak az volt, hogy a „döntés szituációjára” figyelmeztessenek; a parúzia pedig azoknak a szemléletes mitológiai képeknek egyike, amelyekbe a döntés és felelősség gondolatát öltöztették. Sokat idézett kijelentése szerint: „Ne magad köré tekints, az egyetemes történelembe – saját, személyes történetedbe kell nézned. A történelem értelme a mindenkori jelenedben rejlik, és nem láthatod meg szemlélőként, hanem csak felelős döntéseidben. Minden pillanatban ott szunnyad az eszkatológiai pillanat lehetősége. Neked kell felébresztened.”1  Eszerint a keresztény ember nemcsak az élete és a világ végén bekövetkező jövőre gondol, hanem arra, hogy a végső idő, a végérvényes jövő Jézus Krisztusban már elérkezett. Hiszen nem feledkezhetünk meg Jézus kijelentéséről: „Az idő betelt: közel van az Isten országa. Térjetek meg és higgyetek az evangéliumban” (Mk 1,15). Általa és benne olyan idő érkezett el (görögül kairosz), amikor az üdvtörténelem mind az egyes ember, mind pedig a közösség számára döntően új szakaszba jutott. A jézusi eszkatológia arra ösztönöz, hogy döntsünk a hit és hitetlenség, az Istennek megfelelő és neki ellentmondó életmód között.
A kétféle nagyon eltérő szemléletmód között az eszkatológia megújulását végül annak köszönhetjük, hogy általánosan elfogadott alapelv lett a teológiában az eszkatológiai kijelentések hermeneutikai értelmezése. G. Lohfink és G. Greshake munkássága2  révén nyilvánvaló lett, hogy a végső dolgokról szóló kijelentések a Jézus korabeli kultúra nyelvén és az akkori irodalmi műfajok (például apokaliptika) segítségével lettek megfogalmazva. Ezért különösen is szükséges, hogy megkülönböztessük a kinyilatkoztatott tartalmat és az azt hordozó kifejezési formát. K. Rahner is sokat foglalkozott az eszkatológiai kijelentések hermeneutikai alapelveivel.3 A legmaradandóbb meglátása viszont az, amit újabban az eszkatológiában „folyamat-eszkatológiának” szoktunk nevezni.4 Kiindulópontja az a hitbeli meggyőződés, hogy mindaz, amiről az eszkatológiában szó van, vagyis ami életünk, illetve a világ végén bekövetkezik, az rejtett módon már itt van közöttünk. Szerinte azt az eszkatológiai alapelvet kellene komolyabban érvényesíteni, hogy a keresztény eszkatológia nem valami előlegzett beszámoló a világ végén bekövetkező eseményekről és állapotokról, hanem a megváltott és kegyelmi életet élő ember előretekintése az üdvtörténet jelenlegi helyzetéből „az immáron eszkatológikus módon meghatározott léthelyzetének végérvényes beteljesülésére.”5 Ennek megfelelően azt is mondhatjuk, hogy a keresztény eszkatológia a beteljesedés reményére reflektál. Azt akarja hangsúlyozni, hogy a teremtés és az üdvtörténet olyan kezdet, amely a beteljesedés felé tart. Hogy miben áll ez a beteljesedés, azt Izrael tapasztalataiból, reményeiből, és mindenekelőtt Jézus személyéből, tanításából és sorsából próbálja meg kiolvasni.
Ilyen megfontolások alapján már nem meglepő, hogy az üdvtörténeti szemléletű dogmatikák „az üdvtörténet beteljesedéséről” tárgyalnak, hiszen az eszkatológia igazi tárgya nem a „vég,” hanem a teremtéskor megkezdődött üdvtörténetnek a beteljesedése. Vannak olyanok, akik kegyelemtani összefüggésben hangsúlyozzák ugyanezt a gondolatot. Fila Béla jegyzete6 például „A kegyelem beteljesedése” címmel jelent meg, hogy rámutasson a kegyelemtan és az eszkatológia, ill. a kegyelmi élet és az örök élet benső, lényegi összefüggéseire. Mert sohasem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a kegyelmi élet „a megkezdett örök élet,”7 az örök élet pedig a kegyelmi élet beteljesedése. Ez a szemléletmód hatja át a Schneider-féle dogmatikát is, amely az eszkatológia első részében „a világ beteljesedését,” a második részében pedig „az egyén beteljesedését” tárgyalja.8 
Nyilvánvaló, hogy a „folyamat-eszkatológia” a klasszikus eszkatológiai témákat is újszerűen tárgyalja, ahogyan azt a későbbiekben látni fogjuk. Az átalakuláshoz döntően hozzájárultak a hermeneutikai reflexiók. A mai teológia újra felfedezte a bibliai képek sajátos kifejező erejét, s a hitről való beszéd analógiás jellegét. A bibliai képeket különösen az eszkatológiában nem szabad lebecsülni, hiszen Isten országáról csak képekben és hasonlatokban tudunk beszélni. „Nem tudjuk őket egyszerűen „lefordítani,” tulajdonképpen csak óvni tudjuk őket, hűségesek tudunk maradni hozzájuk, és ellenállni feloldásuknak fogalmaink és érveléseink titokszegény nyelvébe, amely talán szükségleteinkhez igazodva a terveinkről szól, de nem a vágyakozásunkat kielégítve a reményeinkről.”9
A világmindenség és az emberiség végső beteljesedésére vonatkozóan az eszkatológiában három dogmával találkozunk: 1. Jézus Krisztus a világ végén dicsőségesen el fog jönni, hogy ítéljen élőket és holtakat; 2. Krisztus második eljöveteléhez kapcsolódik az utolsó ítélet és a holtak feltámadása; 3. a paruziakor a világnak vége lesz, de a világ nem megsemmisül, hanem megújul. A dogmák alapja az ó- és újszövetségi kinyilatkoztatás, de főként Jézus tanítása. Az evangéliumok alapján hittel valljuk, hogy Krisztusban az eszkaton (a végső idő) már eljött. Joggal következtetünk arra is, hogy a megváltás műve nemcsak az emberre, hanem a kozmoszra is vonatkozik, és a világ vége a történelem beteljesülését jelenti. Jézus eljövetele nemcsak valami új kezdetet jelent az üdvtörténetben, hanem egyúttal olyan esemény, amely a beteljesülés irányába viszi ezt a teremtett világot. A következőkben azt akarjuk hangsúlyozni, hogy már Jézus első, de főként második eljövetele a beteljesedés lehetőségét adja meg a világnak.

A Megváltó eljövetele mint beteljesedés

A megtestesülés és a megváltás misztériumának jelentőségét akkor értjük meg igazán, ha azt az ószövetségi háttérrel együtt és az örök élet reményében szemléljük. Az ószövetségi látomás szerint a Messiás lesz a beteljesítője a népek reményének, és a történelem benne éri el végcélját. A teremtés művének is van eszkatológikus jellege, hiszen az ószövetség nem csak úgy tekintette a teremtést, mint múltbeli történelmi eseményt, hiszen Jahve teremtő és világot fenntartó gondviselő tevékenységét folyamatosan megtapasztalta a természetben és a nép életében. A választott nép fiai abban a hitben éltek, hogy egyedül a Teremtő az, aki képes tökéletessé tenni a bűn következtében tökéletlenné vált világot.
A választott nép történelmét is meghatározza az eszkatológia. Az Egyiptomi kivonulás (Zsolt 77; Iz 51,9) és a babiloni fogságból való visszatérés (Iz 41,18; 43,18) nemcsak egy múltbeli esemény, hanem olyan élmény, ami erősíti a választott nép eszkatológikus reményeit. A próféták „új teremtésnek” írják le ezeket az eseményeket. Jahve, a teremtő mindenhatóság a nép szabadítójává válik (Iz 45,6k), és nemcsak a nép, hanem az egyes ember is tőle várhatja a végleges szabadulást (Iz 41,4). A kinyilatkoztatás a teremtést és a végső beteljesülést egymással összefüggő valóságnak tekinti, az idő kezdete és vége összefügg egymással. Az ószövetségben nemcsak a protológia (a kezdetekről szóló tanítás) a fejlett, hanem az eszkatológia is. Az eszkatológikus látásmód a Dávid utáni időben összekapcsolódik a Messiás alakjával, Jahve felkentjével, az új Dáviddal, aki Izrael felett örökre uralkodni fog, és a jövő királya lesz (Ez 37, 12 kk). Az Emberfia alakja (Dán 7,13) is a végső időkkel kapcsolatos. A történelem döntő eseménye lesz az ő eljövetele, véget fog vetni az istenkáromló uralkodók uralmának, és felállítja a messiási királyságot, mint egy fentről jövő új teremtést. Az ószövetség így jelzi, hogy a nép és az emberiség jövője a Messiás eljövetele által fogja elérni a tökéletességét.
Az újszövetség alapvető igazsága, hogy Krisztus eljövetelével ez a remény megvalósult. Máté evangélista még csak azt hangsúlyozza, hogy Jézusban beteljesedtek a jövendölések, Lukács viszont arra is rámutat, hogy Jézus megváltói művével, a Szentlélek kiáradásával és az Egyház működésével Isten üdvözítő terve beteljesedett (vö. Lk 24,44-49). Jézus Krisztus, a Messiás, a végidő bírája, vele elérkezett az idők teljessége, a végső idő. Jézus maga is így gondolta, hiszen ezeket az eszkatológikus címeket magára vonatkoztatta. A prófétai látomásokban a történelem végső pillanata gyakran kapcsolatban van „Jahve napjával” (Iz 2,20; Mik 2,4). Az újszövetségben az Úr napja ezentúl Krisztus napja, amely Jézus Krisztus fellépésével megkezdődik. Jézus szenvedése, az ő második eljövetele is az Úr napja (Mt 24, Mk 13). Az Újszövetség Krisztus második eljövetelét mint látható és hallható jelenségekből összetevődő kozmikus eseményt írja le, és bemutatásában Jahve napjának ószövetségi formaelemeit  használja fel (menekülés, üldöztetés, kozmikus katasztrófa (vö. Mk 13,24-27). A paruziáról szóló jövendölésekben az egyik végső esemény az Ember Fia felhőkön való eljövetele. Nem nehéz felfedezni a párhuzamot Jézus mennybemenetele (ApCsel 1,9) és az ószövetségi jövendölés között.

Krisztus, emberiség, kozmosz

A megtestesülés misztériumának nemcsak az a célja, hogy az Isten Jézus Krisztusban a kinyilatkoztatás teljességét adja számunkra, hanem az is, hogy az emberiség és az egész teremtett világ számára megadja a beteljesedés lehetőségét. Az ó- és újszövetségi kinyilatkoztatás ismételten rámutat erre a szempontra is.
Már az ószövetségi jövendölés utal arra, hogy a megváltásnak és az utolsó ítéletnek egyetemes jelentősége van. Azt olvassuk az ószövetségben, hogy Ábrahámban áldást nyer a föld minden népe (Ter 12,3). A nemzetek Isten hegyéhez fognak zarándokolni (Iz 2,2 kk), hogy Jákob Istene tanítsa  őket, és tőle kapják meg az eszkatológikus ajándékokat: az igazságosságot és a békét. A prófétai jövendölés szerint: „meglátják majd a népek igazságodat és a királyok dicsőségedet.”(Iz 62,2). A nagy esemény az idők végén az egész kozmosz szempontjából is fontos. Az ószövetség számára ez az igazság Isten teremtői tevékenységének eszkatológikus szemléletéből logikusan következik. Az Isten az emberi bűn ellenére is célhoz vezeti az általa teremtett világot. Az ószövetségben ez az igazság csak indirekt módon van megemlítve. A zsidó ember csak fokozatosan értette meg, hogy az ember és az anyagvilág összetartozik. Az ember tettei nemcsak a másik embert, hanem az élő világot is érintik. Az ószövetségi ember ezt a közös sorsot először a bűn tragédiájában tapasztalhatta meg, amikor is azt látjuk, hogy Isten büntetése nemcsak az emberre, hanem az egész világra vonatkozik (Ter 3,17;  Bölcs 2,24; Róm 5,12). Izaiás apokalipszise szerint (Iz 24–27) az ember bűne miatt az egész teremtett világra sok megpróbáltatás vár: „Íme az Úr elpusztítja a földet, kopasszá teszi és elcsúfítja a színét, lakóit pedig messze szétszórja. A föld elpusztul, s úgy jár, mint akit kifosztottak.” (Iz 24,1–3).
A megváltásban is megmutatkozik az ember és a kozmosz közös jövője. Az ember megváltása folytatódik a kozmosz átalakulásában, az új ég és új föld megteremtésében (Iz 65,17). Az átalakulás célja a teremtett világ tökéletes állapotának elérése, amelyben a prófétai jövendölés szerint béke lesz az állatok között (Iz 11,6–9), a szenvedés és a halál pedig meg fog szűnni (Iz 65,18; Iz 25,8). Márk evangélista ennek beteljesedésére (vö. helyreáll a paradicsomi állapot) utal, amikor leírja, hogy Jézus a pusztában „együtt volt a vadállatokkal és az angyalok szolgáltak neki” (Mk 1,13). Az ószövetség szintjén ezek a végső időkre vonatkozó ígéretek legtöbbször még egészen evilági adományok, és kevésbé nyilvánvaló, hogy az anyagi világ is részesül valamiféle végső átalakulásban.
Mindez sokkal egyértelműbben áll előttünk az Újszövetségben. Jézus tanításában, az utolsó ítélet és a halál nélküli élet elnyerése össze van kapcsolva a kozmosz újjászületésével (Mt 19,28). A szinoptikusok leírása alapján egyértelmű, hogy ember és világ végső sorsa azonos lesz (Mk 13; Mt 24; Lk 21). ők egyáltalán nem beszélnek arról, hogy a világ teljesen el fog pusztulni. Máté evangélista halványan utal arra, hogy valami nagy átalakulás lesz, amikor eljön Illés próféta, aki „vissza fog állítani mindent.” (Mt 17,11). Pál apostol viszont megemlíti, hogy „maga a természet sóvárogva várja Isten fiainak megnyilvánulását. Azt várja, hogy a szolgai állapotból majd felszabadul az Isten fiainak dicsőséges szabadságára.” (Róm 8,19-21). A „mindenek megújulásáról” (apokatastasis pantón) legegyértelműbben a Jelenések könyve beszél (3,21). Az újszövetségben találkozunk az „új ég és új föld” látomásával, melynek eredete a prófétai hagyományban van.
Az apostoli igehirdetésben az ember üdvössége össze van kapcsolva az anyagvilág megdicsőülésével. Pál apostol ezt így fejezi ki: „Elmúlik ennek a világnak az alakja.” (1Kor 7,31). A Jelenések könyve boldogan tekint előre erre a tökéletes állapotra (Jel 21,7; 22,4), amelyben az anyagvilág megújulása és az Istennel való közösség boldogító lesz számunkra. Péter apostol második levele (3,13) már arra az újra is rámutat, amelyet az átalakulás hoz: „az igazságosság hazáját.” A Jakab levél (1,18) különösen is hangsúlyozza, hogy a keresztények lesznek az „elsők a teremtmények között.” Ez azt mutatja, hogy a teremtés átalakulása az ember és kegyelem világában kezdődik, és majd kiterjed az egész világra. Ennek alapja az, hogy „mindaz, aki Krisztusban van, új teremtmény” (2Kor 5,17).

Krisztus második eljövetele

Az Újszövetség szerint a világ végének központi, meghatározó eseménye Jézus második eljövetele (Mt 25,31–33). „Krisztus napjának” drámai eseménye egy összetett valóság, melyben több esemény is jelen van (feltámadás, ítélet, a világ átalakulása), amelyeket alig lehet elválasztani egymástól. De nem is fontos, mert az események különválasztásánál fontosabb az egész esemény drámai egysége. Az egység lényege és egyesítő elve: Krisztus dicsőséges eljövetele. Ehhez az eseményhez kapcsolódnak az egyéb eszkatológikus történések.
Krisztus második eljövetelével kapcsolatban leginkább csak az utolsó ítéletre szoktunk gondolni. Legtöbbször a pantokrátor Krisztus jut eszünkbe, aki majd eljön „ítélni élőket és holtakat.” Ebben a felfogásban a parúzia jóformán nem más, mint külsőleg is látható, érzékelhető bírói tevékenység, ami megelőzi a végső állapotok kialakulását.
Nyilvánvaló, hogy ez a szemléletmód egyoldalú és hiányos. Sőt tévesen azt sugallja, hogy a feltámadt és mennybe fölment Krisztus most teljesen távol van ettől a világtól, és a parúzia olyan esemény, amely a világ végén lesz, minden különösebb előzmény nélkül. A szentírás nem engedi meg, hogy csak úgy tekintsük az Úr eljövetelét, mint valami félelmetes leereszkedést egy krisztustalan, hitetlen világba. Hittel valljuk, hogy a feltámadt és megdicsőült Krisztus ma is jelen van és működik az Egyházban és a világban, közvetlenül és szak-ramentális formában is. A második eljövetel feltétlenül hoz valami „újdonságot.” Annyit mindenképpen mondhatunk, hogy Krisztus végleg le fogja vetni a szakramentalitás fátylát, és megdicsőült istensége-embersége mindenki számára nyilvánvalóvá lesz.  Egyes teológusok szerint „nem is Krisztus eljöveteléről kell beszélni, hanem arról, hogy a világ érkezik el őhozzá.”10 ő ugyanis feltámadásával átment az örök életbe, őt a mi világunk már nem képes befogadni és hordozni. ő előrement, hogy elkészítse számunkra a helyet (Jn 14,2).
Ez a szemléletmód két szempontból is előnyös: először is azért, mert kiküszöböli az esemény antropomorf és kozmológiai elképzelését. Másodszor azért, mert figyelembe veszi az Egyház szerepét az eseménnyel kapcsolatban. A parúzia az Egyház számára is nagy esemény lesz, mert ki fog emelkedni a szakramentális létezési módból, és teljes tisztaságában mint a teljes Krisztus (Christus totus), a Fő és a tagok egységében fog megjelenni.
Ekkor majd megjelenik Krisztus a saját teljes dicsőségében és uralmában. Dicsőséges uralma ki fog terjedni minden emberre. Uralmának teljes kinyilatkoztatása megnyilvánul az ember feltámasztásában is, amely a bűn következtében kénytelen volt elszenvedni a halált. Az Úr hatalma nem lesz többé korlátozott: megszabadítja az embereket a halál fogságából, ugyanakkor megosztja velünk megdicsőült örök életét. „ő azzal az erővel, amellyel mindent hatalma alá vethet, átalakítja gyarló testünket és hasonlóvá teszi megdicsőült testéhez.” (Fil 3,21). A parúzia tehát a világmindenség és az emberiség végső beteljesedése abban a dicsőségben, amelyben Krisztusnak feltámadása után már része van.
A test megdicsőüléséhez kapcsolódik az anyagvilág megdicsőülése, amelyről mint a „nagy megújulásról” is beszélhetünk (ApCsel 3,21). Eszerint a világ vége nem az anyagvilág megsemmisülése. „E világ jelenlegi állapota el fog múlni” (1Kor 7,31), de csak azért, hogy helyet készítsen egy új formájú anyagi létnek, mely alkalmas „hely” lesz a megváltott, megdicsőült életnek. A bibliai apokaliptikus képek szerint az átmenet a régi formából az új életbe, a kozmoszból a tér és idő feletti létmódba törést, illetve jelentős fordulatot jelent az emberiség életében. De azt is állítanunk kell, hogy folytonosság van a mostani Krisztusban megélt élet és a jövendő élet között. A teremtő és újjáteremtő Isten nem kerül ellentétbe önmagával, nem tagadja meg a teremtés művét, hiszen Isten semmit sem gyűlöl abból, amit alkotott (vö. Sir 15,11). Sőt ez az esemény is feltárja az anyagvilág méltóságát, hiszen a parúziát nem lehet úgy tekinteni, mint a földi és az örök élet, a kegyelmi élet és a mennyország elválasztását, illetve szembeállítását.
Az új ég és új föld kialakulását a térben és időben gondolkodó ember nehezen tudja elképzelni. Az érzéki megismerés nem tudja követni a földi időbeli átalakulást és kifejlődést a transzcendentális időfelettiségbe. Lehetséges azonban, hogy belássuk az esemény jelentőségét és elfogadjuk az átalakulás lehetőségét. Azt könnyen belátjuk, hogy az átalakulásra szükség van, hiszen a világ jelen állapota nem felel meg az emberiség végső állapotának. Hogy milyen lesz az új világrend, arról csak annyit mondhatunk, hogy olyan tökéletes, amely megfelel az üdvözült emberi természetnek.
A katolikus eszkatológia a középkortól kezdve túlságosan az egyéni megváltást tartotta szem előtt. Az üdvtörténetet egyszerűen úgy szemlélte, mintha az emberi lelkek üdvözülésének sorozata lenne, egészen az utolsó ítélet napjáig, amikor a lelkek dicsőségük növelésére testüket is visszakapják. Teilhard de Chardin munkásságának is köszönhetően ma már másképpen gondolunk az utolsó napokra. Nagyrészt neki köszönhetjük a világ végének pozitív és teljesebb keresztény szemléletét.11  Chardin szerint az anyag világ természete szerint fejlődik, és Isten akaratából „kollektív lendülettel iramodik egy jövendő érési pont felé.” Ezt a pontot nevezi Chardin „beérési” pontnak, és azt is igazolja, hogy ez a „beérési” pont ugyanaz, amit mi kereszténynek „krisztusi parúzia pontnak” nevezünk.12  Vagyis hitünk szerint a világ végén Krisztus másodszor is eljön, s ez az esemény egybeesik a világ életének beteljesedésével. Hitvallásszerű formában így fogalmazta meg vízióját:
„Hiszem, hogy a világegyetem Fejlődés.
Hiszem, hogy a fejlődés a szellem felé tart.
Hiszem, hogy a szellem a személyesben teljesedik be.
Hiszem, hogy a legfelső személyes: az Egyetemes Krisztus”

01 R. Bultmann, Történelem és eszkatológia, Atlantisz Bpest. 1994, 169. (ford.: Bánki D.)
02 G. Greshake – L. Lohfink, Naherwartung-Auferstehung-Unsterblichkeit, Freiburg i. Br., 1978.
03 K. Rahner, Theologische Prinzipien der Hermeneutik eschatologischer Aussagen, in :Schriften zur Theol. IV, Einsiedeln 1960, 401-428.
04 Gánóczy S., Útban a kezdet és vég között, in Mérleg 1999/1, 75.
05 Teológiai kisszótár (szerk.: K. Rahner-H. Vorgrimler), Bpest 1980, 189.
06 Fila B., A kegyelmi élet beteljesedése (Egyetemi jegyzet), Bpest 1992.
07 a kifejezés G. Lagrange-tól származik, vö. G. Lagrange, A megkezdett örök élet, Jel 1995.
08 A dogmatika kézikönyve, 2. köt. (Szerk.: Th. Schneider), Vigilia 1977, 397-497.
09 Schneider, im, 435.
10 Gál F., Az örök élet reménye, SzIT, Bpest 1975, 120
11 G. Martelet, Teilhard nagy keresztény intuiciói, in Vallomások Teilhard-ról (szerk.: Golen K.), Róma 1984, 187.
12 vö. Három dolgot látok, in Út az Omega felé (szerk.: Rezek Román),SzIT Bpest 180, 583-591.