TANULMÁNYOK

Korom Imre

XII. Piusz: a béke és igazság pápája

„Ha gyűlöl majd benneteket a világ, gondoljatok arra, hogy engem előbb gyűlölt, mint titeket. Ha a világból valók volnátok, mint övéit szeretne benneteket a világ. De mert nem vagytok a világból valók, hanem kiválasztottalak benneteket a világból, gyűlöl benneteket a világ. … Nem nagyobb a szolga uránál. Ha tehát engem üldöztek, titeket is üldözni fognak. …” (Jn 15, 18-20). Úgy gondolom, hogy ez a szentírási idézet híven kifejezi azt a hamis rágalmakon és féligazságokon alapuló szenvedést és igazságtalanságot, amelyet az Anyaszentegyháznak az utóbbi évtizedekben el kellett tűrnie.

A Katolikus Egyházat sokan támadták és támadják. Negyven éve, a hatvanas évek elejétől az európai és amerikai liberális sajtónak közkedvelt témája lett az Egyház második világháborús szerepének boncolgatása. Sok mindennel vádolják az Egyház vezetőit, de talán a legsúlyosabb vád az, hogy a háború alatt a Vatikán szemet hunyt az európai zsidók kiirtása fölött, mert az akkori pápát, XII. Piuszt mély, baráti szálak fűzték a náci Németországhoz és annak akkori vezetőjéhez, Adolf Hitlerhez.

Minden jóhiszemű keresztény, sőt nem-keresztény ember számára is világos, hogy ez az állítás nem igaz, rágalom, de sajnos olyan világban élünk, ahol nem a jóhiszeműek alkotják a többséget, és ahol a sajtóban egy hír annál szenzációsabb, minél komolyabb intézményt vagy személyiséget támad meg és próbál lejáratni. Ebben a tanulmányban bemutatom, mit tett XII. Piusz pápa a békéért és a zsidók megmentése érdekében. Foglalkozom a pápát ért támadásokkal és a vádak cáfolatával.

A zsidóság megmentésében a II. világháború borzalmai alatt kulcsszerep jutott a Katolikus Egyháznak. A tanulmányban tényekkel világítom meg azt a nagyszabású mentőakciót, amelyet XII. Piusz buzdítására fejtett ki a Katolikus Egyház.

XIII. Leó pápa mondta, hogy az embernek csak úgy érdemes a történelemmel foglalkoznia, ha az igazságot mondja el és írja le. XII. Piusz pápának jelmondata is tartalmazza az igazságot, az igazságosságot: „Opus iustitiae pax” (a béke az igazságosság gyümölcse). Csak úgy lesz végre béke az emberi szívekben, csak úgy tudjuk félretenni előítéleteinket, ha igazságosak vagyunk, ha ismerjük és vállaljuk az igazságot.

XII. Piusz törekvései a béke érdekében,

humanitárius tevékenysége

Az egyik ok, amiért a bíborosok XI. Piusz halála után szavazatukat az elhunyt pápa államtitkárára, Eugenio Pacelli bíborosra adták, az volt, hogy úgy vélték, ilyen súlyosan feszült nemzetközi helyzetben fontos az Egyháznak olyan vezetőt találni, aki a legnagyobb tekintéllyel képes közvetítőként beavatkozni, és a legnagyobb valószínűséggel tud sikert elérni. XV. Benedek és XI. Piusz munkásságának köszönhetően a pápaság erkölcsi tekintélye megnövekedett, és Pacelli pápa ebben bízva többször szót emelt a béke érdekében, főképp a háború kezdeti szakaszában.¹

XII. Piusz: a béke és igazság pápája

Mint újonnan megválasztott pápa elsősorban arra törekedett, hogy elhárítsa egy lehetséges világháború visszafordíthatatlan kirobbanását. 1939. március 3-i első hivatalos megnyilatkozásának fő témája a világ nemzetei közötti béke biztosítása volt. Így kiáltott az emberiség felé: „A békét hirdetjük, amiért boldog emlékű elődünk oly buzgó imádsággal könyörgött, és életét ajánlotta föl Istennek, hogy az emberek közötti egyetértés helyreálljon.” A népek vezetőihez így szólt: „Ezekben a nyugtalan időkben – úgy tűnik – számtalan súlyos nehézség akadályozza az igazi békét, amelyre mindannyian égő türelmetlenséggel vágyakozunk. Most Istenhez emeljük imádságunkat azokért, akiket a népek vezetésének súlyos és magasztos feladata terhel.”²

1939 húsvétvasárnapján a Szent Péter-bazilikában, az ünnepi szentmisén ezt mondta: „A jelen helyzet olyan, amiről a próféta szólt: az emberek kiáltoznak: béke, béke! – és sehol sincs béke. A jelen viharai egy még szörnyűbb jövő előszelei.”³ 1939. április 20-án elrendelte, hogy az egész világon minden templomban imádkozzanak a béke megmaradásáért. Amikor még ugyanabban a hónapban Németország megszegte a Lengyelországgal kötött egyezményt, és felmondta az angol-német hajózási szerződést, XII. Piusz május 3-án felhívást intézett Franciaország, Németország, Olaszország, Anglia és Lengyelország kormányához, és ebbe belevette saját békejavaslatát. A berlini pápai nuncius, Orsenigo érsek ezt közvetlenül továbbította az akkor Berchtesgadenben tartózkodó német kancellárhoz. A nunciusnak azt válaszolták, hogy Hitler ebben az ügyben a lehető leghamarabb beszélni fog Mussolinivel, pillanatnyilag azonban nem lát semmilyen háborús veszélyt. Május 7-én zajlott le a német és olasz miniszterek közötti tárgyalás. A pápának köszönetüket fejezték ki közbelépéséért, de arra is felkérték, vesse el az öt nagyhatalomhoz szóló békefelhívás gondolatát. A pápai beavatkozásra vonatkozóan más kormányok részéről is elutasító megnyilvánulások érkeztek. Az öt kormány egyike sem foglalkozott egy értekezlet összehívásával, és azt magyarázták a pápának, hogy semmi ok sincs a békéért való aggodalomra. De XII. Piusz nem hagyta magát becsapni. Május 30-án megkérte Mussolinit, járjon közbe Hitlernél Danzig szabad várossá nyilvánítása ügyében. Közbelépése ez alkalommal is eredménytelen maradt.⁴

Augusztus 11-én az olasz külügyminiszter tudomására jutott, hogy Hitler elhatározta a háborút. Néhány nappal később, augusztus 19-én a pápa figyelmeztetett az erőszak alkalmazása ellen, és kiemelte a politikusok óriási felelősségét. Augusztus 19-én és 24-én rádióbeszédet intézett a világhoz. Ekkor hangzott el a pápa ajkáról egy örökérvényű igazság: „A békével nem veszett el még semmi, a háborúval azonban minden elveszhet.”

Mérvadó történészek szerint a pápa nemzetközi méretű közbelépésének hatására halasztotta el Hitler egy teljes héttel Lengyelország lerohanását. Augusztus 30-án a pápa még egy reménytelen kísérletet tett, hogy az utolsó pillanatban meggyőzze Lengyelországot, tegyen engedményeket Németországnak. Augusztus 31-én újabb felszólítást küldött a nagyhatalmaknak a konfliktus méltányos és békés rendezésére. Ez volt a pápa utolsó kísérlete a háború elkerülésére, és meg kellett állapítania a diplomáciai lépések eredménytelenségét.

1939. szeptember l-jén a német csapatok behatoltak Lengyelország területére, és ezzel kezdetét vette a II. világháború, amely a történelem legvéresebb küzdelme volt, és amelyben lábbal tiportak minden isteni és emberi törvényt. XII. Piusz minden további próbálkozása Olaszország háborúba lépése ellen ugyanolyan eredménytelen volt, mint XV. Benedek pápáé az első világháború idején.

XII. Piusz politikai magatartása világos és céltudatos volt. Nem az ő bűne, hogy a próbálkozások, amelyeket a béke érdekében tett, a velejéig romlott, hazug és alattomos náci hatalmi diplomáciával szemben kudarcot vallottak. XII. Piusz fegyvere csak az őszinte tárgyalás, az igazságosság és a jog lehetett.

A pápa ezután is a békét hirdette a szigorú semlegesség politikája mellett. Erről szól az 1939. október 20-án kiadott első enciklikája, a „Summi Pontificatus.”⁵ Semleges álláspontjára jól rávilágít Trier püspökének, Bornewassernak 1944. március 12-én küldött levele: „Péter hajóját vihar tépi, és a kormányosnak minden türelmét és kitartását be kell vetnie. Ebben a rémítő háborúban csak egyetlen célt követünk: segítség adását a háborús ínségben és a mindenki számára méltányos béke útjának keresését anélkül, hogy szem elől tévesztenénk a Szentszék pártatlanságának őrzését.”

XII. Piusz mindig a béke megteremtésén munkálkodott és mindig rámutatott arra, melyek lennének a tartós béke lélektani, jogi és vallási alapjai. Különösen karácsonyi üzeneteiben fejtette ki egy igazi, helyes és tartós béke programját.⁶

A diplomáciai működés – ahogyan XV. Benedek esetében is – teljesen meddőnek bizonyult, ezzel szemben a XII. Piusz által kifejtett humanitárius tevékenység a rettenetes háború alatt és után bőséges gyümölcsöt hozott, csillapítva az emberiséget sújtó ezernyi szenvedést. Hubert Jedin így jellemzi ezt a kort: „A második világháború kegyetlenségei, mivel nem korlátozódtak csak a katonai szempontokra, erősen és formájukban is összehasonlíthatatlanul fölülmúlták az 1914–18-as háborúét. A pápa az ügyet olyan kihívásnak tekintette, amely elől nem lehetett kitérni. Nem az volt a kérdés, hogy szükség van-e segítségre, hanem hogy ezt hogyan tegyék. És ezen a téren, mint ahogy XV. Benedek alatt is, nem volt szerepe a szenvedők vallási, etnikai vagy nemzeti hovatartozásának, és a Vatikán a segélynyújtás intézkedéseinek megszervezésekor természetesen jól alkalmazhatta első világháborúban szerzett tapasztalatait. Mindazonáltal óriási méretű, teljesen új formájú és új típusú segítségigény merült fel, amelyet nem lehetett volna az addig használatos eszközökkel kielégíteni. Új és más utak keresésére volt szükség, hogy elérjenek valamit. Természetesen nem hiányzott a segítőkészség. De a szándék és a lehetőség közötti aggasztó különbség megmaradt e kor történelmi tapasztalataként. Ekkor merült fel mint új probléma a világ számára a politikai és faji üldözöttek köteles megsegítése, és erre vonatkozóan a nemzetközi jogban nem volt semmilyen rendszabály, nem volt semmiféle modell, amire támaszkodni lehetett volna.”⁷

Mindazonáltal a második világháború alatt a Vatikán diplomáciai tevékenységének nagyon jelentős része – a napi sikertelenségek ellenére – szünet és ingadozás nélkül az érdekektől mentes humanitárius- és szeretetszolgálati erőfeszítésekre összpontosult. XII. Piusz a háború első napjától kezdve létrehozott egy hadifoglyokkal és eltűntekkel foglalkozó kereső és híradó szolgálatot. Ez az intézmény a háború lezárása után még néhány évig tovább folytatta működését, és több mint 11 millió beadványra sikerült válaszolnia. Az államtitkárság második osztálya keretén belül 1941 novemberében létesült egy segélybizottság Monsignore Montini (a későbbi VI. Pál pápa) felelős vezetése alatt.⁸

Ezeknek a segélykezdeményezéseknek rendelkezésére bocsátották a pápai udvar, és főleg az államtitkárság egész gépezetét. A háború után egy különleges pápai bizottságnak sikerült anyagi javakat eljuttatni a különböző európai országokba, így járultak hozzá a pusztítás okozta károk felszámolásához. Pasqualina nővérnél jobban senki sem tudta, mennyit segített Pacelli a rászorulókon Olaszországban és Európa számos más országában. Pasqualina Lehnert nővér összesen negyvenegy évig vezette Eugenio Pacelli, majd XII. Piusz háztartását, tehát a Szentatya egész pontifikátusa alatt is. ő volt a pápai magánraktár vezetője, és több ezer vagonnyi élelmiszert, ruhát, cipőt, alsóneműt és gyógyszert juttatott el a rászorulóknak.⁹

A háború végén a pápa megtagadta a németek kollektív bűnösségének gondolatát, megerősítve azt, hogy az igazságosság és a jog a legyőzöttekre is vonatkozik. De a nácizmus borzalmaira a győztes hatalmak a nácikéhoz hasonló erőszakos cselekedetekkel válaszoltak, így például több millió németet elűztek a hazájából, embertelenül bántak a háborús foglyok százezreivel. Ebben a helyzetben a pápa a helyes keresztény magatartás és a kiegyezési szándék példáját adta, Németországba apostoli vizitátort küldött az amerikai Muench érsek személyében.¹⁰

A háború alatt és után XII. Piusz ellen vezetett befeketítő hadjárat háborús uszítónak akarta őt feltüntetni. Ez az Egyházat támadók, a szabadkőművesek, a fasiszták, a kommu-nisták által időnként mesterségesen szított kampány rettenetesen elkeserítette a pápát, aki mindig, mindenhol és minden eszközzel a béke ügyéért küzdött, és a háború lerövidítését és a béke előkészítését kívánta.¹¹

„Mi magunk mindig a béke ügyéért szolgáltunk és mindig azért fogunk szolgálni, amíg csak életünk egyetlen szikrája is él bennünk” – nyilatkozta XII. Piusz 1947-ben az Actio Catholica férfi tagozata előtt tartott beszédében. A pápa szavait és tetteit azonban rendszeresen és következetesen meghamisították, és ez keserű fájdalmat okozott neki: „A nép, és különösen a munkásosztály körében az a vallásellenes propaganda terjed, hogy a pápa akarta a háborút, hogy a pápa tartja fenn a háborút és pénzt ad a folytatásához, hogy a pápa semmit sem tesz a békéért. Soha még ennél irtózatosabb és lehetetlenebb rágalom nem hangzott el! Ki nem tudja, ki nem látja, ki nem győződhet meg arról, hogy nálunk kitartóbban senki nem szállt szembe minden lehetséges módon a háború kitörésével, majd folytatásával és kiszélesedésével; hogy nálunk állhatatosabban senki nem könyörgött és figyelmeztetett: békét, békét, békét!; hogy senki nálunk jobban nem próbálta enyhíteni a háború rémtetteit?”¹²

De a történelem ebben is igazságot szolgáltatott. A pápa befeketítői és megrágalmazói voltak a háborús uszítók, ők a pápát saját bűneikkel vádolták, mint Káin az ártatlan Ábelt.

XII. Piusz, a zsidók védelmezője

A XII. Piusz világháború alatt kifejtett humanitárius tevékenységéről alkotott nagy képbe beleilleszkedik a zsidók érdekében és védelmében végzett munkája is. Hochhuth A helytartó című könyvének megjelenéséig (1963), amelyben a pápát a zsidók kiirtása tekintetében „hallgatással” vádolja, senki nem merte kétségbe vonni a pápának a zsidók érdekében mind az antiszemitizmus és rasszizmus erős és határozott elítélésével, mind a kiterjedt segély- és szeretetszolgálattal véghezvitt hatalmas tevékenységét. Azután A helytartó következtében a római pápa személyét karikatúrává torzították, a Pastor Angelicust a holokauszt bűnbakjává alacsonyították.¹³

Így az addigi általános elismerés a médiák galád közreműködésével megvetéssé és gyűlöletté vált. Az erre a korra vonatkozó irodalom nagy része, bár tudományos igénnyel készült, nem érzelemmentes, és néha módszerbeli hibát is tartalmaz. Csak jóval később, főleg VI. Pál pápának köszönhetően jelent meg a témakörrel foglalkozó hét „fehér könyv,” amely helyreállította az igazságot. XII. Piusznak ezen a téren elért érdemei is széles körben elismerést nyertek volna, ha a pápa személyén keresztül az egész Katolikus Egyházat nem vádolnák azóta is folyamatosan a genocídium vétkével, vagy legalábbis az abban való cinkossággal.¹⁴

XII. Piusznak a zsidók érdekében kifejtett humanitárius tevékenysége kiterjedt és állandó volt. A római kolostorokban és a Vatikánban több mint 5000 zsidónak biztosított menedéket. 1941 után a zsidók deportálása a pápa egyik legfőbb aggodalma lett. Ennek megakadályozása vagy legalábbis korlátozása, kiterjedésének megszabása a pápai segélyprogramok kiemelkedő pontjait képezték már akkor is, amikor még nem voltak hírek a haláltáborokban folyó szervezett gyilkosságról. A Szentszék tettei hozzájárultak ahhoz is, hogy az olaszok zsidópolitikája az egész háború alatt pozitívan eltért a németekétől: Mussolini egészen bukásáig nem engedélyezte egyetlen zsidó elhurcolását sem az SS haláltáboraiba, és ezt az elvi irányt változatlanul megtartotta 1943 után is az Olasz Szociális Köztársaságban (salói köztársaság), amíg az ügy tőle függött. A Katolikus Egyház elkötelezettségét a zsidók érdekében a megmenekültek száma is mutatja. A túlélők 90%-ának élete a katolikus intézkedéseknek volt köszönhető.¹⁵ Mindazonáltal megmarad a „hallgatás” kérdése. XII. Piusz miért nem lépett fel gyakrabban, határozottabban, nyíltabban a nácizmus rettenetes bűntettei ellen?

XII. Piusz pápasága első éveitől igen erősen aggódott a zsidók náci üldözése miatt, és nem mulasztotta el ezt nyíltan is kimutatni. Így az 1939. évi szentszéki tevékenység hivatalos jelentéseiben megemlítik a vatikáni segítségeket, amelyeket a „nem-árjának tekintett személyeknek nyújtottak, és ezért egyes államok törvényeinek büntetése alá kerültek.” De azután a németek hollandiai megtorlásai következtében, ahol a nácik a holland püspököknek a zsidók érdekében tett beavatkozására az üldözés fokozásával válaszoltak, XII. Piusz inkább a „hallgatás” politikáját követte, mint kisebbik rosszat. Ebben a kérdésben mutatott magatartása jól kirajzolódik az 1943. április 30-i, Preysing berlini püspökhöz írt levelében: „Karácsonyi üzenetünkben már mondottunk valamit azzal kapcsolatban, ami Németországban történik a nem-árják tekintetében. Röviden, de nagyon világosan: nem szükséges megerősíteni, hogy ebben a nagyon ínséges pillanatban atyai szeretetünk az Egyház nem-árja gyermekei iránt olyan, mint a többiek iránt. A jelen helyzetben nem tudjuk mással segíteni őket, csak imáinkkal, de elhatároztuk, hogy amint a körülmények lehetővé teszik, felemeljük szavunkat érdekükben.”¹⁶

A zsidóüldözés igen szomorú eseményére vonatkozó teljes dokumentumanyagból kitűnik, hogy „a pápa és munkatársai - annak alapján, amit a nemzetiszocializmusról tudtak – szilárdan meg voltak győződve, hogy a pápa részéről egy szenvedélyes hangú tiltakozás nem kényszeríti ki a gyilkos tevékenység szüneteltetését, hanem még súlyosabbá teheti a pillanat és a helyzet szeszélye szerint, és ugyanakkor még azokat a lehetőségeket is lerombolná, amelyek megmaradtak a diplomáciai út számára, hogy a zsidók érdekében fellépjen olyan országokban, mint Magyarország és Románia.”¹⁷

A „hallgatás” ellenére a pápa mindent megtett a zsidókért, amit csak diplomáciai, gazdasági és erkölcsi értelemben lehetett. Ezért érvényes továbbra is Robert Leiber véleménye: „Az Egyház a brutális erőszaknak, a gyűlöletnek és gyilkosságnak ebben a korában tekintélyével, bizalmával és hathatós cselekedeteivel győzött.” Maguk a zsidók több alkalommal kifejezték XII. Piusz pápának elismerésüket mindazért, amit a holokauszt idején értük tett. Már 1942-ben érkeztek a Szentszékhez köszönő táviratok a bolíviai, Costa Rica-i, dél-afrikai, chilei zsidó közösségektől, az amerikai és kanadai Orthodox Rabbik Egyesületétől, a zágrábi főrabbitól.¹⁸

Pacelli egész pontifikátusa alatt tudatában volt annak, hogy a nemzeti szocializmusnak és rémtetteinek nyílt elítélése Hitler bosszúját vonná maga után, és a Katolikus Egyháznak még erőteljesebb üldözéssel kellene szembenéznie. Amikor a pápa megkérdezte a lengyel püspököket, hogy nyilvános nyilatkozatban ítélje-e el a náci rezsimet, a főpapok határozottan lebeszélték tervéről. Adam Sapieha bíboros, krakkói érsek ezt írta levelében:¹⁹

„Tolmácsolja köszönetemet a pápának. Senki sem lehet hálásabb érdeklődéséért, mint mi, lengyelek. De ha valaha is nyilvánosságra hoznám ezeket a papírokat, vagy ha megtalálnák nálam, az összes lengyel feje sem lenne elég ahhoz a megtorláshoz, amit a nácik művelnének. Nemcsak zsidókról lenne szó, mindannyiunkat lemészárolnának. Mi haszna lenne elmondani azt, amit mindenki tud? Természetes, hogy a pápa velünk van. De semmi szükség arra, hogy közhírré tegyük a pápa elítélő nyilatkozatát, ha ez súlyosbítaná bajainkat.”

Pasqualina nővér beszámol egy olyan eseményről is, amit ma azok nem akarnak tudomásul venni, akik XII. Piuszt gyávasággal vádolják és szemére vetik, hogy hallgatott, holott tudott a nácik rémtetteiről. A pápa saját kezüleg égette el az általa olasz nyelven írt, tízezrek koncentrációs táborba való elhurcolása ellen tiltakozó négyoldalas levelét, amikor fülébe jutott, hogy a holland püspökök egy hasonló bíráló hangú pásztorlevelének nyilvánosságra hozatala után a németek negyvenezer embert, mindenekelőtt zsidó származású katolikust letartóztattak, és különböző táborokba hurcoltak. Közöttük volt a katolikus hitre áttért Edith Stein karmelita nővér is.

Pasqualina Lehnert szó szerint ezt mondta: „A holland püspökök tiltakozásának borzalmas következményei megrendítették a pápát. ő is épp egy ilyen tiltakozó nyilatkozaton dolgozott, amikor egyik nap belépett hozzám a konyhába, és miután közölte velem, mi a szándéka, megkért arra, gyújtsak tüzet, hogy elégethesse a nyilatkozatot.”

Amikor Pasqualina nővér aggályának adott hangot, a pápa azt felelte: „Ezt a tiltakozó jegyzéket tulajdonképpen ma délután akartam megjelentetni az „Osservatore Romano”-ban, de aztán arra gondoltam, ha a holland püspökök tiltakozása nyomán negyvenezer ártatlan embert hurcoltak el táborokba, akkor Hitler a pápa szavai hallatán legalább kétszázezer embert fog internálni. Ezt nem engedhetem meg.”²⁰

A Szentszék és a hitleri Németország között 1933-ban létrejött, a katolikus oktatási és egyesületi intézmények szabadságát bizonytalan ígéretekkel szavatoló, meglehetősen vitatható birodalmi konkordátumot is csak azért kötötték, hogy az törvényi hátteret biztosítson a Katolikus Egyház számára Hitler túlkapásai ellen.²¹ Ezek a túlkapások a konkordátum aláírásakor már kezdtek kirajzolódni.

Egy esetleges egyházszakadástól való félelem is fokozottabb óvatosságra késztette XII. Piusz pápát. Megőrizte pártatlanságát, nehogy kockáztassa az Egyház és a világban élő katolikusok egységét. Az egymással háborúban álló felek mindegyike bármikor bebocsátást nyerhetett a Vatikánba. Talán a sors különös rendelése volt, hogy az Egyház vezetése ebben a nehéz időben egy óvatos diplomata kezében volt, aki a Szűzanya oltalmát kérte.

A tekintélyes olasz jezsuita folyóirat, a Civiltá Cattolica 2000 elején felsorolta az összes olyan indokot, amely a pápának a holokauszttal kapcsolatos hallgatása mellett szól: XII. Piusznak a lelkes nyilatkozatok formájában történő tiltakozás elvetésével, de ugyanakkor konkrét segélyakciók szervezésével több zsidót sikerült megmentenie, mint amenynyit Hitler-ellenes szózataival megmenthetett volna – véli Pierre Blet jezsuita történész. Ezért a háború után sok zsidó köszönetet is mondott a pápának. Persze ma már senki nem beszél erről. Ilyen volt például Golda Meir későbbi izraeli miniszterelnök asszonynak meleg hangú köszönetnyilvánítása csakúgy, mint a katolikus hitre később áttért Israelo Zolli római főrabbié is 1958. október 9-én, közvetlen XII. Piusz halála után.

Elio Toaff római főrabbi kiemelte, hogy az olaszországi zsidók bárki másnál jobban érezhették és méltányolták azt a könyörületes és nagylelkű baráti magatartást, amelyet a pápa a zsidóüldözés és terror szörnyű évei alatt a zsidók irányában tanúsított. A New York Times közölte a New York-i főrabbi dicsérő szavait XII. Piuszról, és az amerikai zsidó sajtó egésze is csatlakozott ehhez a pozitív megítéléshez.²²

A washingtoni „Jewish Post” azt írta XII. Piusz halálakor, hogy senki sem segített a zsidóknak a legszörnyűbb tragédiájuk órájában olyan mértékben, mint a pápa. Az 1945. október 11-i New York Times beszámolója szerint a Zsidó Világkongresszus húszezer dollárt ajándékozott a Vatikánnak annak elismeréséül, hogy a Szentszék menedéket biztosított zsidóknak a fasiszták és nemzetiszocialisták terrorja elől.²³

XII. Piusz segítőkészségéről számolt be a már említett akkori római főrabbi, Israelo Zolli is: „A Szentatya egy személyes, kézzel írott feljegyzést küldött az összes püspöknek, amelyben utasította őket, oldják fel a klauzúrát a kolostorokban és szerzetesi közösségekben, hogy azok ily módon menhelyül szolgálhassanak a zsidóknak. A történelemben nem volt még egy olyan hős, aki ekkora hadseregnek parancsolt volna; nagy- és kisvárosokban munkálkodó papok egész hada volt azzal elfoglalva, hogy kenyeret juttasson az üldözötteknek, és útlevelet szerezzen a menekülteknek. Apácák tábori konyhákban serénykedtek, hogy a rászoruló nőknek vendégszeretetükkel segítsenek. Rendfőnökök indultak el az éjszakába, hogy feltartóztassák az áldozatokra vadászó német katonákat. Mindannyian a keresztényi szeretet belső késztetésétől hajtva követték XII. Piusz utasításait, fittyet hányva a halálveszélyre.”²⁴

A pápa ravatalánál tisztelegve – sok más méltató beszéd között – a következő szavak is elhangzottak:

„Tanúsítom, hogy a 9000 római zsidóból 8000-et a Vatikán mentett meg” (Nicolaus Kunkel, a Rómát megszálló német parancsnokság tisztje);

„Nagy ember volt és jó ember, és én szerettem őt.” (Montgomery tábornok);

„Minden dolgot olyan látószögből ítélt meg, amely túlmutat az embereken, az emberek vállalkozásain és civakodásain” (De Gaulle);²⁵

„A hétköznapi konfliktusok zűrzavara fölött álló erkölcsi igazságot hirdette” (Golda Meir, Izrael állam külügyminisztere).²⁶

01 MONDIN, Battista, Pápák enciklopédiája, Budapest, 2001, 688–689

02 vö: SANDFUCHS, Wilhelm, Papst Pius XII. Ein Lebensbild, 2. Aufgabe, Karlsruhe, 1956, 88

03 PIUS XII., Discorsi e radiomesaggi I–XX, vol. I., Cittá del Vaticano 1958, 306.

04 MONDIN, Battista, i.m., 688–689

05 vö: SCHMID, Johanna, Papst Pius XII. begegnen, Augsburg 2001, 58–59

06 ZIGÁNY Miklós – FÉNYI András, XII. Pius élete és válogatott beszédei, Esztergom 1943, 148.

07 JEDIN, Hubert – REPGEN Konrad, Handbuch der Kirchengeschichte. Die Weltkirche im 20. Jahrhundert, Band 7, Freiburg – Basel – Wien 1979, 81.

08 VANDENBERG, Philipp, Stãpânii din umbrã. Puternicii lumii ºi medicii lor de la Marc Aureliu pânã la Papa Pius al XII-lea, (ford. Munteanu Florin), Bucuresti, 2002, 186.

09 KRAMMER von Reisswitz, Crista, Falsch zitiert, aber gut zu verkaufen. Über das Buch Cornwells, in FAZ 321/2000, 33 (Samstag 10.Juli)

10 FRANZEN, August, Kis egyháztörténet, Szeged, 1998, 386.

11 TARDINI, Domenico Kardinal, Pius XII. als Oberhirte, Priester und Mensch, Freiburg-Basel-Wien, 1961, 81.

12 MONDIN, Battista, i.m., 690.

13 HOCHHUTH, Rolf, A helytartó, Budapest, 1966, 242

14 BLET SJ, Pierre, XII. Piusz és a második világháború a Vatikán archívumai alapján, (ford. Rezsőfi Judit), Debrecen 2003, 326

15 FRIEDLÄNDER, Saul, XII. Pius és a Harmadik Birodalom, Budapest, 1966, 69.

16 LÉVAI, Jenő, Geheime Reichssache – Papst Pius XII. hat nicht geschwiegen, Köln–Müngersdorf 1966, 111.

17 JEDIN, Hubert – REPGEN Konrad, i.m., 83.

18 LEIBER Robert, Pius XII, in Katholische Kirche im Dritten Reich (hrsg. Albrecht, Dieter), Berlin, 1976, 112.

19 DUCE, Alessandro, Pio XII e la Polonia 1939–1945, Roma, 1997. 265.

20 SR. LEHNERT, Pasqualina M., i.m., 170.

21 A Szentszék és Németország között kötött konkordátum teljes szövegét angol nyelven lásd in: http://www.pius12.com/archives/00000036.html (2004-02-21)

22 Vö: BAUM, Ernst, Jüdische Annerkenung für die Rettungsaktion Pius XII, in Accademia 4/2003, 59-61.

23 STEINER, Rudolf, Jewish Recognition for Pius XII, in: First Things, 2000. októberi számában, 77.

24 FISCHER, Heinz–Joachim, Die Nachfolge, 86.

25 BLET SJ, Pierre, i.m., 326

26 SZENDE Ákos, XII. Piusz pápa drámája.Sziklaszilárdan, lelki gyötrelmek közepette is. in: Heti Válasz, IV. évf. 2. szám,

* A kolozsvári Szent Mihály Római Katolikus Plébánia lelkipásztora