A szakrális és a vallásos művészet hivatása

A keresztény művészet helyzete az ezredforduló Európájában azért válságos, mert Európa van válságban. Európa válságát pedig a nyugatinak és kereszténynek mondott ember és kultúra gyökereitől való elszakadása okozza. Miközben számot tart a kereszténység vívmányaira társadalmi, politikai, szociális és kulturális téren egyaránt, eközben Krisztus már nem számít. Az Egyháztól pedig már több mint két évszázada elfordult. Mi az, Orlai Petrics Soma: Szent Cecília

ami kihúzhatja az érdektelenség zsákutcájából a keresztény művészetet? Ugyanaz, ami magát az Egyházat is: a következetes, megalkuvás nélküli ragaszkodás az eredeti kinyilatkoztatott igazsághoz. Ma azt látjuk, hogy azokban a kolostorokban, ahol továbbra is dühöng a II. Vatikáni Zsinat utáni szekularizált újítási akarat, ott kipusztulnak a közösségek. Ahol pedig visszatérnek a katolikus liturgia teljességéhez, a látható megszentelődésre törekednek s a missziós szándékot újra komolyan veszik, ott ismét megtelnek a szerzetesházak. A keresztény művészetnek minden korban ugyanaz marad a hivatása: kifejezze a maga művészi eszközeivel az Igazságot, kifejezési lehetőségeivel közel hozza a hittételt, s ezzel élményszerűvé tegye azt. Ehhez azonban először magának a művésznek kell hiteles krisztusi embernek lennie. Olyannak, aki Krisztusban él. Misztikusnak.

1. Erről beszél az első forrásunk, melyet most felidézünk. Romano Guardini, a szív teológusa írja A liturgia szelleme című tanulmányában, mely megkerülhetetlen a liturgia tanulmányozásakor, a következőket:

„Valamely műalkotás vagy dolog akkor szép, ha annak belső lényege és jelentése létezésében tökéletesen kifejezésre jut. Ez a 'tökéletes kifejezésre jutás' foglalja magában a szépség lényegét. A szépség a dologhoz tartozó és létének megfelelő kifejezési forma. »Pulchritudo est splendor veritatis - est sepcies boni« = »a szépség a tartalmi igazságnak napfényre jutása és a jóságnak a tükörképe«… A szépség tehát önmagában is meglévő érték; nem igazság és nem jóság, s nem is lehet ezekből levezetni. Mégis a legszorosabb viszonyban van az említettekkel. Ez azt jelenti, hogy a szépség megjelenéséhez kell lennie valaminek, ami külsőleg kifejezésre tud jutni, valami tartalmi igazságnak, vagy valami élménynek, ami megnyilvánulásra vár. Az első tehát – nem ugyan a rangot és értéket, hanem a sorrendet tekintve – nem a szépség, hanem az igazság… Az »igazság« viszont nemcsak holt, fogalombeli helyességet jelent, hanem igazi létkapcsolatot, belső életvalóságot, egy léttartalomnak egész erejét és teljességét. A 'szépség' pedig az a boldogító fény, amely rögtön megcsillan, mihelyt napfényre kerül az elrejtett igazság. A szépség tehát kifejezésteljesség.”

Mindebből nyilvánvaló, hogy a hittétel, azaz az Igazság a liturgikus imádság és a keresztény művészet tartalma. Aki nincs élő kapcsolatban Vele, annak nem lehet köze a keresztény művészethez sem. Vele, hiszen az Igazság Jézus Krisztus maga.

2. Az imént elmondottakból az is világosan következik, hogy pontos különbséget kell tennünk a szakrális és a pusztán vallásos művészet között. Az első a liturgia szolgálatában áll és nem lehet elválasztani a hittételtől, mely természetfölötti eredetű. Ezért joggal tartja fönn magának az Egyház, amely a hit letéteményese, a döntés jogát, hogy elbírálja: mi szolgálhatja a liturgiát, azaz mi kerülhet be a templomba és mi nem.

A vallásos művészeti alkotások felett viszont nem mond ítéletet tiszteletben tartva az alkotás szabadságát, hiszen az a személyes, megélt istenélményből forrásozik, lehet egészen szubjektív s kiindulópontja az egyes ember, aki kapcsolatba lépett Istennel. Igénye a saját élmény kifejezése. Míg a szakrális művészet objektív alapokon nyugszik és természetfölötti eredetű, addig a vallásos művészet szubjektív és egyéni. Így rendelkezik minderről a II. Vatikáni Zsinat Liturgikus Konstitúciója:

„Teljes joggal számítják a legnagyszerűbb emberi teljesítmények közé a képzőművészeteket, különösen pedig a vallásos művészetet, s azon belül is mint ennek csúcsát, a szakrális művészetet. A vallásos és szakrális művészet Isten végtelen szépségére figyel, azt akarja lehetőségei szerint emberi alkotásban kifejezni… Az Anyaszentegyház mindig fönntartotta magának a jogot, hogy ítélkezzék a műalkotások felett: megfelelnek-e a hitnek, a vallásosságnak és a vallás áthagyományozott elveinek, továbbá alkalmasak-e a szakrális használatra.”

A keresztény művészet munkásának tehát jártasnak kell lennie az Isten beavatottjaként az ő titkaiban.

3. Végül, de nem utolsó sorban abból, hogy a keresztény művészet misztikus alkotókat feltételez, sajátos látásmód következik. Olyan, amelyről Prohászka püspök tesz tanúságot, amikor a Pilisben jár. A Pilis hegyén című tanulmányában így ír:

„A Pilis nemcsak antidialektikus, hanem misztikus hegy is, s az erdők illatába itt a régi misztika kincsei is bele vannak keverve. Csendjükben meg-megszólalnak az Énekek-énekének szólamai, azok a hatványozott dalfélék, mikor a dalt dalos lélek kommentálja. Szent Bernát kommentárjain, melyeket az Énekek-énekéről írt, olyasmi érződik, mintha valaki dalokat dalosítana, s a már magában véve is szép és gyönyörű éneket valahogy megzenésíteni akarná. Ezek a kommentárok a misztikus élet sejtelmeinek szavakba való tolakodásai, vallomásokban való kibontakozásai. A csend tőlük csengővé lesz, a homályok kivilágosodnak s a lélek a világ zajából s önmagának khaoszából menekülni iparkodik; emelkedik fölfelé s magával emeli a világot.

Mikor erre gondolok, nem nézem a Pilist mélázó alkonyban; nem nézem holdvilágos éjben, mikor az energiák pihenőre térnek, hanem inkább akkor mereng rajta szemem, mikor energiák járják; nézem júliusi napsütésben, mikor a tölgyek, a bükkök s kőrisfák sejtjeiben millió rokka perdül, s mikor millió szövőszéken a természet sejtszövetté szövi a napsugárt. Ez a csendes s mégis belső energiáktól átjárt erdő a lelki elmélyedésnek legalkalmasabb képe. Csendes az elmélyedt lélek, s csendes a júliusi erdő is. Madár nem dalol benne, szél se rebben, s mégis feszülnek a belső energiák. Ilyen a misztikus lélek is; gondolatainak s érzéseinek aranyos szálait rögökbe s csillagokba akasztja, s ezt az aranyos pókhálót borítja magára, Istenre s a világra. A lélek e hálónak művésze s boldog foglya egyaránt. A júliusi erdőn s a misztikus lelken az élet s az alkotás szelleme üli a maga ünnepét. Ebben a júliusi hévben s tűzben kell járnunk a Pilisen s hallgatóznunk, mint éneklik az erdők, a csend s a titokzatosság az Énekek-énekét, mint élvezik saját elragadtatásukat, a több-élettel való ölelkezésüket s a nap hevének fölcsókolását.”

E fönséges sorok egy misztikus elragadtatott sorai. Olyan emberé, aki átlát a felszínen, aki mindenkiben és mindenben meglátja Istent. „Boldogok a tisztaszívűek: ők meglátják Istent.” (Mt 5,8) Olyan léleké, aki Istenben él, és Isten őbenne, s emiatt 'dalokat dalosít', melyekkel Istenhez emeli a világot. Olyan léleké, aki ki tud lépni önmagából, sőt túl tud lépni önmagán, és így Isten bizonyságait látja meg rögökben, csillagokban saját érzésein és gondolatain keresztül. Fogoly léleké, aki igazán szabad. Isten szabad foglyáé, aki elragadtatott, mert a több élet vágya és heve feszíti szüntelen. Olyan művészé, aki a Nap hevét képes fölcsókolni, azaz a kegyelem érintésére érzékét nem veszítette. Az ilyen ember másként lát és láttat: a hasonlíthatatlan keresztény hit szemével.

Ilyen régi-új látású emberekre van szüksége a szakrális és vallásos művészetnek, hogy betölthesse a dekadenssé vált, szekularizált világunkban hivatását. Kívánom, hogy ilyen művészeket kapjon Anyaszentegyházunk!

Dr. Osztie Zoltán

^{a KÉSZ elnöke}