SPIRITUALITÁS

Emberek között

Foucauld Károly testvér lelkisége

Korunk egyik jellegzetessége, hogy életkörülményeinek minden mozzanatában egy felépítendő, új világ felé fordul, melynek horizontja azonban kizárólag földi. Napjainkban az emberiség van minden misztika fókuszában. Az anyagi világ istenítésének légköre egyre érzékelhetőbb. Eljut az emberek összességéhez. Azt hiszem, a történelem során az ember még sohasem veszítette el ilyen mértékben az érzékét az isteni iránt, pontosabban, érzékét a személyes és élő Isten iránt, aki mindenek felett áll. Korunk mintha az emberen, a világ fejlődésén át keresné az isteni abszolútumot, ha ugyan nem szállítja le ennek a bizonyos eljövendő világnak a rangjára, ha ugyan nem ezzel azonosítja. Ez a légkör a mai keresztények felfogását is befolyásolja, akik elsősorban arra törekszenek, hogy kereszténységük az emberi testvériesség törvényeinek tudatosításában teljesedjen ki. Gazdagodást jelent ez a törekvés, amennyiben megköveteli, hogy az új emberiség dimenzióihoz méretezve valósuljon meg a keresztény szeretet. Az emberek egységének és szeretetben való testvériességének állandó gondja jellemzi századunk kereszténységének egész lelkiségét, még a szemlélődő lelkiségét is. Csakhogy nem veszélytelen az intézményes és társadalmi megvalósítások síkjára összpontosítani a kereszténység élő erőit. Ezeket a veszélyeket nem mindig látták meg elég világosan, ezért van az, hogy máris érzékelhetők a közelgő, vagy már meg is kezdődött tévelygések. Többször hallottunk már arról a teljesen pragmatikus apologetikai magatartásról, mely sok esetben abból a kisebbrendűségi érzésből származik, mely a keresztényben támad a földi lehetőségekről festett impozáns kép láttán. A kereszténynek ez az apologetikai magatartása Krisztus tanításából és az evangéliumból gyakran csak azt mutatja be, csak azt jegyzi meg, ami közvetlenül kielégítheti a békére áhítozó földi társadalom egységének és testvériségének szükségleteit. Innen már csak egy lépés és máris odajutottunk, hogy megfeledkezünk állapotunk és rendeltetésünk Krisztushoz való kötöttségéről, arról, hogy Krisztus a Szentháromsághoz tartozik, megfeledkezünk arról, hogy minden vallás istenközpontú, s maga ez a világ is az. És sokan vannak, akik úgy teszik meg ezt az egyetlen lépést, hogy maguk sem tudnak róla.
A modern keresztény világot az a veszély fenyegeti, hogy elveszti az imádás érzékét, mely a legfőbb szépség és a legfőbb szeretet önmagáért való szemlélete, elveszti, mert kihalt belőle a Krisztustól, a Megtestesült Igétől és Isten Fiától való természetes és teljes függőségének érzete. Az imát már csak azért érzi szükségesnek, hogy az fölemelje és éltesse emberi voltában. Az ima már nem annyira a szeretet spontán lendülete, mely akár a kézzel fogható hasznosság rovására is a mindenek teremtője és a megtestesült szeretet elé viszi az embert. Elfelejtettük a tiszta, az önmagáért való ima értelmét. Az ilyen ima időveszteségnek tűnik abban a világban, melyben a bonyolult feladatok sürgető volta, a lázas tevékenykedés mámorával kábítja az embert.
Elerőtlenedett az ima iránti érzék sok keresztény környezetben is, így veszett ki belőlünk az érzék az olyan értékek iránt is, mint a csend és a világtól való elkülönülés Istenért, holott éppen ezek az imádkozó és imádó lélek legfőbb pszichológiai igényei.
Már csak tevékenyen akarnak imádkozni, imádságos tevékenységet akarnak adni Istennek. Vajon miért? Alighanem azért, mert már nem tudják elképzelni, hogy értéke lehet az olyan cselekedetnek, melyből nem ered legalább némi, az ember számára hasznos, kézzel fogható földi eredményesség. E felfogásból származik az „aktivizmus,” mely a tárgyas, a céllal bíró cselekedet mindenekfelett való felsőbbrendűségébe vetett hit.
Kevesebb szó esik Jézus Krisztusról mint személyiségről, a személyes szeretet tárgyáról, aki Atyja mellett él; inkább Krisztusnak az emberiségben való titokzatos jelenlétéről beszélnek. Ösztönösen inkább arra hajlanak, hogy felhasználják Krisztust a beteg emberiség gyógyítására, mintsem arra, hogy szolgálják Krisztusban az abszolút isteni személyt, aki felé végső fokon szeretetben és imádatban mindennek irányulnia kell. Innen a feszélyezettség, melyet akkor éreznek az emberek, mikor egyéni üdvösségről van szó. Szívesebben mennek Jézushoz az emberen át, mert mindenekfelett a modern világ egységre és békére való törekvéseit akarják megvalósítani, betölteni.
Mindez kétségkívül keresztény megnyilatkozás. Mint már mondtam, ez a magatartás jellemzi a XX. század lelkiségét, még a szemlélődő imának is ez szab sajátos jelleget, amennyiben a szemlélődő ima valóban élő, és szervesen tartozik a korhoz. De rendkívül súlyos volna – annyira súlyos, hogy a kereszténység már nem is az lenne, aminek Jézus akarta –, ha végül is oda jutnánk, hogy Krisztust kizárólag testvéreinken át és őértük keresnénk. Távol van tőlem a szándék, hogy szembeállítsam a szeretet két irányát, Isten és testvéreink szeretetét. De ne feledkezzünk meg arról, hogy Szent János nem akármilyen szeretetről beszélt nekünk. Azzal a szeretettel kell szeretnünk, melyet a szűz apostol érzett meg Jézus szívében, s ez a szeretet csak akkor lehet valóságos, ha alkalmas arra, hogy – a csenden és a dolgoktól való elkülönülésen át – Jézus, Isten Fia felé vigyen bennünket az imádásban, az önmagáért való imában, mely minden istenszeretet végpontja.
Minden keresztényben meg kell lennie – legalábbis csírájában – a még vívódó szeretet e kettős lendületének. Az átlagos keresztényben vagy az egyik, vagy a másik lesz túlsúlyban, fájdalom és belső vívódás nélkül szerzi meg az elsőbbséget a szeretet egyik vagy másik lendülete. Így alakul ki a két típus: az aktív és szemlélődő. A szemlélődést természetesen nem kell szembeállítani a tevékenységgel – mint ahogy gyakran teszik –, de fel kell ismernünk a keresztények és a hivatások különböző típusait. A szentekben a szeretet két követelménye között akkora a feszültség, hogy lelkük mélyén állandósul a heves vívódás ég és föld között – ez a jele az Isten és az emberek iránt táplált szeretet hiánytalan teljességének. Megtört emberségünkben ez a vívódás mintegy visszhangja annak a végtelenül titokzatosabb, békésebb vívódásnak, melyet Jézus, az Ember Fia megváltó lelkében támasztott a boldogító istenlátás szeretete és abszolút világossága.
…A lényeges azonban az, hogy Jézusnak átadjuk magunkat, éspedig Neki, az ő személyének, mert ő az első – és ezt nagyon erősen hangsúlyozom, hiszen rejtett életünk értelme ezen áll vagy bukik. És ha Jézust megtaláljuk titokzatos testében, vagyis testvéreinkben, azért találjuk meg, mert előbb már rátaláltunk az élő Jézusra. Az iránta való szeretetből fakad izzó szeretetünk testvéreink iránt, így értjük meg, hogy nem adhatunk nekik többet, nagyobbat, mint ha felemésztődünk az iránta érzett, „önmagunkat elveszejtő” szeretetben.
Imádnunk, szemlélődnünk, imádkoznunk és szeretnünk kell, át kell adni magunkat a kereszt áldozatának – minden önmagával következetes keresztény szeretetnek ez a végpontja – saját magunk nevében és testvéreink nevében. Jézusra függesztett tekintettel, szeretetétől teljességgel eltelve, rejtett módon illeszkedünk az emberek közé, mert hatásunk a világra mindig rejtett…
A szenvedélyesen szeretett Jézus legyen az első életünkben. Ezt kell megmutatnunk az embereknek a „puszta tény által,” akik vagyunk. És hatásunk az emberekre Krisztuson keresztül valósul meg, imánk és önmagunk feláldozásának gyümölcse lesz. Nem választunk emberi eszközöket ahhoz, hogy testvéreinket szeressük, s e szeretetet bizonyítsuk nekik. Elég, ha Isten szívével szeretjük őket. Állandó kísértés az, hogy különböző módszerekkel hatni akarunk az emberekre, meg akarjuk nyerni őket különböző emberi eszközökkel, hogy befolyásolni akarjuk őket, s pillanatonként le akarjuk mérni, ki akarjuk számítani a kézzel fogható eredményt. Pedig ez vajmi kevéssé fontos a számunkra. Foucould atya nem is tudott volna felmutatni semmi kézzel fogható eredményt.
Az egyháznak örök az a küldetése, hogy Istent szemlélje. Ennek az örök küldetésnek folytatása és beteljesítése a mi sajátos feladatunk a mai világban, az új életkörülmények között. S mert a világnak újból meg kell tanulnia Krisztust önmagáért imádni és szeretni, szerzetesi életünk ezért nem vonul klauzúra mögé, ezért akar beleágyazódni a szenvedő emberiség életébe. Éppen ez jellemzi Foucauld atyát: szerzetesi élet a hagyományos külső keret nélkül, hiteles szerzetesi élet klauzúra nélkül, az emberiség mindennapi munkája közepette. Egyszerűen imádságos jelenlétünkkel imánkat mint kovászt vegyítjük az emberi masszába, jelenlétünk mintegy állandó bizonyítéka annak, hogy igenis lehet imádni és imádkozni olyan életkörülmények között is, amilyenekre a XX. század ítélte az embereket. A csend és a földi dolgoktól való elkülönülés értékét kell újra felfedeznünk és hordoznunk a gyári munkák zajában anélkül, hogy külsőleg lekülönülnénk testvéreinktől. Betű szerint kell megvalósítanunk Szent Pál tanítását, „használni a világot,” vagyis munkánk révén jelen kell lennünk a világban, de „mint aki nem használja,” s ez teljes belső elkülönülést, átalakulást követel meg. Életünknek kell bizonyítania, hogy napjainkban is lehetséges és szükséges az ima, s hogy Jézust ma is éppen olyan szenvedélyesen lehet önmagáért szeretni és imádni, mint húsz évszázaddal ezelőtt Galileában.
Ez egész életünk. Nehéz, de szép. Ijesztően sokat kíván. Ha nem mindenekelőtt őérette van, ha nem teljesen benne, reá hagyatkozva folyik, úgy nem szolgál semmire. „Ti vagytok a föld sója. Ha a só ízét veszti, ugyan mivel sózzák meg? Nem való már egyébre, mint hogy kidobja és széttapossa az ember.” Az akkori szemlélődőkhöz, az apostolokhoz szólt ez a riasztó figyelmeztetés. Lássátok meg, hogy Foucauld atya, hogy Lisieux-i Szent Teréz élete milyen kizárólagosan reá, az ő szeretett jelenlétére és szerelmére összpontosult…
Ha tudnátok, mennyire átérzem annak a szükségességét, hogy életünket minden korlátozás nélkül átengedjük a hivatásunk parancsának! Mennyire szeretném azt látni, hogy mindnyájan szenvedélyesen kívánjátok a szeretetben való teljes önátadást, a magatokról való megfeledkezést, az alázatot és engedelmességet, mindazt, ami szentté tette Foucauld atyát. Ez az egyetlen út.
René Voillaume
(Újvidék, 1969)