ARCOK, VALLOMÁSOK

Csodálatos dolog énekemmel Istent dicsérni

Sillye Jenő a keresztény könnyűzene – pontosabban a gitáros keresztény beat hazai megteremtője. Gazdag életútja, pályája több, mint három évtizedet ölel fel.

– Kezdjük a gyökereknél: milyen családból, milyen útravalóval indult az életbe?
– Nagyon szerény körülmények között nőttem fel. Szüleim elváltak, anyám hazaköltözött velünk, két fiával, egy kis szoba-konyhás lakásba. Számomra az valahogy mégiscsak a mennyország volt. Nagymama volt életem egyik legerősebb, meghatározó személyisége, akinek Isten után – szellemileg, lelkileg, hitben – a legtöbbet köszönhetek. Ez a nyitott szívű, csodálatos, pici, törékeny asszony foglalkozott velünk a legtöbbet, hiszen anyánknak dolgoznia kellett. ő tanított meg imádkozni, arra nevelt, hogy van Valaki, akihez mindig bizalommal fordulhatok. A hit egyrészt kegyelmi ajándék, másrészt viszont nevelés kérdése. Mi ezt a nevelést is tőle kaptuk, ő volt az, aki nagy szeretettel gondoskodott testi és lelki gyarapodásunkról. Igazán felnőtt koromban értettem meg helytállását, hősies áldozatvállalását. ő maga kilenc gyereket nevelt fel, mégsem fordult meg a fejében, hogy ne azt tegye, amit tett: kitárta a szívét és az ajtaját, mindent fölvállalt, mindent átalakított az életében. Egyetlen célja volt, hogy egészséges lelkű emberré neveljen minket. Az élet egyik legnagyobb ajándéka volt ő nekem.
– Mikor és hogyan került kapcsolatba a zenével?
– Az imént említett okok, legfőképpen pedig szerény anyagi lehetőségeink miatt, viszonylag későn kezdtem el zenével foglalkozni. Valamikor 15-16 éves korom táján került a Béketéri templomba egy fiatal pap, aki úgy foglalkozott a fiatalokkal, hogy szervezett egy énekkart. Ebben az ifjúsági kórusban kaptam első igazi nagy zenei élményeimet. Maga a kóruséneklés is csodálatos ajándék. Közösségépítő, felelősségre nevelő, hiszen hamar kiderül, egyetlen ember figyelmetlensége tönkreteheti a többiek munkáját. Sokunk közös igyekezetéből születik meg az a csodálatos harmónia, ami eljut az emberi szívekhez, és fölszáll az égig. Itt éreztem és értettem meg, milyen csodálatos dolog énekelni, énekemmel Istent dicsérni. Nagyjából ezzel egy időben ért engem is, mint egész generációmat, egy másik nagy zenei hatás, a beatzene. Úgy éreztük, ez a lendületes, friss zene fejezi ki legjobban érzéseinket, lelkivilágunkat. Akkor ébredt bennem a vágy, hogy a templomban, a szentmiséken, a hittanórákon, a családban, közös imáinkban megélt élményeimet megfogalmazzam ezen a nyelven.
– Mi adta az indíttatást ezekhez a mindenki számára érthető dalokhoz?
– Először is kellett hozzá ösztönző, bátorító biztatás. A nagy példakép, akitől először hallottam templomi dalokat ebben a stílusban, gitárral a kezében énekelni, a francia jezsuita pap, Lucien A. Duvall atya volt. Korának híres dal- és sanzonszerzője volt, dalaival járta az országot, fellépett sokhelyütt, nemcsak templomokban, hanem világi színpa-dokon is. Borzasztóan tetszett nekem az, amit és ahogyan énekelt, és elhatároztam, hogy én is hasonló dalokat fogok írni, és talán egyszer majd én is járom a világot. Úgy látszik a Jóisten lenézett az égből, elmosolyodott. Édesanyámmal megbeszéltük, hogy a nyári szünetben, diákmunkával keresett pénzből gitárt vehetek. Így lettem egy egyszerű kis NDK-gitár boldog birtokosa. Beiratkoztam az angyalföldi zeneiskolába, ahol klasszikus gitárt tanultunk, de fiatal tanárunk nagyon jól tudta, hogy legalább ennyire szeretnénk a beatzenét is művelni, és mindig megtanított nekünk egy-egy dalt is.
– Hol, milyen iskolákban tanult, hogyan alakult szakmai pályája?
– Érettségi után magyar-történelem szakra jelentkeztem. Előre figyelmeztettek, nem fognak felvenni, ha igennel válaszolok a kérdésre, hogy vallásos, rendszeres templomba járó vagyok-e. Igazuk lett, elutasítottak. Egy darabig nem igazán tudtam mit kezdeni magammal, később azután sikeres felvételinek köszönhetően bekerültem a Jogi Karra. Igazán soha nem akartam jogász lenni, másfél év után megszakítottam a tanulmányaimat és ezzel tulajdonképpen kikerültem az intézményes képzési rendszerből, és egy sajátos utat jártam be. Zenei pályára nem mehettem, hiszen nem volt olyan zenei alapképzésem, amit mások már egészen kiskorukban megkaptak. A sors úgy hozta, hogy 1996 decembere óta főállású zenész, előadóművész vagyok.
– Szerencsére a legnehezebb idő-szakokban sem hagyott fel a gitáros énekléssel
– A kerülőutak azért a lényegtől nem térítettek el. Húsz-huszonkét évesen kezdtem el írni ezeket az egyszerű kis dalokat. Zenei pályámat, egész későbbi életemet döntően befolyásolta Kismaros, majd a későbbiekben Nagymaros. A 70-es évek elején Balás Béla, a mostani kaposvári püspök, volt ott káplán, meghívott bennünket énekelni a hittanórára. A legnagyobb élményt nem is annyira maga az éneklés, a bemutatkozási lehetőség jelentette, hanem az utána elhangzott kérdések: Miért írtad ezt a dalt, mit akartál megfogalmazni, mire gondoltál? Nekem ott helyben, rögtön vallanom kellett hitemről, az életemről, érzéseimről. Akkor és ott értettem meg, hogy nem csak eljátszanom és elénekelnem kell a dalokat, hanem tanúságot kell tennem lelki meggyőződésemről, Isten-élményemről, Jézusról, magáról a kereszténységről. A kettő együtt adja hitelét, hitelességét annak a műfajnak, ami mellett elköteleztem magam. Ezek az akkor föltett kérdések szembesítettek saját hitemmel, és ez a szembenézés kísér azóta is az életemben.
– Milyen „csatornákon” terjedt ez az új zene?
– Ezek a dalok – tömegkommunikációs háttér híjján – szájhagyomány útján terjedtek. Teljesen természetes volt, hogy aki többet akart tudni rólunk, vagy szerette volna megtanulni az énekeket, megkeresett minket. Így aztán hosszú éveken át jöttek-mentek a fiatalok az otthonunkban. A kapcsolatkeresés, ez a nyitottság a másik felé ma már elképzelhetetlen.
– Mi hozta az igazán nagy áttörést Sillye Jenő és barátai együttesének?
– 1973 nyarán egy egri nyári lelkigyakorlat, pontosabban papi továbbképzés, amelyre az ország minden részéből érkeztek résztvevők. A szervezők meghívták előadónak a tanulmányai befejeztével Rómából éppen akkor visszatért Tomka Ferencet, hogy elmondja paptársainak, illetve megossza velük azt, amit a nagy nyitás, az új szellemiség, a megújulás jegyében Rómában tanult és tapasztalt. ő pedig minket hívott meg, mint olyan ifjúsági csoportot, akik megújult formában zenélnek, énekelnek és tesznek hitükről tanúságot, mi pedig boldogan mentünk.
– Hogyan reagált akkor a hivatalos Egyház?
– Az Egyház, mint intézmény hivatalosan soha nem nyilatkozott ebben a kérdésben. Alsóbb és felsőbb szinten is csak a magánvéleményüket mondták. A plébániákon viszont sok szeretettel fogadtak bennünket. Ha eltekintünk magától az intézménytől, és lebontjuk személyekre, nagyon sok köszönettel tartozunk azoknak a káplánoknak, plébánosoknak, akik meghívtak és biztattak minket, módot adtak fellépéseinkre. Ha nem így lett volna, soha nem énekelhettünk volna templomokban. A műfaj szokatlanságának kockázatán túl ők voltak azok, akik magukra vállalták az állami szervek részéről várható következményeket is, a rendszeres zaklatásokat, számonkéréseket is. A műfaj, mint olyan egyébként elég gyorsan megosztotta a muzsikus társadalmat. Az egyházzenészek között voltak, akik azt mondták, nem elég igényes, nem szabad engedni, hogy kiszorítsa a hagyományos egyházi énekeket. Mások viszont, a nagy egyéniségek, mint például Bárdos Lajos tanár úr, Werner Alajos nagy szívvel fordultak felénk, és egyáltalán nem volt bennük lenézés, fölényeskedés. Visszatérve az Egyházhoz, azt azért mindenki elismerte, hogy van hozadéka a keresztény könnyűzenének, hiszen nagyon sok kereső embert – nemcsak fiatalt – tudott megszólítani és elindítani a hit útján. Nem utolsósorban pedig mintegy kísérő zenéje volt az akkor felvirágzó megújulási mozgalmaknak, gondolok itt a Regnum, Fokolare, Taize, a karizmatikus mozgalomra.
– Milyen forrásból fedezik működésük feltételeit?
– A már elmondottakból következően, mivel ez a műfaj a kezdetektől fogva nem intézményesedett, így hát most sem kap semmiféle anyagi támogatást az Egyháztól. Mindannyian tudjuk jól, milyen kemény küzdelmet vívnak az egyházmegyék a meglévő intézményrendszerek fenntartásáért. Ilyen körülmények között mindenki a maga ügyességére számíthat. Ami engem illet, amikor jött a rendszerváltás, az anyagi háttér biztosítására létrehoztunk egy kis családi vállalkozást. Nem volt könnyű megtanulni önálló 'gazdasági' vállalkozásként működni, talpon maradni, eladni magunkat. Azóta a Bt. adja ki szerzői kiadásban a műveimet, szervezi a koncerteket stb. A CD-k, kazetták, kották kiadását, eladását a katolikus kiadók is vállalják. Az előadásoknál pedig az a rendezőelv, ha az érintett nem tud úgy meghívni minket, hogy fellépti díjat fizessen, mi akkor is elmegyünk, ha legalább az útiköltséget meg tudja téríteni. Ahol pedig van lehetőség és mód arra, hogy honoráriumot fizessenek, ott azt természetesen 'számlaképes előadóként' köszönettel elfogadjuk. Szerencsére nagyon sok meghívást kapunk, legnagyobb örömömre határon túlra is, mi pedig, ha tudunk, szívesen megyünk.
– Műveinek listája nagyon hosszú. A három oratórium és a Keresztút mellett hány dal született idáig?
– Egészen pontosan nem tudnám megmondani, talán 300 körüli a számuk. Nem hiszem, hogy termékeny szerzőnek lehetne nevezni, de nem is baj, hiszen nem áll mögöttem kiadó, amelyik gyorsan és a legtöbb hasznot akarná kihozni belőlem. Szabadon alkothatok és dolgozhatok, de ha valamit ki akarok adni, akkor ahhoz bizony öszsze kell szednem a pénzt. Viszont nincs kényszer, akkor szólalok meg, ha van valami mondanivalóm.

Szabó Katalin