Kultúrpolitika – nemzetpolitika

Konferencia gróf Klebelsberg Kuno kultuszminiszter születésének 130. évfordulója tiszteletére

A Keresztény Értelmiségiek Szövetsége, a Németh László Kulturális Alapítvány és a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Pedagógiai Intézete közösen rendezett ünnepi konferenciát gróf Klebelsberg Kúnó kultuszminiszter születésének 130. évfordulója alkalmából 2005. november 12-én Piliscsabán. A JEL hasábjain hónapról hónapra közöljük a rendezvényen elhangzott beszédeket. Az alábbiakban Hoffmann Rózsa, a PPKE Pedagógiai Intézete vezetőjének megnyitóját olvashatják.

A magyarság 20. századi történetének egyik fároszként világító államférfijára emlékezni jöttünk össze, születésének 130. évfordulóján. Olyan személyt ünneplünk, aki – Németh Lászlót idézve – mindig „a dolgot nézte, nem önmagát.” A dolgot: azaz a nép, a nemzet, a haza üdvét, felemelkedését. E szent célért munkálkodott hittel, erős akarattal, nagy tudással, tekintéllyel, szenvedélyesen. Nem uralkodott, hanem szolgált. Ezért vált rövid idő leforgása alatt az ellenlába-sokkal saját hatalma megtartása érdekében acsarkodó pártpolitikus helyett igazi államférfivá.
Nehezen kimondható neve van: Gróf Klebelsberg Kunónak hívták. 74 éve nincs már közöttünk. Budán, a Villányi úton, a Szent Imréről elnevezett Ciszterci Gimnázium és plébániatemplom közötti szoborcsoportban ott magasodik szálfaegyenes alakja, azt sugalmazván a nevét nem ismerő járókelőknek is, hogy igazi nagy ember volt.
A rá emlékező ünnepi konferencia előadásaiból kirajzolódik a vázlatos összkép, hogy mi mindent tett valójában ez az ember a magyarság érdekében röpke kilenc év leforgása alatt, 1922 és 31. között. Emlékezzünk csak az 5000 népiskolai tanteremre és tanítói szolgálati lakásra, amely a tudás fényével árasztotta el a 20-as évek sötét tanyavilágát! Emlékezzünk a több száz polgári iskolára, amely a középosztályba történő felemelkedés lehetőségét nyitotta meg az iparos, a paraszt- és a munkásemberek gyerekeinek tízezrei előtt! Az Európa-szerte elismerést kiváltó középiskolai reformjára! A tanárképzés intézményesítésére! A felépített tornatermek és sportpályák sokaságára! A megmentett és megerősített vidéki egyetemekre! A felekezeti béke és az egyházak erősítésének érdekében tett erőfeszítéseire! A magyar kultúrát a nagyvilággal összekötni hivatott külföldi nagyvárosokban alapított kulturális központokra – hogy csak a legismertebb eredményeit említsem életművének.
Vajon az egykori kultuszminiszterre történő emlékezéssel csupán tisztelegni óhajtunk előtte, netán múltba merengő nosztalgiákat kergetünk? Vajon pusztán az ünneplés miatt jött el Piliscsabára közel ezer tanár, diák, pap, művész, orvos és más értelmiségi Soprontól Nyíregyházáig, Balassagyarmattól Szegedig?
Korántsem.
Idézzük csak fel az évszámokat: 1922-ben foglalta el a vallás- és közoktatásügyi miniszteri széket. Ezt megelőzően az ország kevesebb, mint egy évtized alatt átélte az első világháború szörnyűségeit, a forradalmak pusztításait, majd a trianoni katasztrófát. Átmeneti állapotban, az anyagi-fizikai-erkölcsi romlás mélypontján volt, és a lelki apátia könnyen halálossá válható betegségében szenvedett. Gróf Klebelsberg Kunónak ezt a kivérzett súlyos beteget sikerült talpra állítania. Azzal, hogy felismerte: a gyógyítást csak a test, a szellem és a lélek együttes kezelésével lehet sikeresen elvégezni; a tágan értelmezett kultúra: azaz az oktatás, a tudomány, a vallás, a sport, a művészetek és az erkölcsi rend megszilárdításának eszközével. Ahogyan 1929-ben írja: „A magyar hazát ma elsősorban nem a kard, hanem a kultúra tarthatja meg és teheti ismét naggyá.”
Ma, a 21. század elején ismét nehéz, fájdalmas átmeneti korban élünk. Demográfiai mutatóink tragikusak, hagyományos erkölcsi értékrendünket sztárként ünnepeltetett bitangok támadják büntetlenül, és fogyóban az életkedvünk. S mindeközben vészesen kiürült a pénztárcánk. Iskoláinkat, egyetemeinket, művészeti- és sportéletünket, egyházi intézményeinket félelmetesen fojtogatja a mind nagyobb pénzhiány. A költségvetési számok ismeretében a jövő évi kilátásaink pedig még a jelen helyzetnél is aggasztóbbak. Közállapotaink e súlyos volta a tisztelgő emlékezés mellett tehát kiáltóan aktuálissá teszi a hajdani kultuszminiszterről való elmélkedést, aki „egyebek mellett” így vallott magáról: „Ha van valami érdemem a nemzeti ügy körül, akkor ez az, hogy a nagyvonalú takarékosság szükségessége idején áttörhetetlen gátat tudtam emelni az ellen, hogy a kicsinyes takarékosság be ne törjön a magyar művelődés kertjébe, hol épp a legkényesebb virágokat tarolta volna le.”
Klebelsberg igen pontosan állította fel a diagnózist, amely napjainkra tekintve is érvényes: „Az a sorsdöntő kérdés, hogy a magyar értelmiség tud-e olyan szellemi atmoszférát kifejleszteni, amelyben megszülethetik, tetté érlelődhetik az az alapgondolat, az a vezéreszme, amelynek követése üdvöt hozhat az országra.”
Az idézett gondolatok közös érlelődésének reményében megnyitom az ünnepi konferenciát.
Hoffmann Rózsa
docens,
a PPKE Pedagógiai Intézetének vezetője